Hetek óta kanadai feljegy-zéseimen dolgozom, szöveges és képi doku-
mentumai-
mat rendez-
getem. Különösen gyakran térek vissza azokhoz a felvételekhez, amelyek a Hudson-tó menti kis település, Midland huron múzeumának és a mellette újjáépített huron indián falujának a szegényes, ám autentikus emlékeit tartalmazzák.
A huronokat a legnagyobb lélekszámú indián törzsként tartották számon akkor, amikor az indián kultúra még nem a rekonstrukciót és az idegenforgalmi kuriózumot jelentette. Időben mindez még közelebb van hozzánk, mint fizikai térben: ezért az indiános könyvek még mindig hódítani tudnak, de képileg már csak a felidézésre, a jóindulatú szimbolikus jelzésekre vagyunk utalva.
Ilyen jelzés az itt látható wigwam belseje. A jellegzetes indián lakóházat mostani egyetemi hallgatók hozták vissza a jelennek, nyári gyakorlatukon a Huronia múzeumban, ahol rendre felépítették a huronok jellegzetes szálláshelyét, amelyből nem hiányozhatott a gerendakerítés és a temető sem. A wigwamot ugyanazokból a természetes anyagokból rekonstruálták, amikből valamikor az indiánok építkeztek: jórészt nyírfakérget használtak sátorlapként s ágakkal merevítették ki azt. A sátor csúcsát szabadon hagyva a füstnek, kilátni a szabad égre, s minden háztartási eszköz a halászó-vadászó népesség foglalatosságára utal.
Gyermekkoromban mit nem adtam volna, ha csak egy félórára is egy ilyen titokzatos építmény lakója lehetek! Ma már csak azt kérdem magamtól, ki nem mondott szavakkal: ugyan, mivégre? Hiszen semmit nem lehet visszahozni, ami elúszott az idő hullámain. Igaz, képeinket ki lehet rakosgatni, le lehet porolni, fel lehet újítani, meg lehet becsülni - de mi lesz az életünkkel?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése