Közel harminc éve nincs közöttünk, mégis nehéz elfelejteni a sepsiszentgyörgyi Bartha Árpádot. Csak az a feltűnő, hogy képei száma immár nem gyarapodik, jó ideje megállapodóban.
2004-ben a Medium kiadó (Sepsiszentgyörgy) emlékalbumot adott ki, amelyben barátai, ismerősei méltatták a nehéz körülmények között dolgozó, mégis úttörő és maradandót alkotó fotóriporter alakját.Jómagam akkor azt írtam az albumba, hogy amilyen képi gazdagságról árulkodnak a képei, olyan nyers és darabos volt alkotójuk mindennapi megnyilvánulásaiban. Számomra ő az egyik kulcsember, aki megtestesíti az ún. székely szókimondást. Lelkendezve köszöntötte az Előrében - az országos romániai magyar lapban - meghonosított Sötétkamra rovatot a nyolcvanas évtized elején, mindjárt átlátva, hogy nekik és értük, fotósok számára született. Hogy munkájuk ne maradjon teljesen visszhangtalan és ismeretlen. Az ott közölt első felvételeken felbuzdulva ő maga is egész szettet küldött, amelyek most, portfólióba rendezve az utókor rendelkezésére állnak.
Ez a dísztelen, szinte eszköztelen, diszkrét csendélet is közülük való. Békét sugalló összhangját azzal éri el, hogy finom kontúrok hangsúlyozására bízza a rajzot. Nem fél a feketébe játszó sötét tónusoktól - annak ellenére, hogy filmre dolgozik, technikailag nem is a legideálisabb körülmények között. De ő a fénnyel úgy írt, mint más a vékony szőrecsettel: leheletfinoman, de biztos kézzel. Azt hiszem, bár lelke mélyén tisztában volt azzal, hogy bravúros teljesítmények kerülnek ki keze alól, ilyesmire sose hivatkozott. Úgy ment el, olyan szerényen, hogy csak akkor tűnt fel a hiánya, amikor már csak emlékezni lehetett róla. Szerencsére, olyan munkákat hagyott hátra, amilyenekre szívesen hivatkozik az ember...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése