2010. november 30., kedd

Ádám Rebeka: Portré

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Ádám Rebeka művészportréja életszerű jelzés egy művészi aktusról, autentikus cselekvés közben. Nincsen rajta semmi csináltság, sem az ábrázolt személynek - a modellnek - szóló kedveskedés, épp úgy beillik riportnak is, mint személyábrázolásnak. Ez az egymásba játszó kettős funkció teszi érdekessé és többszólamúvá a képet. A produkcióhoz beállított sejtelmes fények, de még inkább árnyékok palástja alatt álló előadóművész a teljes kikapcsoltság/átélés, belső világára való összpontosítás burkában áll előttünk. A spotfények csak annyira világítják meg, amennyire a rendezők arckifejezése és kézjátéka fontosságára akarják terelni a figyelmet. A fiatal fotós beéri ennyivel: nem tolakszik rá a látványra, inkább megpróbál résen lenni, hogy azt, amit lényegesnek tart, ne szalassza el, pontosabban: rögzíteni tudja a nehezen, szakmai fortélyokat és türelmet igénylő képelemeket.


Munkája akár stúdiófelvételnek is beillene, bár evidens, hogy a mesterséges, látványbarát környezet megteremtése nem célja a fotográfusnak. Ahhoz meglehet, hogy más modellt és semleges terepet választott volna.


Kísérlet, sok ígérettel.

2010. november 29., hétfő

Stirbu Flaviu: Repülő



(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Stirbu Flaviu fotója merész, ám rendkívül egyszerű és kézenfekvő kompozíció: aktivitásában mutat be egy közismert, de nélkülözhetetlen és sok asszociációt is keltő járművet, amint épp felszáll (ha jól értelmeztem a gép dőlésszögének mozdulásirányát), de a kép előterében szereplő jelzőberendezés érdekes, geometrikus jelenléte, már-már cselekményes beavatkozása a repülésbe azt a bonyolult viszonyrendszert ábrázolja, ami a levegőbe szálló repülő és a földi irányítás, a földi gondviselés között eltéphetetlenül fennáll és szakadatlanul működik; még akkor is, amikor ennek látszólag semmi nyoma nincsen.


A fotós perspektívaszintje a földi szempontokhoz igazodik: alacsonyról, a jelzőberendezés tövéből szemléli a magasságot és mindazt, ami abba a végtelennek tűnő térbe belefér. Szinte-szinte úgy hat, mintha ő tárná ki "védőkarjait" a látóterébe érkező repülőgép felé. A célkeresztre emlékeztető egymást fedés itt a kép értelmének legfőbb és szerves kifejeződése. Jel a világnak, hogy repülőink tőlünk indulnak ki és hozzánk térnek vissza. Picit másképpen: mi repülünk ott is, ahol mások repülnek...


Értelmes, meggondolkoztató kép.

2010. november 28., vasárnap

Márton Judit: Ipari táj

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Márton Judit kemény fának veselkedett neki: a téma szinte-szinte univerzális (ha nem teljességgel!), a variánsok száma nagy, de mert az ipari temetők száma is "osztódással szaporodik". És mindig van mit mondani, mutatni ezen a téren. A sivár gondatlanságot, a semmire tekintettel nem levő területrablást és -szennyezést nem győzik dokumentálni a képírók. 


Az itt látható vizsgafotó szerény, ám kifejező, mindenek előtt színeiben figyelem felkeltő alkotás. Sokat mondóak a rétegelt képsíkok: távolban az alkonyi visszfényben a hegyek kontúrjai, előrébb a nyárfasor felkiáltójelei, még előbb a lerobbant ipartelep csarnokai, széljárta, kitört ablakai, a kép középpontjában álló, velejéig kifosztott vasúti őrházak és e szennyezett, megszaggatott, elvadult valóság alól elgyötörten, mégis ezüstösen elcsorgó patakféleség, amelynek alkonyi felvillanása az egyetlen eleme a képnek, ami reménnyel kecsegtet. Látlelet-kép - így tudnám nevezni. Önmagában nem tartozik a kirívó, harsányan figyelemfelkeltő képek közé; inkább a meditáláshoz áll közelebb, s ha ráhangolódunk, diszkréten kitárulkozik. 


