Január 3-ai bejegyzésemben a kitűnő magyar hegymászó, Erőss Zsolt hegyi balesetéről írtam, amikor is a Magas-Tátrában egy ostoba, de kegyetlen lavina áldozata lett. Felgyógyulása közben kiderült: amennyiben feláldozza egyik lábát, könnyebben felépül és talán még rehabilitálódik annyira, hogy ne kelljen örökre búcsút mondania a hegynek.
Azóta több mint tíz hónap telt el. Erőss Zsolt, bölcs döntésével - beleegyezett egyik lába csonkolásába - megrövidítette lábadozását, négy hónapi kórházi kezelés után, lábprotézissel visszatért az alpinizmushoz, sőt, az idén ősszel Himalája-expedíción is részt vett, a Cso-Ojuban, amely a világ hatodik legmagasabb csúcsa. Nem sikerült ugyan a csúcstámadásuk, de a rehabilitáció szép eredményekkel járt. Érdekes módon, nem a felfelé menetellel volt baja, hanem az ereszkedéssel. Szerinte a havon még csak ment valahogy, de a törmelékköveken a kínok kínját állta ki.
Fotógalériájában találtam egy képet, amely a pihenő, műlábas Zsoltot ábrázolja, magába szálló pózban. Vágyakozó tekintete, mely a számunkra láthatatlan, de a hegymászó által erőteljesen célba véve, s amelyben annyi fájdalmas lemondás van, annyira beszédes, hogy a fotó kiemelkedik a megszokott emlékképek közül. Szerzője - a képadatok alapján Rauris Zsuzsa - remek ráérzéssel rögzítette azt a pillanatot, amelyben Erőss Zsolt szenvedése és önuralma egyetlen gesztusban találkozik és ötvöződik: amatőrképnek indult felvétele riport a javából!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése