Sportképet nehéz készíteni - szól az általános vélemény, mely fotósok között is érvényesként tartja magát -, mert a sport maga a mozgás, az előre nem látható pillanat, a megtestesült véletlen, felemelő és megdöbbentő események kiapadhatatlan forrása.A sportfotós különösen fel kell hogy legyen készülve arra: talán mindenből fotó lesz, gépének (gépeinek) bármely pillanatban működőképesnek kell lennie, amennyiben profi módon és nem saját kedvtelésére, szeszélyesen műveli a fotográfiát.
Székely Sándor (az egykori RMSZ egykori fotóriportere) pihenő futónője a pályán kívül, könnyen rögzíthető pozícióban pihen s ellazulva nézi a versenyt (vagy az edzést), amelyből csak egy futó lábról felvillanó fél sportcipő látszik. Jelzésnek, keretnek bőven elég.
Dilemmában vagyunk: vajon tartalékfutóról van szó vagy kidőlt sportolóról, aki nem bírta az iramot, s most magát vigasztalva igyekszik túljutni a mélyponton. Találgathatunk is, mert a kép nem ad biztos, egyértelmű választ e bizonytalanságunkra. A kép nem is a történést ábrázolja, nem a versenyt illusztrálja, hanem a sportoló sérülékenységét, törékeny, az emberfeletti erőfeszítés oltárán feláldozott, még szinte gyerektestet ábrázolja nagy rokonszenvvel. A szétterpesztett, vézna, aligtelt combok persze, előnyösek a futásnál, de eszközzé, géppé fokozzák le azt, aki épp úgy lehetne gondolkodó, életvidám, köznapi ember - mint annyian közöttünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése