Gettóélet

Film pereg egy szakelőadáson: a BBC alkotása a fotó géniuszairól, s az ismert alkotók mellett megüti a fülemet egy név, amely kevésbé ismerősen hangzik - a Henryk Ross-é.

Azé a lengyel zsidó fotográfusé, aki a második világháború idején, a lodzi gettóba kényszerített zsidó lakosság életének krónikásaként maradt meg a jelenkor emlékezetében.

Azé a valósághoz ragaszkodó, a hírhedt náci bűnös, Eichman leleplezésében fotóival tanúságot vállaló alkotóról, akinek nagyértékű gettóképeit 2004-ig nem lehetett nyilvánossá tenni, a közvélemény idegenkedése miatt.

Páratlan értékű és mennyiségű gyűjteménye, amelyet a Statisztikai Hivatal égisze alatt hozott létre, ma a nácik teremtette gettóélet egyik ritka dokumentuma, csak úgy élte túl a háborút, hogy Ross kertjében mélyen elásta a negatívokat, s a békekötés után hazatért és kiásta az épen maradt anyagot.

Csakhogy bemutatására nem érett meg az idő. Azok, akik maguk is túlélték a halálgyárak borzalmait, idegenkedve és értetlenül álltak a Ross ábrázolta gettóélet előtt, amelynek egyes jeleneteiből, a helyzet minden tragikuma és megalázó volta ellenére, csak úgy árad az életöröm. Mosolygó gyerekek, dolgozó asszonyok, születésnapi ünnepség, csókolózó pár, virágzó ágak, békés, sárga csillagot viselő rendőrök - mi ez, ha nem a nácik felmentése, a holokauszt rózsaszínbe vonása?

Kínzó dilemma ma is, gyötrő viták tárgya, hogy mi az erkölcsösebb magatartás a művész részéről: tanúságot tenni a pillanatról, amely sokszor nyomtalanul suhan el fölöttünk, vagy kivárni a történések végét és olyannak láttatni múltbeli eseményeket, amilyennek azokat mai tudatunk megkívánja?

Mivel vétett Ross saját fajtája ellen?

Azzal, hogy ábrázolta annak élniakarását, és nem csak szenvedését? A rendőrt és az áldozatot játszó dundi kisfiúk (fent) "bűne" az lenne, hogy túl kövérek. Nem illusztrálják magát a szenvedést? Hogy atipikusak?

Hasonló lehet a kifogás a születésnapi fotó (lent) ellen is, amelybe nem nehéz belemagyarázni, hogy megszépíti a gettólakók sorsát, életét, mintegy legitimálja azok tetteit, akik tudatosan eltervezték nagyszámú zsidó lakosság kipusztítását.

(Pedig a művész többet is kockáztatott: amikor már javában működtek a halálgyárak, titokban következetesen tovább dokumentálta a zsidóság szenvedését, a legembertelenebb tetteket, az áldozatokat, a tömeggyilkosságokat...)

Jó, hogy a görcs 2004 után oldódott. Ma már Ross fotóit szükséges dokumentumnak tekintik, tanúságnak, rendhagyó művészi teljesítménynek, felelős tettnek, amely mindvégig az ember ama csodálatos tulajdonságáról szól, hogy a legnagyobb bajban is képes fenntartani, megőrizni az élet, a szeretet szikráját, reményét.

Szívbemarkoló tragédiákról vallanak ezek a képek (gazdag képsort láthatunk az itt elérhető honlapon): arról, hogy ilyen erős, vidám, hozzánk hasonló embereket fosztottak meg önkényesen az élet jogától. A lodzi gettóban élő több mint 200 ezer lakó közül alig 10 ezer maradt életben. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a Ross kamerájába nézők közül szinte egyetlen sem maradt életben...