Betlehemes évbúcsú

Harmadik alkalom, hogy így, Szilveszter táján értesítés jön Ádám Gyula barátomtól: székelyföldi betlehemeseket kísér el Moldva csángó falvaiba, mint például Külsőrekecsinbe vagy Pusztinába. Az értesítés pedig nem csipogó sms vagy szűkszavú e-mail formájában ér el hozzám, hanem egy felkínálkozó és élő hivatkozással, amelynek végén ott van a mindent bizonyító, tanúskodó képsor a maga végtelen gazdagságában, történetszerűségében. Pedig ez a történet néhány egyszerű mondattal összefoglalható: szegény emberek keresnek föl szegény embereket mesterkéletlen, hagyományos év végi jókívánságaikkal, betlehemes játékukkal, s mulatnak együtt meghitten mindazokkal, ahol még él a hit, az együttérzés, az egyszerűség, a betlehemi mese varázsa. Az egymásra találás meghitt képei ezek, melyekről hiányzik mindenfajta megrendezettség és álságos számítás.


A fotóművész blogjára feltett képsorból, mint mindig, kiválasztom kedvenceimet, a többihez jó szórakozást és boldog Új Esztendőt kívánok!

Feszület

Mindkét fotó egy és ugyanazt a személyt: a külsőrekecsini Ignat Máriát ábrázolja. A személyazo-

nosságot bizonyító közös vonások nyilvánvalóak - bár a baloldali ff felvételt még 1986-ban készítette Ádám Gyula fotóművész, a jobboldalit viszont 2009 őszén, a XIX. HMKK-fotótábor alkalmával.

A látható különbségek főként az emberi arcon ütköznek ki, illetve az öltözéken.

A korábbi, a fiatalabb kori képen az asszony vonásai kemények, feszültek, belső dúltságot és kifelé mutatott zártságot fejeznek ki. Kendője álla alatt, szigorúan megkötve, odatúl meg elnéző, hátul lazán összefogott, a feszületet viszont ugyanazzal a simogató gyöngédséggel tartja, mint harmincvalahány évvel később. Mára azonban vonásai ellágyultak, nyugalmasabbak lettek, egész tartásán az odaadó megereszkedés uralkodott el. Mi a titka ennek az időben látványosan jelentkező eltérésnek?

A képek szerzője mesélte, hogy Ignat Mária kevéssel az első kép születése előtt vesztette el férjét, aki építőmunkásként dolgozott Bukarestben, a "Nép Palotájának" kényszermunka telepén, s munkabaleset vitte el, mint annyi más névtelen áldozatot az ország minden részéről. A kézben tartott feszületet pedig éppenséggel a Mária embere faragta, ezért oly gyöngéd a kezek tartása és ezért haragos, keserű az asszony arcának összképe.

A fotóművésznek pedig alkalma volt e páros képet megalkotnia, amely szerkezetében és keletkezéstörténetében egy több tételes szimfóniára emlékeztet, s egy feszültséggel terhes időívet ír le a két évszám pólusai között. Az ellentétek (idő, ff vs színek, mimika) és a hasonlóságok elegye komplex, drámai élményt gerjeszt. Ha szavakban, gondolatokban nem is mondja el a kép a fönnebb feltárt történetet, lappangó művészi utalásokkal, sejtetésekkel a kettős portré valósággal sugallja a tragédiát és a fölötte való bölcs továbbtekintést is...

Medvetánc

A kép szintén Külsőre-

kecsinben készült, mint a pár napja bemutatott többiek is. E felejthetetlen, teljességgel spontán életképet (riportot? - fontos-e egyáltalán műfaji skatulyákba gyömöszölni valamit, ami önmagáért beszél?) Urbán Ádám követte el, a XIX. HMKK-fotótábor ad hoc alkotócsoportjának ötödik tagja, aki zsúfolt munkatempót, szoros határidejű megrendeléseket hagyott későbbre csak azért, hogy a nagyvárosoktól távoli moldvai csángó településen lelassíthassa élete iramát, hogy kiszakadjon a rohanásból, a kötöttségekből, s nyugisabban élhessen annak, ami életének célja: a fotográfiának. Nem az alkalmazott fotónak, hanem annak, amely a meglévő világból új világot teremt anélkül, hogy hűtlen lenne a mintához, amitől képtelen elszakadni.

Kérdésemre, hogy számos kedves képe közül mit fűzne e három kópé szívből eljárt "medvetáncához", az alábbiakat írta:

- Minden ott készült kép egy kedves pillanatot őriz a külsőrekecsini emlékeimből. A gyerekek játéka múltidéző volt. Mostanában a városi és vidéki fiatalok vagy a computer vagy a playstation előtt ülve játszanak. Nagyon megfogott az a tény, hogy itt még nem az interneten tartják a kapcsolatokat, hanem sokkal közvetlenebbül...

A művész szűkszavúsága és lényegre tapintása még inkább fénybe vonja a felvételt, s a rajta szereplők a szavakon túl, gesztussal és mozgással, önfeledt arcjátékkal adják a tudtunkra, hogy számukra a játék még az együtt töltött, vidám, gondtalan perceket/órákat/napokat/heteket stb. jelenti, hogy amihez egy sorsát átélő gyermek hozzáér, abból derű, mulatság, örömérzés támad.

Urbán Ádám ilyen képeket őriz s tart becsben Külsőrekecsinről. Fotóblogján hazatérte óta is szinte naponta osztja meg látogatóival messziről hozott fotótanúságait.

Forma 1

A szeptember végi külsőrekecsini HMKK-fotótábor tanulságai mind tisztábban rajzolódnak ki a résztvevő fotóművészek egy-egy képének bemutatása, keletkezésük hátterének felfedése és a valóság elemeivel való szembesítése azt szeretné példázni, hogy a kis művészcsoport példásan eleget tett vállalt önként vállalt küldetésének.

Igaz, hogy a moldvai csángó helységben készült képek száma az eddig bemutatottaknál ezerszeresen számosabb, s feldolgozásuk, értékrendbe állításuk még csak ezután kezdődik igazán.

Balázs Ödön gazdag tábori tapasztalattal vett részt az alkotócsoport munkájában. Számára kedves rekecsini felvételéről kérdezve ugyan azt a választ kaptam tőle, hogy: " Legkedvesebb képem sajnos, nem készülhetett el, ugyanis mind a saját, mint a Lóri (Fülöp Lóránt - sz. megj.) gépe éppen fotóalanyaink kezében voltak, két csángó viseletbe öltözött kislánynál, akik egymás mellett ugyanabban a pózban állva fényképeztek valamit. Kellett volna egy harmadik gép vagy fotós, de nem volt se ez, se az", ez nem lehet akadálya annak, hogy Balázs szerepeljen a "kedvencek" bemutatásának sorában.

Ha neki nincs is néven nevezett kedvence, van e blog vezetőjének, aki ha felületesen is, de végigpörgethettem a rekecsini termés nagyját. A rekecsini utcán derűsen játszadozó, a szükségen ötletesen kifogó gyermekek természetes öröme annyira természetes és kifejező, hogy a nézőnek az az érzése - a gyermeki életrevalóság mindenütt megtalálja azokat a kulcsokat, melyek a világ felfedezésének és birtokbavételének ajtajait nyitják. A mai külsőrekecsini gyerekek - ezt sugallja Balázs Ödön fotója - ha most még tákolt, illuzorikus versenyautóval, de a lehetetlent nem ismerve vágnak neki az útnak, amely ugyan Rekecsinben van, de a kép logikája és szerkesztése szerint felfelé és időben egyre távolabb visz.

Majkuca

Fülöp Lóránt a külsőrekecsini fotótábor egyik újonca volt: először vett részt a HMKK meghívására közös terepmunkán. A blogban már szó volt fotóiról, arról, hogy mindennapi életközelsége - hiszen Agyagfalván él - tudatosan ráhangolták arra, hogy nyitott szemmel figyelje a mindennapok legkisebb rezdüléseit.

