2009. október 31., szombat

A szép temető

A temető vissza-visszatérő, hálás téma a fotóban. Természetbe illeszkedő formák, tónusok, meghittség, még akkor is, ha minden elhagyatott, kipusztulóban lévő, árva...

Nem véletlen, hogy a Fotótanú már több ízben is foglalkozott temetővel-temetéssel kapcsolatos képekkel (lásd 1, 2, 3). Hiszen az szinte minden esetben olyan esemény, olyan nyom, amire emlékezni kell, ami az emlékállításnak elmaradhatatlan közege.

Balázs Ödön itt látható képe, amely a lázárfalvi temetőben készült (a HMKK ott szervezett fotótábora alkalmával), egyik kedvencem ebben a tárgyban. Nem állíthatom, hogy teljesen újat hoz, hiszen ilyen kereszteket, buján nőtt virágokat más képeken is láthattunk; meg aztán egy temetőt fényképezni - mondja a laikus - nem lehet nagy kunszt, hiszen az örök béke kertjében nyugalom honol, minden mozzanatot alaposan meg lehet fontolni, a készülő fotó értékeit és körülményeit alaposan át lehet gondolni, nem kell számolni mozgó célponttal, éppen csak azt kell tudni, hogy mi az, ami bennünket az agyonidézett látványból még egyáltalán érdekel.

Balázs Ödönt a szépség vezérelte: a temető légkörének a finom, megismételhetetlen harmóniája. Az, ami az egyik pillanatban még nincs sehol, aztán felsejlik, mint egy szivárvány, a következőben pedig nyoma vész, mintha soha nem is lett volna. Azt hiszem, ez a pillanat szorult a székelyudvarhelyi fotós kamerájába, és ezért tűnik nekem kifogyhatatatlanul üdének ez a kép, mely mindig új élményként szólít meg már akkor, valahányszor a képnézegető keresőjéből bélyegképe felugrik...

2009. október 30., péntek

Haloween

A nyár óta őrzöm ezt a képet, amelynek valós alapja ott van, 7 óra távolságra az időzónában, valahol Torontóban, egy családi ház játékszobának berendezett alagsorában, egy terepasztalon, sok egyéb haszontalan holmi társaságában, amelyek külön-külön, de együttesen is, egy varázslatos világ részei, e világhoz pedig leginkább a két ott élő unokám tudja a kulcsot.

Ez a fantázia szülte alkotás, amit most a holnapi Haloweenre emeltem ki egy tartalékkönyvtárból, tulajdonképpen az én szemem láttára épült-készült, részben az én öncélú elképzeléseim is nyomot hagytak rajta.

Amikor a nyáron már mindent meguntunk, ami a gyermekeknek mozgás és lelki élmény, amikor odakint tűzött a nap és még a macska is árnyékba menekült, pedig ő igazán szereti magát minden időkben süttetni magát a nappal, akkor behúzódtunk az alagsor félhomályába, magunk elé állítottuk a félkészen álló platformot, amelyen lécekből, cérnavégekből, gyufaszálakból, gyöngyökből, kagylóhéjakból, műanyag cafatokból, papírból, csavarokból, fésűfogakból és még a jó ég tudja miből ragasztóztuk össze, egyetlen burjánzó, szerteágazó, érthetetlen, de mégis összeálló szerkezetté ezt a megnevezhetetlen semmit, ami mégis valami, a kollektív, szabad és cenzúrázatlan, felelőtlen, minden törvényt felrúgó fantázia terméke, amely mégis igyekszik betartani a fizika és a megmaradás törvényeit, mert hát azóta is áll, tovább fejlődik, nő, dagad, már azt se tudni, mivel kezdődött, mi benne a lényeg és mi a cifraság, a dísz, a barokkos ismétlés, a ritmus.Semmiféle személyes lenyomat nincsen a munkán, mert csak egy amalgám, egy tetszőleges halom, amit akár egy suhintással el lehet seperni, de mert már rég túlnőtte magát minden megengedett határon, félő akár meg is érinteni.

Fotótanúság arról, hogy az embernek vállalnia kell játékösztöneit - ott és úgy, ahol és ahogy éppen alkalom adódik rá.

(Fotó: Dobrescu Anna)

2009. október 29., csütörtök

Lámák közt

Ez a két fotó az ezerkilenc-
százhuszas években készült, a pontos dátumot nem jelzik sehol, a könyv, amelyben napvilágot láttak sem visel megjelenésére utaló jelzést. Egy biztos: Mongóliában fotózta őket Geleta József, egykori első világháborús hadifogoly, aki Szibériába került, majd részt vett az orosz polgárháborúban, végül keresztül-kasul utazta az ázsiai országokat, több éven át Mongóliában élt, a helyi nemzetgazdasági minisztérium elektrotechnikai előadójaként tevékenykedett, amikor is megtervezte, Ulánbátor villamosítását és a város hőerőművét. Geleta tervei alapján készült el az első mongol nemzeti színház épülete, melyet a későbbiekben sokáig a cirkusz épületeként használtak. Ő tervezte a mongol parlament épületét és még számos középületet. Kinevezték az urgai egyetem előadójává is.

Végül hazatért, vásárolt egy kis birtokot, s letelepedése után gazdálkodásba kezdett. Eközben papírra vetett, illetve elmondott élményeit Forbáth László gyúrta könyvvé, s a Franklin Társulat kiadásában meg is jelent A megújhodott Mongólia címmel. A könyv azóta is forrásértékű, rengeteg hiteles megállapítást tartalmaz a kevéssé ismert ázsiai országban élők életformájáról, hit- és szokásvilágáról. Egy olyan ember képi és fogalmi élményeiből kapunk szintézist, aki "mindenhova eljuthatott, mindent láthatott, sőt fényképfelvételeket is készíthetett olyan dolgokról, olyan helyekről, amelyeket eddig idegen ember még csak nem is nézhetett meg Mongóliában."

Ilyen sajátos élménynek bizonyult a sajátos mongóliai lámaünnep, amelynek illusztrálására e két remek portréfotót választottam ki a könyvből, néhány színes leírással együtt.

"...Harsog a zenekar, az álarcos lámák egy pillanatra se pihennek, ugrálva, táncolva hajlonganak. A szőnyegek előtt azután megáll a csapat és kiválik közülük két álarcos. A hosszúszakállú öreg, szarvakkal a fején és egy fekete, ördögöt ábrázoló álarcos. Az öreg szédületes iramban kapkodja lábait, szaladgál, bukfencezik. Az ördögképű mindenütt utána, forgolódik körülötte, feléje kapkod ; úgy tesz, mintha el akarná fogni az öreget. Már percek óta folyik ez a furcsa tréfás játék, amikor
az öreg egyszerre csak visszarohan a kiterített szőnyeg felé és le akar ülni. Az ördögképű se rest, utána veti magát és egy ügyes mozdulattal kirántja alóla a szőnyeget. Harsány nevetésben tör ki a közönség, az öreg az álarcát vakarja, a szakállát húzogatja : nyilván nagyon dühös. Nekirohan az ördögképűnek, de az elugrik előle. Közben a lámagyerekek újra leterítették a szőnyeget és ismét
kezdődik a tréfa. A nép ujjong, viharzik, tapsol. Végül is az öreg az ügyesebb : egy hirtelen lendülettel sikerül elhelyezkednie a szőnyegen. Diadalmasan néz körül, a nép pedig ünnepli, ujjong, kiabál.

Ilyen játékokkal szórakoznak a lámák és szórakoztatják a népet a Cám ünnepén. Közben-közben táncszámok következnek, a kürtök, klarinétok, cintányérok fültépő, az európai számára érthetetlen muzsikája mellett szemkápráztató gyorsasággal lejtenek a láma-táncosok, könnyedén, a nehéz álarcok alatt és a bő öltönyökben."

Az egész könyv elevenen átélt tapasztalatok gazdag tárháza, fotó és szöveg természetes illeszkedésével.

2009. október 28., szerda

Fotós SZEM-rekviem

Élt 12 negyedévet... Vagyis három kerek esztendőt...

Egy fotós lap halálára íródnak e sorok, amelynek pedig jóval hamarabb meg kellett volna jelennie s amely ennél sokkalta hosszabb életet érdemelt...

Úgy tűnt, hogy az MTI által felgyűjtött hatalmas mennyiségű és páratlan dokumentáris értékű sajtófotó gyűjtemény értékesítésének és tudatosításának a fóruma lesz a Fotós SZEM című negyedéves folyóirat, amely az idén nyáron, 11. számában bejelentette közeli "halálát".

Válság idején az ilyen hírekhez akarva-akaratlanul hozzáedződik a lélek, "több is veszett Mohácsnál", motyogja a mindent feloldó, mákonyos varázsigét, de a rossz érzés ezúttal csak nem múlik el, hiszen olyan ritka lap eltűnéséről van szó, amely az egész huszadik századot és a huszonegyedik század elejét bepásztázta bel- és külföldi események garmadájára irányított figyelmével.

Az MTI-vezér nekrológja csak magyarázat a helyzetre, de nem mentség. A felvillantott remény, mely egy esetleges évkönyvbe mentené át a fórum lényegét, csak olcsó vigasz azoknak, akik valamilyen reményteli jelre várnak, mert képtelenek beletörődni abba, hogy a takarékosság nem az értékek, hanem az érdekek mentén működik.

Hogy jelezhessem e blogban is, milyen mérvű a veszteség, az idei január 22-i szám két archív felvételével tisztelgünk mindaz előtt, amit a lap a fotódokumentumokért tett.

A baloldali fotó Mérges nevű kis magyarországi faluban készült 1959. január 31-én és a téesz szervezésének egyik mozgalmas tömegjelenetét örökíti meg. * Fotó: MTI / Bojár Sándor (1914–2000)

A jobboldali felvétel még régebbi: 1948-as budapesti taxisofőrt és masináját mutatja be, a sofőr éppen átállítja rajta a taxiórát, amely mutatja, szabad vagy foglalt-e a kocsi. Ez az az esztendő, amikor megszűnik Magyarországon a magántaxizás és államosítják ezt a tevékenységet is. * Fotó: Magyar Foto / Rózsa László

2009. október 27., kedd

Török nő

Mostanig valahogy háttérbe szorult emlékeim közt Molnár Zoltán képírói világa, pedig ő is a marosvásárhelyi fotóiskola derékhadához tartozuk, széles merítéssel örökített meg s örökít meg ma is olyan életjeleneteket, melyek érdeklődését keresztezik.

Az a fajta fotós ő is, aki elébe megy a témának; volt iskolai tanítványai meleg szeretettel emlékeznek meg a Tanár Úrról, akitől nem csak tananyagot, hanem fotózást és az ehhez kapcsolódó rajongást is tanultak.

Molnár Zoltán dokumentáris komolysága és hűsége feltűnt annak a művésztelepnek a szervezésében, amit Homoródszentmártonban hoztak létre 1992-2004 között, bár az előzmények és az utólagos rendezvények sem érdektelenek. Csakhogy az ilyen telepek szervezése annyi forrást és támogatást igényel, hogy ördög ismeri ki magát a sok bába között. A lényeg mindig az, hogy a folytatás meglegyen, s a telepen értékek szülessenek.

A fotós vonulat egyik meghatározó művésze volt a telepen Molnár Zoltán, s az 1998-as évben különösen gazdag termést hagyott a táborgyűjteményre, köztük ezt a török női portrét, amely egyrészt azért érdekes, mert az egzotikus emberpéldány sajátos nőiségét olyanformán érzékelteti, hogy közben csak elképzeljük magunknak a vonásokat ("a lélek tükrét" még látjuk, de a többi találgatás tárgya), ugyanakkor dokumentum azokról az évekről, amikor Székelyudvarhelyen és a Szejke fürdőn a romániai nemzetiségek felvonulása és folklórfesztiválja szólította oda a legszebb török, tatár, lipován, szerb, bolgár, cigány, román, magyar, csángó stb. viseleteket és népművészeti produkciókat, az összesereglett fotóművészek pedig kedvükre örökíthették meg a néprajzi értékű gazdag látványosságot.

Molnár Zoltán török"nője" mind a fesztivál, mind a művésztelep antologikus darabja.

2009. október 25., vasárnap

Lóugrás

Érdekes, milyen hamar kezdtek gyorsaságra törekedni a fotográfia úttörői! A kivárós, nyugis expozíció sehogy sem felelt meg a megörökítendő valóság vérmérsékletének, ezért a fotósok mindegyre keresték az idő betörésének módszereit.

Elég gyorsan megtalálták...

Azt, amit ma a korszerű gépekkel egyetlen beállítással pipálhatunk, a huszadik század elején nagy csodaként és technikai felfedezésként emlegették.

A www.huszadikszazad.hu érdekes cikket közölt ezzel kapcsolatban, a hozzátartozó fotóval, amely az első komoly lépcsőfokot jelentette a gyors mozgás fotótanúsággá tételében.

Ugrás közben lefotografált ló
1908 január

Mióta Daguerre 1838-ban elkészítette első kezdetleges fényképét, az utána következő feltalálók folytonos tökéletesítő munkája által valóságos művészetté fejlődött a fotografálás.

Mint olvasóink hétről-hétre láthatják lapunkban, a fotografáló masina remekül meg tud örökíteni minden jelenetet, még a leggyorsabb mozgást is megrögzíti a fényképen. A pillanatnyi fényképezés a fotografálás fejlesztésének legnagyobb diadala.

A pillanatnyi fényképek lehetővé teszik, hogy a gyorsan tovatűnő események képe el ne tűnjön a pillanattal a semmiségbe, hanem továbbra is gyönyörködhessünk benne. A fotografáló-gép diadalmaskodik még az idő rohanásán is: megőrzi számunkra – képekben – a multat.

A gyorsfényképezésnek egyik érdekes példáját mutatjuk be e képünkön. Egy angol zsoké lovának merész ugrását fényképezte le egy londoni fotográfus. Egy széles, mintegy másfél méter hosszu árkot abban a pillanatban fotografálta le, amikor a ló a levegőben volt az árok felett. A fénykép még a víz felületén látszó árnyékot is megörökítette.

Egy szempillantással kevesebb idő alatt történt ez a jelenet s íme, meg van örökítve képben.

2009. október 24., szombat

Libák

Ez egy világhíres kép - mint ahogy a készítője is nótorius fotográfus, valamennyi délkörön ismerősen cseng a neve: Vadas Ernő.

Nagykanizsán született (1899-1962), 110 esztendővel ezelőtt, s tisztelői most 110 fotójából álló kiállítást hoztak össze szülővárosában: 110 év, száztíz kép címmel. Tiszta szerencse ezekkel az évfordulókkal, melyek olykor arra jók, hogy megóvják a feledéstől mindazokat, akik pedig látható nyomokat hagytak az utókoron.

Vadas mester, a világ egyik legnagyobb természetfotósa számos tanítványt, rajongót indított pályára, közöttük azt a Keleti Évát is, aki a tárlatot október 16-án megnyitotta.

A szegedi, MTI-mestereket bemutató könyvbemutató után, amelyen szintén szóba kerültek a Vadas-fotók, Keleti Éva tovább folytatja hagyománymentő és -értelmező munkáját, amelynek végső célja, hogy a jelenkori törekvéseket visszavezesse a valódi előzményekig. Az október 17-i bejegyzésben említett Elfelejtett képek c. kötet bemutatója le is szögezte, hogy a ma fotósai nem születésüktől fogva mesterei a fotográfiának, viszont az elődök nyomaiba lépve tudják meghaladni a mestereket.

Ami a Vadas Ernő esetében akár belső fejlődésében is megnyilvánult: a Libák elődje ugyanis egy, a huszadik század huszas éveiben készült kisképe, amelyen még csak három szárnyas repül, de már megfogalmazza az itt látható remekmű lendületét, kódolt üzenetét és szimbolikáját. És hasonló, előzményekhez visszavezethető képe még akad a kanizsai tárlaton, nem is egy...

2009. október 23., péntek

Vakon

Báthori Zsigmond blogja ritkásan, de biztosan épül. Legutóbbi - athéni - képsorozata a kevés szavú fotós úti vallomása mindarról, ami útján körülvette és lenyűgözte.

Akkora érzékenységgel néz körül a balkáni világ díszletei közt, akár e képének vak leánya, aki botjával kinyitja maga előtt a hangzó valóságot. Hatásos kontraszt a zsúfolt látvány és a kép középpontjában álló figura merev világtalansága. Mindaz, amit a 21. század a tekintettel szembeni agresszióként elkövet, az lepereg erről a látássérültről.

Kontrasztokban és kiáltó ellentmondásokban pereg le életünk, akár Athénban, akár idehaza vagy bármerre a világon - sugallja Báthori mester kamerája, amelynek gazdag termését érdemes egyenként elemezgetni és tisztelve csodálni.

2009. október 22., csütörtök

Magyar emlékek a világban


Ezzel a címmel indított blogot bizonyos Volk - a jelek szerint a Népszabadság szerkesztője - 2009 májusában és az azóta eltelt pár hónap alatt igen értékes és jelentős dokumentációs anyagot gyűjtött össze. Törekvésének értékét növeli, hogy ahol csak lehet, igyekszik hiteles fotó bizonyítékokkal hitelesíteni információit.

A felhasznált fotók nem állnak egyazon értékszinten, néha egyszerű illusztrációk, de minden esetben kézzelfoghatóvá, hihetővé és elképzelhetővé teszik azt a nyomot, amit magyar elődeink hagytak a világ legkülönbözőbb részein. Így például nem csupán olvashatunk arról, hogy Benyovszky Móric, a nagy világcsavargó meghatározó politikai szerepet játszott az afrikai Madagaszkár életében, de láthatjuk is azt a 2003-ban Madagaszkáron felállított budapesti szobormásolatot, melyet a Magyar-Madagaszkári Baráti Társaság adományozott a 15 milliós szigetnek

Érdemes végiglapozni a blog minden egyes bejegyzését, de mert az 1956-os októberi eseményekre emlékezés napjait írjuk, jónak láttam a Nagy Imre mártírhalált halt magyar miniszterelnök tiszteletére a párizsi Pere Lachaise temetőben emelt jelképes emlékművéről készült fotót bemutatni. Az emlékmű értékét növeli az a tény, hogy a helyszín, a 44-es parcella ötlete - írja a blog szerzője - "a Párizsban élő írótól, Méray Tibortól származik, aki ezt még 1986 októberében, a forradalom 30. évfordulóján, a párizsi Szenátusban rendezett konferencián javasolta. A terv megvalósításához Jacques Chirac, Párizs akkori főpolgármestere térítésmentesen kettős sírhelyet bocsátott rendelkezésre, a francia kormány a kivitelezéshez százezer frankos támogatást adott. A márvány-vas emlékmű ifj. Rajk László elképzelése nyomán a kelet-franciaországi Giromagny-ban élő magyar származású vállalkozó, Nagy Ernő üzemének közreműködésével készült el. Közel harminc Nobel-díjas személyiség, valamint számos vezető nyugati és közép-európai politikus, tudós, történész, író és művész vállalta az akció védnökségét. Az emlékművet 1988. június 16-án avatták fel, az eseményre Nagy Imrének és mártírtársainak hozzátartozói Magyarországról Párizsba utazhattak."

Az idelátogatóknak mondanám, baráti tanácsként: amennyiben ötletük, tudomásuk, dokumentumuk, fotójuk, illusztrációjuk lenne ilyen vagy hasonló magyar emlékekről a nagyvilágban, értesítsék a blog szerzőjét, akinek törekvései és eddigi teljesítménye megérdemli, hogy vállalkozása további közös hozzájárulással átfogóbbá teljesedjék.

2009. október 21., szerda

Békás

Két időben jól elválasztott kor lenyomata a két felvétel.

Az első a két világháború között készült, a másik a kétezres évek legelején. Mindkettő a Békás-szoros bérceit ábrázolják. Ritmusuk, grafikájuk, s talán még üzenetük is szinte ugyanaz: a mostoha körülményekkel dacoló megmaradásról nyújtanak bizonylatot.

Az első kép a híres székelyudvarhelyi Kováts-napfényműterem egykori mestere, Kováts István munkája, és egy 1940-ben második kiadását megért kötetben bukkantam rá - Dr. Lévai Lajos református tanítóképezdei tanár Székelyföldi képek c. könyvében. A könyv szinte valamennyi fotóját a legendás fotográfus készítette, aki köztudomásúlag nagy természetjáró hírében állott és mindenhová magával cipelte fotografáló felszerelését, ami abban az időben bizony, tekintélyes terjedelmű volt és nem keveset nyomott! A remek rajzú, puritán szépségű felvétel egyetlen hibája a kolozsvári Minerva nyomda ritkás raszterű nyomólemezeiben rejlik, de ezek sem tudják elrontani az összhatást.

A második kép szerzője Daczó Dénes, az egykori RMSZ egykori csíki tudósítója, aki maga is szeretett mindent lefotografálni ott, amerre megfordult. Párhuzamos szerepeltetésük nem követ semmiféle értékegybemosást; Kováts István mester és életműve ettől még ott fog ragyogni a székely fotográfia egén.

Inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy a Békás-szoros mint téma mennyire kötelezővé teszi - még a színes digitális technika esetében is - a visszafogottságot, a fehér-fekete tónusok elfogadását. Hiszen ahol nincsen tobzódó élet, csak szikártság és lépten-nyomon feszülő ellenállás, ott a színek se játszanak igazán az ember keze alá, s be kell érnie azzal, amivel beérték a fotográfia úttörői - a nap mindenkori fény-árnyék ajándékával.

2009. október 20., kedd

Bosnyák piramisok

Nagy vonzereje van a Szarajevótól 32 km-re, Visoko városának közvetlen közelében, a Visokica hegyen feltárt piramis-együttes: a Nap Piramis, a Hold Piramis és a Sárkány Piramis. Felfedezőjük és feltárójuk Semir Osmanagic nevezetű amatőr régész, aki Amerikában él és beutazta a világ ősi kultúráinak főbb színhelyeit.

2005-ben bukkant a hegyben rejtőző piramisra, részt vett az ásatásokban s a helyszín ma már felkapott idegenforgalmi látványosság. A leletek eredetét még vitatják, de hogy van ott valami, az tény - bizonyítják a székelyudvarhelyi Berecz Edgár itt közölt fotói, amelyek 2007-ben készültek. Az amatőr fotós és érdekfeszítő útirajzok szerzője az alábbi kommentárt fűzte képeihez:

"A Hold Piramishoz vezető utat nem volt nehéz megtalálni, elég volt a piramis szót kiejteni, s a helyiek csöppet sem palástolt büszkeséggel már mutatták is az utat. Közben előkerültek az útjelző táblák is, továbbá más piramiskutató autósok csapódtak hozzánk. Mi meg az előttünk járókat követtük figyelemmel.

A Hold Piramis kint van a város végén, a Nap Piramishoz címzett vendégfogadóval szemben. Egy szakaszon jó út vezet felfelé, majd egy ingyenes parkolóban otthagyhattuk járművünket, ahonnan gyalogosan kellett tovább kapaszkodnunk a hegyre, ami a hegyoldalban alaposan kitaposott turistaösvényeknek köszönhetően nem esett nehezünkre. Az ösvényeken mindenféle turistával, kíváncsival és piramisrajongóval találkoztunk, köztük hölgyekkel, akik gálacipőben szánták rá magukat a hegymászásra. A tájékozódást megkönnyítendő, majd minden lépésre feliratos táblák és a Rotary Club nevével szignált nyomjelző szalagok irányították az újdonságokra és kalandokra felkészült látogatót egyik ásatástól a másikig. A többséghez hasonlóan mi is szorgalmasan végigjártuk a feltárásokat, ám a különböző lyukakat és köveket szemlélve úgy tűnt, hogy a Hold Piramis erősen beugratás-gyanús. Csodálom az ásatásokban résztvevők szorgalmát, kitartását és nem mindennapi hitét, amivel képesek voltak délibábos álmaikat kergetve letarolni az erdőt, elhordani a rengeteg földet, követ és miegymást és felszínre hozni e ritkaságszámba menő geológiai képződményeket, amelyek első látásra annyira mesterségesnek tűnnek, hogy a laikus könnyen azt hiheti, emberi kéz munkájával áll szemben.

De nem bocsátkoztunk vitába se egymással, se a többi bámészkodóval a kőlapok vagy kőpadlók eredetét illetően, inkább hitetlen tamásokként csóváltuk a fejünket, és miként jólnevelt látogatókhoz illik, továbbmentünk. A csúcson aztán bebizonyosodott, hogy hamarosan az egész hegy úgy fog kinézni, mint egy sajtdarab, egérjárás után, mert bármerre mentünk, mindenütt kiásott „szobákra, termekre” bukkantunk. Az ásatások megszállottjai számára valóságos tábort építettek fel, konyhával, szálláshelyekkel, villamos energiával és minden egyéb szükséges dologgal ellátva. De az idelátogatókról sem feledkeztek meg, ők kényelmes padokon ülve, asztalról és napernyők oltalmában fogyaszthatják el a magukkal hozott elemózsiát vagy a TÁBOR boltjából vásárolt sört, üdítőt és ásványvizet. Mert az út porát és a csalódás kellemetlen utóízét illik leöblíteni legalább egy üveg sörrel. Mi ugyan nem számítottunk semmire, de Kecske útitársunk legnagyobb örömére a sört azért bevágtuk, nehogy kilógjunk a sorból. Az eladó szerint jó napokon olykor 250 üveg sört is elad. Közvetlenül a TÁBOR mellett egy nejlonnal lefedett feltárást is megcsodálhattunk, itt egy szobát és egy kutat tártak a látogató elé, amelyekről kiderült, hogy annyira van a szoba és a kút fogalmától, mint Makó Jeruzsálemtől. A helyiségben egy hatalmas poszter hirdette: malájföld vezető embere is híve a piramisizmusnak, és nem csekély összegekkel járult hozzá a kutatásokhoz.

Nekem a legjobban az tűnt fel, hogy sehol sem láttam szorgoskodni a National Geografic, a Euronews vagy a Discovery stábját, pedig egy ilyen történelemformáló helyen illene szemmel követniük az eseményeket és naprakészen tájékoztatni a legújabb leletekről.

Sajnos, az egész feltáráson nem láttunk egyetlen árva cserepet, csontot, de még pattintott kőből készített kaparót sem. Úgy néz ki, hogy a Hold Piramis még abban a korban készült, amikor ezeket az eszközöket nem használták, az pedig a dinoszauruszok előtt lehetett. Szavamra, Erich von Däniken eljöhetne ide egyszer anyagot gyűjteni legújabb meséjéhez..."

Azóta biztosan jócskán felszaporodott a látnivalók köre, választéka és az elmélet is kinőtte magát. De hát ezekhez a képekhez ezek a magyarázatok illettek...

2009. október 19., hétfő

Fotósuli

Egy csoportkép mindig valahogy összetartozást jelent. Még akkor is, ha elkészülte után nem sokkal az egymás mellé simulók "szanaszét görögnek" (Arany után).

Az itt látható műtermi emlékfotó (szerzője: Ádám Gyula) a csíkszeredai Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK) pinceklubjában készült, 2009. október 18-án délután, amikor is az intézmény égisze alatt tartott professzionális fotótanfolyam második évadja befejeződött.

Az első eresztés - mintegy tucat fiatal ember - még idén májusban képesítést szerzett, e második hullám szeptemberben látott munkához s minden hét végén, három-három napi intenzív foglalkozáson ismerkedett fotótörténettel, stúdiófotózással, digitális technikával és számítógépes képfeldolgozással.

A közösséggé és fotóssá válás folyamatáról nem írok itten, hiszen megtettem ezt már más helyütt (lásd a Káfé portált), az viszont emitt is szót érdemel, hogy a képen látható felszabadultság bensőséges összeszokottságról, empatikus kollektivitásról árulkodik. Tanárok és hallgatók, modellek és érdeklődők, kellékesek és bárki, aki tevőlegesen kapcsolatba került a tanfolyammal, mintha mindenkit megérintett volna az a szándék, hogy a tudást, a tapasztalatot minél hamarabb magáévá tegye és ha lehet, alkalmazza is.

A fotósuliról szóló fotótanúságot meg lehet tekinteni a jelzett portálon lévő beszámoló végére illesztett kronológikus fotóriportból, illetve abból a galériából, mely a végzősök diplomavizsgájára készített portfóliókból állt össze. A HMKK felelőssége, hogy ezzel a fajta műhelyképzéssel ütemesen és haszonnal minél nagyobb földrajzi területet pásztázzon végig - a fotóművészet kisugárzásának rangját emelendő.

2009. október 18., vasárnap

Orbán Balázs

Orbán Balázs értéke a fotódokumentáció szempontjából közismert tény. De az még közismertebb, hogy a legendás székely személyiség érdeklődése annyira sokrétű volt, hogy a világ megismeréséről az ő esetében egyáltalán nem lehet egysíkúságról, szakbarbárságról beszélni.

Ezt a sokoldalúságot domborítják ki többek között földijei egy kevéssé ismert, nem is nagy forgalmú emlékkönyvben, amely 1929-ben jelent meg Székelykeresztúron, a helybeli Kaszinó közhasznú pénzügyi vállalkozása folytán, mert hogy akkor ünnepelték a "legnagyobb székely" születésének centenáriumát.

A könyv az elsők között közelíti meg több szempontú kutatások révén a felvételen látható Orbán Balázst és munkásságát. A fotó eredetét a szerkesztők csak annyiban tüntetik fel, hogy a kliséket a Pásztortűz és a Véndiákok Lapja szerkesztői engedték át a kiadványnak. Helye mindenek előtt azért van itt a Fotótanúban, mert arról ad hírt, hogy milyen képreprodukciós minőségben dolgoztak azokban az években Erdélyben az akkori nyomdák.

Az emlékkönyv bevételét a szerkesztők a Székelyföld leírása új kiadására szándékoztak fordítani. Még megemlítendő, hogy a kötetben szerepel Kelemen Lajos egy tanulmánya a történetíró Orbánról, illetve Tompa László erdélyi költő egy kevéssé ismert alkalmi verse, amivel az ünnepelt szellemét köszönti:

Alkalmi vers,
Orbán Balázs 100-ik születésnapjának székelyudvarhelyi ünnepére.
Irta és 1929. február 3-án előadta:
TOMPA LÁSZLÓ.

Dicsérem őt, ki száz év távolán át
Tekintget most bölcsőjéből felénk.
De hogy dicsérjem ? S lehet-e dicsérnem
A minden dísztől húzódó szerényt,
Ki rangján, módján alul mostohán élt,
Hogy annál többet tehessen fajáért?

S kiknek dicsérjem? Ő igénytelen volt —
Míg most gyönyörre les a kor fia.
Önzés fiit. Köztünk az Ember Fiának
Fejét sincs hová lehajtania.
Más feje alól a párnát kiszednők —
Ki látna hát ma benne követendőt?

S riaszt egyéb is! Látom véreimnek
Hajóra szálló csüggedt rajait...
Mennek, ha túl a tengeren javulna
Sorsuk, mely őket sujtolja itt.
S véreznek künn, mig a farmok, s a gyárak
Roncsai lesznek, s haza — halni vágynak!

S én mégis itt — kétségek éjszakáján —
Egy szép csillagot bízva nézek el.
S rámutatok: Testvéreim, e csillag,
Amely után most nekünk menni kell,
Mint követtek egy mást a szent királyok:
Számunkra ez váltságunkról zálog.

E csillag: az ő tündöklő erénye,
Az önzetlen, tüzes faj szeretet.
Mely őt örökké ösztökélte, úgy hogy
A munkában nem ismert szünetet.
Volt: mindig-hő vas és egyben: kovácsa !
így gondoljunk ma mind Orbán Balázsra!

S tekintsük: mint élt! Külországokat jár,
Hogy benn tanítsa, amit künn tanult!
Majd fénylőbb múltról szól borús jelennek.
— Oh, biztatónk már sokszor volt a mult!
Holt regéi sok völgyünknek, hegyünknek
Az ő szaván át megelevenűlnek !

A Székelyföld minden zugába elmegy,
Hogy leírhassa minden szent kövét.
Mert szent előtte minden, ami székely,
Amihez csak egy ősünk egyszer ért!
S hogy népe legyen múltjához, magához
Méltó tovább is, — ezért fárad, áldoz.

S mindent: fajáért, — semmit: önmagáért!
Mindenben mindig ez volt jelszava.
Ha mi is mindig hittel vallanók ezt:
Veszélyek közt sem vesznénk el soha.
Kövessük hát! S a hűség és a munka
Megmentőnk lesz, az élet vár fajunkra!

(A címlapról:
Ki volt Orbán Balázs?
Emlékezés a legnagyobb székelyre,
Kiadja a Székelykeresztúri Kaszinó
Ára 40 Lei.
E munka jövedelmét a Székelyföld leírásának
új kiadására fordítjuk.)

2009. október 17., szombat

Kinyílt fiókok

A Magyar Távirati Iroda mint intézmény és ezen belül mint a huszadik századi magyar valóság képi dokumen-tumainak tárháza, minden ellentmon-
dásossága és működési nehézsége dacára több értéket rejteget, mint azt gondolnánk.

A napi használatra készült, eseményekre kihegyezett és hírértékük révén felhasznált fotószolgálata az évtizedek során irigylésre méltó archívumot teremtett, amelynek rendszerezése, digitalizálása nagy anyagi ráfordításokkal történik.

Ezen túl október 14-én Szegeden egy olyan könyvbemutatóra került sor a Móra Ferenc Múzeumban, mely az MTI fotóművészeinek és -riportereinek mívességére, életművére tereli a figyelmet. Sajnos, csak a hírt olvashattam, a könyvet még nem láttam, amelybe Keleti Éva Prima Primissima-díjas fotóművész öt olyan fotós munkáinak legjavából válogatott, akik az ötvenes években az ügynökségnél a munka dandárját végezték: Kálmán Katának, Langer Klárának, Reismann Mariannak, Sándor Zsuzsának és Vadas Ernőnek a Magyar Távirati Iroda archívumában található munkáit tartalmazza az Elfelejtett képek című kötet, amely egy korábbi, Kinyílt fiókok című kiállítás anyaga alapján állt össze.

A mellékelt montázs, amely a múzeum honlapján is látható, egy szurtos ebadta portréja mellett az öt fotós arcképét ábrázolja, a felsorolás rendjében. Munkásságukról, jelentőségükről a könyvben Szarka Klára fotótörténész írt tanulmányt. Nehéz korban éltek és alkottak nevezettek, hiszen azokban az időkben mindennek ragyognia és mosolyognia kellett, az optimizmus és a forradalmi lendület látványait kellett mindenáron begyűjteni. Mind a kép, mind a tárlat, melyre az album épül, tulajdonképpen azt példázzák, hogy az igazi művész a látszat és a smink mögött is meg tudja mutatni a látvány valóságát és tanúságot képes hátrahagyni arról is, amit a játékszabályok szerint nem lett volna szabad látnia...

De hát a vérbeli fotós már ilyen...

Persze, az így készült fotók jó része akkor fiókba került, ott várta kései feltámadását. Ami ma már részben bekövetkezett.


2009. október 16., péntek

Feszület

Mindkét fotó egy és ugyanazt a személyt: a külsőrekecsini Ignat Máriát ábrázolja. A személyazo-
nosságot bizonyító közös vonások nyilvánvalóak - bár a baloldali ff felvételt még 1986-ban készítette Ádám Gyula fotóművész, a jobboldalit viszont 2009 őszén, a XIX. HMKK-fotótábor alkalmával.

A látható különbségek főként az emberi arcon ütköznek ki, illetve az öltözéken.

A korábbi, a fiatalabb kori képen az asszony vonásai kemények, feszültek, belső dúltságot és kifelé mutatott zártságot fejeznek ki. Kendője álla alatt, szigorúan megkötve, odatúl meg elnéző, hátul lazán összefogott, a feszületet viszont ugyanazzal a simogató gyöngédséggel tartja, mint harmincvalahány évvel később. Mára azonban vonásai ellágyultak, nyugalmasabbak lettek, egész tartásán az odaadó megereszkedés uralkodott el. Mi a titka ennek az időben látványosan jelentkező eltérésnek?

A képek szerzője mesélte, hogy Ignat Mária kevéssel az első kép születése előtt vesztette el férjét, aki építőmunkásként dolgozott Bukarestben, a "Nép Palotájának" kényszermunka telepén, s munkabaleset vitte el, mint annyi más névtelen áldozatot az ország minden részéről. A kézben tartott feszületet pedig éppenséggel a Mária embere faragta, ezért oly gyöngéd a kezek tartása és ezért haragos, keserű az asszony arcának összképe.

A fotóművésznek pedig alkalma volt e páros képet megalkotnia, amely szerkezetében és keletkezéstörténetében egy több tételes szimfóniára emlékeztet, s egy feszültséggel terhes időívet ír le a két évszám pólusai között. Az ellentétek (idő, ff vs színek, mimika) és a hasonlóságok elegye komplex, drámai élményt gerjeszt. Ha szavakban, gondolatokban nem is mondja el a kép a fönnebb feltárt történetet, lappangó művészi utalásokkal, sejtetésekkel a kettős portré valósággal sugallja a tragédiát és a fölötte való bölcs továbbtekintést is...

2009. október 15., csütörtök

Medvetánc

A kép szintén Külsőre-
kecsinben készült, mint a pár napja bemutatott többiek is. E felejthetetlen, teljességgel spontán életképet (riportot? - fontos-e egyáltalán műfaji skatulyákba gyömöszölni valamit, ami önmagáért beszél?) Urbán Ádám követte el, a XIX. HMKK-fotótábor ad hoc alkotócsoportjának ötödik tagja, aki zsúfolt munkatempót, szoros határidejű megrendeléseket hagyott későbbre csak azért, hogy a nagyvárosoktól távoli moldvai csángó településen lelassíthassa élete iramát, hogy kiszakadjon a rohanásból, a kötöttségekből, s nyugisabban élhessen annak, ami életének célja: a fotográfiának. Nem az alkalmazott fotónak, hanem annak, amely a meglévő világból új világot teremt anélkül, hogy hűtlen lenne a mintához, amitől képtelen elszakadni.

Kérdésemre, hogy számos kedves képe közül mit fűzne e három kópé szívből eljárt "medvetáncához", az alábbiakat írta:

- Minden ott készült kép egy kedves pillanatot őriz a külsőrekecsini emlékeimből. A gyerekek játéka múltidéző volt. Mostanában a városi és vidéki fiatalok vagy a computer vagy a playstation előtt ülve játszanak. Nagyon megfogott az a tény, hogy itt még nem az interneten tartják a kapcsolatokat, hanem sokkal közvetlenebbül...

A művész szűkszavúsága és lényegre tapintása még inkább fénybe vonja a felvételt, s a rajta szereplők a szavakon túl, gesztussal és mozgással, önfeledt arcjátékkal adják a tudtunkra, hogy számukra a játék még az együtt töltött, vidám, gondtalan perceket/órákat/napokat/heteket stb. jelenti, hogy amihez egy sorsát átélő gyermek hozzáér, abból derű, mulatság, örömérzés támad.

Urbán Ádám ilyen képeket őriz s tart becsben Külsőrekecsinről. Fotóblogján hazatérte óta is szinte naponta osztja meg látogatóival messziről hozott fotótanúságait.

2009. október 14., szerda

Forma 1

A szeptember végi külsőrekecsini HMKK-fotótábor tanulságai mind tisztábban rajzolódnak ki a résztvevő fotóművészek egy-egy képének bemutatása, keletkezésük hátterének felfedése és a valóság elemeivel való szembesítése azt szeretné példázni, hogy a kis művészcsoport példásan eleget tett vállalt önként vállalt küldetésének.

Igaz, hogy a moldvai csángó helységben készült képek száma az eddig bemutatottaknál ezerszeresen számosabb, s feldolgozásuk, értékrendbe állításuk még csak ezután kezdődik igazán.

Balázs Ödön gazdag tábori tapasztalattal vett részt az alkotócsoport munkájában. Számára kedves rekecsini felvételéről kérdezve ugyan azt a választ kaptam tőle, hogy: " Legkedvesebb képem sajnos, nem készülhetett el, ugyanis mind a saját, mint a Lóri (Fülöp Lóránt - sz. megj.) gépe éppen fotóalanyaink kezében voltak, két csángó viseletbe öltözött kislánynál, akik egymás mellett ugyanabban a pózban állva fényképeztek valamit. Kellett volna egy harmadik gép vagy fotós, de nem volt se ez, se az", ez nem lehet akadálya annak, hogy Balázs szerepeljen a "kedvencek" bemutatásának sorában.

Ha neki nincs is néven nevezett kedvence, van e blog vezetőjének, aki ha felületesen is, de végigpörgethettem a rekecsini termés nagyját. A rekecsini utcán derűsen játszadozó, a szükségen ötletesen kifogó gyermekek természetes öröme annyira természetes és kifejező, hogy a nézőnek az az érzése - a gyermeki életrevalóság mindenütt megtalálja azokat a kulcsokat, melyek a világ felfedezésének és birtokbavételének ajtajait nyitják. A mai külsőrekecsini gyerekek - ezt sugallja Balázs Ödön fotója - ha most még tákolt, illuzorikus versenyautóval, de a lehetetlent nem ismerve vágnak neki az útnak, amely ugyan Rekecsinben van, de a kép logikája és szerkesztése szerint felfelé és időben egyre távolabb visz.

2009. október 13., kedd

Majkuca

Fülöp Lóránt a külsőrekecsini fotótábor egyik újonca volt: először vett részt a HMKK meghívására közös terepmunkán. A blogban már szó volt fotóiról, arról, hogy mindennapi életközelsége - hiszen Agyagfalván él - tudatosan ráhangolták arra, hogy nyitott szemmel figyelje a mindennapok legkisebb rezdüléseit.

Fotóblogján, amit már volt alkalmam bemutatni, legújabb bejegyzésében ezt így fogalmazza meg:

"Számomra a falu életforma. Az egyszerűséget, a falusi életvitelt – lévén, hogy én is ott élek – lesem állandóan. Mindig megragadnak azok a pillanatok, amikkel bekeretezhetek egy remek vidéki képet. Viccesen úgy is fogalmazhatnék, hogy én vagyok a falu amatőr fényképésze."

A viccen túl, azt is mondhatnánk, hogy amatőrnek lenni nem lealacsonyító, hiszen mindenek előtt azt jelzi, hogy az ember kedvvel és lendülettel csinálja azt, amit szeret. Nem szerződés, se anyagi kényszer nem köti, csak a szabad elhivatottság, aminek minden pillanatban meg kell felelni.

Amikor hazatért Külsőrekecsinből, blogjára mindjárt feltette legkedvesebb tábori fotóit is, köztük ezt a csángó viseletet hordó kislányt. A fotó történetéről a következőket mesélte:

"Még ma is előttem van az eredeti kép, amelyet megörökítettem: a kislány áll az ikon alatt, meghitt oldalfényben, amely szépen kiemeli gyerekarcát. Fölötte Mária, kezében a kis Jézussal, mintha letekintene rá, figyelné mozdulatait, gesztusait. Kezeit egy picikét összeszorítja, de bátran „állja a sarat” a fotózás során. Néhány perccel később tudtam csak meg, hogy ő tulajdonképpen majkuca (apáca) szeretne lenni... Ezután éreztem azt, hogy a dolgok nem véletlenül alakultak úgy, ahogyan akkor történtek. Ami talán a legfontosabb: e kép is hozzásegített ahhoz, hogy betekintést nyerjek életükbe... Erősen őrzik hagyományukat, mindenekfelett van a hitük, éjt nappallá téve dolgoznak, és úgy élnek, ahogyan egykor az én őseim is éltek: a maguk kis egyszerűségében."

Szinte hihetetlen, de igaz: mi minden van rajta egy kislány portrén, aki a kolostori élet után áhítozik. Talán azt is sejtjük, miért?

2009. október 12., hétfő

Pitán

Nem először (és nem utoljára) veszek elő Bálint Zsigmond-fotót, hogy beszéljenek, valljanak önmagukról. A való világ megismerésének vágya, egyfajta egészséges alkotói kíváncsiság hívja életre őket, s így történt ez Külsőrekecsinben is, ahol a jóbarátai által Zsigának szólított marosvásárhelyi fotóművész elemében érezte magát.

Kérdésemre, hogy mely felvételei érintették meg a leginkább lelkileg és intellektuálisan, az alábbi választ küldte a XIX. HMKK-fotótáborból való hazaérkezése után:

" Szarkáék, házigazdáink 40 napos megemlékezésére készültek. A család, a nagyszámú rokonság sütött-fözött. Én oda cseppentem be, ahol a kenyeret meg a málét sütötték.

(Ez utóbbit ők pitánnak nevezik - a Magyar Néprajzi Lexikon szerint a bukovinaiak, moldvaiak, de a székelyföldiek egy része is pitánt, bosztánpitánt, toros pitánt emlegetnek, amelynek tésztája kukoricalisztből, főtt marhatökkel keverve, váltakozva lepénykenyér, ill. kenyér módjára készült, kenyér szerepében fogyasztott, halotti torban elmaradhatatlan sütemény.)

Lencsevégre kaptam a hevítést, a tészta kiszakítását, tepsibe helyezését, a bevetést, majd a kisült kenyerek egymás mellé sorakoztatását. Ezt követően megtörték a párolgó ropogós kenyeret és elsőként kóstoltuk meg. A felvételeket nézegetve érzem a friss kenyér illatát."

Ez a pitán került aztán a toros asztalokra, ez kerül majd a kiállítási termek falára, az albumokba, az internetes portálokba. Az, ami a maga természetes módján elfogy és a szokás révén mindig újratermelődik, a fotó révén megtalálja átlényegített önazonosságát: jel lesz, mely elrendezése, színe, koreográfiája, hírértéke révén beépül tudatunkba, reflexeinkbe.

A pitánról nekem mostantól Külsőrekecsin és Bálint Zsigmond jut majd az eszembe...