Tetszik...

2010. november 27., szombat

Újra: A hídon

Nem volt szándékomban visszatérni Kertész Arnold Hunor tegnap kommentált fotójára, de az igazság és a tisztesség megköveteli, hogy az eddigiekhez fűzzünk néhány mondatot. Igaz, megtehettem volna egy odabiggyesztett utóirattal is, de a kérdés talán megérdemel egy új - igaz, rövid - bejegyzést.


A HMKK-fotósuli egyik hallgatója ugyanis, elolvasva  a tegnapi bejegyzést, így reagált: 


Csatolva küldtem egy fotót, ami a Homoród menti "túránkon" készűlt. Nem azért küldöm, mert egy jól sikerült fotó, csupán olvastam A hídon című bejegyzését és úgy értettem, hogy Cseke úr azt hitte, hogy az egy "összevágott" kép. Valójában az az igazság, hogy tényleg elzötyögtek a gyermekek a zenekar mellett, s ezen a képen azért nem látszanak a muzsikusok, mert én egy másik szögből kaptam lencsevégre az "utasokat". Remélem nem veszi kötekedésnek, csupán az érdekesség kedvéért küldtem a fotót.


Miklós Csongor fotója
Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Sokmindent, bár azt hiszem, elég néhány tényt leszögezni:


1. A hozzám érkezett küldeményben a vizsgamunka "montázs" elnevezéssel szerepelt, ami feltételezem, a szerző megjelölése.


2. A most érkezett fotón valóban látszik, hogy a két gyerek egy kéziszekérkén gördül át a hídon, amelyet valaki húz, a hátuk mögött pedig a tömött zsák zötyög.


3. Az elemzett képen e térviszonyok meglehetősen zavarosak, így az is illesztésnek tűnik, ami a valóságban talán nem az. Mindez tehát nem sokat változtat az elemzés tanulságának lényegén, viszont mindaz, amit fennebb elmondtam, a valóság / igazság része.


Köszönöm a hozzászólást!

2010. november 26., péntek

Kertész Arnold Hunor: A hídon

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Kertész Arnold Hunor számomra az itt látható montázzsal - illesztéses képpel - hívta fel magára a figyelmet. A tanfolyamvégi vizsgához ugyanis hozzátartozik egy munka készítése ebben a műfajban is, hogy a hallgató bizonyíthassa: megértette és elsajátította a digitális képfeldolgozó technika trükkös fogásait is.


A kép előterében ülő roma gyerek és a háttérben a falu utcáján muzsikáló banda kromatikus ellentéte és tematikus egysége furcsa kettősséget eredményez, amely "megdobja" a képet, ráirányítja a figyelmet az összbenyomásról a részletekre. Megállapítható, hogy míg az összedolgozás tartalmi része átgondolt, hiteles, a kivitelezés hellyel-közzel mesterkélt és elárulja, hogy a díszletek elemei különböző helyekről származnak. Érdekes módon nem az a zavaró, hogy a fekete-fehér háttér előtt a gyermek színesben külön világot képez. Az is szerencsés ábrázolás, ahogyan a fiúcska kivonja magát az őt körülvevő valóságból; ott van, de mintha a feje fölött, nélküle történnének a dolgok.



2010. november 25., csütörtök

André Zsuzsa: Őszi vándor



(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
André Zsuzsa vizsgaképe ízig-vérig őszi melódia. Így, ahogy írtam, hiszen a rajta lévő látnivaló is inkább zeneileg értelmezhető. Az őszi levélszőnyeg biztosította színorgia termeészetes velejárója lombhullató erdeinknek. Ugyanilyen tájakon haladunk keresztül nap-nap után, akár gyalogosan, akár valamilyen járművel, s a mezei halandó ilyenkor felsóhajt: ha lenne nálam egy fényképezőgép, olyan képet rittyentenék, hogy csak...


Hát ez az: a rittyentés. Meg hogy nincs ott az a gép, aminek ott kéne lennie. André Zsuzsa, elárulja a kép kimunkálása, rá van hangolódva az ilyen látványokra. Színárnyalatok, fény- és árnyékrétegek, mélységek és kiugró részletek, a táj középpontjában egy elhagyott híd, ragyog a fényben és éppen arra sétál ama "őszi vándor", aki sziluettjét és életjelét adja a képhez. Hatásos hangulatkép. Giccsnek nem nevezném, mert elemei funkcionálisak. Csakhogy sajnos, a giccskészítők mára annyira elkoptatták a látványosság primér elemeit és eszközeit, hogy még a tisztességes képeknek is rossz hírét keltik. Zsuzsa jól komponál és ért a színekhez - ezt üzeni nekem a képe. 

2010. november 24., szerda

Virágh Zsuzsanna: Kutyafogat



(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)


*


Virágh Zsuzsanna tulajdonképpen a második évad tanfolyamaira járt (Szeptemberi fotósulisok), de személyes okok miatt csak most tette le szakvizsgáját. Szánhúzó kutyái vidám téli fotóról csaholnak ránk, s látszólag örömüket lelik a száguldásban. A kép kellemes, árnyalatgazdag tonalitása az egyik vezető erény. Látszik, hogy Zsuzsa alaposan készült erre a képre, igyekezve minden részletet a maga helyére rakni. A kék tartomány felé tartó havas világ még külön szépséget kölcsönöz a látványnak. Talán csak a verseny tűnik túlságosan békésnek, ráérősen ügetőnek. Inkább hat edzésnek, mint élet-halál küzdelemnek az elsőségért. Az esemény tétje hamarabb a derűs időtöltés, mint az idegborzoló vetélkedés. Így az akcióról a hangsúly inkább a hangulatra, az impressziókra csúszik. Dokumentarizmus helyett a táj és a természet idillje. Fegyverténynek ez sem utolsó, de már kitaposott ösvények felé csábítgatja az embert.

2010. november 23., kedd

Szabó Szilárd: Rebi

(Az alábbi bejegyzéssel elkezdem bemutatni a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkáit. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)


*
Tiszta, tűnődő lányarc néz velünk szembe. Ünnepélyes, miként a viselete is az. Hagyományosan visszafogott, csupa gondolat és érzés, amelyek nincsenek ugyan elrejtve, de nem is rínak le róla hivalkodóan. Szabó Szilárd tanfolyamtársát fotózta le modellként, aki a kurzuson résztvevők számára szívesen öltözött népviseletbe - nem jelmez ez rajta, egész lényén látszik, hogy ebben nőtt fel. Olyan természetesen hordja, mintha a legdivatosabb cuccokban feszítene.


Szinte várja az ember, hogy megszólaljon. De mit is mondjon? Ez a lány kevés szavú, magában hordozza gondolatait, csak ritkán és csak bizonyos körben nyílik meg. Olyankor levetkőzi tűnékeny révedését és ő is olyan, mint kortársai: egyéniségét, életcélját kereső alig-felnőtt. De a keze kimunkált, nem tétlen kéz, ajkán elszántság ül, lányos bizonytalanságában is inkább határozott. 


Szerencsés, jó munka ez a fekete-fehér portré. "Passzus" a szerzőnek a további, érdemi munkához. S egy kicsit ajándék is, Rebi részéről. Nem mindennapi modellt ismerhetett meg benne Szabó Szilárd.

2010. november 22., hétfő

Díjfosztás



Az Év Fotográfusa (Fotografia Anului 2010) zsűrije tavaly II. díjjal tüntette ki (fotóriport kategóriában) az igen tehetséges román fotós, Sorin Onişor  Mercenarii iadului (A pokol zsoldosai) című, a szénégetők életét ábrázoló fotóját. Egy év múlva, ugyanaz a zsűri visszavonta döntését, arra hivatkozva, hogy a szerző deontológiai vétket követett el azáltal, hogy fotójához egyik fényképész barátját állította oda modellnek, s ezáltal manipulálta a valóságot, "megrendezte" a riportját.


Nem egészen egy éve, a Farkasszökellés c. bejegyzésemben már ismertettem egy hasonló, nemzetközi fotószalonban megesett botrány történetét, s első reakcióm most az volt: végre, nálunk is kezdik komolyan venni a szakmai etikát; ilyen szempontból minden, ilyen jellegű vita és döntés üdvözlendő.


Csakhogy...


2010. november 19., péntek

A függönyön túl



A Káfé főnix szerkesztője számos munkatársának körkérdést tett fel: igaz-e, hogy ez az ősz különösen homályos? És ha nem, hát akkor milyen?


A legtöbb választ szavakba öntötték a szerzők, de Dancs Artur például New Yorkból egész képsort is megeresztett, amin már csak azért sem csodálkozom, mert egy ízben már rámutattam ebben a blogban, hogy ő különösképpen ősz-párti, hiszen még a nyári rekkenőségben is képes észrevenni az elmúlás alig észlelhető szinkópáit (lásd Az ősz ujjlenyomata c. bejegyzést). 


Képsorából az egyik feltétel erőteljesen kiugrik, elmélkedésre késztet. Pedig csak egy megszokott enteriőr: szobabelső, ablakkal, függönnyel, függönyön túli, szűrt látvánnyal. De a színek, a fény-árnyékok, a ragyogás, a tűnlékeny hangulat sziporkája! Ez már nem ősz a nyárban, hanem ősz a lakásban, otthonunkban, amelynek telített szépsége világunk természetes fényforrásának, a Napnak köszönhető. Amely nem látszik ugyan, de a jól megkomponált képen ott érezteti hatását, ahol kell - mielőtt mélysötét árnyakba fúlna az alkonyba forduló világ. 


Örök témák, új és új kihívások, megannyi megkísérelt válasz a megválaszolhatatlan kérdésre: milyen őszi titkok várnak még ránk a függönyön túl?

2010. november 17., szerda

Nosztalgia



Január 3-ai bejegyzésemben a kitűnő magyar hegymászó, Erőss Zsolt hegyi balesetéről írtam, amikor is a Magas-Tátrában egy ostoba, de kegyetlen lavina áldozata lett. Felgyógyulása közben kiderült: amennyiben feláldozza egyik lábát, könnyebben felépül és talán még rehabilitálódik annyira, hogy ne kelljen örökre búcsút mondania a hegynek.


Azóta több mint tíz hónap telt el. Erőss Zsolt, bölcs döntésével - beleegyezett egyik lába csonkolásába - megrövidítette lábadozását, négy hónapi kórházi kezelés után, lábprotézissel visszatért az alpinizmushoz, sőt, az idén ősszel Himalája-expedíción is részt vett, a Cso-Ojuban, amely a világ hatodik legmagasabb csúcsa. Nem sikerült ugyan a csúcstámadásuk, de a rehabilitáció szép eredményekkel járt. Érdekes módon, nem a felfelé menetellel volt baja, hanem az ereszkedéssel. Szerinte a havon még csak ment valahogy, de a törmelékköveken a kínok kínját állta ki.


Fotógalériájában találtam egy képet, amely a pihenő, műlábas Zsoltot ábrázolja, magába szálló pózban. Vágyakozó tekintete, mely a számunkra láthatatlan, de a hegymászó által erőteljesen célba véve, s amelyben annyi fájdalmas lemondás van, annyira beszédes, hogy a fotó kiemelkedik a megszokott emlékképek közül. Szerzője - a képadatok alapján Rauris Zsuzsa - remek ráérzéssel rögzítette azt a pillanatot, amelyben Erőss Zsolt szenvedése és önuralma egyetlen gesztusban találkozik és ötvöződik: amatőrképnek indult felvétele riport a javából!

2010. november 16., kedd

Háromszor is Dorolţi

Nem állom meg, hogy két marékkal ne kotorásszak Vasile Dorolţi blogjában. Kendőzetlen, valódi máramarosi hangulataiért mindig örömmel látogatok el műhelyébe - bár nem túl sűrűn, nehogy "megigézzen".


Ez a megigézés azért veszedelmes, mert könnyen lehorgonyoz az ember néhány, neki tetsző fotográfus munkáit szemlélve és óhatatlanul azok ajnározójává válik. Ami nem olyan nagy vétek egyfelől, de tompítja az új felfedezések utáni vágyat, és ennek csapdáit minden erővel szeretném kikerülni.


Sajnos, a Máramarosban élő fotós munkáival nem könnyű betelni. A legújabb, ez a torzonborzan is kedves, huncut, alighanem minden hájjal megkent pálinkafőző atyafi, telitalálatú vidéki portréinak egyike. Az arcon ott van a legújabb kori romániai falu egész történelme: nyomora, szembeszegülése, behódolása és túlélésre berendezkedett csalafintasága. Élet, amit lehetetlen eltaposni...

2010. november 10., szerda

Égre írt képek

Sok szépséggel, furcsasággal, hihetetlenül változatos forma- és színvilággal tud meglepni a fölöttünk elterülő égbolt. Ahhoz, hogy a legbeszédesebb dolgokat észrevegyük, állandó odafigyelés, szakadatlan szemlélődés, makacs faggatózás szükségeltetik.


Bodor Zsoltnak most bejött: lelkesen küldte az itt mellékelt felvételt egyik nemrégi vidéki útjáról. Azon akadt meg a szeme, hogy mintha két szablya feszült volna egymásnak, kósza felhőkből kirakva a fakó kékségű őszi égen, s hogy földi dimenziót is mellékeljen hozzá, látni engedi egy csoport fenyő hegyét, amely fölött az általa "égi háborúnak" nevezett jelenség számára megjelent.


Az ilyesmi sose tart örökké. Megörökítésük az egyetlen módja annak, hogy elhihetővé, tapasztalati úton is érzékelhetővé tehessük e jelenségeket. Az égre írt képeket, valljuk be, nem csak a képzelet ruházza föl értelemmel, hanem a természetet mozgásban tartó erőknek is van annyi beleszólásuk, hogy ha nem is felsőbb akaratot, de bizonyos fajta jelet küldjenek a számunkra.


Igaz, az összemért szablyákat kis jóindulattal nyugodtan tekinthetjük egy olló szétnyíló szárainak is, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy akárcsak a grafikus a papíron, a festő a vásznon vagy a falfelületen, a fotós a filmen vagy a papírképen, az ég is egyfajta rajztábla a természet kezében, amire a neki éppen tetsző, őt foglalkoztató jeleket, ábrázolatokat pingálja. A mi dolgunk az, hogy idejében elcsípjük őket...

2010. november 8., hétfő

Ajtónyitás, tárlatnyitás...

Homoródkeményfalvi panoráma. Fotó: Kelemen Csaba András 

(Elhangzik ma, 18 órakor a Csíkszeredai Kriterion Galériában. A tárlat anyaga megtekinthető - itt)


A ma délutáni eseményt nem csak azért nevezném ajtónyitásnak, mert a kiállítás plakátja stílusosan egy csukott, régimódi kapuajtó részletét ábrázolja, a hozzáillő kilinccsel, megtetézve az egészet egy olyan játékkal, amit "plakát a plakátban"-nak nevezhetnénk. Ez az ihletett fogás inkább formai játék, viszont telitalálat.


