Busójárás

Szívből irigyelte a székelyföldieket Zsákai Péter az elérhető közelségben felkínálkozó farsangúcsúztató látványosságok miatt. A hetekkel ezelőtti, témába vágó bejegyzéseimre írta volt, hogy ő maga is kedvet kapott a híres-nevezetes mohácsi busójárás fotózására, ami - mint tudjuk - egyedülálló hagyomány a környéken, megőrzött maradvány az ember ősi játékaiból.

Tetszik nekem ez a fajta vándorihlet, ahogy az irigységből valami pozitív születik, mégpedig az a gondolat, hogy mindenkinek azt és ott kell fotóznia, ami számára a legelérhetőbb, legkézenfekvőbb és legkönnyebben elmondható, képbe rendezhető. Zsákai Péter most felrakta blogjára azt a sorozatot, amit február közepén készített az idei busójárásról. Többedmagával, kíváncsi fotóstársakkal vágott neki a kalandnak, s egyik társa, aki Juice-ként szerepel kedves hangulatú fotósblogja szerzőjeként, saját fotói mellett a történetet is elmeséli.

Zsákai képsorából szándékosan ezt a dekoratív, némileg elvont, színvilágában behatárolt, ám nagyon erőteljes hangulatképet választottam, mert ebben éreztem igazából megtestesülni azt az eleven erőt, ami a már megszokottból kilendíti a tekintetet, mágikussá varázsolja az eseményt és lenyűgözővé a félelmetesnek szánt pillanatot.

Most a székelyföldi fotósokon a sor, hogy irigykedjenek a mohácsi terep távoli előnyei miatt. Lehetséges sóvárgásuk meglehet, hasonlóképpen újabb helyi akcióban fog majd kiteljesedni. Mintha csak a tájak és vidékek fognának össze ezáltal, valahol a magasban!