Éhínség

A múlt század harmincas évei, Ukrajna. A sokáig titokban tartott népirtás képei itt láthatók. Most már össze lehet gyűjteni őket, kiállításokon mutogatni, ország-világ előtt beszélni róluk. Honlapon tenni elérhetővé bárkinek. A képek talán vissza se adják azt az iszonyatot, amit az emberben hagy annak a tudata, hogy nincs mit tenni; annak érdekében, hogy a kolhozosítást sikerre vigyék, az ukrán parasztokat a szó szoros értelmében halálra éheztették. Elvették mindenüket beszolgáltatás fejében...

Talán nem is illene többet szólnom erről a képről, ahol gyerekek gyűjtik a fagyos krumplit a kolhoz földjén a Donyeck megyei Udacsne faluban, 1933-ban. Vaszilij Grosszman szovjet író Pantha Rhei c. esszéjében (1955-1963) egy kolhozszervező asszonnyal mesélteti el az ukránok kiéheztetésének iszonyú dimenzióit- de csak 1989-ben jutottunk oda, hogy e vallomást el is olvashassuk.

*

"Felüvöltött a falu, amikor megpillantotta a halált. Az egész falu üvöltött: nem az eszére, a lelkére hallgatva, hanem ahogy a falevelek susognak a szélben, vagy a szalma zizeg. Erre dühbe gurultam: miért üvöltenek ilyen keservesen, már nem emberek, és mégis ilyen keservesen üvöltenek. Kőszívűnek kell lenni ahhoz, hogy az ember, miközben hallja ezt az üvöltést, elmajszolja a maga kenyérfejadagját. Megesett, hogy a fejadagommal kimentem a szántóföldre, és hallom ám: üvöltenek. Ha az ember odébbállt, úgy tűnt, elcsendesedett az üvöltés, ám ha tett még néhány lépést, ismét hallhatóvá vált: ezúttal már a szomszéd falu népe üvöltött...

Egy NKVD-s ezt mondta nekem: "Tudod, hogy a megyében hogy hívják a falvakokat? A szigorú iskola temetőinek." Eleinte nem értettem ezeket a szavakat. És milyen pompás időjárás volt! Nyár elején esők jöttek, gyors, könnyű záporok, és az esővel váltakozva perzselő napsütés, és ettől falként állt a búza, fejszével kellett kivágni, és magas volt, embernél is magasabb. Ezen a nyáron hányszor gyönyörködtem a szivárványban, a zivatarban és a langyos, futó záporban.

Télen valamennyien azt találgattuk, lesz-e termés, az öregeket faggattuk, példákat idézgettünk: az őszi búzába vetettük minden reményünket. És a reményünk valóra is vált, aratni viszont nem tudtunk. Bementem az egyik házba. Az emberek fekszenek, vajon lélegeznek még, vagy már nem is lélegzenek? Ki az ágyon fekszik, ki a kemencén, a házigazda lánya pedig, ismertem, félig eszméletlenül hever a padlón, és a hokedli lábát rágja. Olyan iszonyú volt ez - hallotta, hogy beléptem, de nem nézett felém, hanem felmordult, ahogy a kutya morog, ha a közelébe mennek, amikor csontot rág.

Szörnyű dögvész zúdult a falura. Először a gyerekek, az öregek betegedtek meg, aztán a középkorúakra is átterjedt. Eleinte eltemették a holtakat, később viszont már temetetlenül maradtak. Hullák hevertek az utcákon, az udvarokban, az utolsók viszont már bent maradtak a házakban. Csend lett. Kipusztult az egész falu. Ki halt meg utoljára, fogalmam sincs. Minket, akik a vezetőségben dolgoztunk, a városba vittek.

Először Kijevbe kerültem. Éppen ezekben a napokban kezdtek szabad kenyeret árusítani. Mi történt! Már este fél kilométeres sorok kígyóztak. Sorok, tudod, különbözők vannak: az egyikben álldigálnak, nevetgélnek, napraforgómagot rágcsálnak, a másikban számokat írnak papírlapra, a hármadikban, ahol nem tréfálnak, a számot az ember tenyerébe vagy a hátára írják - krétával. Ezek itt különös sorok voltak - soha többé nem láttam ilyeneket: az emberek egymás övébe kapaszkodtak, és libasorban álltak. Ha valaki megbotlott, az egész sor megingott, mintha hullám hömpölygőit volna rajta végig. És mintha táncolni kezdtek volna - ide-oda. Egyre erősebben ringatóztak. Attól féltek, hogy nem lesz elég erejük ahhoz, hogy az előttük állóba kapaszkodjanak, és a kezek szétnyílnak - és félelmükben a nők kiabálni kezdtek, és így az egész sor üvöltött, és úgy tűnt, megtébolyultak, és énekeltek, táncoltak. És egyszerre csak csőcselék hatolt be a sorba: azt nézte, hol a leggyöngébb a lánc. És amikor a csőcselék közeledett, a sorban állók újból üvölteni kezdtek a félelemtől, és úgy rémlett, hogy énekelnek. A szabad kenyérért a városi nép állt sorba: polgári jogaiktól megfosztott férfiak, pártonkívüliek, iparosok vagy peremvárosiak.

A falvakból pedig bekúszott-mászott a parasztság. A pályaudvarokon kordon, minden vonatot átkutatnak. Az utakon mindenütt őrség: csapatok, NKVD-sek, a parasztok mégiscsak elvergődtek Kijevig - szántóföldeken, szűzföldeken, mocsarakon, erdőcskéken kúsztak-másztak át, csak hogy kikerüljék az utakon az őrcsapatokat. Mindenhová nem lehet őrséget állítani. Járni már nem tudnak, csak csúszni-mászni. A nép siet a dolgára: ki munkába, ki moziba, a villamosok járnak, az éhezők pedig a tömegben csúsznak-másznak - gyerekek, bácsikák, lányok -, mintha nem is emberek, hanem négykézláb járó undok kutyák vagy macskák volnának. De ez a népség még ember módra szeretne viselkedni, szégyenérzete van.

Egy lány kúszik a járdán, püffedt, mint egy majom: vinnyog, de a szoknyáját igazgatja, szégyenkezik, fürtjeit a kendője alá gyűri - falusi lány, első ízben jutott el Kijevbe. Ezek a szerencsések legalább idekerültek, egy a tízezerből. Még sincs számukra mentség: fekszik az éhező a földön, sziszeg, rimánkodik, enni viszont nem tud: a kenyérszelet ott hever mellette, de már semmit sem lát, a végét járja. Reggelente stráfkocsik jöttek igáslovakkal, összeszedték azokat, akik éjjel meghaltak. Láttam egy ilyen stráfkocsit: gyerekek voltak rajta. Amint már mondtam: vékonykák, hosszúak, az arcuk akár a halott madaraké, hegyes csőrök. Kijevig repültek ezek a madárkák, de minek? Akadtak köztük olyanok is, akik még csipogtak, a fejecskék, mintha ólomból lettek volna, ide-oda himbálództak. Kérdőre vontam a kocsist, de csak legyintett: míg odaérünk, elcsendesednek."