fotótanú

Ketten, Párizsból

2012-02-09T08:46:00.002+02:00

Párizs sok jó emberünket csalta el s tette egyúttal naggyá, hogy onnan aztán visszaszálljon ránk az örökségük, amennyiben megérdemeljük.

E. Landau: Család a napozón (1950)

Ergy Landau (Landau Erzsi, 1896-1967) és Nora Dumas (Kelenföldi Telkes Nóra, 1890-1979) életművével most ismerkedhetünk közelebbről: a budapesti Biksady Galéria mától kezdve február elejéig e két világhíres magyar fotóművésznő életművének jelentős részét mutatja be a nagyközönségnek.

E. Landau fotója Ady Endréről a halottas ágyán

Landau 1923-tól választotta munkaterepnek Párizst - olyannyira, hogy 1954-ben Franciaország, a nyitott könyv címmel kiváló albumot állított össze csendéleteiből, életképeiből. Telkes Nóra kalandosabb úton került Párizsba: miután ott járt egyetemre, az első világháború idején internálták, majd Amerikába ment. Ott ismerkedett meg francia férjével, akivel 1928-ban visszatért Franciaországba s vidéken telepedtek le. Ott készíti legjobb fotóit a francia parasztéletről.

N. Dumas fotója

Később Telkes Nóra a Landau Erzsi asszisztenseként dolgozik, együttműködésük (1929-től) a női világ sokoldalú bemutatására, annak megannyi árnyalatára összpontosul. A mostani budapesti tárlat a két jeles fotográfusnő dokumentarista munkáiból mutat be reprezentatív gyűjteményt.

A két fotós: E. Landau (b) és N. Dumas (j)

Mao-nyomok fotósa

2012-02-05T19:47:00.000+02:00

A fotózás mint üzenet- és tanúság mentő tevékenység az egész világon működik. Működtetője az alkotói kíváncsiság és a lelkiismeret. Mifelénk, ahol élek, a székelyföldi életvitel múltból örökölt legutolsó morzsáit rögzítik immár egy évtizede rendszeresen és módszeresen az erre kapható fotográfusok. A Kínában élő Wang Tong (sz. 1967), aki jelenleg a National Geographic folyóirat kínai kiadásának az igazgatója következetesen örökíti meg a nagy ütemben megújított kínai valóság egyre ritkább múltbeli maradványait. Egyik ilyen izgalmas projektjére a Wang folyó versei c. blogon hívta fel a figyelmet a beírást jegyző Studiolum, amely annak jár utána, hogy a nagy Mao, a kínai kultúrforradalom atyja annyi évvel a halála és ideológiai kalandjának bukása után is milyen vizuális nyomokban él tovább. Képgyűjteménye, amelyet 2006-ban állított össze és részben itt is megtekinthető, remek kollekciója annak a folyamatnak, amivel az idő gyors ütemben kikezdi az emberi élet akár közelmúltbeli nyomait is. A fotográfiai leletek egyúttal remek felvételek is egy valóság-elkötelezett fényképész életművében.

Beszéljen a statisztika

2012-01-31T08:48:00.002+02:00

Másodszor nézek be tüzetesebben a blog motorházának teteje alá - az első összegzés tavaly március 17-én esett meg - , amire egyrészt a féken tartott, de el nem űzhető kíváncsiság sarkallt, másrészt annyi hónap után nyilvánossá tenni egy olyan toplistát, aminek a létrehozói kizárólag a blog látogatói. Ezért is tartozik rájuk mindaz, ami alább következik.

Az, hogy heti összegzésben milyen kedveltségi sorrend (pontosabban látogatási gyakoriság) alakul ki az egyes bejegyzések között, folyamatosan leolvasható a jobboldali oldalszél Népszerű bejegyzések rovatánál. Ámde, hogy miként alakult a blog létrejötte óta megjelent teljes anyag népszerűségi indexe, arról csak a blogtulajdonos referálhat. Meg is teszem, minden különösebb kommentár nélkül - ugyanazok a tanulságok érvényesek, amiket tavaly március 17-i bejegyzésemben (Egy kis statisztika) már felsoroltam.

Minden időpont (2009. május – 2012. február)

1. Torzó (André Zsuzsa)
Látogatók száma: 1061

2. Cigány temetés Madarason (Ádám Gyula)
Látogatók száma: 551

3. Exhumálás (Magyar Rendőr, Urbán Tamás)
Látogatók száma: 296

4. Ádám Gyula: Nehéz teher
Látogatók száma: 254

5. Nagyasszony (Keleti Éva)
Látogatók száma: 215

6. Lángoló ugrás (World Press Photo, Lakatos Péter)
Látogatók száma: 173

7. Éji akt (André Zsuzsa)
Látogatók száma: 172

8. Díjfosztás (Sorin Onisor)
Látogatók száma: 165

9. Blogvizitek (17) - Miklós Csongor
Látogatók száma: 153

10. Megvolt az ezer (Ádám Gyula)
Látogatók száma: 135

Láthatjuk, hogy a mostani lista nagyjából megfelel a tavalyinak, helyenként a megfelelő be- és előretörésekkel (az 5., 7. és 10. helyen szereplők esetében).

Korniss folytatja

2012-01-28T12:21:00.001+02:00

Öröm a fotóművészet kedvelőinek, de öröm magának a fotográfusnak is, amikor egy nagy formátumú alkotó képes kitörni abból a megrögzött világból, mely őt eljegyezte a megismerés és a felmutatás varázsos sikerével. Mostanig úgy néztem Korniss Péter világára, mint zárt egységre, mely elkötelezettje a fekete-fehér tartománynak, mintegy klasszicizálva magát a népélet huszadik század végi krónikásának szerepében.

Sejtem, hogy az alkotó Korniss erősen vívódott a kiállításokra invitált, albumokat megjelentető, a megbecsült, az értelmezett, már-már kanonizált Kornissal. Hírek szerint - hiszen a január 26-i, Várfok Galériában megtartott tárlatnyitóra nem jutottam el - a Folytatás című kiállítása ezt a vívódást hivatott feloldani. Ebben segített neki az a Jerger Krisztina (művészettörténész), aki az 1998-as, a művészt a siker szárnyára emelő nagy tárlatot gondozta a Műcsarnokban. A Folytatás Korniss régi és új fotográfiáit szembesíti, illetve illeszti egységbe. A szintézis értékelőjeként Colin Ford, a brit Nemzeti Fénykép, Film és Televízió Múzeum (ma Nemzeti Média Múzeum) alapítója, egykori igazgatója a megnyitón azt hangsúlyozta, hogy Korniss és a hozzá hasonló alkotók művészetét az egészséges, csillapíthatatlan kíváncsiság és a példás műgond, a szakszerűség avatja egyetemessé - akkor is, ha partikuláris értékeket emelnek be a látványba.

Ádám Gyula helyszíni képsora a tárlatnyitás hangulatáról és a korniss-i "folytatás" képeiről baráti fotótanúság.

Végjáték

2012-01-25T08:49:00.001+02:00

Bevallom, a tegnapi bejegyzés és az ott mellékelt fotók csak bevezetést jelentettek egy olyan végjátékhoz, ami minden disznóvágásra jellemző. Ezt pedig úgy nevezik hivataloskodó stílusban, hogy "a nyomok eltüntetése". Márton Ildikó alábbi két képe e végjátékot dokumentálja - olyan döbbenetes kifejező erővel, ahogy egy-egy sodró erejű zenei mű végét zárja le felkavaró, mindent eldolgozó hangzatokban az ihletett zeneszerző. Szavaimmal tán hozzá se férek e nagyszerű fotókhoz, hagyom hát őket élni, beszélni egy dicstelen, ám az ember számára annál örömtelibb viadalról.

Kísértő disznóvágások

2012-01-24T08:40:00.000+02:00

Régóta őrzök egy képet. Analóg, fekete-fehér. Még a múlt században készült. Szerzője Bálint Zsigmond (Marosvásárhely). Értéke fikarcnyit sem fakult - sőt nőtt a szememben ennek a fotónak. Egyetlen kompozícióban foglalja össze, minimális külsőséggel azt, amire disznóvágásaink redukálódnak: feldolgozni az Állatot, míg megmarad ígéretes, szalonnába öltözött külső burka és vicsorító koponyája, mely úgy, lecsupaszítottan, megkínzottan, kimunkáltan is daccal üzen...

Fotó Bálint Zsigmond

Nemrégen, agyagfalvi Fülöp Lóránt blogján bukkantam ismét a témára, líraian groteszk feldolgozásban: a képen minden a legnagyobb harmóniában, békében, a képelemek kellemetesen illeszkednek, s szinte a nótaszó is megszólal bennünk, ahogy a zenészek néhai Disznó Uraság nótáját húzzák. A képi másság ellenére, a két fotó bennem szorosan összekapcsolódott.

Fotó Fülöp Lóránt

A napokban láttam meg Ádám Gyula friss képei között ezt a disznótoros trófeát, ami szinte-szinte az első replikája - ezúttal színesben. Minden ízében önálló üzenetet hordozó vallomás, mely egyúttal megfosztja mitikus aurájától e rítusként ismétlődő állatáldozatot, amelyen sose az ember, hanem mindig az áldozat, az állat a főszereplő. Sorskép ez, mely anatómiai nyelven szól hozzánk - nem hangulat, hanem leltár -: ez és ez történt, ennyi van...

Egy torz, túlvilági vigyor és néhány szikkadó kolbász- és húsdarab...

Fotó Ádám Gyula

Máramarosi szénaboglyák

2012-01-19T10:09:00.001+02:00

Máramaros, illetve az ott látható szénaboglyák annyira megragadták Baudoin Lotin belgiumi (vallon) fotós képzeletét, hogy 2008-ban a bukaresti falumúzeumban rendezett tárlatának központjába nagyméretű boglya-fotográfiáit állította. A tárlat, amely a mai Máramaros - külső szemmel rögzített - világát hozta közel a romániai közönséghez, méghozzá fekete-fehérben.

Boglya-változatai, pontosabban -közelítései az ismétlődő, variációkat hordozó verssorokra emlékeztetnek egy nagyobb költői egységen belül. Bevallása szerint számára a máramarosi világ egyenlő a szénaboglyákkal. Sajátos megfogalmazása ez annak a képírói bukolikának, amely részben jellemzi Lotin fotóművészetét. Ám a bukolika csupán a dolgok lírai oldalát jelenti: a lényeget illetően Baudoin Lotin ugyanolyan elkötelezett realista, mint természetszerűen a legjobb fotográfusok. Hiszen a valóság transzponálásának igazi kulcsa a kezükben van.

Világhavazás

2012-01-14T11:33:00.002+02:00

Pusztai Péter fotója

Tegnap jócskán havazott Kanadában (Montrealban), ahol az érkező tél érdekes alakzatot hagyott Pusztai Péter ottani kertjében. Mindjárt el is küldte, fotó formájában az "egyszerű szépséget", képének a Kucsma a széken címet adta. Pár perc múlva, postafordultával már ment is a rögtönzött rigmus a finoman komponált látványra, sorai a Hargitával szemközt születtek, amint a reggeli szél nagy igyekezettel kavarta-seperte-rendezte errefelé is a későn jött havat. A hívókép s a válasz-gondolat álljanak most itt, együtt, fotótanúként a mai - kitűnően - összehangolt világhavazásról.

letette kucsmáját január

a székre tette

mint aki rosszban sántikál

de lopakodva tette

surrogva csendesen

ahogy hava a kerten megpihen

mi tudjuk hogy mindez csak ócska csel

a kucsma alól minket les

ránk figyel

Tekintetek

2012-01-12T09:48:00.001+02:00

Horváth Dávid magyarországi fotográfus Tekintetek címmel rendezett tárlatot közvetlenül tavaly karácsony előtt a budapesti Cultiris Galériában. A tekintélyes fotóriporteri múltra (Ország-Világ, Esti Hírlap) visszatekintő, jelenleg szabad foglalkozású fotográfust jó ideje foglalkoztatja a gondolat, hogy fotóalanyai -.kezdetben írók, művészek, értelmiségi személyiségek ültek neki modellt - tekintetén keresztül mutatja be az emberi jellemet. Egy idő után ezt tudatosan kiterjesztette az egyszerű, elesett emberekre is. Egy, a témáról készült interjú nyomán ragadt rá a jelző, amivel ma a sajtó előszeretettel emlegeti: "a szomorú tekintetek fotósa". Egyik ilyen felvétele, az Eörsi István költő mágikus szemeiről készült, pár éve díjazott volt a magyar sajtófotó pályázaton is.

Könnyű eldönteni, mennyire sikerült Horváth Dávidnak a nem mindennapi, kitartó munkát igénylő vállalkozás. Gazdag honlapján - amelyen igen tanulságos szakmai vallomását föltétlenül el kell olvasni - a Mágikus szemek címszó alatt meggyőző anyag áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy igazat adjunk a művésznek: az ihletetten kiválasztott rész a fotóban minden esetben szuggesztíven hordozza az egész jellemző bélyegét. Így a Horváth Dávid-féle tekintetek is. Amelyek kitartóan faggatják a művészt, s rajta keresztül bennünket is.

Vigyázat, turisták jönnek...

2012-01-10T09:00:00.002+02:00

Grimpix remek bejegyzéssel indította az új évet: idei második bejegyzése helyszíni riport a Farkaslaka fölötti Gordon-tetőről, ahol suba alatt mégis megépült a Krisztus-kilátó, s kész tényként ma már működő turista látványosság. Nincs szándékomban megrövidíteni az Utazások Fotográfiában blog ihletett gazdáját, ezért inkább feléje irányítom a figyelmet, kiemelve a sorozatból egy remek fotót - illetve utalva rá, hogy mind a szövege, mind a P. Mobil ideillő számára való hivatkozás valódi telitalálat. Valódi örömet szerzett velük!

Ui. A fém kilátó azért mégis csak jó volt arra, hogy a köddel együtt e remek riporthoz muníciót szolgáltasson!

Fotó és irodalom

2012-01-07T17:26:00.003+02:00

Baracs Dénes: Kíváncsiság 1 (Párizs)

Egyre terjedelmesebb, nehezen kezelhetőbb az a különoldal, amit a fenti címen nyitottam erről a blogról, s amelynek tartalomjegyzéke jobbra mindjárt itt lóg le, közvetlenül a legfrissebb bejegyzés mellett. A gyűjtőszenvedély egyelőre nagyobb bennem, mint a keresésre-kutatásra szánt idő, ezért meg kell elégednem azokkal az írásokkal, melyekre más irányú olvasmányaim során véletlenül rábukkanok. Ezek a rábukkanások olyanok, mint mikor váratlanul utcán heverő pénzdarabot pillant meg az ember: ha nem hajol le érte azonnal, oda a varázs, elillan a szerencse pillanata... Ezért aztán, ha könyv kerül a kezembe, nem feledkezem meg arról, hogy egy kicsit az egészséges gyanakvás ösztönével lapozzam végig, hátha rejtőzik benne néhány, gyűjteményembe illő sor.

Így jártam most, az új év első napjaiban Székedi Ferenc barátom 1996-os könyvével (Hétköznapok, délibábok. Pallas-Akadémia), amely bevallottan "szövegeket" tartalmaz, vagyis újságcikkek és beszédek gyűjteményét az 1990-96-os évekből. Tanulságos volt a gyűjteményben rábukkanni A szürke eminenciás c. írásra (ami mától bekerült az antológiába), hiszen régóta szerettem volna olyan forrásra bukkanni, melyben Baracs Dénes fotóiról olvashatok. 2009. május 31-én A vidám cigány c. bejegyzésben pár gondolat erejéig magam is írtam a fotografáló bukaresti hírügynökségi tudósítóról, sőt rögtönzött portfóliót is összeállítottam képeiből, a róla szóló információk viszont csak most teljesednek ki összefüggő képpé, ami indokolttá teszi, hogy újra felmelegítsem a témát, néhány Baracs-fotó kíséretében.

Baracs Dénes: Kíváncsiság 2 (Párizs)

Ui. Arra gondoltam, hogy megkérem az idelátogatókat, hogy ha történetesen fotóval, fotografálással kapcsolatos irodalmi műre bukkannak, jelezzék nekem, ha nem esik nehezükre. Előre is köszönök minden javaslatot...

Vetett ágyak

2012-01-04T08:13:00.001+02:00

Zsobok, 2011

Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotográfus az elmúlt évben tovább bővítette a vetett ágyakról szóló sorozatát. Amilyen pikánsul hangzik a projekt tárgya, annyira decens és hasznos az a gyűjtő szenvedély, amivel a tapasztalt, néprajzon edződött fotós a falusi lányok-asszonyok hozományos hagyatékát Erdély falvaiban járva szerre megörökíti.

A könyvbe-kiállításba kínálkozó sorozat néhány darabja tegnap óta látható a Káfé főnix portálon, s máris élénk tetszést aratott. A Fotótanút látogatók kedvéért ide is felteszek egy felvételt, a többiért látogassanak át a Káféra lapozgatni-nézegetni-meditálni.

Betlehemes évbúcsú

2011-12-29T09:00:00.001+02:00

Harmadik alkalom, hogy így, Szilveszter táján értesítés jön Ádám Gyula barátomtól: székelyföldi betlehemeseket kísér el Moldva csángó falvaiba, mint például Külsőrekecsinbe vagy Pusztinába. Az értesítés pedig nem csipogó sms vagy szűkszavú e-mail formájában ér el hozzám, hanem egy felkínálkozó és élő hivatkozással, amelynek végén ott van a mindent bizonyító, tanúskodó képsor a maga végtelen gazdagságában, történetszerűségében. Pedig ez a történet néhány egyszerű mondattal összefoglalható: szegény emberek keresnek föl szegény embereket mesterkéletlen, hagyományos év végi jókívánságaikkal, betlehemes játékukkal, s mulatnak együtt meghitten mindazokkal, ahol még él a hit, az együttérzés, az egyszerűség, a betlehemi mese varázsa. Az egymásra találás meghitt képei ezek, melyekről hiányzik mindenfajta megrendezettség és álságos számítás.

A fotóművész blogjára feltett képsorból, mint mindig, kiválasztom kedvenceimet, a többihez jó szórakozást és boldog Új Esztendőt kívánok!

Erdei barangolás

2011-12-27T08:44:00.000+02:00

Erre szólít a budapesti Vancsó Zoltán, akit az utóbbi időben ismertem meg és következetesen akció-embernek bizonyult. Szeretem, ahogyan nem csupán éli bele magát az alkotás világába, hanem egyenesen magával ragadja azokat, akik a művészi szép születésénél szívesen asszisztálnak.

Legutóbbi hírlevelében arról ír, hogy mennyire megtréfálta őt az erdő, amiről azt hitte, hogy hiába járja az ember keresztül-kasul, mert már semmilyen új arcát nem tudja mutatni, mert mint téma lerágott csont. De mesélje el a fotográfus, a saját szavaival:

"Az elmúlt két évben szinte mást sem csináltam, mint jártam az erdőket, ráadásul fényképezőgéppel a kezemben. Ez számomra is meglepetés volt, hiszen előtte meg voltam arról győződve, hogy a fotográfiában már nem lehet semmi újat kihozni a fák birodalmából. Azt hiszem tévedtem. :) Persze, ezek a kirándulásaim (hol magányosan, hol társaságban) legtöbbször belső utazások is voltak egyben, amire néha csak a monitor elött ülve, a képek láttán eszméltem magam is.

Sok tervem van az elkészült anyaggal, reményeim szerint 2012-ben egy nagy meglepetéssel is szolgálhatok majd, de erről egyelőre nem beszélhetek, annál is inkább, mivel rengeteg teendőm van még vele.

Ami viszont már elöljáróban elkészült, az egy virtuális kiállítás, ahol négy teremben 24 fotó látható, de a weboldalamon a sorozat többi képeivel is találkozhattok."

Nos, így néz ki a Vancsó-féle beavatás a műteremtés dolgaiba, s nem marad más hátra, mint az ünnepnapok nyugodalmas perceiben időzzünk el abban az erdőben, aminek furcsa, poézissal átitatott képeit Vancsó Zoltán elhozta nekünk.

Művészpálya Miskolcról

2011-12-21T08:16:00.003+02:00

A Miskolcon született s ma is ott élő Fejér Ernő grafikus- és fotóművész Fényképtár sorozatban megjelent, 1996-os gyűjteményes albuma elérhető néhány napja a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában. A pdf formátumban letölthető fotóalbum tartalmazza a művészpálya leglényegesebb fotós vonatkozását (a képzőművész tevékenységét egy másik album, az Organon dokumentálja, ugyancsak a MEK-en) s a legfontosabb tudnivalókat a fotóművészről.

Képeit szemlélve mindjárt kitűnik kísérletező szenvedélye, az a törekvése, hogy a valóság elemeit a maga céljaira és gondolataira szabott új renddé alakítsa. A fotós műhelyébe való ilyen mérvű bepillantás szükségtelenné teszi a sok beszédet. A szigorúan fekete-fehérben dolgozó Fejér Ernő gondolatai, érzelmei közvetlenül leolvashatók sorozatairól, s megfigyelhetjük, hogy nála a címadásnak is erőteljes kompozíciós szerep jut. Két, számomra kedves képpel irányítanám látogatóim figyelmét erre a karakteres életműre.

A Gyermekkorom csendéletei sorozatból

A Vesztesek sorozatból

Ukrajna szépe, 2011

2011-12-19T09:34:00.001+02:00

Lassan bent vagyunk a célegyenesben és kifelé futunk az esztendőből. Teljesen rendben van, hogy ilyenkor - pl. Ukrajnában - megnevezik az év legszebb női személyét, akit ma történetesen úgy hívnak, hogy Анна Сабадош, vagyis Szabados Anna. Aki ötödéves jogászhallgató.

Hogy ő-e a legszebb, ez, gondolom, gusztus kérdése. Hogy szép, az nem vitás. És ilyen hír nem jelenhet meg fotó nélkül. Ezért aztán a díjat hitelesítők sajtótájékoztatón jelentették be a döntés hírét, ahol a fotóriporterek kedvükre fotografálhatták a modellnek sem utolsó leányzót, aki nem csak az ukrán, de minden bizonnyal, a magyar szíveket is megdobogtatja.

Az értesülést a Wang folyó versei c. blogtól vettem kölcsön, a fotókat pedig a Zakarpattja onlajn c. portáltól.

Roma ikonok

2011-12-14T08:08:00.000+02:00

A cigány társadalom életét fotografálni ma már azért rendkívül nagy kunszt, mert a téma megközelítése annyira kitaposott utakon jár szerte a világon (ameddig a romák élettere terjed), hogy csak az igazán kiemelkedő fotós teljesítmények, híradások élik túl a pillanatot.

Roma fotósról hallani, tevékenységébe bepillantani viszont ritka és nem csupán a szakma szemével izgalmas esemény. Lakatos Erika albumának megjelenése (Roma ikonok, New York - Budapest, 1996-2011) november végén ilyen történet - bár csak annyi történt, hogy kézzelfoghatóvá tette azt az eredeti fotótárlatot, melyet március 25.–május 8-a között lehetett megtekinteni a Mai Manó Házban, s amelyről Junghaus Tímea, a tárlat megnyitójakor ilyen értékelést adott:

„Lakatos Erika vegyes technikával készült képein fotórészleteket, grafikus és festett elemeket, számítógépes grafikai megoldásokat montíroz egybe. Képi világa, és az alkotások hangulata fragmentumaiban és esszenciájában őrzi a roma identitás lenyomatait, amelyek a művész személyes élményein, családtagjai portréin, és legkedvesebb tárgyain keresztül, mint személyes élmény és tudás bontakoznak ki a képeken".

Manipulált, ürügy-képek tehát ezek a látomásba oltott kísérletek ahhoz, hogy a nemzetközileg is jegyzett, művészi tevékenységében is sokoldalú roma alkotó saját etnikumának érzésvilágát, esztétikai érzékenységét kifejezésre juttassa. Erről vall, a képek mellett - dióhéjban - a tárlatról készült videós híradás is.

Zágon a Székelyföldnél

2011-12-07T07:53:00.001+02:00

Szentes Zágon ma délután hazatér, egy tárlat erejéig, s a Székelyföld folyóirat (zseb)galériájában akasztja ki fotóit. Talán valamivel többet, mint amennyi itt látható szórólapjára ráfért, de semmi vész - az általa megválogatott munkák rendszerint a javából valók. Gyanítom, hogy ismert igényessége máig nem hagyta el.

Amúgy figyelemmel kísérem munkásságát, örvendek neki, valahányszor (ritkásan, de) hazalátogat, élményt jelent egy-egy HMKK-fotótáborbeli részvételének eredményességébe betekintést nyerni - még akkor is, ha úgy tűnik, hogy a képeit mindenek előtt a kompozíció, az elrendezettség, a szerzői akarat és ízlés dominálja. Ma is rejtély számomra, hogyan képes uralni a képi valóságot, de tény, hogy amit számunkra megmutat, azt az övének tudjuk.

A fentebb leírtakat ellenőrizendő, el lehet időzni Szentes Zágon egyik lehetséges portfóliójánál, melyet a munkakapcsolatunk révén hozzám került munkáiból állítottam össze.

A fehér csóka esete

2011-12-03T07:57:00.001+02:00

Gergely Tamás (Stockholm) általam előszeretettel gyűjtött és különös becsben tartott "konkrét" fotói a napokban jó szolgálatot tettek, úgy is, mint könyvgrafika. Pedig nem annak készülnek.

Történt, hogy egy jó barátom (Krebsz János) internetes nyilvánosságra szánt szatirikus regényét szerkesztve, címlap megoldáson törtem a fejem. A téma a fantasztikum ködébe vezetett, s úgy tűnt, a képi konkrétség nem lesz alkalmas arra, hogy jó időben eredményre jussak. Végül mégis Tamás fotóihoz menekültem, amelyek a konkrétség már-már végletekig vitt felértékelésével tűnnek ki, megörökítésre ítélve a bennünket körülvevő tárgyi világ legjelentéktelenebb elemeit is. És rövid idő alatt meg is találtam a lehető legszerencsésebb megoldást - egy szellemes, elegáns falfirka formájában, melyet valaki ajándékként hagyhatott ott egy műszerfal bádogajtaján. Már csak percek kérdése volt a címszöveget elhelyezni a kompozíciós térben, s küldhettem jóváhagyásra a könyv szerzőjének. A válasz nem késlekedett: "Szerintem telitalálat a fedőlap - először gyermekrajzra gyanakodtam, de annál profibb alkotás." Majd az iránt érdeklődött, mit tudni a fotó készítőjéről? Felhívtam akkor a figyelmét arra a galériára, mely a jobboldali lapszélen Fontosabb galériáim oszlopban Gergely Tamás albuma címen található. Hamarosan visszaválaszolt:

"Megnéztem a galériát, s az jutott eszembe, hogy egy fotós Dürer. Egy fűcsomó, egy kövek közt kinőtt giz-gaz, egy villanykapcsoló, apró dolgok, amikre akkor csodálkozunk rá, amikor valaki észreveszi helyettünk a benne levő szépet. Nagyon rokonszenves, talán azért, mert mi többiek sokkal felületesebbek vagyunk, pedig örülhetnénk mindenféle apróságnak, ami itt van körülöttünk...."

Itt meg is állok, mert ennél jobban magam sem tudtam volna megfogalmazni kitartó ragaszkodásom okát...

Gergely Tamás egyik friss alkotása: Arab árnyék

Riportfilm Szatmáriról

2011-11-29T09:34:00.001+02:00

A bukaresti televízió Magyar Adásának két részben közvetített riportfilmjére hívta fel a figyelmem Molnár Attila (Erdélyi Magyar Fotográfiai Múzeumért Egyesület), amely a 200 éves Szatmári Pap Károly festő-fotográfusnak állít emléket. Balázs János és Miholcsa Gyula filmjében végigkísérhetjük egyúttal a fotográfusi szakma és mívesség fejlődésének szinte egész folyamatát a huszadik század elejéig, amikor képzőművészet és fotográfia még egymással szoros egységben, bár már konkurenciában is éltek és éltették egyik a másikat.

Tanulságos egy ilyen időutazás, s megnyugtató látni, hogy mindaz, ami az 1800-as évek derekán született, mai kezekben féltve őrzött, tőzsdére vitt és megbecsült kincsek. A pragmatikusan gondolkozó festő-fotós példa lehet ma is a fotográfia művelői előtt arra, hogy a képírói munkában nincs megállás, nincs lazítás, az igazi fényképész folyamatokat rögzít pillanataival, világot és maradandó értéket teremt akkor is, ha mindezt csupán a valóság másolása révén teszi.

A film végignézhető e hivatkozásra kattintva; jó szórakozást!

Nyílt nap Vancsónál

2011-11-26T16:38:00.001+02:00

Vancsó Zoltán budapesti fotográfus munkáit két bejegyzésemben is megidéztem (Szunnyadó értelem; Örömkereső lélek), amelyekben kb. úgy jellemeztem a fiatal művész munkáját, mint ami teljességgel nyitott a közönség felé.

Ezt a megérzésemet Vancsó Zoltán most újabb gesztussal alátámasztja: meghívást tett közzé november 27-ére, holnapra saját otthonába, hogy bemutassa, miként él és alkot egy fotóművész, de még inkább, hogy elbeszélgessen érdeklődő barátaival az alkotásról, s nem mellesleg, ezúttal kedvezményesen hozzájuttassa vendégeit alkotásaihoz, könyveihez. Meghívólevelében azt is leírja:

"Aki nem engedheti meg magának, hogy pénzt költsön, szívesen elfogadok cserébe mást, amiről úgy gondolja, hasznát vehetem. Ez lehet egy üveg méz, egy kosár gyümölcs a kertből, egy könyv, amit olvasásra ajánl, de lehet akár egy szállás lehetőség vidéken, külföldön, vagy bármilyen más szolgáltatás (fordítás, tervezés, hajvágás , stb.) Egyszóval, a pénz most tényleg nem számít. (Nemsokára amúgy sem fog… )

Reggel 7 körül kelek, utána egy órát jógázom, tehát 8-tól már lehet jönni, egészen késő este 10-ig. Szeretettel várok mindenkit november 27-én, vasárnap, az alábbi címen: II. ker. Széher út 76. fszt. (Kapucsengő: Vancsó)

Megközelítés:
BKV-val: Széll Kálmán tértől a 129-es busz Széher úti végállomásáig (vigyázz, körjárat!), onnan fél perc séta az erdő felé, bele a zsákutcába. (A 76-os szám pont a korházzal szemben van, balra.)
Biciklivel: ezt csak a hozzám hasonló őrülteknek ajánlom, ugyanis elég izzasztóan magasan lakom… A Bognár utcáig van bicikli út, onnan kezdődik az emelkedő java.
Autóval: a Széll Kálmán tértől Hűvösvölgy felé kell menni, a Budagyöngyét elhagyva a Szerb Antal utcán (jelző lámpás kereszteződés) balra fel a legtetejéig, ott jobbra a zsákutcába. Parkoló hely nem mindig van a ház előtt, ezért érdemes inkább hamarabb megállni és onnan felsétálni.

Gyertek bátran, remélem minél többen találkozunk!"

Én most csak azt sajnálom, hogy a jókora földraji távolság miatt személyesen nem tehetek eleget a vizitnek, de szívderítő kéznyújtásáért ezúton küldöm jókívánságaimat e nem mindennapi, holnapi fotós találkozásra.

Nagy pénzek és a fotó?

2011-11-24T11:33:00.001+02:00

Pusztai Péter barátom átküldött egy listát a világon a legnagyobb pénzért eladott fotókról. Neki is felhívták rá a figyelmét, a lista különben elérhető a Wikipédián, de az információk a leginkább mégis embertől emberig terjednek a leghatékonyabban. A magam részéről most továbbadom a problémát azoknak, akik ide be szoktak járni. A lista jó kellene hogy legyen arra: senki se veszítse el a reményt, mert jó, hogy pillanatnyilag fotográfusi munkájáért nem sok anyagi elismerést zsebelhetett be, a remény zöld lombja mindig a fejünk felett virít.

Mert lám, a nagy pénzek és a fotó egy-egy árverésen szépen összetalálkoznak, alkotójuk örömére. De mennyire szabály- és törvényszerű ez a találkozás? Nem csupán káprázatról van inkább szó? Nézzünk a mélyére minden esetben és talán a választ is megtaláljuk saját erőből. Személy szerint engem az érdekel, hogy művészi-szakmai szempontból mennyire függnek össze az arányok a dolgok pénzügyi részével, és megvallom: közvetlen összefüggést, motiváltságot nem igazán találtam. Lehet, másoknak több szerencséjük (jobb szemük és ítélőképességük) van. Ide is írok mindjárt néhány adatot az illusztrációhoz kiválogatott képek alá:

Andreas Gursky: Rhein II (1999) - 4 338 500 $

Cindy Sherman: Untitled#96 (1981) - 3.890.500 $

Ismeretlen: Billy, a kölyök (1879-80) - 2.300.000 $,

Edward Steichen teliholdas fotója (1904) - 2.928.000 $,

Dmitrij Medvegyev: Tobolszki Kreml (2009) - 1.750.000 $

Számomra továbbra is nyitott kérdés: mi van a semmi és a rekord összegek közötti, a fotográfusok zömét érintő senkiföldjén, a szürke sávban?

Volt egyszer egy légifotós...

2011-11-19T22:35:00.001+02:00

Fotó H. Szabó Sándor, 1995

... és 18 éven át művelhette, a szakma dicséretére. A Hatvanban született H. Szabó Sándor, aki a Magyar Távirati Iroda színeiben szakosította magát légifotózásra - ami mellett, persze, más szakmai feladatoknak is eleget tett -, , ráadásul nemzetközi viszonylatban is komoly sikereket ért el eredeti légi felvételeivel, riportjaival.

Blogjában Völgyi Attila fotóriporter rámutat arra, hogy a vidéken élő fotóriporter 53 éves korában kevéssel azután vehette át megalázó felmondólevelét, hogy október folyamán miniszteri dicséretet kapott nagyszerű felvételeiért a vörösiszap katasztrófa következményeiről. Az 1983 óta az MTI kötelékeiben dolgozó H. Szabó minden bizonnyal óriási tapasztalatra tett szert, amiről példás szerénységgel vall az alább megnézhető interjúban (a Hatvan Online produkciója a jútubról), hiszen a mellett, hogy a szakma legtöbb időt a levegőben töltött légi képviselője, remek fotográfus is, aki riportjaival rendszeresen jelen volt Az év fotói versenyein, illetve a Magyar Sajtófotó Pályázatokon.

Fotó H. Szabó Sándor, 1993

Völgyi Attila bejegyzéséről számos hivatkozás vezet H. Szabó Sándor sokoldalú munkásságának kiemelkedő alkotásaihoz, itt most csak két, számomra igen kedves sajtófotóját reprodukálom a pályázati katalógus alapján, melyekkel az 1993-as, illetve 95-ös Az Év Fotói versenyre nevezett be. A szakmailag kikezdhetetlen fotós menesztésére nem találni épeszű magyarázatot...

Vizsgáztak a 6. HMKK-fotósulisok

2011-11-18T17:36:00.001+02:00

A 6. fotósuli végzőseinek galériája - itt nyílik

Úgy tűnik, mintha csak nemrég indult volna útjára a Hargita Megyei Kulturális Központ 6. professzionális fotókurzusa (így is volt!), s máris múlt időben beszélhetünk róla. 12 ifjú ember - 11 a friss eresztésből, 1 a múltkori csapatból - érdemelte ki a szakmai képzettséget igazoló oklevelet. Volt, akit maga az okmány megszerzésének vágya vezetett a csapatba, mást meg a szakmai kíváncsiság, a profiktól tanulás lehetősége...

Amennyire időm engedte, igyekeztem végigkísérni alakulásukat, kiteljesedésüket, majd a vizsga előtti várakozás holtidejében egyenként megvallattam őket a tanfolyamon szerzett tapasztalataikról, a tanulságokról. Mivel a vélemény mindig fontosabb, mint a mögötte álló személy, ezúttal is inkább a meglátásokból tallózunk - a személyi vonatkozások maradjanak a fotográfia területén.

A véleményekből:

* A gyakorlati foglalkozásnak valamivel nagyobb súlyt adtam volna...

* Az eseményfotózásból többet szerettem volna kapni. Úgy tűnik, ezt majd nekem kell pótolnom a továbbiakban. Mint annyi mindent, amiről tanultunk...

* Tetszett, hogy a szakmai tudnivalókat elméletileg is megalapoztuk. Különösen örvendek az erdélyi fotótörténetnek, nagyon sok meghatározó anyagot kaptunk e téren, ami elégséges a tovább induláshoz.

* Amikor elején végignéztem a tananyagon, azt mondtam, engem ebből a feldolgozás érdekel, a fotótörténet kevésbé, mert ez utóbbinak az ember könnyen utánanézhet, ha éppen érdekli... Ez az elképzelésem megdőlt. A fotótechnika mellett sikerült megszeretni a fotográfia történelmi-társadalmi helyfoglalását szűkebb és tágabb térben. Jó lenne a most elsajátítottakat egy más, szervezett keretben tovább építeni.

* Az, hogy elmaradtam a múltkori vizsgáról és most jelentkeztem, lehetővé tette az ismétlést. Minden sokkal világosabb lett. A korábban tanultak rendre mind eszembe jutottak...

* Ha van fény, akkor van fotó. Ezt alaposan megtanultam.

* Úgy látom, a diplomát megszerezni nem lett volna nehéz, viszont a tanfolyamtól sokkal többet kaptam. Igyekeztem egy percet sem elmulasztani.

* Sajnálom, nincs ennek egy második szintje, egy amolyan "level 2". Jó lenne megteremteni egy magasabb szintű fórumot azoknak, akik ezt igénylik a végzettek közül.

* A portréfotózás számomra új, izgalmas terület volt. Igyekszem beszerezni a munkához szükséges felszereléseket.

* Nem találtam fölöslegeset az előadott anyagban. Ez így tömör és jó volt. Szüleim állták a költségeket, nekik kell majd számot adnom az eredményről.

* A terepezés nagyon-nagyon tetszett...

* Képfeldolgozásra több időt szántam volna, de nem úgy, hogy más tevékenységtől vegyük el az időt. Mindenre minimális idő jutott, semmi sem volt felesleges.

Beszéljenek hát a képek. Az illusztráció alatti magyarázatról elérhető a vizsga-galéria, s a kiválogatott munkák mindegyikéhez személyre szóló kritikát fogalmaztam. Alatta mások is véleményt nyilváníthatnak.

Kolta Galéria, 2011. november 10.

2011-11-17T09:12:00.001+02:00

Ádám Gyula budapesti tárlatnyitója esemény volt a Kolta Galéria megszokott közönsége számára is. A jó hangulatú indítás, a bevezető szavak, a népzenei közjáték az egyik legnagyobb erdélyi prímás örökértékű portréja előtt, a tartalmas, érdekfeszítő szakmai beszélgetés a mikrofon előtt mind-mind hozzájárultak a csíkszeredai fotóművész utánozhatatlan esztétikai profiljának, tapasztalatának az érzékeltetéséhez.

Az eseményen jelenlévő pályatárs és tanítvány. Márton Ildikó fotózta a történteket, rendelkezésemre bocsátott képes krónikájából válogattam az itt látható beszédes fotókat.

Portrék az időben

2011-11-16T07:49:00.001+02:00

Gisele Freund: Cocteau

Párizsban nemrégiben megnyílt egy érdekes portrékiállítás, amit egy Németországból még a hitleri időkben elmenekült fotográfusnő munkáiból állítottak össze. Gisele Freund, aki 2000-ben halt meg, egy németországi műgyűjtő lánya volt, s ahogy az lenni szokott, a pályán egy gimnáziumban ajándékba kapott Leica-gép indította el. Már korán elkötelezte magát a militáns szociófotó mellett. Amiben nagyot alkotott: a dokumentumriport és a kortárs írók galériája.

(Jellemző a szakma iránti ragaszkodására, hogy Párizsba menekülésekor mindenáron magával kívánta vinni negatívjait, ezért saját testére tekerte azokat, úgy sikerült átsiklani vele a határon.)

1933-tól 1940-ig Gisele azt tűzte maga elé, hogy megörökíti a kor Párizsban megközelíthető kulturális nagyságait. A lista, mely nem teljes, egyben jellemző: Stefan Zweig, André Malraux, Romain Rolland, André Gide, Colette, Jean Paulhan, Henri Michaux, Paul Eluard és mások elevenednek meg kendőzetlen, természetes portréin. Vadászterülete két, írói nagyságok által sűrűn látogatott könyvesbolt volt az Odeonon (Shakespeare and Co; Maison des Amis des Livres), az itt rendezett bemutatók, felolvasások, találkozók ember- és lencseközelbe hozták az akkori "sztárokat". Az elsők között kísérletezett a harmincas években elterjedő színes technikával is.

(Jellemző, hogy az emlékező jellegű mostani tárlathoz a könyvesboltok kirakatait és bejáratát is restaurálták, a tárlat szerves részévé tették.)

Számos íróportréja valósággal kanonizálja tárgyát: aki meglátja Jean Cocteauról készült színes portréját, az örökké így fog emlékezni az érzékeny költőnagyságra...

Egy cikkem a ME.dok-ból

2011-11-12T22:00:00.001+02:00

Késői üzenet a Sötétkamrából

Valamikor júliusban, a Kolozsváron negyedévenként megjelenő médiatudományi szakfolyóirat, a ME.dok idei második számához kértek tőlem fotóválogatást és eligazító jegyzetet a rendszerváltás előtti sajtófotó hagyományokról. A lapszám most megjelent, s a jegyzetet, a válogatással együtt a Fotótanúban is elhelyezem.

A múlt század nyolcvanas éveinek elején, a mind jobban szigorodó romániai (párt)sajtóviszonyok között a bukaresti Előre című országos napilapnál történt egy jó pár évig tartó kísérlet arra, hogy az addig szakmai és technikai okokból mostohagyerekként kezelt sajtófotó közé rendszeresen belophassuk az élet valóságát esztétikai-dokumentarista értékelvűségű képekben felmutató erdélyi-romániai fotóművészek amúgy mostohán kezelt munkáit.

Azokban az években hétről hétre szerkesztettem az e célra létrehozott Sötétkamra c. rovatot: rengeteg fotográfiai műhelyben megfordultam, sok-sok, közreműködésre szólító, személyhez szóló levelet fogalmaztam, tárlatokra jártam, albumokat, katalógusokat gyűjtöttem. Akkor vetettem meg gazdag fotóarchívumom alapjait, amelyben a Sötétkamra legjobb darabjai, kiemelkedő fotográfusai kiemelt helyet foglalnak el. Rövid idő alatt intenzív postaforgalom bontakozott ki a rovat körül: özönlöttek a küldemények, s a megnövekedett érdeklődés túlfutott a Sötétkamra keretein. Mentesítő megoldásként aztán az évente megjelenő Előre Naptár lépett elő reprezentatív fotós fórummá, amelyben 1990-ig, az évkönyv megszűntéig évente közel 60 romániai fotós munkáiból közöltünk kisebb-nagyobb portfóliót.

Több mint száz válogatott fotóba sűrítve* őrzöm az Előre nehéz időkben kifejtett, fotós „pótcselekvésének” hozadékát, ami immár harminc év távolából is értéknek és mértéknek bizonyul. Ebből nyújtok át a ME.dok olvasóinak egy bő csokornyit – a hagyományos analóg fotózás fekete-fehér mestereinek és napszámosainak kiváló alkotásait.

CSEKE GÁBOR

* A teljes gyűjtemény megtekinthető, galériába rendezve - itt. Alább csak azokat a képeket (21 drb) válogattam be, melyeket a folyóirat részére postáztam.

Nagy P. Zoltán: Számadás

Sarzsinszky Ferenc: Ág vitéz

Moldvay Katalin: Elefánt

Fadgyas Tibor: Elveszett kulcs

Cahane Osephe: Sóhegy

Feleki Károly: Udvar

Marx József: Ecce homo!

Gerendi Anikó: Labirintus

Bálint Zsigmond: Előre

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

Bíró Károly: Kaland

Horváth Loránd: Cseppenként

Martin Gyula: Füstben és fényben

Szász Adrián: Főpróba

Vilidár István: Kőolaj

Ilie Stan: Acélsirály

Sarzsinkszky Ferenc: Erdőkirály

Edmund Hofer: Lefelé

Kucsera Jenő: Soha többé háborút

Gaina Dorel: A havason

Tamás András: Hazafelé

Nic Hanu: Cím nélkül

Homoródalmási képmutogatás (6)

2011-11-09T16:21:00.000+02:00

Ügyes kis történetet örökített meg Ádám Gyula, a homoródalmási (24) HMKK-fotótábor vezetője (amúgy valamennyi fotótábor vezetője!), amint egy gyufa-fogyott helybéli férfi tüzet kért tőlük. Tüzük nem volt, viszont objektívjük annál több - Erdély B. Előd máris fogta magát és ahogy az iskolában tanították, a nagyítólencse gyújtótávolságát megtalálva, a nap összegyűjtött sugaraiból csinos kis szikrát csiholt, s percek alatt bodor füst kígyózott az égre az atyafi dohányrudacskájából...

Mire jó a fényképészet! - erről mutattak be demonstrációt a székelyföldi fotósok Homoródalmáson, akiket végül - balról jobbra: a tábor végéig kitartó Miklós Csongort, Kovács László Attilát, Erdély B. Elődöt, Bálint Zsigmondot, Both Gyulát és Ádám Gyulát - hűségesen megörökített a táborvezető automatára állított fényképezőgépe, s ezzel teljes lett mindenféle mutatvány.

Az almási csapat

Homoródalmási képmutogatás (5)

2011-11-07T18:35:00.001+02:00

A marosvásárhelyi Both Gyula tapasztalt fotós, HMKK-fotótáborban első ízben tette tiszteletét, amikor Homoródalmáson a jól összeforrott csapathoz csatlakozott: A fotótanú-nak kiválogatott képei alapján úgy érzem, sikerült feltöltődnie a homoródmenti élet sajátos menetével s minden bizonnyal eddigi szociófotós tevékenysége is segítette a gyors helyzetfelismerésben. Három, itt bemutatott képe közül kettő - a harsány, de nyíltan megmutatkozó férfitrió, illetve az üst mellett elmélkedő atyafi - a tábor hozadékához tartozik, az öregasszonyok párosa pedig portfóliójának egyik értékes darabja - munkásságát bemutató honlapról való.

Homoródalmási képmutogatás (4)

2011-11-06T09:41:00.001+02:00

"Tudom, drágám..."

A nagyszebeni Arany Ferenc futó vendégként is üstökös a homoródalmási, 24. HMKK-fotótábor egén. Megbízott fotós feladat ellátására sietett vissza Szebenbe, de blogjában nagyszerű, ihletett képeivel üzent az ottmaradt kollégáknak. Homoródalmási fotóiról messzire lerí az, hogy a fotográfus a látvány mélyére hatolt: azt rögzítette, ami a homoródmenti lét sajátja - az őszi szépségbe, a bukolikus pusztulásba temetkező magányt s bármilyen élő, érzelemmel telített ember-természet kapcsolat jelentőségét.

Ritkán látni ennyire tiszta, jól körülhatárolt történeteket egy-egy szigorúan megkomponált képbe sűritve. Arany Ferenc olyasmit tud, amit mi csak sejtünk és szorongva-gyönyörködve ismerünk föl látleletein...

Fiatal házasok

Szénégető

Magány

Homoródalmási képmutogatás (3)

2011-11-04T08:29:00.003+02:00

Erdély B. Előd, meglátásom szerint, úgy válogatott számunkra a homoródalmási, 24. HMKK-fotótáborban készített anyagából, hogy ezáltal üzent is - mégpedig affelől, hogy mi az ő természetbe ágyazott világról alkotott elképzelése és eszménye. Vitathatat-
lanul a valóságot fényképezi, megrendezésnek a leghalványabb vádja sem érheti, mégis minden olyan elrendezettnek, determináltnak, összhangba illőnek tűnik rajtuk, akár a legigényesebb stúdiófelvételeken. Némileg demonstrációk is arról, hogy a szabad ég alatt is épp úgy urai lehetünk fénynek, áttetszőségnek, távolságnak, képélességnek, mint a legjobban ellenőrzött, mesterségesen is megtámogatott, már-már eszményi optikai viszonyok között. A képmutogatása nem öncélú: mert nem egyszerűen modorról, manírról, hanem módszerről és magasfokú igényességről vall nekünk.

Homoródalmási képmutogatás (2)

2011-11-03T08:52:00.001+02:00

Miklós Csongor fiatal, helyét kereső, hangját s erejét próbálgató fotós. Néhány napot töltött a HMKK homoródalmási (24.) táborában, s mindenek előtt riporteri vénáját sikerült keményen próbára tennie. Blogjában (Objekt-Ív) már a második történetet meséli el mindabból, amit a homoródalmási mindennapokból megörökített. Mer és tud képben fogalmazni, de még sokat remél a szavaktól is; majd el kell döntenie a kettő vegyítésének optimális arányát.

E helyen inkább csak felvillantok néhány képet, nézelődni, Csongor munkáit alaposabban megítélni látogassanak el az Objekt-Ív-re. Technikailag jeles teljesítmény az a körpanoráma, amit a homoródalmási templom belsejéről készített - ha "belépünk", otthon érezhetjük magunkat a kicsiny, de kitartó gyülekezet kellős közepén...

A körpanoráma megtekintéséhez kattintson itt!

Homoródalmási képmutogatás (1)

2011-10-31T09:42:00.001+02:00

A sepsiszentgyörgyi Kovács László Attila, bár "veterán" háromszéki fotósnak számít, újonc volt a HMKK 24., homoródalmási táborában. Ahogy számos képe esetében szokta, ezúttal is fekete-fehérben elgondolt fotókat válogatott a fotótanú számára. Úgy látom, hogy ez az a grafikai tartomány, melyben a legtermészetesebb módon vissza kívánja adni a fotó valamikori, veleszületett kvalitásait. A fényben-árnyékban gondolkozás. különösen ősszel, busásan megtérül mindazoknak, akik sose fordítanak neki hátat. A fotós boksát rakó szénégetője, vagy népdallemezét elémutató háziasszonya, tengerifűzére mögül elégedetten kitekintő férfialakja sajátos, ám összehangolt sors-megközelítés - egyazon kártyalapoknak más-más jelképiségű, emblematikus figurái.

Impresszió (Blogvizitek - 35)

2011-10-29T13:25:00.000+03:00

Fotó Székely Balázs

A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem újságíró karának honlapja nemrégiben fotóblogot indított egykori és mai újságíró hallgatók számára Impresszió címmel. Az új netes felület, amely korlátlan kifejezési lehetőség, kísérletező terep és fórum is lehet egyben a valóságfeltáró és -értelmező utánpótlás számára. Eszköztárukból ugyanis nem hiányozhat a fényképezőgép vagy bármely más képrögzítő eszköz. Kép és szöveg mindinkább kiegészíti, fölerősíti, hitelesíti egyik a másikát, s a magára valamit is adó újságírónak meg kell céloznia a jószemű fotografáló minőségét is.

Ennyi "felvezető" után mindenek előtt üdvözölni lehet az ötletgazdát és a kivitelezőket. Nemkülönben azt a 13 hallgatót - név szerint: Berkeczi Zsolt, Burján Kinga (II. év), Csiszár Magelona (III), Halász Beáta (III), Kiss Zoltán (III), Kozma Ágnes (II), Nagy Anita (III), Orosz Klára, Pap Dénes (mesteri), Szigyártó Norbert (II), Szabó István (II), Tóth Imola (II), Veres Katalin-Réka (III), Székely Balázs -, akik több-kevesebb bátorsággal és a valóságközelség hangsúlyosabb vagy visszafogottabb szándékával beküldték munkáikat a közös blogba. Az eddigi munkák jó része ugyan nem mutat erőteljes fotóriporteri ambíciókat és "oroszlánkörmöket", de evés közben biztosan megjön az étvágy és idővel egészséges vetélkedés alakulhat ki a blog körül, amelyben senkinek nincsen veszíteni valója. ígérem, hogy rendszeresen vissza-visszatérek majd az Impresszió-ra, s egyelőre csak három képet emelnék ki - illusztrációképpen - a több tucatból, amelyek a blog létjogosultságának irányába mutatnak. Válogatásom szubjektív, nem szabad értékítéletként értelmezni!

Fotó Berkeczi Zsolt

Fotó Burján Kinga

Pillantás a szőnyeg alá

2011-10-27T16:26:00.001+03:00

ÁdámGyula abudapesti KoltaGalériában

(A tegnap megjelent szereda.origo c. csíkszeredai műsormagazin számára írtam az alábbi tárlat-előzetest Á. Gy. munkái kapcsán.)

November10-én nyíliktárlata ÁdámGyula csíkszeredaifotóművésznek abbana rangoskiállítóhelyiségben,amely ígyajánlja magát:"2005októberébenmegnyitottfotógalériánknévadója atragikusanfiatalonelhunytfotótörténész,dr. KoltaMagdolna, aMagyarFotográfiaiMúzeum ésa MagyarFotográfusokHáza (MaiManó Ház)alapítója, amagyarfotográfiaelmúlt tizenötévének egyiklegfontosabb,megkerülhetetlenszemélyisége.A galériavezetője KatkóTamásfotóművész,művészetitanácsadói alegfontosabbszakmaiszervezetekképviselői:Haris Lászlófotóművész,Kincses Károlyfotótörténészés KornissPéterfotóművész."

ÁdámGyula amegnyitó utánpár héttel,november 28-ánlesz ötvenesztendős. Tárlata,amit esorok születésekorállított össze,egyfajta összegzésis: régiés újmunkák szűkösenmért elegye.Visszafogottságátneúgyértelmezzük,minthanemtelnekiműhelyébőlegyszerretöbbtárlatravalóis,deAzemlített galériaszabályai ugyanis előírjáka mindenkirekötelező érvényűjelszót: keveset,de jót...

Azötvenet elérve,mint mindenalkotó ember,Ádám Gyulais ígyvagy úgy,felér atetőre. Mondhatni,paradicsomi állapotok.Erejének mégteljében, bővenvan mármire visszapillantania,van mitszámbavennie ésnem egyszerújra felfedeznie,az élettapasztalatszűrőjén általengedve.A készítendőtárlat árnyékábólüzeni afotográfus: egyretöbbet gondolarra, hogyideje lennevégre alaposabbanbenéznie aszőnyeg alá.Ahová napnap után,hétről hétre,hónapról hónapra,évről évremondjuk úgy,beseperte munkálkodásahozamát, samikor éppenkellett, csakelőhúzta onnanmindennapi csodáit,amiket viszontbő kézzel,számolatlanul mértmindenkinek, akikérte, akiszámított rá.

Tehette,mert jutottis, maradtis -de mi?De mennyi?

(A folytatáshoz mindig kattintson a További bejegyzések-re)

Erre akérdésre mégcsak ezutánfog válaszolnia félévszázadot megéltszerző. Akimáris érzia mulasztásokpótlásának kényszerítőerejét. Valahányszorcsak benyúlama képletesszőnyeg alá,örökké megrendülattól, amielőkerül. Minthanem őhalmozta volnafel azelőkapart kincset!Mintha kész,immanens értéketkapott volnaajándékba azidőtől. Pedigsemmi nemjött létreönmagától ebbena műhelyben.Mindent megelőzöttegy jóértelemben vett,természetes kíváncsiság,következetes megörökítésiszándék, amikorigazából nemis afotó körülforogtak atörténések, hanema rögzítés,a megőrzésmilyensége, azélethűség kerültekelőtérbe, megaz ihletettizgalommal párosulóvárakozás, hogyrendszeresen ésszerencsésenvissza-visszatérhessen oda,ahová akkoribannem sokanmerészkedtek -a mindenúton-módon letagadott,ellenőrzött, megfeszített,félelemben tartottcsángó életvalóságához. Azünnepekhez ésa mindennapokhoz.A természetesfényekhez ésárnyékokhoz. Azéletüket, maradékkultúrájukat óvó,gyanakodó, jobbsorsra érdemesmoldvai magyarokhoz.Felebarátaihoz.

Hagondolatban figyelmesenvégigpörgetjük ÁdámGyula nyilvánosságelőtt isjól ismertmunkáit -az Arcpoétikamíves portré-és életkép-válogatását,a Székelyföldivízikerekek nyomábansajátos ezermester-világát,az Ünneplőbenképsorozaton megörökítettszékely tájegységekjellegzetes viseletét,az Ezerszékely leánylátványba oltottszokáskörét, aHegyen-völgyön járogatékvala válogatottremekműveit -és asok-sok lapközlést,internetes jelenlétet,közös tárlatonvaló jelentkezését,ugyanahhoz afelismeréshez juthatunk,amit afotográfus ígyfogalmazott alulírottszámára, amikorélete elsőötven esztendejénekértelméről kérdeztem:

"Annakidején nema fotódivathullámáraültem fel.Számomraafotónemvadászatésnemvetélkedés.Amikornemmegyekfotózni,valójábanakkorisafotókörülforogminden.A fotóimkellős közepénélek.Örvendek, hogynem voltamrészesesemmiféleversenyfutásnak,s aképen kívülsemmi másnem érdekelt.Nemvágyoksemteszemaztsingaporei,semfokföldi,barcelonai,vagyéppenpárizsibabérokra.Annakörvendek, hogyolyandokumentumokmaradnakutánam, amiketnehéz leszfelülírni.Olyasmiketörökíthettemmeg azelmúltévtizedeksorán, amikma márjobbára csaka képeimenláthatók."

Kívánunklegalább újabbötven derűs,dolgos esztendőta begyűjtéstkövető behordáshoz.

(ÁdámGyula azorigoolvasóinakajánlja Aparadicsombancíműképsorát,mely ittláthatópremierben.)

Utókor

2011-10-26T08:43:00.000+03:00

Hemingway Napok fesztivál, 2008. Az író bohóckodó hasonmásai / AP-fotó

Hemingway, az író, bár meghalt, jobban él, mint életében. Pontosabban őutána - művei és emlékei után százak és ezrek, akik ügyesen sáfárkodnak a nagy író hagyatékával. Ernest Hemingway hányatott sorsa, kalandor természete, számos házassága felszabdalták életútját, megosztották emlékterét, amelyben ma is jelenvalóan hat és halhatatlannak tűnik. Élete relikviái ma is értékes fotótémák - akkor is, ha legutolsó lakhelyéről, a múzeumnak berendezett kubai birtokról (Finca Vigia ) szólnak, vagy netán a Hemingway-napok Fesztivál minden év július 17-től 21-ig tartó eseményei kerülnek megörökítésre (Key West). A két színhely földrajzilag nincsen túl távol egymástól, mégis két külön életszakaszt őriz az író munkásságából. Azt mondják, hogy az utóbbi években látványosan felújított és karban tartott kubai múzeum olyan, hogy aki belép, annak az az érzése támad, hogy mindjárt betoppan az író s akár munkához is kezdhet a rendben-tisztaságban-célszerűségben tartott dolgozó szobában. Minden jelen van, ami az író életében valaha fontosnak számított, a kéziratoktól kezdve a válogatott szeszekig és vadásztrófeákig.

Key Westen, ahol a születésnapi mulatságok zajlanak és találkát adnak a világ minden tájáról összesereglett Hemingway-hasonmások, a bohém, mulatós kedvű, életvidám író figuráját helyezi az emlékezet előterébe, de sose hiányoznak róla a nagy művek apropói. Egy ilyen eseménygazdag élet bizonyosan rengeteg fotótanúsággal bír, amelyek hűen követik ugyan az író sorsalakulásának mozzanatait, de legtöbbször szerény illusztrációk egy kimeríthetetlen sorshoz.

Bármelyik percben beléphet (Kubai múzeum) / fotó The Washington Post

Kóstoló

2011-10-24T12:14:00.003+03:00

Beindult a homoródalmási HMKK-fotótábor, szám szerint a 24. a sorban. Az előzetes elképzelésekhez képest, amelyekről október 18-iki bejegyzésemben szóltam, annyi az újdonság, hogy a csapat menet közben örvendetesen kibővült a nagyszebeni Arany Ferenccel, a csíkszeredai Miklós Csongorral és Veres Nándorral.

Ez utóbbi két napig fotózhatott Homoródalmáson, s a csapat megbízásából hazatértekor ő hozta a "kóstolót" - némi képi előleget a tábori hangulatról. Szó se róla: ősz van, préselik a szólőt, kóstolják a szilvalét... Fejedelmi kóstoló!

Veres Nándor fotói

Varázseszközből reklámtárgy

2011-10-19T23:14:00.002+03:00

Barátom és újságíró kenyerestársam, jó Csomafáy Ferenc egy beszédes képére bukkantam a minap időnként elő-elővett gyűjteményemben. Megrendülten nézegettem a rajta premier plánban látható, viharvertnek tűnő, ám így-úgy kipofozott nagyítógépet, majd elolvastam, amit a szerző - aki élete legnagyobb részében analóg géppel, saját sötétkamrában, nagyítógéppel és klasszikus eljárással készítette fotóriportjait, művészfotóit és precíz munkát feltételező könyvillusztrációit - a papírfotó hátára írt:

"A nagyítógép a múlt század harmincas éveiben csúcstechnológiának számított. Ma reklámtárgy a Váci utcában. Így múlik el a dicsőség."

Hirtelen az emberen végigszáguld dióhéjban az egész fotótörténet. Mindaz, ami az innen elérhető Archaltfotokonzerv nevű minilexikonban a fotografálás fejlődésének eseményeiről és fogalmairól felidézhető. A szenvedély ébredésének kezdetén összekuporgatott, összekoldult, kispórolt tőkebefektetés. a laborberendezés, ami nélkül a fotografáló ember félkarú amatőrnek érezhette magát. Nem túl hosszú életünk évtizedeiben történt a fordulat, amikor minden, amit egy fotográfus a sötétkamrájában összehordott, könnyedén értéktelen kacattá vált. Jobbik esetben - reklámtárggyá. Vagy muzeális eszközzé. Emléküket idézze fel ez a nosztalgikus fotó...

A huszonnegyedik

2011-10-18T08:57:00.001+03:00

Már-már "matuzsálemi" jelzés ez egy fotótábor körül. Amilyen a Hargita Megyei Kulturális Központ (ki tudja, mikor véget érő?) sorozata. Az évszakok rendjéhez hasonlóan sorjáznak az újabb és újabb tábori lehetőségek fölkeresni a süllyedő, elkopó, múltba vesző kistájakat - falvakat, tanyákat, hagyományos közösségeket vagy már csak azok maradványait...

Most éppen Homoródalmás van soron...

"Huszonnegyedik fotótáborát szervezi meg 2011. október 22−28. között a Hargita Megyei Kulturális Központ a Homoródalmási Polgármesteri Hivatallal együttműködve. A Hargita Megye Tanácsa keretében működő intézmény táborában hét fotográfus örökíti meg a homoródalmásiak hétköznapjait, néprajzi értékeit, a települést környező tájat és a még fellelhető népi mesterségeket. A táborban résztvevő fotográfusok: Ádám Gyula (Csíkszereda), a tábor művészeti vezetője, Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Both Gyula (Marosvásárhely), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Henning János (Sepsiszentgyörgy), Kovács László Attila (Sepsiszentgyörgy) és Labancz István (Csíkszereda). Szervezők: Hargita Megye Tanácsa, Hargita Megyei Kulturális Központ, Homoródalmás Polgármesteri Hivatala."

Utána, a szokás szerint, reméljük, a Fotótanú is kap némi ízelítőt a látleletből, mert a csapat profi, a felállítás jó. "Útravalóul" Márton Ildikó friss homoródmenti fotójával tegyük plasztikussá a hét végén kezdődő táborozás hangulatát. A szerző ezúttal nem vesz részt a táborozáson, de közismert érzelmi elkötelezettsége a tájegység iránt. Őszi almás felvétele csupa üdeség és igéret egyúttal azoknak, akik bizakodnak az őszben.

"Honfoglalók"

2011-10-14T08:28:00.000+03:00

Végre egy kis vita a fotó állóvizeiben - legalább is olyan, ami az adrenalintermelést kissé felpörgeti. Kirobbantója Egyed Ufó Zoltán, pontosabban egy görögországi útiriportja a manna.ro honlapon. Igaz, a fotósnak csak annyi a "bűne", hogy a riportját megcsinálta és kommentároknak beillő képaláírásokkal látta el, a többit már elvégezte maga a nyilvánosság, előbb az origofotó égisze alatt, majd némileg Völgyi Attila fotóriporter blogján.

A nagy kérdés, amit mostanában mintha gyakrabb és rámenősebben tesznek fel, hogy valójában szabad-e humorizálni, csúfolódni, gúnyolódni olyan szentségekkel, melyek a hazafiság fogalomkörébe esnek? Esetünkben a honfoglalás az, ami szemet szúr egyeseknek, illetve az, hogy ennek ürügyén gyanútlan (?) emberek a gúny, a kicsinálás tárgyává lesznek azért, hogy a fotós a saját, nem éppen szobatiszta szándékait érvényesítse.

Vitázni kell, vitázni jó, ezzel nem is érdemes foglalkozni. Ami engem meggondolkoztat, az egyrészt a humorérzék látványos megfakulása az utóbbi időben, illetve a túlhajtott humorizálás mindenhatóságra törése ott is, ahol éppenséggel nincs helye. Szerintem mindennel lehet, sőt kell élcelődni, de az lehetőleg jó minőségű legyen. Egyed Ufó van olyan éles szemű és markánsan képben fogalmazó fotós, hogy ne legyen szüksége vendéghajként szolgáló szövegekre. Jó, ha a fotóriporternek megvan a véleménye arról, amit lefotóz, de ezt értelmezni hagyjuk inkább a nézőre. Persze, ez is csak egy vélemény - vagyis, mondom én...

A riportban 21 kép által elmesélt történésekből kiemeltem egy kis, szöveg nélküli "történetet"...

Egyed Ufó Zoltán Új Honfoglalás. Mit tud a magyar turista? c. képriportjából

Öszzetartozás

2011-10-11T17:33:00.000+03:00

Kovács László Attila (a továbbiakban: KLA) képeit nézegetni emlékezetes időtöltés. 2007 óta jár eszemben az itt látható két fotója - azóta több tucatnyi fotóját láthattam, különféle ki- és felállításban, de ez a kettő csak nem került elő, ha csak nem egy prezentáció formájában, ami - ahogy érkezett, úgy hamarosan nyoma is veszett.

Barátom asztalán pillantottam meg a napokban a KépVIDÉK alkotócsoport Háromszéki életképek c. 2007-es albumát, s lapozás közben örömmel bukkantam KLA képeire. Szó se róla, az egész gyűjtemény úgy, együtt, a háromszéki alkotócsoport maradandó fegyverténye s közösségi fellépésének példamutató bizonyítéka, a közös alkotói jegyek vállalásának tárhelye - amiként az előszót jegyző Szonda Szabolcs helyesen megállapítja. Ilyen szempontból markáns testvértörekvések mutathatók ki a Hargita Megyei Kulturális Központ körül kialakult fotós alkotótáborok közösségének szakmai hitvallásával, s érdekes módon, ez az összetartozásra predesztináló szellemi rokonság éppen napjainkban testesül meg egyre több közös projektben.

De KLA képei önmagukban is emblematikusak. Már-már eszköztelen egyszerűséggel, minden fölösleges külsőséget kiiktatva, a legprózaibb módon tud mélyen poétikus és lírai lágyságú lenni egyszerre. Meséi a derengő fények és a tűnékeny árnyékok szövevényéből kikevert arcok, gesztusok és helyzetek, egymásra vetülő síkok révén tárják fel magukat előttünk, egyesítve nemzedékeket, életközösségeket és egymásrautalt sorsokat.

Hatodszor is beindult Fotósuli (szubjektív krónika)

2011-10-08T09:34:00.001+03:00

Jevgenyij Haldej: Jasa szarvas a sarkkörön túl, 1941

Tegnap délután ötkor történt az esemény, a HMKK pinceklubjában. A helyszín, a bútorzat, a külsőségek semmit nem változtak. A tanárok is a régiek, s mintha a hallgatók is ugyanazt a kíváncsi szorongást mutatnák az arcukon, mint annak idején az előttük járók. Minden tanfolyam bizalmatlan kérdőjeleket szül, tanárban, hallgatóban egyaránt.

Az asztalfőn Márton Judit programfelelős, Ádám Gyula, Molnár Attila és Veres Nándor tanfolyamvezetők többször is végigpásztázzák a gyülekező hallgatókat, akik végül is 11-en vannak: fiatalok, idősebbek. De a tartásuk közös: iskolapadban ülnek, még ha látszólag ugyanazt az asztalt ülik körül, egyenlő félként leendő tanáraikkal.

A bemutatkozás ugyanúgy zajlik, mint az első öt alkalommal. Sorban jutnak szóhoz: Iochom Zsolt, Ördög Zoltán, Jánó Elemér, Tarczali Éva, Czont Emese-Léda, Csont Zsuzsánna, Lőrincz Csaba, Sólyom Elemér, Kelemen Abigél Noémi, Egyed József, Dósa Szilárd... Ez az a sorrend, ahogy a nevüket egymás alá írva, elkészítik az első névsort. Két további beiratkozott nem jött el. Talán a következő napokban felbukkannak. (Kíváncsi vagyok, hánynak a nevét fogjuk majd megjegyezni egy-két év múlva, kiállításokon szereplő fotóikról?!)

Egy lány elmondja: ő Marosvásárhelyről jön át (hú, az 4 óra kocsikázás!),s előfordulhat, hogy el-elkésik emiatt, baj lesz-e belőle? A tanárok zavartan vonják a válluk: baj nem lesz, de a tananyag sűrű, itt minden elveszített percnek (szinte) megfizethetetlen ára van. Aki hiányzik, mulaszt, a magáéból teszi. Csak saját magát rövidíti meg.

Némi kávézás-pogácsázás-ismerkedő terefere után indul az első óra. Fotótörténet. Kezdetben kis-, majd hamarosan nagykanállal. Adagolja Molnár Attila, aki gróf Teleki Sámuel neves Afrika-kutatóról és vadászról készített archív fotókat is elhozta - nemrég kerültek a gyűjteményébe, természetes büszkeséggel és örömmel osztja meg az élményt hallgatóival. Akik így nem csupán információt, hanem személyes benyomást is kapnak a hajdani fotó világából.

Illusztráció gyanánt most magam is fotótörténeti érdekességgel szolgálok: a Wang folyó versei blogba a szovjet Capáról szóló összeállítás került fel a napokban. Nagy élmény nézegetni Jevgenyij Haldej ukrán fotográfus haditudósításait, melyek legalább annyira emblematikusak, mint a "nagy Capaéi". Tanulságokról majd egy másik bejegyzésben.

Nopcsa vándorkiállítás

2011-10-05T19:33:00.000+03:00

Albán férfiak a Lezha környéki Blinistből
(Fotó Nopcsa Ferenc)

Száz esztendeje készült képeket (kb. 140 fotót) tartalmaz az a vándortárlat, melyet a huszadik század elején élt erdélyi születésű polihisztor - s egyebek mellett fotográfus -, Nopcsa Ferenc munkáiból válogattak össze. A kiállított fotók ugyan csak kópiák, hiszen az eredeti példányokat Bécsben és Londonban őrzik.

A Fotótanúban 2009 augusztusában olvasható bejegyzés a Nopcsa-féle fotográfiák jellegéről és értékéről, s örömmel állapítom meg, hogy az eddig inkább csak a bennfentesek által mutatott érdeklődés mindinkább kezd kisugározni a nagyközönség felé is. Nopcsa ezáltal "hazatalál", s mindaz, amit szenvedéllyel, nagy érdeklődéssel és élete valamennyi tragikus kalandja során megörökített, s ekként átmenekítve az utókorra hagyott, az most rendre megnyílik előttünk.

A neves dinoszaurusz-szakértő, az utolérhetetlen albanológus, utazó, diplomata és tudós fényképész Déván született, innen indult vándortárlata is, hogy a héten, péntekig a vajdahunyadi művészeti galériában, október 10-14 között a hátszegi művelődési házban, majd Dévára megtérve, november közepéig ismét a szülővárosban dokumentálja azt, hogy a szellemi élet legjobbjai úgy hagynak maguk után nyomot, hogy egyúttal a korról vallanak, hiteles szavakkal és képekkel.

Ahogy Nopcsa is tette fotóin.

*
Hivatkozások:
Nopcsa Ferenc albániai fotói
Nopcsa Ferencről

Képek a hálón (Blogvizitek - 34)

2011-10-03T18:27:00.000+03:00

Érdekes, sok-sok gyakorlati kérdést felvető s vitát gerjesztő honlapot figyelek már több hete, mióta csak rábukkantam Grimpix oldalára (Utazások Fotográfiában), szinte naponta visszatérek ide, hadd lássam, mi minden jut eszébe ennek a fotót rendszerint praktikus oldaláról megközelítő blogtársnak.

Legutóbbi bejegyzéséhez mindenképpen érdemes hozzászólni. Elmondja ugyanis, milyen egyszerű módszerrel szúrhatja ki az ember, ha egy képet itt-ott-amott, jogosan vagy jogtalanul felhasználnak az interneten. A játéknak is jó, de nyomozásnak is beillő rákeresés a TinEye internetes képkeresővel egy-egy fotóra vagy más grafikai ábrázolásra eleinte érdekes, de végül bele lehet unni. Mert az interneten dívó "képlopás" legtöbbször nem azonos az értékek eltulajdonításával, az idegen tollakkal való ékeskedéssel. Engem, aki gyakorta veszek kölcsön egy-egy képet, miközben alkotásokról írok, egy pillanatra sem foglalkoztat a szerzőség vágya. Elismerést, opciót fejezek ki azzal, ha idézek egy-egy sikerült felvételt vagy egy képet illusztrációként használhatok.

Ilyen esetben az ember a legegyszerűbb megoldást választja: ha valakit zavar az, hogy képét dicsérik vagy megemlítik, netán "csak" idézik, nem kell egyebet tennie, mint jeleznie a dolgot és a probléma egy kattintással megoldható: a hivatkozás volt-nincs. Szerencsére, úgy látom, a kommentelők egyelőre az egészséges többség véleményét fejezik ki: a szépséget megosztani minél szélesebb körben egyre inkább öröm és nem nyerészkedés forrása...

Úgy illik, hogy a Grimpix oldaláról vett trófeákkal térjek meg a mai barangolásból. Kettőt is találtam: egy deltai felvételt (remek deltai riportot közöl egyik szeptemberi bejegyzésében) és egy bezárt bánya világából vett groteszk emlékképet (Hargitafürdő).

Képes "Mementó" (2)

2011-09-29T06:41:00.000+03:00

Két évvel ezelőtt ugyancsak fenti címmel egy dokumentum értékű kötetre és a benne foglalt illusztrációk beszédes voltára hívtam fel a figyelmet szeptember 11-iki bejegyzésemben. A példaként kinagyított és elemzett képre emlékezve, New Yorkban élő jó barátom, Dancs Artur most meglepetésként saját fotóival fedezte fel azt, hogy időközben - a 2001-es szeptemberi, newyorki eseményektől eltelt tíz év során és éppen a terrortámadások szín- és emlékhelyén - a világot járt fotó "megelevenedett" - pontosabban bronzba öntetett az az élő figura, aki (korábbi magamat idézve) "remekül közvetíti azt a világméretű, lebénulásos döbbenetet, amivel azokban a pillanatokban mindannyian szembesültünk. Az utca szélén ülő, a robbanás malteres hamujával behavazott férfi, aki egy pompeji áldozatra emlékeztet, ölében a nyitott diplomatatáskájával, amelynek tartalmát ellenőrizné, ugyanakkor minden értelmes emberi cselekvésre képtelen az esemény és a látvány sokkjától - ez többet és mást mond arról, aminek már-már hihetetlen képei megtöltötték a világ sajtóját. Ez a kép egyúttal azt is jelzi, hogy a dolgok, az események mögé pillantó igyekezet minden esetben - legyen az íróé vagy fotósé - hosszú élettel, maradandósággal ruházza föl a pillanat megörökítésének krónikáját."

Szinte nincs is mit hozzáfűznöm ehhez az átváltozáshoz, mint azt, hogy a jó fotó úgy látszik, nem csupán önmagát őrzi meg az időben, hanem sugallatot adhat az érccel dolgozó, más időléptékhez szokott társművészetnek is.

Dancs Artur felvételei

Értő Szathmári-értékelés

2011-09-24T11:47:00.001+03:00

Szathmári Pap Károly / Carol Popp de Szathmary (s elnevezését még ragozhatnánk különböző változataival, d nem tesszük) úgy tűnik, ott áll mind a magyar, mind a román fotográfia bölcsőjénél. Ha magyar részen nem is a legelső s egyedüli döntő személyisége a fotografálás kibontakozásának, román viszonylatban mindenképpen a kezdet és a mérce - e mostanig kellően nem hangsúlyozott és elemzett kettősségét láttatja igen értően és sokoldalúan adatolva a Fotóművészet idei 2. számának tanulmányírója, Farkas Zsuzsa. Végre, mondhatni, egy becsületesen végiggondolt szintézis arról, amit egy vegyes etnikumú közép-európai térségben tevékenykedő alkotó szellem valamikor, a reform-korban tenni tudott, s amiben egyáltalán nem volt egyedül. Érdemes alaposan elolvasni s akár archiválni is ezt a cikket, mert a Szathmáriról szóló legfrissebb kutatási eredményeket összegzi, s egy tucatnyi olyan illusztrációt közöl az úttörő fotográfus gazdag, de mára már erősen szétszélesztett hagyatékából, melyek kivétel nélkül az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület, személyesen Molnár Attila elnök szerzeményei. Ezáltal is gazdagodik a mostanig közkézen forgó Szathmári ikonográfiai példatár, hiteles, első kézből való relikviákkal. A képsorból hadd szerepeljen itt is egy: ismeretlen család 1877-ből. Fotó Szathmári Pap Károly.

Fotósuli a küszöbön

2011-09-22T08:45:00.000+03:00

Ádám Gyula plakátja - még lehet jelentkezni!

Se szeri, se száma a fotóiskoláknak, tanfolyamoknak. Mint ahogy a fényképezés is határtalan és parttalan foglalatosság. Azt hiszem, a képzés, a jó irányba való terelgetés nehezen tudja fölvenni a versenyt a fényképezés vírusának terjedésével, de jó, hogy legalább megpróbálja...

Csíkszeredában most már hatodszor indul útjára a HMKK égisze alatt a formáját már szinte-szinte intézményesített "fotósuli", ahogy az érdeklődők emlegetik. Jó, hogy az oktatók az éveken át következetesen kitartottak a tanfolyam mellett, professzionalizmusuk, nyilvános fotográfusi tevékenységük a garancia arra, hogy nem a "vak vezet világtalant" meséje játszódik le, mint ahogy az nem egy helyen még fotótanfolyam örve alatt történik. Magam is résen leszek a továbbiakban, hiszen az évek során rájöttem, hogy az ilyen intim fotóműhelyekben is akad gondolatébresztő tanulság, érték és nem egyszer ha apró is, de közérdekű szenzáció...

Kiapadhatatlan cigány-téma

2011-09-18T19:01:00.000+03:00

Normantas Paulius fotója

Eseményszámba megy az a pár napja megnyílt nyíregyházi fotókiállítás, amelyen Normantas Paulius litván fotóművész közel száz fotón mutatja be a magyarországi és az indiai cigányság életének néhány jellegzetes mozzanatát, karakterét. Eseménnyé nem a téma avatja a tárlatot, hiszen a cigányság élete, szokásvilága, látványos környezete világszerte "menő" téma, s nagyon fel kell kötnie a gatyáját annak a fotósnak, aki jelentőset kíván mondani e téren; főként olyasmit, amit még nem mondtak el.

A 63 esztendős litván művész jelenleg Magyarországon él, eddig kilenc expedíciót szervezett Ázsiába: felkereste és megörökítette a volt Szovjetunió területén élő finnugor népeket, járt Kőrösi Csoma Sándor és Stein Aurél nyomában, emellett végigjárta Benyovszky Móric kamcsatkai száműzetésének útját. Kalandozásai során Kambodzsa, Mianmar, Vietnam és Nepál számos településén is fotózott. Kitartó, hétpróbás alpinista, 11 fotóalbum szerzője, Balogh Rudolf- és Pro Cultura Hungarica-díjas, s mostani tárlata azt próbálja képileg dokumentálni, mennyiben összetartozóak, illetve különbözőek a cigányság indiai és magyarországi gyökerei. Mindenre elszánt, kalandkedvelő dokumentarista, s nem mellesleg költő is, aki a litván fotóművészet legjobbjaitól tanulta a mesterséget, majd amikor első sikereit elérte, elmondása szerint nagyra becsült mentora, Vitalijus Butyrinas így bocsátotta útjára: "Paulius, most már eléggé érted a fotográfiát, most már mindenkit el kell küldeni a francba... Még engem is."

A Fotóművészetnek adott 2004-es interjúból kiderül, hogy Normantas Paulius a lehető legjobb iskolát járta ki a nyolcvanas évek Szovjetuniójában, hiszen a szovjet fotót annak idején éppen a litván fotográfia fémjelezte: "Amikor Moszkva Nyugat-Európában, Amerikában vagy Japánban reprezentálni akarta a szovjet fotót, többször is előfordult, hogy száz százalékban litvánok állítottak ki, csak néhány alkalommal került be egy-két lett vagy észt. Az oroszok persze soha nem azt mondták, hogy a kaunasi Alekszandras Macijauskas, hanem azt, hogy a szovjet. Ha megnézed a régi vagy a mai fotós enciklopédiákat, mindig találsz bennük tíz-tizenkét litván nevet. Litvániában félmilliós zsidó diaszpóra élt, és a fotósok között is minden második ember zsidó volt, nívós szalonfotográfusok, műtermi fényképészek, mesterek, ami erős alapot jelentett. Nálunk nagy dolognak számított fotóművésznek lenni, Litvániában már huszonöt évvel ezelőtt sem kellett bizonygatni, hogy a fotográfia a művészet egyik ága. Az első fotómúzeum már 1972-ben megnyílt az észak-litvániai Siauliai-ban, az ötödik legnagyobb városban, amikor valaki egy privát gyűjteményt ajándékozott az egyesületnek..." Ilyen hagyománnyal és hátszéllel az ember nyugodt szívvel fényképezhet akármit, biztos, hogy nem másokat fog ismételni, hanem a saját útját járja.

Hol a fotó?

2011-09-14T07:25:00.000+03:00

A Kertész-témát nem tudtuk le a szeptember 8-i bejegyzésben jelzett retrospektív kiállítás hírével; André Kertész munkássága van annyira jelentős, hogy akár napokon át beszéljünk róla, hivatkozzunk rá, kérdőjeleire keressünk választ.

Az 1927-es tárlatnyitó műsorlapja, rajta József (Attila) is szerepel

Egyik ilyen kérdőjel - olvashatni bizonyos post-antiq elnevezésű blogban április 15-i jelzéssel, stílusosan közel József Attila születésnapjához. Arról van ugyanis szó, hogy korabeli dokumentumok hivatkozásából kiderült: André Kertésznek fotóznia kellett Párizsban József Attilát, aki a fotográfus egyik ottani kiállításán aktív, irodalmi-színészi szerepet is vállalt. Ez a fotó azonban mind a mai napig nem került elő.

Nem részletezem a blogon megtalálható nyomozati okfejtést, sem a bizonyítékokat, elég az hozzá, hogy a kutatás nem alaptalan, ez a megsárgult meghívó talán elegendő kiindulópont ahhoz, hogy a művészi detektívszimattal megáldottak szagot fogjanak. Közben mi azon töprenghetünk, hogy ilyen esetek voltak és lesznek, hogy valakinek nem lehet föllelni, rekonstruálni a teljes életművét; hogy mindig lesznek elkallódott művek és mindig akadnak majd olyanok is, akik azért élnek, hogy ezek nyomába eredjenek. Meglehet, sose érnek célt, de ettől még a művészi örökségek csöppet sem csorbulnak, , legfeljebb megmarad a reménység egy esetleges váratlan meglepetésre, hogy a keresett alkotás egyszer előkerül. Elvégre így fedezték fel egykor a világrészeket is...

Világszerencse

2011-09-09T22:08:00.001+03:00

Egy híres Brassai-fotó...

Többen figyelmeztetnek: szeptember 9-e van, Brassai (Halász) Gyula születésnapja. Ez a fotográfia történetében már-már hivatalos ünnepnek számít. Az 1899-ben született fotográfus, akit Picasso következetesen azzal vádolt meg, hogy aranybányáját (grafikusi tehetségét) fölcserélte egy sóbányával (a fotografálással), azóta is meghaladhatatlan a maga nemében. Kolosszus. Érték és mérték.

Hogy is szól erről a hetvenes években egy amerikai műkritikus véleménye?

"A Picasso említette „aranybányáról" a New York Times kritikusa, A. D. Coleman így vélekedett 1971-ben írott cikkében: „Ha művészetről mondott ítéletet, Picasso ritkán tévedett, Brassaival kapcsolatosan mégis melléfogott, amikor azt mondta neki: » aranybánya van a birtokában, és beéri egy sóbányával«. Bármennyire érdekes és megkapó is az, amit Brassai a képzőművészet más területein alkotott, kétségtelen, hogy fényképészi életművét kell legfontosabb alkotó teljesítményének tekintenünk. Fényképei maradéktalanul kifejezik tehetségét, egészükben pedig a XX. század legjelesebb képzőművészeti vállalkozásai közé sorolhatók."

...és egy remek Brassai-grafika

Az idézetet Brassai emlegeti, önéletírásában, majd eltűnődik: "Az elragadtatást leszámítva, méltatómnak mindenben igazat adok. Amikor 1960-ban a francia televízió bemutatta a rólam készült filmet („Brassai, vagy egy ember szeme"), Mauriac többek között ezeket írta az Expressben: „Brassai. Híres fényképész, aki nem fogható senkihez, valójában festő, szobrász, aki olyan érvekkel támasztja alá, miért helyezte a fényképészetet a szobrászat és a festészet elé, hogy azok egymagukban is elmélyült tanulmányt érdemelnének." Mauriac megérezte volna, hogy a tíz év múlva beálló fordulat kedvezőbb megvilágításba helyezi a fényképészetet?"

Ma már gondolom, túl vagyunk az ilyenfajta "megérzéseken". Brassai - a világ szerencséjére! - nem veszett el. Lehet, hogy képzőművésznek is ugyanolyan zseniális lett volna, ha megmarad az aranybányájánál. De szerencsére a "sóbányája" is ugyancsak aranyat ér!

Készülő Kertész-retrospektív

2011-09-08T10:00:00.001+03:00

Időnkénti sugalmazóm, Molnár Attila barátom jelezte: készül egy átfogó, szeptember 29-étől látogatható fotókiállítás a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban André Kertész fotográfiai munkásságából. Mondanom sem kell, hogy a világhírű magyar fotós emlékezete a földkerekség legnagyobb múzeumaiban sem fakult, mindenütt úgy tartják számon, mint a műfaj meghatározó tekintélyét és iskolateremtő alkotóját. Munkásságának egyik nagy titka: a türelem. Az, amivel kivárta a látványt, bármilyen körülmények között.

Legyen ízelítő a készülő vándortárlathoz az alábbi videós képpörgetés néhány perc erejéig a jútubról. A film ide kattintva indul...

Fókuszban a természet

2011-09-05T19:04:00.002+03:00

Két rendkívüli magyar teljesítményre hívnám fel a figyelmet - mindkettő a természetfotózás területén mutat példát arra, hogy a szakszerűség és a technikai tudás a fotográfiát akár világhatalommá is avathatja.

Az egyik bravúr Fényes Lóránd piliscsévi amatőr csillagász nevéhez fűződik, aki a Magyar Csillagászati Egyesület (MCSE) honlapja szerint lencsevégre kapott egy "égi elefántot", amint egy ananászt - születő csillagot - tart az ormányában. Tovább nem is kontárkodnék a történtekbe, elmagyarázza azt nálam sokkal jobban a szerző, a fenti hivatkozáson.

A másik fotográfus, Csorba Gábor tulajdonképpen muzeológus és társaival együtt három új denevérfajt sikerült lencsevégre kapnia Vietnamban, amelyek kizárólag ott lelhetők fel. A démoni külsővel rendelkező bőregerek fényképezése sem könnyű, viszont annál hálásabb téma. Esetünkben maga a fotó egyben tudományos bizonyíték is, éppen ezért elkerülhetetlen, hogy a kutatók a maguk során sokrétű fotós ismeretekkel és tapasztalattal rendelkezzenek.

Belzebub jó kezekben...

Testvér-fotók: Strázsák

2011-09-02T09:16:00.000+03:00

Szász Adrián fotója

Egyre csak gyűlnek a tárgyi bizonyítékok arra nézvést, hogy a fotográfia képvilágában erőteljes interferenciák, egymásba játszások, ismétlések, újra felfedezések mutatkoznak. Ne csodálkozzunk: a zene sem kivétel ez alól, s ha jól megnézzük, az irodalom is át- meg át van szőve vendégszövegek nehezebben észrevehető elemeivel.

Blogom 2009. április 25-i bejegyzésében (Strázsa) Szász Adrián egy tengerparti fotója kapcsán vetettem papírra néhány sort a pillanatképek, a krokik hasznáról, szerepéről a fotográfiában.

Most viszont egy orosz fotográfiai honlapon (prophotos.ru) bukkantam rá az ott illusztrációként idézett fotó "testvérpárjára" (Fotó: Jurij Krimonoszov ). A képek akár ikrek is lehetnének, hiszen egyazon korszakban készültek - a huszadik század második felében, az "épülő-szépülő" osztály nélküli társadalom romániai, illetve oroszországi közegében; s talán az is lehet, hogy egyazon tenger partján, hiszen a Fekete-tenger amolyan közös ló - s nem csak az oroszokkal...

Jurij Krimonoszov fotója

Szász Adrián képén a strázsa még aktív, felelőssége tudatában áll és figyel, s úgy tűnik, semmi sem kerüli el a figyelmét. Jurij Krimonoszov parti "őrsége" viszont már magába roskadt, "kardjába dőlt", megadta magát a sorsnak. Ezen túl, persze, sorra fedezhetjük fel a különbségeket is: a ruházatban, illetve a tenger hullámzásában. A romániai fotón még minden harcos és élénk, az orosz testvérfotón már nyugalom van, beletörődés és nosztalgia...

Pápa vagy Batman?

2011-08-31T08:11:00.000+03:00

Siklósi Nándor barátom (Budapestről) megírta a minap (mert tudja, hogy érdekel), mekkora botrányt váltott ki a Rómában frissen felállított szobor néhai Wojtyla pápáról. De beszéljen a levele:

"A római “Keletinél” (Termini pályaudvar) állították föl Wojtyla pápa szobrát.
A szobrász szerint korszerű, a Vatikán szerint szakrális, a zemberek szerint ronda.
Egyesek szerint Mussolinira, mások szerint Churchillre, megint mások szerint egy kiöregedett Batmanra, és van, aki szerint egy kövér benzineshordóra hasonlít – az utca népét egyáltalán nem emlékezteti a nagy pápára. (Engem sem.) Sőt: sokan a hívők provokálásának és blaszflémiának tartják. Követelik azonnali eltávolítását (és beolvasztását...) Hiába: nehéz a (köztéri) szobrász dolga. Olaszországban is. És: Habent sua fata colossi."

Ilyenkor (is) kiderül, mire jó a fotográfia: készen hozza a tényeket és az érveket, ellátva mindenkit a véleményhez szükséges információval. Barátom, alapos emberhez illően, lehetőleg több képi információt összeszedett a világsajtóból, így aztán sokféle szögből csodálhatjuk azt, ami más szemmel nézve csapnivaló kontármunka. Sajnos, a látottak alapján engem sem ragadott magával a tömeglelkesedés, s a hólyaggá fújt lomha ábrázolatot magamban oda helyeztem, ahol még annyi sok elvetélt, ronda "szoborintás" hever egymás hegyén-hátán, feledésre várva...

Mesés képek

2011-08-29T08:53:00.000+03:00

A Wang folyó versei jóvoltából ismét rálátásunk lehet egy remek orosz fotósra, s rajta keresztül az új orosz fotográfia néhány törekvésére is. Alekszandr Petroszjan fiatal fotográfus, aki Lvovban született, de Szentpéterváron él, és csak alig 2000-től van jelen a mezőnyben, már is igen keresett, az országban és külföldön is magasan jegyzett művész. Egyéni galériáját végigpásztázva láthatjuk, mennyire határozott fotográfusi programja a mese és a különös történetek sűrítése egy-egy meghökkentő képbe. Különösen tetszik - ezért meg sem merem átkölteni - az az értékelés, amivel a művészt bemutató Studiolum él: "Ezeken a képeken titokzatos történetek sokasága bomlik ki előttünk, amelyek nap mint nap a szemünk előtt zajlanak a városban. De csak a megfelelő szögből nézve láthatóak."

Ennyi hivatkozás után úgy tűnhet, számomra nem is marad túl sok mondanivaló, ha csak annyi nem, hogy eltűnődjek: mennyiben adja föl dokumentumértékét ez a fajta fotó és milyen mérvű manipuláltságot tesz szükségessé egy ilyen mértékben átrendezett és átpoetizált valóságvízió. Érzésem szerint mindaddig, amíg a fotóművész törekvései nyomán hiteles és hihető világba csöppenünk és jól érezzük magunkat benne, nincs miért kételkednünk autentikusságában és szavahihetőségében. Még akkor sem, ha közben átrendezi körülöttünk a teret vagy fölöttünk az eget...

Vizuálagresszió

2011-08-27T08:49:00.000+03:00

Veres Nándor Fény-kép-ész nevű blogján nem csupán szemet és jóízlést bántó vandál gesztust ragadott meg egyetlen kézzel: kommentár nélkül közölt kompozíciója két értékrend síkban és dimenzióban is megnyilvánuló összecsapása, szemben állása. Tökéletes néma kiáltás, szavak nélkül is beszédes kép. Erre mondják: telitalálat. Érzem a küzdelem tragikumát s már-már kilátástalanságát is. Az ember nem tudja, melyik küzdőfélre tippeljen, ténylegesen ki kerül majd győztesen ki ebből a vizuálagresszióból.

A fotós elmondta, hogy hányadán állunk - nos?

Csíki tájak, emberek, foglalatosságok...

2011-08-23T12:08:00.001+03:00

A kiállítás plakátterve Ádám Gyula munkája

...Ezek elevenednek meg pár nap múlva, pontosabban augusztus 26-án estefelé a csíkszeredai Megyeháza Galériában, harminc valahány, válogatott fotográfiai emlékben. Az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület (elnöke Molnár Attila) archívumából származó, kinagyított képek a Magyar Fotográfia Napja tiszteletére a régi Csíkvármegye mindennapi életkörülményeit, foglalatosságait, ünnepeit, divatját és tárgyias valóságát mutatják be, távolról sem a teljesség igényével, inkább a gyűjtői szemlélet praktikus átértékelésével: felmutatni a részt, amiből aztán következtetni lehet az egészre. Ezért aztán gondolom, nem lesz zavaró, hogy a képi emlékek zöme menasági eredetű (hiába, ott helyileg is eleven a fotográfiai emlékek tudatos mentését célzó kezdeményezőkészség!) - kisebb számban szerepelnek még csíkszentkirályi és gyimesi fotográfiák - , elvégre a szűkebb tájegységre jellemző sajátosságokon túl általánosan jellemző képet nyerhetünk eleink életviteléről - fél vagy akár egy egész évszázaddal korábbról.

Úgy, ahogyan a Csíkszeredában élő dr. Balázs Lajos néprajzos is szülőfaluja, Csíkszentdomokos szokásvilágát kutatja a maga teljességében és rejtett összefüggéseiben, az egymás után megjelenő, különféle alapvető témákat megközelítő kötetei a tárgyválasztás belterjességéből sikeresen kitörnek és a csíki mentalitásra általában jellemző tanulságokat és következtetéseket is felkínálják. Jó, hogy az egyesület következetesen halad azon az úton, amit a magyar fotográfia ünnepe kapcsán évekkel ezelőtt fölvállalt.

A kiállítás meghívója

Távozásra készen

2011-08-21T14:26:00.000+03:00

Ma valahogy elfogott az őszbe forduló nyárvég hangulata. Minden összejött: az éles fény-árnyék kontrasztok, a szelíden kék, olykor fátyolfelhős ég, meg-meglóduló szél és ráadásnak néhány levegőben úszó ökörnyál. Már csak a Márton Ildikó itt látható, blogjából elcsent fotója hiányzott ahhoz, hogy a kör bezáruljon és előttem álljon egy komplett őszi freskó, a maga teljes érzékelhetőségében.

Ritka alkalom, hogy ennyi minden egyszerre összejátsszon: a huzalokra telepedett, még nem nagy számú, a gyülekezést egyelőre csak próbálgató fecske-csoport ugyanúgy jelzés értékű figyelmeztetés a múló nyárról és a kitelő időről. Szeptember eleje, a fecskék szokásos távozása itt van egy karnyújtásnyira...

Az erdő sűrűjében

2011-08-17T08:46:00.000+03:00

Február 6-ai bejegyzésemben jeleztem, hogy Gombos Lajos fotográfus érdekes, régi fotótechnikák hangulatát felelevenítő blogja (Lassú látomás) mennyi érdekes kísérletet rejteget. Ő azóta bár kihagyásokkal, de rendületlenül folytatja kalandját, s augusztus folyamán egész sorozat borszéki felvételt helyezett el; egyik jobb, mint a másik. (S egy bejegyzésben még újabbakat igér...)

Személy szerint Gombos erdejének sűrűjében érzem igazán otthon magam. Úgy érzem, ezzel a képével sikerült maradéktalanul azonosulnia egy titokzatos, önálló entitásként kezelendő világ belső hangulatával és törvényeivel. Az alkalmazott technika mintha tőről metszetten egészítené ki benyomásunkat egy olyan rengetegről, mely szűkmarkúan adagolja a fényt s legalább negyedórányi exponálás volt szükséges ahhoz, hogy bekukkanthassunk az első vonalba.

Mintha ezzel új irány is nyílna a művész eddigi megszokott témaválasztásában, mely inkább az urbánus látványok vonal- és motívumrendszeréhez állt közel. (Vagy csak én látom így? Június elején megnyílt tárlatához minden esetre szívből gratulálok...)

Emlékek a vasútról

2011-08-13T08:49:00.001+03:00

A vasúthoz fűződő élményeimhez és gondolataimhoz gyűjtögetek irodalmat, nincs is hiány forrásban, hiszen a XIX. század eme korszakalkotó találmánya azóta is ott van az emberiség szívében, még ha nem is ugyanazzal a ragyogással, ahogy valamikor megszokott volt.

A neten bolyongva akadtam a vasutak iránt szenvedélyesen érdeklődők romániai fórumára (Forumul pasionatilor de trenuri din RO), amely hatalmas és értelmes vállalkozásnak tűnik, mert átélhető rajta keresztül - és mindenek előtt láthatóvá válik - az a háttérbe szorulási folyamat, ami a vasutat általában és konkrétan is sújtja. A honlap sokszintű felépítésében helyet kapnak az összes fő- és mellékvonalak, de a szerkesztőknek gondja van arra is, hogy a szakmai jellegű eszmecsere mellett a vasút világának művészi megjelenítését is nyomon kövessék. Következetes, havi fotó-, illetve rövidfilm-pályázata ha nem is tömegeket megmozgató, de rendszeres illusztrációs anyaggal látja el a fórumot.

Ezen túl igen fontosnak tartom azokat a dokumentum képeket, melyekkel a fórumozók tapasztalataikat és mondanivalójukat illusztrálják. Létezett egy keskenyvágányú vasút Marosvásárhely és Szászlekence között, néhányszor magam is utaztam rajta. Azóta - jóideje már - a keskenyvágányú vonatozásnak nálunk is befellegzett. A fórumon végig lehet követni pl., milyen állapotban van ma az útvonal a különböző megállóknál és pályaszakaszokon. És ezt nagyon sok vasútvonallal kapcsolatban megtaláljuk! Mert szerencsére vannak, akik nem csak sajnálkozni, hanem cselekedni is tudnak. Képeiknek mindenek előtt dokumentum értékük ad jelentőséget - az, hogy nem csak elsiratják azt, ami volt, de megpróbálják rögzíteni az egyre sivárabbá váló maradék vasúti világot, amit beborítanak a feledés gyomszőnyegei.

Blogvizitek (33) - "Végzetes" retusálások

2011-08-11T10:09:00.000+03:00

Völgyi Attila budapesti fotóriporter remek blogot vezet, amely külön része igen gazdag honlapjának. Elsősorban olyan kérdésekről mondja el véleményét, tapasztalatát és értesüléseit, melyek a szakmával kapcsolatosak. A valós problémák egész tárházára bukkanhat az érdeklődő fotós, amelyek közül én most csupán a retusok és képmanipulálások körüli versenybotrányokra és a különböző képügynökségi elvárásokra, illetve szabályok szigorára térnék ki, mert úgy sejtem, hogy ez a téma igen sokakat érint/érdekel.

A "megröviditett" kép és az eredeti

Vágás előtt

A blogot böngésző egész csokorra valót találhat a kérdéskörről, ezekből most kettőt emelek ki. Az egyik érdekes versenybotrányt ismertet (Retusálási botrányoktól hangos a sajtófotó világa) a World Press Photo tavalyi pályázatáról, amikor is az egyik 3. díjastól visszavették a jutalmat (az ukrán Stepan Kudikról van szó), mivel az eredeti felvételeket megvizsgálva kiderült, hogy beküldött felvétele túl merész vágással és egy képelem meg nem engedett kiiktatásával készült. A döntésen persze, el lehet gondolkozni, akár vitázni is, s ilyen értelemben érdekesnek találom Völgyi következtetését: "Kudik munkája egyébként remek példája is lehetne annak, hogyan lehet egy gyenge fotóból eredeti tartalmánál lényegesen jobbat, sőt akár jót is csinálni. Kár, hogy a jelek szerint Kudiknak fogalma sincs a sajtó etikáról, és a jelek szerint fényképezni se tud olyan jól, mint rajzolni. "

A szabál azonban szabál, amit be kell tartani, ezért a blogon megtalálhatjuk azokat a fő tilalmakat is, melyek az MTI s főként az AP képszerkesztői elvárásait szabályozzák, s amelyeknek a miheztartás végett igyekezzünk megfelelni, amennyiben labdába akarunk rúgni. Igaz, a témát kommentelők között akadnak rebellis szellemek, akik mindenáron szeretnék bebizonyítani, hogy képesek átverni a (süket) zsűrit, de az ilyen átverősdi ostora legtöbbször azokon szokott csattanni, akik az ostornyelet fogják...

Írott képek

2011-08-09T18:26:00.001+03:00

Ezzel a címmel jelent meg 1997-ben (mily patinásan hangzik, ha azt írom: még a múlt század végén...), a Könyves Kálmán Kiadónál Móser Zoltán fotóalbuma, amely 77 portrét tartalmaz - a szerző szerint 3 királyt, 2 szentet, egy fejedelmet és sok-sok írót, költőt, néhány festőt, szobrászt s népdalgyűjtőt idézett meg képileg, s igyekezett hozzá fakuló emlékezetéből előkaparni a megfelelő személyes emlékeket.

Az album előszavából kitetszik: Móser fotóarchívuma több mint kincsesbánya. Csakhogy őt is utolérte az a csalhatatlanságnak nevezett ifjúkori betegség, amikor azt hisszük, hogy minden emlékünk megmarad, minden adat előhívható az idő kútjából.

"Sokáig nem írtam naplót, s ezért néhányszor bajba is kerültem - indítja könyvét. - Sokáig a filmekre sem írtam semmiféle dátumot. Ugyanis mindegyikre, a felvételeimre, úgy tízezerig emlékeztem. De egyszer figyelmeztetett László Gyula: most még emlékszel, de mi lesz tíz, húsz vagy ötven év múlva? Akkor kezdtem katalógust csinálni, de elég felületesen, amire a néven és az évszámon kívül semmi nem került rá. Ezért most több esetben is ki kellett következtetnem, hogy mikor készültek ezek a felvételek..."

További támpontul Móser Zoltán azt is elmeséli egy-egy portrénál, hogy miképpen sikerült megközelíteni egy-egy személyiséget; legtöbbjükkel személyes kapcsolatot alakított ki, még ha legtöbbször futót is. Ez adja az emlékek egyedi sármját, egyúttal viszont a felszínesség veszélyeire is figyelmeztet. Fotói emiatt minden esetben többek-jobbak-pontosabbak maradnak a hozzájuk fűzött adalékoknál! Még akkor is, amikor a magyarázat igyekszik többletinformációval szolgálni az alanyról. Számomra azonban Kallós Zoltán, Ladányi Mihály vagy Cseh Gusztáv portréi - e hármat ragadnám ki ötletszerűen - többet mondanak önmagukban is - az érzékeny, sérülékenységében is sorsát felvállaló alkotó emberről. Bár elismerem, hogy a Cseh Gusztávról írottak szerencsésen illenek a képi információhoz, ezért idézem:

"CSEH GUSZTÁV (1934-1985)
Bevallom, ez a kép kegyetlen megrendelésre készült. Cseh Gusztávot személyesen ugyan nem ismertem, de grafikáit, sorozatait igen. Vágytam is vele megismerkedni, és örültem, amikor telefonon kerestek, hogy volna-e kedvem találkozni vele és lefényképezni. Csak a folytatással volt akkor nem kevés gondom. Azért hívtak, mert az volt az utolsó alkalom, hogy fényképet készítsek róla. Ugyanis Budapesten kórházban feküdt, meg is műtötték, s közben a hozzátartozóknak elárulták, hogy rákos, tehát készüljenek fel a halálára. Ezt tudván, szinte remegett a kezem, amikor fényképeztem, s akadozott a beszélgetésünk menete is... Hogy ebből mi látszik, és mi nem, azt a kedves nézőre és olvasóra bízom. Én úgy látom, hogy a befelé forduló szomorúságom kívül más, vagyis a halál előszele még nem olvasható le a képről. Ezért, és csak ezért mertem itt közreadni."

Ui. Az idézett illusztrációk pusztán beszkennelt oldalak az albumból, de talán képesek jelezni a portrék erényeit.

Ladányi Mihály

Kallós Zoltán

Inox Krisztus

2011-08-08T16:54:00.000+03:00

Nem gondoltam volna, hogy ez a téma betör ebbe a blogba.

Ám akkorák már a hullámok a Székelyszentlélek és Farkaslaka közötti Gordon hegyre tervezett világnagy Krisztus szobor (és kilátó) terve és ügye körül, hogy jó, ha az embernek legalább fogalma van róla, mi is a vita tárgya. Még jobb, ha lát belőle legalább valamit. Igaz, a tervezett avatás időpontja elég közel van, s akár ki is várhatnánk a végét, de a hatóságok, az egyházi vezetők bíznak a kezdeményezők bölcsességében, hogy egy elérendő rekord miatt nem követnek el egy olyan szimbolikus tettet, amit később századok múltán is szégyellni fog a szűkebb és a tágabb közösség is.

Vannak, akik máris hevesen bírálják, s mindenek előtt művészi megfontolásból a tervezett inox monstrumot. Mások tartózkodóbbak, azt mondják, egy el nem készült szoborról óvakodnak elsietett véleményt mondani. Pedig hát az alkotásnak már olyan stádiumban kell lennie, hogy a fotó dokumentum értékére alapozva, reálisan is felbecsülhető és értékelhető mindaz, ami a Gordon tájékán készül.

Titokban persze, reménykedni lehet abban, hogy évek múltán már csak a lapgyűjtemények s a tervről készült fotók őrzik még az elvetélt gondolatot.

A sokféle sajtófotó közül a Hargita Népe felvételét választottam illusztrációul. Abban ugyanis benne van - a monumentalitás amúgy derék szándékán túl - az a szellem is, amivel ezt a lenyűgözni és imponálni szánt gólemet fel kívánják ruházni. Személy szerint engem nagyon emlékeztet a Rushmore hegység kövébe dinamittal robbantott amerikai elnökök négyesfogatára, ami - bármennyire is lenyűgöző, funkciójában nem több egy óriási falvédőnél vagy poszternél. Mindannyian tudjuk, hisz naponta elpanaszoljuk egymásnak, társadalmunk mennyire hadilábon áll a környezet megőrzésével. És akkor tessék, a konkrét cselekvés helyett pótmegoldásokban éljük ki magunkat?

Kár, hogy az indulatok párája nagyon sokszor elborítja a látásunkat, ködbe vonja az agyunkat. A képi ábrázolás némileg segítheti a tisztánlátást. Ki-ki saját érdekében végezze el magában a látvány felülvizsgálatát. És ez alól a művész se kellene kivonja magát...

"Apró semmiségek"

2011-08-06T08:53:00.001+03:00

Gyanús fekete nyom

Gergely Tamás íróbarátom, bár csak kedvtelésből fotózik, szereti a talányos, ám távolról sem zsúfolt, mondhatni igen puritán látványelemek rögzítését. Igen sokszor akkor és abból készít képet, amikor más elfordul vagy oda sem figyel. Kitartóan gyűjti az "apró semmiségek" pillanatképeit és mindig sikerül alaposan elgondolkoztatnia. Hogy min? Hát éppen ez a dolog nyitja. Ez a kulcs, ami az ő világlátásához közelebb visz.

Nem csodálkozok, hogy ennyire elaprózva is nyilvántartja valaki a világot; a Stockholmban élő Tamás az írásban is vázlatosan, töredékesen építi körül szavakkal a ki nem mondott gondolatokat, összefüggéseket. Ha meg akarjuk érteni a világot, az effajta közeledésre is szükségünk van.

Képgyűjteményéből két jellemző fotót mutatnék itt meg: az egyik: a Gyanús fekete nyom kimetszett rész egy akármilyen aszfaltról. Anyagszerű, inkább grafikus, jelképszerű, mint leírva ábrázoló. Színvilága semleges, kérdéseket tesz fel, amelyekre a választ nekünk kell megadnunk. A látható síkon szétterülő és egymásba játszó foltok rajzából cselekvésre és mögöttes látványra következtetni - több, mint nyomozói feladat. A másik kép, a Vackor szinte az ellentettje az elsőnek. Itt a kép közepén szerénykedő, törpe gyümölcsbe sűrített térbeliség az, ami a titkokat rejti. Minden, ami nem látszik és amit elképzelhetünk, odabent van. A burkon belül. No, és mi fér bele egy ilyen vackorba? Valószínű, hogy szinte semmi, de lehet, hogy a minden...

Vackor

Korniss-köszöntő

2011-08-03T21:54:00.002+03:00

Korniss Péter: Bálban a karzaton. Méra, 1974

Születésének évfordulója ugyan nem kerek - 1937. augusztus 4-én született -, életműve annál inkább teljes; még akkor is, ha ma is mindegyre tovább építi, kiteljesíti. Kolozsvári Korniss Péter mondhatni ténylegesen s többszörösen is letette a garast. Megérett a méltatásra.

Bár én itt inkább csak köszönteném. Azért a következetességéért, amivel eszményeihez ragaszkodik. Ahogyan szülővárosára emlékezik, valahány interjút csak készítenek vele. Elég meghallgatni, ahogyan a Duna tévé Kézjegy rovatában, tavalyi kolozsvári retrospektív kiállítása kapcsán kolozsvári gyökereiről, első fotós élményeiről szól. Vagy elolvasni a Pixinfo-nak adott interjújában (2009) azokat a gondolatokat, melyekkel az éppen akkor megjelent Kötődés c. albumát, 41 esztendő alkotó summáját jellemzi:

"Ebben a könyvben ugyanúgy a hagyományos paraszti kultúrát és életformát követtem, mint a 11 évvel ezelőtti Leltár címűben. De ez nem csak Erdély. Ebben van Magyarország, Moldva, Gyimes, Felvidék, Vajdaság is. Az egész magva persze Erdély, de nagyon is tudatosan vettem egy szélesebb területet, és nem csak magyarokat, hanem románokat, szerbeket, szlovákokat is, éppen azért, mert a kultúrák egymásra hatása fontos volt számomra. A hatvanas, hetvenes évek elején már átéreztem azt a bartóki gondolatot, amit mindig is alapvetőnek tartottam: sokkal fontosabb az, ami összeköt, mint a különbség, ami elválaszt. Aki látta ezeket a táncokat, és hallgatta a zenéket, az értette, érti, hogy itt csodálatos gazdagodásról van szó, egymásra hatásról, nem pedig a kultúrák szembenállásáról. Ezt ’79-ben leírtam már a Múlt idő című könyvemben. Akkor is és azóta is úgy érzem, hogy ez nekem fontos, végig ebben a szellemben dolgoztam."

És persze, a legfontosabb: nézni, magunkban eltárolni, "felstószolni" a képeit. Azokat az átmentett pillanatokat, melyek valamikor e tájak mindennapjait jelentették és amit azóta kíméletlenül elsodort az idő. Korniss Péter, amennyit nem szégyelt, megörökített belőlük. Köszönjük.

(Itt hívom fel a figyelmet a Káfé főnix Korniss-emlékezéseire is, s különösen Ádám Gyula fotóriportjára a Művész 2010 márciusában rendezett kolozsvári tárlatnyitójáról.)

Mit ér a fotó, ha privát?

2011-08-02T09:52:00.000+03:00

H.E. mezőkeszüi viseletben, 1956 (?)
Fotó Kallós Zoltán

Doktorjelöltek tavalyi nemzetközi konferenciájának összegyűjtött anyagaira figyeltem föl a Magyar Elektronikus Könyvtár friss állományában, s abban is a kötetnyitó tanulmány (Szalma Anna-Mária: Oldódó és merev határok - privát fényképek tükrében. Egy mezőkeszüi asszony privát fotókorpuszának elemzése), mely H.E. táncos kedvű és lábú falusi asszony fotográfiai emlékeit elemzi a kutató szemével, aki azt próbálja megállapítani, hogy a néhány száz, többnyire amatőr felvétel mit és mennyit árul el annak az életéből és múltjából, aki összegyűjtötte s megőrizte azokat.

A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen doktorált fiatal kutató, a rendelkezésére álló szakirodalom módszertanának megfelelően, rendre végigveszi mindazon szempontokat, melyek mentén felfejthető ez a túl nagynak és jelentősnek nem mondható hagyaték. De éppen a módszer az, ami ráébreszti az embert arra, hogy a fotók nem csupán művészi értékelvűségük alapján értékelendők, hiszen a legsemmitmondóbb fotográfiai bizonylatból is hasznos információk olvashatók ki (pl. az a folyamat, amelyben érvényre jut a fotográfia demokratizálódása), de az is kitetszik, hogy egy, a fotográfiával inkább csak a fotó tárgyaként kapcsolatba lépő ember - tehát aki maga nem készít amatőr fotókat, inkább őt fényképezik - magánéleti vonatkozásairól kevesebb fotót őriz meg, annál többet viszont élete közösségi viszonyairól.

A szerző a vizsgált hagyaték alapján a következő életutat "olvasta ki" a képekből: "A fényképekre támaszkodva H.E. biográfiájának következő mozzanatai, sajátosságai, H.E. következő személyiségjegyei domborodnak ki: apa hiánya, H.E. mint egyke, két gyermek anyja ill. nagymama, özvegy, énekes-táncos specialista (a legnagyobb számú fénykép tematikáját képezi az éneklés-táncolás), extrovertált (számos személlyel számos helyszínen készült fénykép H.E.-ről), mobilis (sok utazását dokumentálja fénykép, főként az utóbbi évekből), egészséges (bár az elbeszélt élettörténet gyakran visszatérő motívuma az öregség folytán megfogyatkozott erő, a sokasodó egészségügyi gondok, a fényképek ezt nem mutatják). "

Az elemzés a fotós szempontjából is mélységesen tanulságos lehet, ezért ajánlom melegen, legalább egy elolvasás erejéig, nem beszélve a dolgozat végén összegyűjtött szakirodalmi eligazítóról. Ja, és még egy adalék: a vizsgált személy fotógyűjteményében 14 fotót maga Kallós Zoltán néprajztudós készített...

Pingálók

2011-07-31T09:28:00.000+03:00

Személy szerint ki nem állhatom a hívatlan falfestőket. A csakazért is pingálókat. Akik arra használják meglévő tehetségüket, szenvedélyüket, hogy mások alkotásait átfestve, kipingálva élősködjenek. S ehhez ráadásul még új művészeti ágat is fabrikálnak, amit úgy hívnak, hogy graffiti.

Ugyanakkor elismerem, hogy minden bokorból kiugorhat a nyúl, tehát ez a fajta művészi ténykedés is teremhet gyümölcsöt - a kivételek és a kiugró tehetség okán.

Nem hiszem, hogy a Szófiában tavaly nyáron történt szoborgyalázás a maradandó művészi produkciók sorát szaporította volna, amikor is ismeretlen népművészek amerikai (rajz)filmhősök jellegzetes kosztümjeit festették a felszabadító szovjet hadsereg tiszteletére állított szoborcsoport figuráira. Happeningnak ugyan megjárja, de a művészi értékteremtéshez nem sok köze van. Lehet, az illető nem is ezzel az igénnyel hajtotta végre a tettét. Az is lehet, hogy csoportos akció eredménye a pingálás. Mindenesetre, muníciót szolgáltattak a sajtónak, mely rögtön lecsap mindenféle furcsaságra, hiszen minden eszköze megvan arra, hogy kellően szórja és világgá kürtölje a hírt - s ebben a fotótanúság is komoly szerepet játszik.

Illusztrációimat a Budapest Avantgarde blogról kölcsönöztem, Molnár Attila barátom sugallatára, aki a jelenségre felhívta a figyelmemet.

Golf

2011-07-28T08:39:00.000+03:00

Két napja értesített Hegedűs Zsolt barátom Stockholmból, hogy amatőr fotósként túl van élete első golfversenyén, s mindjárt meg is jelölte a hivatkozást, amelyen végignézhettem, mit tartott fontosnak megmutatni ebből a számomra eléggé fura és tömeglátványra nem kimondottan alkalmas, ekszkluzív sportágból.

A gazdag riportból kitetszik az a szinte végtelen üdeség, tisztaság, ami a golfot körülveszi. A pályák simák, zöldek, a legrafináltabb játszmákra készek, s közönség is akad jócskán. Úgy látszik, ma már mindennek kerül rajongója, ha az a tét, hogy valamiképpen kitörjünk a hétköznapokból. Végül is, a riport révén nem ismertem ugyan meg közelebbről a golfot, de azt igen, hogy miként viselkedik az ember, ha egy nagyszabású golfbajnokságra beszabadul...

Két kedvenc képemet itt is láthatják, a többit a szerző galériájában.

Hűsölés

2011-07-25T18:25:00.001+03:00

Nincs kimondott kánikula éppen, de KOSKA (alias Farkas Vivien) telitalálatú fotótréfájával most illik előhozakodni, amikor maga a puszta látvány is élvezetet, elégtételt jelent.

Koska blogján többször is jártunk (2011. március 5-én és március 20-án)- hivatalosan ez a harmadik alkalom -, s most is elsősorban a Flickr-es gyűjteményét pásztáztam végig, mely hangsúlyosan fotós szempontokat érvényesítve válogat a szerző egyre gazdagodó képtárából.

A Brrr! címet viselő kép már stílusában is emlékeztet az orosz (szovjet) fotóiskola sajátos tonalitására, kemény kontrasztot és folthatást érvényesítő képszerkesztésére. Azt kell hinnem, hogy az ottani valóság szinte magamagától kínálja föl ezt a szemléletet bárkinek, aki megörökítésére adja a fejét.

A már-már köznapi életkép azzal emelkedik ki (szememben, persze) a szokványból, hogy jó érzékkel, a pillanatot megragadva továbbít egy nem túl eredeti, de makacsul vissza-visszatérő, soha el nem múló üzenetet az ember számára: addig jó, amíg vacogunk, didergünk, toporgunk, ujjaink begyét fújdossuk.

Hát még így, e mai nap párás, trópusi délutánján!

Egy remek kézikönyv

2011-07-23T12:39:00.001+03:00

Fotósnak, fotórajongónak, műértőnek és egyszerű érdeklődőnek kiváló kézikönyv került fel közprédára a világhálóra (a Magyar Elektronikus Könyvtárba):

Rónay Gabriella: A portré- és zsánerfényképezés fotótörténeti áttekintése.
(Száz év - a festői pózoktól a tiszta fényképig)

Senkit ne ijesszen a cím tudományos ruhája, mert ahogy belelapoz ebbe a sokoldalú digitális fotókalauzba, rájön arra, hogy a portré és zsánerfényképezés gyakorlatilag szinte átfogja mindazt a területet, ami a fotografálás alá tartozik. Legalább is a szerző igyekezett összegyűjteni mindazokat a hivatkozásokat is, melyek fotótörténeti, -technikai és esztétikai ismereteinket tágíthatják. Vagy rendszerezhetik. Netán kiigazíthatják.

Érdemes rendre megnyitogatni a fenti menűsort, illetve a képarchívumot, megszemlélni a fogalomtárt és az ajánlott források gyűjteményét, hogy az ember a könyvtérkép birtokában otthonosan eligazodjék.

A könyv ingyenesen letölthető, saját számítógépen tárolható és másodpercek alatt elérhető, használható.

Örvendek, hogy rábukkantam és hogy másoknak is ajánlhatom.

Kaszaverés

2011-07-21T08:38:00.002+03:00

Ma Arany Ferenc blogján jártam (aranyferi), egyszer már bemutattam volt ezt az általam igen tehetségesnek tartott, Szeben megyében élő fiatalembert. Nemrég költözött fel a világhálóra - miután kapcsolatba lépett a HMKK tavaszi, Szeben megyei fotótáborozásával -, s azóta kölcsönösen figyelünk egymásra.

Részemről örvendetes tény, hogy ha nem is túl sűrűn, de rendszeresen jelentkezik új képeivel. Ami azt jelenti, hogy dolgozik. Keresi önmagát a látvány és az események között. Lehet, ma még nem tudja pontosan eldönteni, mit részesítsen előnyben: a történést, az akciót vagy a kószáló tekintet rácsodálkozásait. Hol ezt, hol azt helyezi előtérbe. De nincs miért sietni, az élet is legtöbbször ekként adagolja a dolgokat...

Kaszaverője, amit a szerző nagy előszeretettel a Kedvenc fotók fiókjába rakott, többször is megragadta a figyelmemet s végül is mellette kötök ki. Ilyen fenő alakot én még életemben nem láttam. Volt szerencsém mindenféle hetyke, beállított, virtuskodóan látványos alakhoz, akik a nagy szabad térben, felmagasodva (megnemesedve) adták meg a módját a kaszával kapcsolatos műveleteknek. Ez a szerencsétlen, már-már komikus pózba kényszerült emberke viszont úgy kínlódik a szemünk láttára, mint a szárazra vetett hal. Ennek ellenére tovább szívóskodik, mert tudja, hogy a feladathoz csakis éles s jól kivert kasza a megfelelő, tehát a kaszát meg kell kezelnie minden áron.

E nyomorúságos csapda-helyzetről szól ez a felvétel. Elmondja Arany Feri...

Éji akt

2011-07-20T00:21:00.002+03:00

André Zsuzsa fotója

A csíkszeredai Régizene Fesztivál és képvilága némileg lekötötték, beszűkítették a blog tájékozódását, és csak most tudok sort keríteni az időközben feltorlódott anyag rendszerezésére.

A legsürgetőbbnek André Zsuzsa friss aktfotóját tartom, ami legalább olyan váratlanul ért engem is, mint amilyen benyomást kelt majd az idelátogatókban. A Csíkszeredában élő tehetséges képíróról nem árt tudni, hogy a Fotótanú létezése óta Torzó c. fotója s a vele kapcsolatos méltatás a legnépszerűbb a blog olvasói előtt. Nem kapok felőle hírt túl gyakran, de állíthatom, hogy szinte soha nem kell benne csalatkoznom.

Pár napja érkezett e-fiókomba az itt látható fotó, amelynek én (jobb híján) az Éji akt elnevezést adtam, s amely azóta is tartósan foglalkoztat. Minél inkább tűnik sejtelemnek a képen (alig) látható meztelen női test, amint az éjszaka leple alatt tárja föl rejtező identitását, annál jobban meg vagyok győződve arról, hogy a szándék most fordult be a célegyenesbe - s ha tévedek is, rajongok a képért, a látószögért s a nyíltságért, amivel a fotós szeretne ismét önálló véleménnyel előállni, a végső válaszok közben lesütve a szemét - és éppen ezzel nyer.

Az orgona mellett

2011-07-18T16:56:00.000+03:00

Fesztiváli sorozatomat egy kettős portréval zárnám, amelyet a régizene csíkszeredai ünnepének utolsó napján, tegnap délben készített Ádám Gyula a somlyói kegytemplom karzatán, az orgona mellett.

A képen az éppen koncertező orgonista (Steffen Schlandt) és a trombitás (Hegyi Gábor) látható, ki-ki a hangszeréhez való kötődése pózában. Alakjuk fölött, sorskoronaként egy gazdag díszítésű csillár szórja fényeit, kiemelve a kettőst a templomi homályból.

Két zenében összeforrott ember, akik nem csak ezen a hangversenyen egyesítik zenei szándékaikat, hanem sokszor néztek már szembe így a közönséggel vagy éppen a kamerával. Két szuverén egyéniség, akik saját zenei "nagyüzemüket" igazgatják: az orgonista a hangok bámulatosan bonyolult és érzelem-gazdag birodalmára ügyel, a trombitás viszont őrzi és tökéletesíti azt a különleges technikát, ami tulajdonképpen a kezdetekre utal vissza, amikor még a trombitát egyszerűen csak fújták, a hangképzés pedig egyedül az ajkak kiváltsága volt. Az orgonista a megtartó erő jegyében muzsikál élete fix pontján, amelyből a világot igazgatja, a trombitás úgy viseli hangszerszámát, mint más a vándorbotját vagy a fegyverét: vállra vetve, pásztor módra. A kettő illeszkedéséről, harmóniává válásáról szól ez a fotó, mely az idei fesztiválportrék egyik mestermunkája.

Egy lantos

2011-07-17T17:01:00.001+03:00

Fotó Ádám Gyula

A fotós azt mondja, nem is akármilyen. Ez egy vérbeli...

Mert ő már fotózott lanton játszókat, lanton muzsikálókat, de azok nem ilyenek voltak. A közelébe se érhetnek.

Mert mitől lantos a lantos? Az csak egy dolog, hogy a kezében lant van s azt egyre-másra pengeti. Az sem a minden, ha pecsétes írása van arról, hogy márpedig a lantpengetés az ő tudománya. A Lengyelországból elindult, most épp a csíkszeredai régizene fesztiválin felbukkanó, s ki tudja egyszer még merre eljutó Antoni Pilch zarándok-lantos egyedülálló szerzet. Senki sem állhatja útját, s amerre megfordul, valamiképpen változik valami az emberek életén. Ő dalolva vonul el mellettük, közöttük, ők pedig hallgatják dalait, zengzeteit, vándorlásának emlékeit, a múltból magával cipelt örökséget.

Ő jajong, búsong, áradozik, búg-zúg, mi meg hallgatjuk őt - gyermek a kagylót - tudva tudván, hogy amit művel, az már-már a leírhatatlannal határos.

Fotó: Ádám Gyula

Figyelő Mária

2011-07-16T11:53:00.000+03:00

Fotó: Ádám Gyula

Újabb fesztivál-nap, újabb ellesett életkép. Ezúttal a Barokk Fesztiválzenekar pénteki, kora esti koncertjén érte utol a szerencse a fotós Ádám Gyulát, amikor úgy esett, hogy egy csoport zenész, a muzsikálás hevében valahogy éppen úgy tömörült, hogy az összehangolt kis csapat hirtelen Segítő Mária teremben elhelyezett szobrának "fennhatósága" alá került.

A diszkrét hangulati érzelmeket keltő Mária-ábrázolás jó ideje meghatározó tartozéka a Segítő Mária középiskola dísztermének, s legyen szó ott megtartott bármely rendezvényről - tudományos előadástól kezdve magashegyi túrákról szóló beszámolókon át koncertekig -, a háttérből figyelő szobor sajátos légkört teremt: a szokványosnál némileg meghittebbet, otthonosabbat, nyugalmasabbat. Fentről lefelé sugárzó, ám tartózkodó nyájassága nem több egy bizalmas, kedves érintésnél. Lábai előtt nyüzsög az élet, sokféle változatban és elrendezésben, de ezúttal mintha éppen a koncertnek szólna a kitüntető figyelem, a biztatás.

Annak a koncertnek, mely amúgy is az erőteljesen közösségi összefogás révén jöhet csak létre akár három nap alatt is, mint a mesében, amikor is "három nap egy esztendő"...

(Újabb képriport a Régizene Fesztivál negyedik napjáról a HMKK fotóblogján)

Hangoló

2011-07-15T08:41:00.001+03:00

Karakteres, az élet által esztétikailag is "megfaragott" zenészarc került csütörtök este lencsevégre, a zenei környezethez tökéletesen illő díszletezéssel. Ezt a képet mintha tálcán kínálta volna fel Ádám Gyulának a valóság, hiszen egy várudvaron tartott, szabadtéri koncert házatáján ezer és egy pillanat akad, melyben a zenész és hangszere közötti bensőséges viszonynak látható, demonstratív megnyilvánulásait lehet elcsípni. Ilyenkor, viszonylag korlátozott számú négyzetméteren, a vastag falak határolta, leszabott térben sok ember tartózkodik, s ezek között is arányaiban jelentékeny a zenészek száma; azoké, akik nem csupán közönségként viszonyulnak a zenei élményekhez.

A hangolás pedig a világ legtermészetesebb cselekvése ott, ahol a zene születik és él. Olyan, mint az ember torokköszörülése, mielőtt megszólalna. A zenét megelőző, sokak szemében zenebonás feleslegességnek tűnő, pár perces előjátékból nyer önbizalmat és ihletet az előadó - újabb és újabb hangolásig...

(Még több fesztiválfotó a megnyitó napjáról)

A repülő szakáll

2011-07-14T08:57:00.001+03:00

A Régizene Fesztivál képvilága szinte maga-magától kínálja a témát, úgyhogy egyelőre nem is kell törnöm a fejem, mert Ádám Gyula és fotószolgálata bőven ellát "munícióval". A második napi képes krónikából például számomra az itt látható Sudár Balázs-féle szakáll megörökítése tűnik szakmai bravúrnak.

Kuriózumokat fotózni eleve hálás feladat, de ahhoz azokat meg is kell találni. Ha pedig megtaláltuk, akkor rögzítésük mikéntje mutatkozik kemény diónak.

Sudár Balázs, a fesztivál többszöri vendége, a török zene (és kultúra) kiváló előadója és kutatója pittoreszk látvány ott, ahol éppen megjelenik. Gondosan ápolt, hosszúra növesztett, a szokványostól vagy divatostól lényegesen elütő dísze akár egy nyaksál, otthonosan simul emberünkhöz, és akkor kezd igazán életre kelni, amikor zenélés közben az előadó gesztusai folytán minden elképzelhető irányban röpködni kezd, mintegy láthatóvá téve, hangsúlyozva az ütem és a dallam összefonódását, egymásra hatását. Az átéltségnek ezt a külsőleg is remekül elkapott pillanatát nevezem itt "repülő szakállnak", mely épp úgy emlékeztet a forgó dervis táncára, mint a keleti hangzásvilág számunkra talán nehezen érzékelhető dallamosságára.

A pillanatból nem annyira a kuriózumot, mint inkább a lényeget elkapni - akár a mindenkori fotós álma is lehetne...

(További friss fesztivál-képek a HMKK fotóblogjáról)

Zenével élők

2011-07-13T10:36:00.000+03:00

Jó pár éve minden alkalommal részt veszek a csíkszeredai Régizene Fesztiválon, s a szervezőkkel, a megrögzött helyi zenerajongókkal együtt nyomon követem a letűnt korok zenéjét felidéző muzsikusok színes világát. Mind gazdagabb fotógyűjtemény segítségével percek alatt képes vagyok felidézni számos koncertet, előadót, egy-egy figyelemre méltó zenészi gesztust, hiszen a zenével élők, akár a színészek, hangszerükkel szimbiózisban, saját testükkel, mozgásukkal, mimikájukkal adják elő - élik át - azt a hangzásvilágot, amit feljegyzések, kották vagy éppen hallás után, saját gyönyörűségükre felidéznek.

Mely gyönyörűség egyúttal a mi gyönyörűségünk is. Ádám Gyula barátom, a fesztivált szervező Hargita Megyei Kulturális Központ fotográfusaként nagyszerű fotótékával rendelkezik, s az ő képei azok mindenek előtt, amikre magam is hivatkozom. Emlékszem, felvételei még akkor is közvetíteni tudták számomra a rendkívüli zenei élményt, amikor pedig ezer kilométerekre voltam a fesztivál helyszínétől.

Tegnap beindult az idei fesztivál "nagyüzeme". Este már érkezett is Gyulától a képes híradás arról, amit ott, a fiatal bukaresti zenészek virtuóz kamarajátéka alatt közösen átéltünk. Közülük most szándékosan egy portrét idézek, a lantosét, aki leheletfinom akkordot pendít éppen, vagy talán a nemsokára beálló csöndre hangol. Hangszere mintha testének sajátos kinövése lenne, amely színében, diszkrét ragyogásában is kiemelkedik a kar, a törzs és a láb rejtező sötétjéből. kiemelve a képen soha fel nem hangzó, de a szemünk előtt születésében megörökített hangfogást és pendítést...

(Még több fotó az idei fesztiválról a HMKK fotóblogján)