Borbáth Áron nevét immár hosszabb időre megjegyzem magamnak - még ha várakozó álláspontra is helyezkedem esetében.
Tavaly végezte a Hargita Megyei Kulturális Központ szeptemberi fotótanfolyamát, azóta két közös kiállításon is szerepelt, most pedig volt tanárával, Veres Nándorral vágtak neki a csíki vidéknek, árvizet fotózni. Tanára juttatta el képeit - amelyből egy válogatás mindjárt fel is került a Káfé főnix portálra - azzal, hogy érdemes rájuk figyelni.
A képriport több mint ígéretes. Átgondolt, nem csupán mozaikképekből, hanem számos önálló, jelentéses felvételből. Egyikük az éppen itt látható. Nincsen rajta semmi szenzáció, hiányzanak róla a képi nagyotmondás túlzásai. Minden pontos, valósághű: csak annyi vizet mutat a kép, amennyi a valóságban is elfedte az utat. Nem sok - hiszen érhetne derékig is a kerékpárosnak. Vagy akár nyakig. De nem - csak a küllőket nyaldossa. Viszont látjuk a víztükörben a szűnni nem akaró esőt. Látjuk az utat, amit szinte teljesen eltakar a mindenfelé terjeszkedő vízszint. A kerékpáros mozdulataiban ott van az az elszánt konokság, ami ilyenkor, baj esetén elfogja az embert. Amikor csakazért is megpróbálja a lehetetlent: szembe szállni a sorscsapással.
Figyeljük meg a hátteret is: a hegygerinc fölött derengő ég hirtelen vált át sötét, fenyegető árnyékba. Egy másik képén, már-már ugyanezek a valóságelemek, egy harcosabb üzenettel állnak elő: ott egy zöld terepjáró rohan neki teljes erővel a pangó víztömegnek, s az ütközésből felcsapó víztaraj háborgása jelzi az elszántság erejét. A harcot a lehetetlenért: ha ellened fordul, akkor igenis, járj a vizen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése