2011. szeptember 29., csütörtök

Képes "Mementó" (2)

Két évvel ezelőtt ugyancsak fenti címmel egy dokumentum értékű kötetre és a benne foglalt illusztrációk beszédes voltára hívtam fel a figyelmet szeptember 11-iki bejegyzésemben. A példaként kinagyított és elemzett képre emlékezve, New Yorkban élő jó barátom, Dancs Artur most meglepetésként saját fotóival fedezte fel azt, hogy időközben - a 2001-es szeptemberi, newyorki eseményektől eltelt tíz év során és éppen a terrortámadások szín- és emlékhelyén - a világot járt fotó "megelevenedett" - pontosabban bronzba öntetett az az élő figura, aki (korábbi magamat idézve) "remekül közvetíti azt a világméretű, lebénulásos döbbenetet, amivel azokban a pillanatokban mindannyian szembesültünk. Az utca szélén ülő, a robbanás malteres hamujával behavazott férfi, aki egy pompeji áldozatra emlékeztet, ölében a nyitott diplomatatáskájával, amelynek tartalmát ellenőrizné, ugyanakkor minden értelmes emberi cselekvésre képtelen az esemény és a látvány sokkjától - ez többet és mást mond arról, aminek már-már hihetetlen képei megtöltötték a világ sajtóját. Ez a kép egyúttal azt is jelzi, hogy a dolgok, az események mögé pillantó igyekezet minden esetben - legyen az íróé vagy fotósé - hosszú élettel, maradandósággal ruházza föl a pillanat megörökítésének krónikáját."


Szinte nincs is mit hozzáfűznöm ehhez az átváltozáshoz, mint azt, hogy a jó fotó úgy látszik, nem csupán önmagát őrzi meg az időben, hanem sugallatot adhat az érccel dolgozó, más időléptékhez szokott társművészetnek is.



Dancs Artur felvételei

2011. szeptember 24., szombat

Értő Szathmári-értékelés

Szathmári Pap Károly / Carol Popp de Szathmary (s elnevezését még ragozhatnánk különböző változataival, d nem tesszük) úgy tűnik, ott áll mind a magyar, mind a román fotográfia bölcsőjénél. Ha magyar részen nem is a legelső  s egyedüli döntő személyisége a fotografálás kibontakozásának, román viszonylatban mindenképpen a kezdet és a mérce - e mostanig kellően nem hangsúlyozott és elemzett kettősségét láttatja igen értően és sokoldalúan adatolva a Fotóművészet idei 2. számának tanulmányírója, Farkas Zsuzsa. Végre, mondhatni, egy becsületesen végiggondolt szintézis arról, amit egy vegyes etnikumú közép-európai térségben tevékenykedő alkotó szellem valamikor, a reform-korban tenni tudott, s amiben egyáltalán nem volt egyedül. Érdemes alaposan elolvasni s akár archiválni is ezt a cikket, mert a Szathmáriról szóló legfrissebb kutatási eredményeket összegzi, s egy tucatnyi olyan illusztrációt közöl az úttörő fotográfus gazdag, de mára már erősen szétszélesztett hagyatékából, melyek kivétel nélkül az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület, személyesen Molnár Attila elnök szerzeményei. Ezáltal is gazdagodik a mostanig közkézen forgó Szathmári ikonográfiai példatár, hiteles, első kézből való relikviákkal. A képsorból hadd szerepeljen itt is egy: ismeretlen család 1877-ből. Fotó Szathmári Pap Károly.

2011. szeptember 22., csütörtök

Fotósuli a küszöbön

Ádám Gyula plakátja - még lehet jelentkezni!
Se szeri, se száma a fotóiskoláknak, tanfolyamoknak. Mint ahogy a fényképezés is határtalan és parttalan foglalatosság. Azt hiszem, a képzés, a jó irányba való terelgetés nehezen tudja fölvenni a versenyt a fényképezés vírusának terjedésével, de jó, hogy legalább megpróbálja...


Csíkszeredában most már hatodszor indul útjára a HMKK égisze alatt a formáját már szinte-szinte intézményesített "fotósuli", ahogy az érdeklődők emlegetik. Jó, hogy az oktatók az éveken át következetesen kitartottak a tanfolyam mellett, professzionalizmusuk, nyilvános fotográfusi tevékenységük a garancia arra, hogy nem a "vak vezet világtalant" meséje játszódik le, mint ahogy az nem egy helyen még fotótanfolyam örve alatt történik. Magam is résen leszek a továbbiakban, hiszen az évek során rájöttem, hogy az ilyen intim fotóműhelyekben is akad gondolatébresztő tanulság, érték és nem egyszer ha apró is, de közérdekű szenzáció...

2011. szeptember 18., vasárnap

Kiapadhatatlan cigány-téma

Normantas Paulius fotója
Eseményszámba megy az a pár napja megnyílt nyíregyházi fotókiállítás, amelyen Normantas Paulius litván fotóművész közel száz fotón mutatja be a magyarországi és az indiai cigányság életének néhány jellegzetes mozzanatát, karakterét. Eseménnyé nem a téma avatja a tárlatot, hiszen a cigányság élete, szokásvilága, látványos környezete világszerte  "menő" téma, s nagyon fel kell kötnie a gatyáját annak a fotósnak, aki jelentőset kíván mondani e téren; főként olyasmit, amit még nem mondtak el.


A 63 esztendős litván művész jelenleg Magyarországon él, eddig kilenc expedíciót szervezett Ázsiába: felkereste és megörökítette a volt Szovjetunió területén élő finnugor népeket, járt Kőrösi Csoma Sándor és Stein Aurél nyomában, emellett végigjárta Benyovszky Móric kamcsatkai száműzetésének útját. Kalandozásai során  Kambodzsa, Mianmar, Vietnam és Nepál számos településén is fotózott. Kitartó, hétpróbás alpinista, 11 fotóalbum szerzője,  Balogh Rudolf- és Pro Cultura Hungarica-díjas, s mostani tárlata azt próbálja képileg dokumentálni, mennyiben összetartozóak, illetve különbözőek a cigányság indiai és magyarországi gyökerei. Mindenre elszánt, kalandkedvelő dokumentarista, s nem mellesleg költő is, aki a litván fotóművészet legjobbjaitól tanulta a mesterséget, majd amikor első sikereit elérte, elmondása szerint nagyra becsült mentora, Vitalijus Butyrinas így bocsátotta útjára: "Paulius, most már eléggé érted a fotográfiát, most már mindenkit el kell küldeni a francba... Még engem is." 


A Fotóművészetnek adott 2004-es interjúból kiderül, hogy Normantas Paulius a lehető legjobb iskolát járta ki a nyolcvanas évek Szovjetuniójában, hiszen a szovjet fotót annak idején éppen a litván fotográfia fémjelezte: "Amikor Moszkva Nyugat-Európában, Amerikában vagy Japánban reprezentálni akarta a szovjet fotót, többször is előfordult, hogy száz százalékban litvánok állítottak ki, csak néhány alkalommal került be egy-két lett vagy észt. Az oroszok persze soha nem azt mondták, hogy a kaunasi Alekszandras Macijauskas, hanem azt, hogy a szovjet. Ha megnézed a régi vagy a mai fotós enciklopédiákat, mindig találsz bennük tíz-tizenkét litván nevet. Litvániában félmilliós zsidó diaszpóra élt, és a fotósok között is minden második ember zsidó volt, nívós szalonfotográfusok, műtermi fényképészek, mesterek, ami erős alapot jelentett. Nálunk nagy dolognak számított fotóművésznek lenni, Litvániában már huszonöt évvel ezelőtt sem kellett bizonygatni, hogy a fotográfia a művészet egyik ága. Az első fotómúzeum már 1972-ben megnyílt az észak-litvániai Siauliai-ban, az ötödik legnagyobb városban, amikor valaki egy privát gyűjteményt ajándékozott az egyesületnek..." Ilyen hagyománnyal és hátszéllel az ember nyugodt szívvel fényképezhet akármit, biztos, hogy nem másokat fog ismételni, hanem a saját útját járja.

2011. szeptember 14., szerda

Hol a fotó?

A Kertész-témát nem tudtuk le a szeptember 8-i bejegyzésben jelzett retrospektív kiállítás hírével; André Kertész munkássága van annyira jelentős, hogy akár napokon át beszéljünk róla, hivatkozzunk rá, kérdőjeleire keressünk választ.


Az 1927-es tárlatnyitó műsorlapja, rajta József (Attila) is szerepel
Egyik ilyen kérdőjel - olvashatni bizonyos post-antiq elnevezésű blogban április 15-i jelzéssel, stílusosan közel József Attila születésnapjához. Arról van ugyanis szó, hogy korabeli dokumentumok hivatkozásából kiderült: André Kertésznek fotóznia kellett Párizsban József Attilát, aki a fotográfus egyik ottani kiállításán aktív, irodalmi-színészi szerepet is vállalt. Ez a fotó azonban mind a mai napig nem került elő. 


Nem részletezem a blogon megtalálható nyomozati okfejtést, sem a bizonyítékokat, elég az hozzá, hogy a kutatás nem alaptalan, ez a megsárgult meghívó talán elegendő kiindulópont ahhoz, hogy a művészi detektívszimattal megáldottak szagot fogjanak. Közben mi azon töprenghetünk, hogy ilyen esetek voltak és lesznek, hogy valakinek nem lehet föllelni, rekonstruálni a teljes életművét; hogy mindig lesznek elkallódott művek és mindig akadnak majd olyanok is, akik azért élnek, hogy ezek nyomába eredjenek. Meglehet, sose érnek célt, de ettől még a művészi örökségek csöppet sem csorbulnak, , legfeljebb megmarad a reménység egy esetleges váratlan meglepetésre, hogy a keresett alkotás egyszer előkerül. Elvégre így fedezték fel egykor a világrészeket is...

2011. szeptember 9., péntek

Világszerencse

Egy híres Brassai-fotó...
Többen figyelmeztetnek: szeptember 9-e van, Brassai (Halász) Gyula születésnapja. Ez a fotográfia történetében már-már hivatalos ünnepnek számít. Az 1899-ben született fotográfus, akit Picasso következetesen azzal vádolt meg, hogy aranybányáját (grafikusi tehetségét) fölcserélte egy sóbányával (a fotografálással), azóta is meghaladhatatlan a maga nemében. Kolosszus. Érték és mérték.


Hogy is szól erről a hetvenes években egy amerikai műkritikus véleménye?


"A Picasso említette „aranybányáról" a New York Times kritikusa, A. D. Coleman így vélekedett 1971-ben írott cikkében: „Ha művészetről mondott ítéletet, Picasso ritkán tévedett, Brassaival kapcsolatosan mégis melléfogott, amikor azt mondta neki: » aranybánya van a birtokában, és beéri egy sóbányával«. Bármennyire érdekes és megkapó is az, amit Brassai a képzőművészet más területein alkotott, kétségtelen, hogy fényképészi életművét kell legfontosabb alkotó teljesítményének tekintenünk. Fényképei maradéktalanul kifejezik tehetségét, egészükben pedig a XX. század legjelesebb képzőművészeti vállalkozásai közé sorolhatók."


...és egy remek Brassai-grafika
Az idézetet Brassai emlegeti, önéletírásában, majd eltűnődik: "Az elragadtatást leszámítva, méltatómnak mindenben igazat adok. Amikor 1960-ban a francia televízió bemutatta a rólam készült filmet („Brassai, vagy egy ember szeme"), Mauriac többek között ezeket írta az Expressben: „Brassai. Híres fényképész, aki nem fogható senkihez, valójában festő, szobrász, aki olyan érvekkel támasztja alá, miért helyezte a fényképészetet a szobrászat és a festészet elé, hogy azok egymagukban is elmélyült tanulmányt érdemelnének." Mauriac megérezte volna, hogy a tíz év múlva beálló fordulat kedvezőbb megvilágításba helyezi a fényképészetet?"


Ma már gondolom, túl vagyunk az ilyenfajta "megérzéseken". Brassai - a világ szerencséjére! - nem veszett el. Lehet, hogy képzőművésznek is ugyanolyan zseniális lett volna, ha megmarad az aranybányájánál. De szerencsére a "sóbányája" is ugyancsak aranyat ér!

2011. szeptember 8., csütörtök

Készülő Kertész-retrospektív

Időnkénti sugalmazóm, Molnár Attila barátom jelezte: készül egy átfogó, szeptember 29-étől látogatható fotókiállítás a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban André Kertész fotográfiai munkásságából. Mondanom sem kell, hogy a világhírű magyar fotós emlékezete a földkerekség legnagyobb múzeumaiban sem fakult, mindenütt úgy tartják számon, mint a műfaj meghatározó tekintélyét és iskolateremtő alkotóját. Munkásságának egyik nagy titka: a türelem. Az, amivel kivárta a látványt, bármilyen körülmények között.


Legyen ízelítő a készülő vándortárlathoz az alábbi videós képpörgetés néhány perc erejéig a jútubról. A film ide kattintva indul...


video

2011. szeptember 5., hétfő

Fókuszban a természet

Két rendkívüli magyar teljesítményre hívnám fel a figyelmet - mindkettő a természetfotózás területén mutat példát arra, hogy a szakszerűség és a technikai tudás a fotográfiát akár világhatalommá is avathatja.


Az egyik bravúr Fényes Lóránd piliscsévi amatőr csillagász nevéhez fűződik, aki a Magyar Csillagászati Egyesület (MCSE) honlapja szerint lencsevégre kapott egy "égi elefántot", amint egy ananászt - születő csillagot - tart az ormányában. Tovább nem is kontárkodnék a történtekbe, elmagyarázza azt nálam sokkal jobban a szerző, a fenti hivatkozáson.


A másik fotográfus, Csorba Gábor tulajdonképpen muzeológus és társaival együtt három új denevérfajt sikerült lencsevégre kapnia Vietnamban, amelyek kizárólag ott lelhetők fel. A démoni külsővel rendelkező bőregerek fényképezése sem könnyű, viszont annál hálásabb téma. Esetünkben maga a fotó egyben tudományos bizonyíték is, éppen ezért elkerülhetetlen, hogy a kutatók a maguk során sokrétű fotós ismeretekkel és tapasztalattal rendelkezzenek.
Belzebub jó kezekben...

2011. szeptember 2., péntek

Testvér-fotók: Strázsák


Szász Adrián fotója
Egyre csak gyűlnek a tárgyi bizonyítékok arra nézvést, hogy a fotográfia képvilágában erőteljes interferenciák, egymásba játszások, ismétlések, újra felfedezések mutatkoznak. Ne csodálkozzunk: a zene sem kivétel ez alól, s ha jól megnézzük, az irodalom is át- meg át van szőve vendégszövegek nehezebben észrevehető elemeivel.


Blogom 2009. április 25-i bejegyzésében (Strázsa) Szász Adrián egy tengerparti fotója kapcsán vetettem papírra néhány sort a pillanatképek, a krokik hasznáról, szerepéről a fotográfiában. 


Most viszont egy orosz fotográfiai honlapon (prophotos.ru) bukkantam rá az ott illusztrációként idézett fotó "testvérpárjára" (Fotó: Jurij Krimonoszov ). A képek akár ikrek is lehetnének, hiszen egyazon korszakban készültek - a huszadik század második felében, az "épülő-szépülő" osztály nélküli társadalom romániai, illetve oroszországi közegében; s talán az is lehet, hogy egyazon tenger partján, hiszen a Fekete-tenger amolyan közös ló - s nem csak az oroszokkal...
Jurij Krimonoszov fotója

Szász Adrián képén a strázsa még aktív, felelőssége tudatában áll és figyel, s úgy tűnik, semmi sem kerüli el a figyelmét. Jurij Krimonoszov parti "őrsége" viszont már magába roskadt, "kardjába dőlt", megadta magát a sorsnak. Ezen túl, persze, sorra fedezhetjük fel a különbségeket is: a ruházatban, illetve a tenger hullámzásában. A romániai fotón még minden harcos és élénk, az orosz testvérfotón már nyugalom van, beletörődés és nosztalgia...