Több Premfotó versenyen is fölfigyeltem rád, leveleztünk, egy-egy rendezvényen találkoztunk is, tucatnyi fotód kópiája maradt az archívumomban, és most nem tudom, merre keresselek. Talán valahol elérnek ezek a sorok. Az is lehet, hogy már régóta nem fotózol, mióta a digitális technika az úr mindenek felett. A te analóg képeid ugyanis jól kidolgozottak voltak, részletgazdagok, fekete-fehérjeid, szürkéid lágyan is pontos rajzolatot adtak. Emlékezés közben előveszem itt látható munkádat.
Ma is szívesen nézegetem, mert általa nekem a magashegyi táj üzen. A világnak az a része, amely nem nyílik meg mindenkinek, mert sajátos törvényei vannak. Képeden jól látható, mekkora szabadság uralkodik azokon a szinteken. Scak úgy száguldhat a szélvonat a lejtőkön és a gerinceken, dühösen szaggatva a táj üstökét - az erős szálú szőrfüvet. Szinte látszik a tomboló harag iránya, amerre a kifosztott, megcsúfolt facsonk segítség után nyúlkálna, de rajta minden torzó, akár az egész tájon.
Nincs ezen a képen semmi tumultuózus, se szín, se gazdag tárgy világ, se ember, se formális élet. És mégis, minden forr, háborog, kopik, ellenáll és üzen: az élet megy tovább, szélverésben is... Ezért is jutottál eszembe, Szűcs József Attila ezen az estén, remélve, hogy Te is átvészeltél egy-két szélverést és egyszer majd még jelentkezel újabb fotókkal, látleletekkel. Addig is őrzöm korai munkáidat, amelyek ma is elevenen idézik fel a kort, melyben haragodat ily viharos tájakba öltöztetted.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése