Monográfia - dióhéjban

Némi kivárás és respiro után Kincses Károly folytatja blogjában fotómú-

zeumának berende-

zését, s igaz, hogy eddigi munkás-

ságát hangsú-

lyosan a fotótörténetnek szentelte, még mindig van a tarsolyában annyi felhalmozott tapasztalat és adalék, hogy annak átmentését fontosnak tartsa.

Legutolsó bejegyzését a Marosvásárhelyről Pestre származott Erdélyi Lajos - Laló - rövid méltatásának szentelte, aki hosszas fotóriporterkedése (Új Élet) és kiterjedt dokumentumfotózása nyomán annyira ismert képíró személyisége Közép-Európának, hogy méltán megérdemel egy átfogó monográfiát; amit pedig - így KK - valószínű, hogy neki kell megírnia.

Legszívesebben az egész bejegyzést idézném, amiért őszintén irigylem a bloggert, hiszen tenyérnyi helyen annyira lényeglátóan ragadta meg azt a légkört és kötőanyagot, ami a huszadik század második felének megpróbáltatásain túl is értékmentő értékteremtésre sarkallta az egymásra utalt közösségeket, a közösségi szellemű alkotókat. Ha azt mondjuk, hogy Erdély tudomány- és kultúrtörténete, ha műemlékekről és relikviákról beszélünk, ha a hétköznapi élet megannyi jellemző mozzanatának megörökítéséről, valamennyitől egyenes út vezet "Lalóhoz", aki a kilencvenes évek végén (1996-ban) budapesti műtermében Pusztai Péter objektívje által maradt meg képi valójában alulírott archívumában, alkotó ereje teljében, mosolygósan. Róla írja KK, hogy azóta némileg megkopott, megroskadt, de a lényegben, a szellemben ugyanaz maradt: szókimondó valóláttató...