Él Budapesten egy fotóművész, Kunkovács László, aki pedagógusként, újságíró-tudósítóként, könyvillusztrátorként és szerkesztőként is kereste már kenyerét. Mai foglalatossága minden eddigi munkájából egy keveset összead: vizuális antropológiával foglalkozik.
Kezdetben a magyar népi műveltség képi megörökítésére adta a fejét (pásztorkodás, halászat, agrártörténet, szokások, kézművesség), később elkezdett utazgatni a szomszédos országokba, a Balkánra, s az utóbbi évtizedekben pedig a sztyeppe és a tajga népeinek életét kutatja.
Nagy érdeklődéssel fogadták kőemberekről készült kiállításait, amelyek számos országot megjártak már. Tapasztalatait, kutatásainak eredményeit, fotóival illusztrálva Kőemberek. A sztyeppei népek ősi hagyatéka. Budapest, 2002 c. könyvében foglalta össze.
(Megállapításaiból idézek:
A Kárpátoktól Mongóliáig terjedő, sztyepp-övezet történelmének néma tanúi az esőverte, bálványszerű kőszobrok. Hajdan ezer és ezer állott a végtelen pusztákon - fenséges nyugalmat árasztva, dacolva az idővel. Hősöket mintáznak: kővitézek, kőamazonok. A legeltetők ma is tisztelik a régvolt nomádok emlékeit... Nem egyszerű sírkövek, mert többnyire nem az elhunytak csontjai fölött emelkednek. Magyarázatukkal több ágon próbálkoztak a régészek. Legvalószínűbbnek az látszik, hogy a jeles személy kőképét az áldozóhelyen állították fel, és a szobor állandó motívuma, a kézben tartott csésze jelzi, hogy "ő" is ivott a halotti toron a többiekkel.)
A kunbabák feltérképezésének kézenfekvő módszere a fényképezés. Így mentődnek át még sokáig, a tudományon át, tanúságnak. Az alkotók kiléte ismeretlen, az idők homálya takarja be. Sámánok, táltosok, halászok, pásztorok tekintenek le róluk, másfélezer év távlatából... Úgy, ahogy ez a néma kőember itt farkasszemet néz velünk.
Köszönet a hajnali meglepetésért...
VálaszTörlés