Mert a Fotótár 04 sorozatszámú, Homoródmenti vasárnapok elnevezésű tárlat ténylegesen is ajtót nyit egy új fotográfus nemzedéknek, akik mostanig ott álltak a pálya küszöbén, a mesterfogások elsajátítása és kimunkálása közben időnként felmutatták, meddig jutottak a gyakorlatban, ezúttal viszont éppen e nagyon is tudatosan és közösen átélt folyamatról kívánnak bizonylatot nyújtani. Szándékukban megerősítést kaptak mestereiktől - azoktól a Csíkszeredában élő fotóművészektől, akik egy esztendővel ezelőtt elindították őket az érdemi fotografálás útján. Ez a nemzedék Szeptemberi fotósulisokként határozza meg önmagát, laza alkotócsoportba tömörülve, amelynek nincsenek kőbe vésett szabályai, korlátai, van viszont határozott célja, munkarendje és -morálja, amelyek központjában a teremtés, a munka áll, nem a trófeák begyűjtése. A fotósulisok ezért aztán ahelyett, hogy klubosdit játszanának, egybe tudják tartani mindazokat, akiknek a fotó szenvedélyes alkotás, munka, amit rendszeresen művelni kell. 

2010. november 6., szombat

Mi legyen a címe?

Kelemen Csaba András fotója: még nem került hozzá cím...
Pár nappal ezelőtt a Képtár 04 készülő Homoród vidéki tárlatról írtam néhány talányos sort. Amelyben benne ugyan a lényeg, de ha megmarkolom, mégis csak a semmit tartom a kezemben, mert legyen szó bármilyen elvről és elképzelésről a fotóművészetben, végül mégis csak a képek beszélnek.


Nos, a tárlat képei összeálltak, annak ellenére, hogy meglehet, az utolsó pillanatig még adódik néhány szerzői ötlet, változtatás. Ez is rendjén való dolog.


Hanem a címadás! Fotósok örök nagy átka és fenyegetése... Hogy ettől megszabaduljanak, voltak, akik kitalálták azt: minek a cím, beszélnek a képek magukért. Mások, ak praktikus gondolkodásúak, szeretnék valamilyen felmondható, azonosító jelhez, fogalomhoz - címhez - kötni a látványt, hogy egyrételműen tudják felidézni, hogy mindenki értse: nem egy bizonytalanul körülírható képről van szó, hanem egészen pontosan arról, amit úgy hívnak, hogy ...



2010. november 4., csütörtök

Szélverésben

Hol lehetsz most, jó Szűcs József Attila - te, aki annyi kellemes percet szereztél fotóiddal zsűriknek és szerkesztőknek a múlt század nyolcvanas éveiben? Annak idején temesváron jártál egyetemre, onnan postáztad a különböző fotószalonokhoz tiszta, érzelemgazdag, jól megkomponált képeidet...


Több Premfotó versenyen is fölfigyeltem rád, leveleztünk, egy-egy rendezvényen találkoztunk is, tucatnyi fotód kópiája maradt az archívumomban, és most nem tudom, merre keresselek. Talán valahol elérnek ezek a sorok. Az is lehet, hogy már régóta nem fotózol, mióta a digitális technika az úr mindenek felett. A te analóg képeid ugyanis jól kidolgozottak voltak, részletgazdagok, fekete-fehérjeid, szürkéid lágyan is pontos rajzolatot adtak. Emlékezés közben előveszem itt látható munkádat.

2010. november 2., kedd

Fotótár 04



Ezt a meghívót nézegetem két napja, természetesen nem érdekmentesen és nem kimondottan esztétikai megfontolásból. (Pedig azt is megtehetném, miért is ne?!)

Egyelőre azonban jobban érdekel az a szerep, amit a tárlatrendező Szeptemberi fotósulisok és barátaik a hétfő délután megnyitandó kiállításon nekem szántak. Rá se kell klikkelnem a Márton Ildikó artisztikus fotó(meghívó)jára, s látom, hogy ott vagyok, mindjárt a legfontosabb közlendők alatt mint hivatásos ceremóniamester.

Megbecsülés,de még inkább felelősség ez a szereposztás. Nekem is vizsga, mint a közösen jelentkező, oktató-mestereik mellett a megméretkezést vállaló fiatal fotósoknak a mélybe ugrás. Nem egy közösségi megnyilvánulásukat kísértem figyelemmel s azt sem rejtettem véka alá, hogy sokat várok tőlük. Elsősorban azért, mert úgy látom, megértették az alkotás vezérerkölcsét: a siker útját csak a munka alapozása teheti tartóssá.