Fotóblogján, amit már volt alkalmam bemutatni, legújabb bejegyzésében ezt így fogalmazza meg:

"Számomra a falu életforma. Az egyszerűséget, a falusi életvitelt – lévén, hogy én is ott élek – lesem állandóan. Mindig megragadnak azok a pillanatok, amikkel bekeretezhetek egy remek vidéki képet. Viccesen úgy is fogalmazhatnék, hogy én vagyok a falu amatőr fényképésze."

A viccen túl, azt is mondhatnánk, hogy amatőrnek lenni nem lealacsonyító, hiszen mindenek előtt azt jelzi, hogy az ember kedvvel és lendülettel csinálja azt, amit szeret. Nem szerződés, se anyagi kényszer nem köti, csak a szabad elhivatottság, aminek minden pillanatban meg kell felelni.

Amikor hazatért Külsőrekecsinből, blogjára mindjárt feltette legkedvesebb tábori fotóit is, köztük ezt a csángó viseletet hordó kislányt. A fotó történetéről a következőket mesélte:

"Még ma is előttem van az eredeti kép, amelyet megörökítettem: a kislány áll az ikon alatt, meghitt oldalfényben, amely szépen kiemeli gyerekarcát. Fölötte Mária, kezében a kis Jézussal, mintha letekintene rá, figyelné mozdulatait, gesztusait. Kezeit egy picikét összeszorítja, de bátran „állja a sarat” a fotózás során. Néhány perccel később tudtam csak meg, hogy ő tulajdonképpen majkuca (apáca) szeretne lenni... Ezután éreztem azt, hogy a dolgok nem véletlenül alakultak úgy, ahogyan akkor történtek. Ami talán a legfontosabb: e kép is hozzásegített ahhoz, hogy betekintést nyerjek életükbe... Erősen őrzik hagyományukat, mindenekfelett van a hitük, éjt nappallá téve dolgoznak, és úgy élnek, ahogyan egykor az én őseim is éltek: a maguk kis egyszerűségében."

Szinte hihetetlen, de igaz: mi minden van rajta egy kislány portrén, aki a kolostori élet után áhítozik. Talán azt is sejtjük, miért?

Pitán

Nem először (és nem utoljára) veszek elő Bálint Zsigmond-fotót, hogy beszéljenek, valljanak önmagukról. A való világ megismerésének vágya, egyfajta egészséges alkotói kíváncsiság hívja életre őket, s így történt ez Külsőrekecsinben is, ahol a jóbarátai által Zsigának szólított marosvásárhelyi fotóművész elemében érezte magát.

Kérdésemre, hogy mely felvételei érintették meg a leginkább lelkileg és intellektuálisan, az alábbi választ küldte a XIX. HMKK-fotótáborból való hazaérkezése után:

" Szarkáék, házigazdáink 40 napos megemlékezésére készültek. A család, a nagyszámú rokonság sütött-fözött. Én oda cseppentem be, ahol a kenyeret meg a málét sütötték.

(Ez utóbbit ők pitánnak nevezik - a Magyar Néprajzi Lexikon szerint a bukovinaiak, moldvaiak, de a székelyföldiek egy része is pitánt, bosztánpitánt, toros pitánt emlegetnek, amelynek tésztája kukoricalisztből, főtt marhatökkel keverve, váltakozva lepénykenyér, ill. kenyér módjára készült, kenyér szerepében fogyasztott, halotti torban elmaradhatatlan sütemény.)

Lencsevégre kaptam a hevítést, a tészta kiszakítását, tepsibe helyezését, a bevetést, majd a kisült kenyerek egymás mellé sorakoztatását. Ezt követően megtörték a párolgó ropogós kenyeret és elsőként kóstoltuk meg. A felvételeket nézegetve érzem a friss kenyér illatát."

Ez a pitán került aztán a toros asztalokra, ez kerül majd a kiállítási termek falára, az albumokba, az internetes portálokba. Az, ami a maga természetes módján elfogy és a szokás révén mindig újratermelődik, a fotó révén megtalálja átlényegített önazonosságát: jel lesz, mely elrendezése, színe, koreográfiája, hírértéke révén beépül tudatunkba, reflexeinkbe.

A pitánról nekem mostantól Külsőrekecsin és Bálint Zsigmond jut majd az eszembe...