A szentgericei templom időmérő szerkezetét leste el Bálint Zsigmond objektívje. Azt a pillanatot, amikor amúgy is állt az idő. Persze, az idő láthatatlan maradt, csak álló gépezetéből lehet arra következtetni, hogy a mechanizmus belső ideje valamiképpen önmagába fordult, s ha nem is áll, hát egyhelyben jár, relantiban megy, mint a várakozó automobil motorja. De ez csak illúzió, nincs itt szó semmiféle helybenjárásról, a pókhálók, a merev áttétek, a makacsul egymásnak feszülő fogaskerekek, a befagyott tengelyek az archív birodalmát idézik, ahol talán még a pókok sem valóságosak, csupán a hálóik, amelyek egymásba fonódva lengedeznek a fel-feltámadó templomi huzatban.
Jó érzés belelátni az idő gyomrába. Látni, hogy ő is csak ki van szolgáltatva az emberi hozzáértésnek. Különben észre se vennénk, illetve a nap járásából kellene kiolvasnunk azt a sorsunkból, hogy mikor mi történik velünk. Lehet, hogy jobb is lenne, s óráink ezért állnak meg időről időre. Választás kérdése, hogy adunk-e újabb esélyt nekik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése