2009. szeptember 30., szerda

Magyar pasák

Mióta került fotóra a történelem? Ezekről még ma is vitáznak... Arról például, hogy Szathmáry Papp Károly román királyi fényképész volt az első háborús fotótudósító, vagy Roger Fenton angol fotográfus.

A tények azt igazolják - küldte el pár napja a bizonyítékot Molnár Attila barátom - , hogy Szathmáry már 1854-ből való fotón ábrázolta az orosz nagyherceget a krími háborús táborban, sok más hadi jelenettel együtt, míg Fenton gazdag fotógyűjteménye csak egy évvel később készült el.

Fenton viszont szisztematikus, körültekintő munkára vállalkozott: emberről emberre megörökítette az angol, a francia, a török haderőt, Szevasztopol és Balaclava táborait. A török harcosok között pedig több képen is ott van a legendás Iszmail pasa, aki nem más, mint Kmetty György számüzetésbe vonult szabadságharcos honvédtiszt. Az alsó képen ott láthatjuk török harcosai körében, török harci díszben. 1855-öt írunk, Iszmail pasa Londonból (ahol a számüzetés első éve után letelepedett) utazik a Krímbe, hogy a karszi erődöt megvédje az oroszokkal szemben.

De mi késztetett arra nem egy magyar tisztet, hogy a bukott szabadságharc után a szultán védőszárnyai alatt keressenek menedéket? Mert Kmetty csak egy a sok közül. Mindenek előtt Bem apó (valódi nevén: Jozef Zachariasz Bem) volt a példaadó: amikor már minden elveszett 1849-ben, vele együtt tartottak Viddinbe Kmetty, Stein tábornok, Kollman ezredes, Scheidenberg törzsorvos, összesen 74 tiszt, 250 közember, ahol áttértek az iszlám hitre. Bemből Murad pasa lett. Így remélték azt, hogy a török birodalom nem adja ki őket az osztrákoknak. Jól számítottak: Adbul Medzsid szultán rokonszenvezett a magyar emigrációval. Különösen Khursid pasa (Guyon Richard tábornok) és Murad pasa (Bem tábornok) nyerték meg a tetszését. Bemet az aleppói vilajet parancsnokává tette meg.

1927 decemberében tudósítás jelent meg egy magyar lapban Törökországból, Bem apó életének és halálának ottani emlékeiről, ebben olvasni:

"1850-ben az arabok föllázadtak és megtagadták az adófizetést, aztán kimondták elszakadásukat Konstantinápolytól. Szíria kormányzó pasája nyomban tanácskozásra hívott minden főtisztet, köztük Murad apót is. Amikor már mindenki letette a garast, Bem, aki keveset értett törökül, a terdesimán által ujra elmondatta magának az eseményt, aztán igy szólt:
- Kérdem, megbiznak-e bennem:
Általános helyeslés.
- Akkor ajánlom, adjanak szabad kezet, senki többé engem ne háborgasson.
Mindnyájan hozzájárultak. Az öreg fölkelt és kissé bicegve elindult a városba, mintha sétára menne. Szokása szerint terveit senkivel sem közlé. Bem köralakba rakatta az ágyukat. A gyalogságot födött árkokba helyezte el. Az arabok megunva a várakozást, kivont görbe kardjaikkal, hosszu fegyvereikkel nagy csoportokban, hangos kiáltozással megrohanták a várost. Bem az uralkodó magaslatról figyelte a terepet: „önmaga irányitotta az ágyukat s a kellő pillanatban irtóztató kartácstüzet küldött a közeledő ellenségre: azután ujra meg ujra töltetett, egyik ágyutól a másikig szaladt s alig lehetett ráismerni, hogy jókedvvel biztatta a tüzéreket, hogy csak minél sebesebben és biztosabban tüzeljenek.” A szótlan, bus, kiábrándult öreg ismét elemében volt..
*
Bem a győzelem után magányába vonult ujra. Juniustól decemberig alig látták. Talán készer beszéltek vele emigránstársai, akik hiába zörgettek a kapuján. Emlékeinek élt. Naphosszat kemény faszéken ült a nappalijában, néha hetekig egy szót sem szólt. Azt tartották felőle, hogy kedélybeteg, buskomorságba esett. Pap János emigráns, aki ezidőtájt Aleppóban élt, följegyzéseiben így emlékezik meg Osztrolenka véres csillagának elhalálozásáról:
A muzulmánok, akik őt még sétaközben sem látták kisérőivel szót váltani, szentnek tartották. Halálakor (1850 december 10) egész Aleppo lakossága a koporsója köré sereglett s boldog volt, aki jobbkezének ujjait annak deszkájához érintheté, amelyeket aztán legnagyobb kegyelettel ajkaihoz és homlokához emelt. Törökországban, ha egy muzulmán meghal, kiterítik, megmossák, öt-hat óra mulva a Szent Mihály lovára teszik s nagy sietséggel megindulnak vele a temető felé. Bem koporsója egyik vállról a másikra vándorolt és szerencsésnek érezte magát, aki a nagy tolongásban hozzáférkőzvén, az egyszerű alkotmányt vállával érintheté. A temetőbe érve, a sír szélére tették s órákig tartott, amíg ujra mindenki megérintheté a koporsót, vagy odaférhetett, hogy megcsókolja és hozzányomja homlokát.
Az emigrációban általában az a gyanu uralkodott, hogy az öreg Bem az akkori politikának lett volna áldozata s ellenségei által megvesztegetett orvosai mérgezték meg; de ennek bebizonyítása homályban maradt, minthogy a török szokások tiltják a boncolást.
Halála után félévre történt, hgy egy arabnak erős gyulladásba jött mindkét szeme. Hiába kuruzsolták a dervisek, mit sem használt. Erre a dervis egyet gondolt: elment a Bem sírjához, onnan egy rongyban friss földet hozott s a beteg szemére tevé. Másnap már látható javulás állott be s a szorgalmassan folytatott borogatás rövid idő alatt teljes gyógyulást eredményezett. Azóta Bem sírja bucsujáró helye a szembajosoknak s akiknek már ez sem használ, megnyugszik a megmásíthatatlan végzetében..." (www.huszadikszazad.hu)

A felső fotó eredetijét, amely az Aleppo közterén felravatalozott, Murad pasát rejtő koporsót ábrázolja, gr. Cosbani Bem Vladimir ny. lengyel őrnagy adományozta a Hadtörténeti Intézet jogelődjének.

Azon töprengek, ha nem bukik el a szabadságharc, mi lett volna a krími háború kimenetele, a török birodalom sorsa, a "magyar pasák" milyen fegyvertényekkel érték volna be hazájukban? És lett-e volna mindarra megfelelő fotótanúság is?!

2009. szeptember 29., kedd

Esztena

Várday Béla blogja az elmúlt napokban további kellemes meglepetéseket szerzett nekem. El is határoztam, hogy gyakoribbá teszem oda látogatásaimat, illetve elemzéseimhez előszeretettel keresek majd nála is példákat, mintákat.

A mellékelt triptichont - képsort - azért mellékeltem ide is, bár teljes pompájában eredeti helyén tekinthető meg leginkább, mert az elkoptatott, sokszorosan lejáratott témában nem csak hogy kivételesen jó képeket alkotott, de a fotók dokumentáris értéke se utolsó.

Ha a hármasképre kattintunk, az ábrázolás felnagyítódik, s nyomon követhető mindaz, amit alább elmondanék.

Úgy érzem, a fotós rendkívüli módon készült erre az esti találkozásra a völgybe terelt nyájjal. Alaposan felmérte a rendelkezésére álló fényviszonyokat, tekintetbe vette a tömeg mozgásirányát, s jól ismerve kamerája műszaki tulajdonságait, olyan körülményeket teremtett, amelyek érzelmileg is elkötelezik a fotóst tárgya mellett.

Az a kevés fény, amely mégis elég Várdaynak ahhoz, hogy lágy rajzú, finoman vonuló foltok egységeként láttassa a lefelé lépkedő állatokat, valóságos csodákat művel: mintha a fotós szeme símogatna végig minden egyes állat gerincén, mintha az esti derengésben az állatok közötti láthatatlan szálak megelevenednének, láthatóvá válnának, mintha az élet menekülni készülne abból a keretből, amit az objektív befog.

A képsoron nem fedezhetők fel az utólagos manipuláció látható nyomai. Ezt a fajta tónusfinomságot nem igazán lehet digitális trükkökkel ilyen szinten kivitelezni. Számomra e fotók a megtervezett és hűséggel dokumentált látvány alkotó rögzítésének jó példái.

Persze, meglehet, hogy tévedek. De úgy tűnik, az eddigi szemlélők velem hasonló véleményen vannak. Gratulálok!

2009. szeptember 28., hétfő

Buziás

Egyik fürdőemlék hívja elé a másikat...

Tegnap Erzsébet-
városban merítkeztem meg a Nagy-Küküllőben, ma a buziási óriáspark árnyas fái alá képzelem magamat, méghozzá 1947 forró nyarába, amikor Vallasek nagybátyám szüleinek házában nyaraltam egy kerek hónapot, hogy így tehermentesítsük anyánkat. (Lánytestvérem Aradon, egyik öcsém meg Brassóban múlatta idejét, ugyancsak rokonoknál; anyánk egy éves, legkisebb öcsénket gondozta ezalatt...)

Ezt a látképet, amely bennem a fenti sorokat előhívta, egy igen rokonszenves honlapon találtam, amely 2006 óta igyekszik begyűjteni/elérhetővétenni mindazt a szellemi és illusztrációs dokumentumot (tanulmányokat, könyveket, térképeket, látképeket, fotókat, képgyűjteményeket, visszaemlékezéseket, lapokat, múzeumi leleteket stb.), amit a romániai Bánátot egyedivé teszi. A közösségi összefogással, több nyelven - köztük magyarul is - olvasható portál valóságos kincsesbánya, egyik következő alkalommal még szívesen elkalandozok arrafelé.

Most csak ezt a látképet csentem el, amelynek áthatolhatatlan árnyékos részein ott lapulok magam is. A levegőben - tudom meg utólag - már benne van a közelgő, 1947 augusztusi pénzbeváltás, amikor egész vagyonok úsztak el Romániában (ez is volt a cél!), s a bankókat milliósokként és milliárdokként kellett számontartani.

Én mindebből csak annyit érzékeltem, hogy mert jó hangom volt, amivel nagybátyám szívesen dicsekedett ismerősei előtt, nem egyszer adtam szabadtéri koncerteket a bánáti fürdőváros parkjában, hol a pavilonban, hol egy árnyas padon. Egyik alkalommal egy járókelőnek annyira megtetszett kisfiús szopránom, hogy egy maroknyi milliós bankjegyet nyomott jutalmul a kezembe. Büszkén szorongattam azt a pénzt, s nagybátyám megígérte, hogy ha hazamegyek, majd vehetek magamnak azt, amit éppen óhajtok.

Mire hazaértünk, megtörtént a pénzbeváltás. Nagybátyám elment a bankba, hogy millióimat beváltsa. Már nem tudom, mennyit kaphatott, de nekem azt mondta, hogy éppen egy görögdinnyére elegendő aprópénzzel szúrták ki a szemét. A bizonyíték ott volt a kezében: egy 6 kilós, ropogós görögdinnye formájában. Mindjárt át is akartam venni a nekem kijáró csemegét, se nem bírtam megtartani a közel 6 kilós gyümölcsöt, amely csúfosan leesett a földre, ahol ripityára szakadt. Végül a tyúkok ették meg, én pedig maradtam a veszteség ízével, illetve egy boldog buziási vakáció emlékeivel...

2009. szeptember 27., vasárnap

Nagy-Küküllő

1924-et írunk, nyár van, a folyó a Nagy-Küküllő, amint Erzsébetváros határában elhömpölyög. A víz fölött mintha könnyű pára lebegne, de meglehet, hogy a fotó ismeretlen készítőjének technikai felületessége, vagy a kép megőrzésének nem megfelelő körülményei okozza a látványra telepedő homályt.

Ha így van, ha úgy van, az eredmény az a történelmi sejtelmesség, ami az eltelt közel kilencven évet egymástól elválasztja. A képen ábrázolt személyek azonosítása is körülményes, hiszen valamennyien a föld alatt nyugszanak: apai nagyapám néhány testvérét és hozzátartozóit ábrázolja, anélkül, hogy teljes lenne a családi létszám. Az erzsébetvárosi családi fészekben időnként - mindenek előtt nyáron - összegyűltek valamennyien, mint egy nagy táborban, ellensúlyozni az otthonmaradt néhány lánytestvér magányát.

Egy élhető, bár erősen vidéki élet volt akkoriban Erzsébetvárosban, amely valamikor jobb történelmi időket is látott. Igaz, hogy dúlások is veszélyeztették, szabadrablások fosztották ki, de túlélt minden megpróbáltatást.

A huszadik század negyvenes éveinek végén magam is vendége voltam néhány nyáron az erzsébetvárosi Cseke-kúriának, s ha megerőltetem az emlékezetemet, talán még e partszakaszt is lelki szemeim előtt látom, mert az egyik nyáron fürdeni is elvittek magukkal a felnőttek, de nagyon féltettek a mélyvíztől, legőszintébb bánatomra...

Lehet, ha e kép nem kerül a kezembe, talán az emlék is elvész valahol, de ez a sápadt tanúság valahogy fölerősítette bennem azt a csöndes erdélyi zugot, melyben ma már a család egyetlen tagja sem él, s amely jelenében is inkább már csak történelem.

2009. szeptember 26., szombat

Torony

A párizsi Eiffelt fotózni manapság felér egy szentségtöréssel - legalább is a szakma szemében. Úgy tűnik, hogy a turisták százmillióinak ostroma után ma már alig van olyan otthon, ahol valamiképpen ne lenne jelen az Eiffel torony lenyomata.

Legtöbbször, persze, fotó formájában.

De azért sokan akadnak, akik mit sem törődnek a téma inflálódásával, s ha Párizsban járnak, mindenáron tanúságot tesznek arról, hogy bizony, ők is megfordultak a francia főváros jelképe körül, amely még az 1889-es párizsi világkiállításra készült.

Ady András az idén nyáron barangolta be Párizst, kamerával a kezében, s nem átallotta vele alaposan szemügyre vétetni Eiffel mérnök hihetetlen gyorsasággal épült tornyát, amely sokáig A toronyként büszkélkedett nem csak Európában, hanem világviszonylatban is. Építése az akkori kor legfejlettebb technikai színvonalán történt, hihetetlen gyorsasággal - állítják a szakemberek -, havonta 12 métert emelkedett a láthatóan ma is jól összeszerelt csupa-traverz acélépítmény.

A több mint száz felvételből közel másfél tucatot emeltem ki egy itt megtekinthető galériába, amelyből ez a vidám piros kabinos felvétel az, amit a szokványtól elütőnek érzek, s ezért is válogattam be a Fotótanúba. Az iszonyatos kuszaságnak tűnő, ám tüzetesebben megnézve a rend bonyolultságát és összetettségét sugalló kivágást az éppen fel vagy lefelé igyekvő színes kabin élettel tölti meg. Amúgy az élet eltörpül egy ilyen méretű felkiáltójel mellett, az emberek hangyák, az arányok összezsugorodnak, a távlatok megnőnek, de marad a biztonság, ami több mint száz évet hidal át annyi történelmi változás, reménység és pusztulás, építés és rombolás dacára - még akkor is, ha sok párizsi ma már haragszik rá, akár egy kiöregedett, minden lében kanál, lábatlankodó cselédre...

2009. szeptember 25., péntek

Idilli elmúlás

Ezen a képen látszólag minden össze van zavarva: szépség, szegénység, szomorúság, elmúlás.

És mégis, ez a kép a megmaradás győzelméről szól. Arról, hogy mindennek helye van a nap alatt. A csorba edénynek, a zománca vedlett lábosnak, a kiszuperált malomkőnek, a földre hullott, kihajtott növénymagnak, a roskadozó, szúette deszkapolcnak...

Ádám Gyula "idilli elmúlása" tulajdonképpen a tavaly ősszel vonult be a nyilvánosságba, amikor is közös erővel és nagy lelkesedéssel megszerkesztettük Székelyföldi vízikerekek nyomában (HMKK/Pro-print Könyvkiadó, Csíkszereda) című művészalbumát (itt látható egy bő válogatás az album képeiből), amely aztán hamarosan el is nyerte a XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár tavalyi Legszebb könyv díját.

Illő megemlékezni az esemény "születésnapjáról", már csak azért is, mert az album azóta osztatlan szakmai sikert aratott idehaza és külföldön is, mindenek előtt dokumentáris hűségbe oltott művészi látásmódja által. Azáltal, hogy bemutatja ugyan a romlást, a hanyatlást, a már-már visszafordíthatatlan pusztulást, amit múltunk eme ipari kultúrépítményeinek - a malmok, vízikerekek - eltűnésében tapasztalt a mindenre kíváncsi objektív, de ezt annyi szeretettel és természetességgel teszi, hogy a sirató így nem válik olcsó siránkozássá, a szomorúságból nem tehetetlenség és letargia lesz, hanem józan mérlegelés és felismerés, szembenézés és megértés: tanúság a négyzeten...

Ma is borzongató örömmel tölt el a gondolat, hogy némi közöm lehetett e könyv létrejöttéhez.

2009. szeptember 24., csütörtök

Útban a kukához

Dr. Hajdu Tamás nagybányai fotós képeit hetek óta szemlélem, blogjáról elérhető portfólióinak dokumentáris jellegét fürkészem.

Első és határozott benyomásom velük kapcsolatban az, hogy alkotójuk igen jó szemmel és érzékkel látja meg - igen sokszor makróban - azokat a banálisnak tűnő, de a tálalás révén jelentésessé váló valóságelemeket, melyek egy szigorú, távolról sem édeskés világot közelítenek a közönséghez.

Képei közül nem egy valós döbbenetet, meghökkenést vált ki, az életnek távolról sem a napos oldalát mutatja, pedig Hajdu Tamás is ugyanazzal a fény-árnyék adottsággal dolgozik, mint a régió fotósai. Fotóiról hiányzik az ünneplés, a derűs sugárzás, annál több a felkiáltójel.

A kiszuperált babát a napi szeméttel együtt kukához cipelő polgár képe, az elérendő végcél lehangoltsága ellenére is dinamikus, hiteles, jelentéses. Annak a képtelenségnek ad hangot, hogy az ember mindegyre megszabadulna kacatjaitól, ballasztjaitól, de ezzel csak még inkább bebetonozza azokat a viszonyokat, amelyek között láthatóan nem érzi jól magát. Az elhordott szemét új helyre kerül, ahol meggyűl és rátelepszik a láthatárra, a városi élet imbolygó horizontjára.

Kemény, jól elkapott kép; kis türelemmel még találni hasonlót dr. Hajdu 2006-tól keltezett gyűjteményeiben.

2009. szeptember 23., szerda

Külsőrekecsin

1986-ban készült fotóját küldte el Ádám Gyula, tiszta barátságból, ez a küldözgetés már régi szokás nálunk, szeretjük egymásnak mutogatni az érdekes dolgokat, amik a kezünkhöz tapadnak.

Most fontosnak tartotta elküldeni ezt a szigorú képet, amelyen rajta van egy büszke külsőrekecsini asszony egész vagyona, öröksége, minden kincse: ott tornyosul a háta mögött, minden belefért a lencse látószögébe, legalább is minden lényeges, a lényegtelen dolgok nem látszanak, azokat árnyék fedi vagy a ráncok között bújnak meg, tény az, hogy egy egész világ van ezen a néhány négyzetcentiméternyi helyen, egy egész élet, egy egész sors, egy egész vagyon... De hiszen akkor ez egy világegyetem is egyúttal, a csángóság, a külsőrekecsini emberek világegyeteme, de ami a lényeg, az az öregasszony alakja: a szembenézős, a kemény, a csakazért is tekintet...

Sokáig elnézegetném e képet, de hát még lesz rá elég időm, hiszen beteszem ide a blogba, tanúságként, annak az apropójára, hogy Gyula ismét Külsőrekecsinbe készül, ezúttal azonban nem rejtőzve és nem titokban, mint ahogy 1986-ban tenni volt kénytelen, hanem a Hargita Megyei Kulturális Központ XIX. fotótáborának szakmai-művészeti irányítójaként, és bizony, helyismerettel rendelkező kalauzként is, hiszen ő oda hazamegy, őt ott ismerik, tisztelik, s ezért most azt szeretné, ha a kollégái is abba a helyzetbe jutnának, megkapnák azt az esélyt, hogy a rekecsiniek őket is ugyanúgy tiszteljék.

A táborról szóló rövid sajtóhíradásban olvasom - mert lám, ma már egy ilyen utazásról nyíltan hírt adhat akármelyik újságunk is - s továbbítom ezúttal barátaimnak:

A 2009. szeptember 25 - október 2. között tartott tábor a Bákótól délre, a Szeret folyó mellékvölgyében, dombok között, a Rekecsin patak forrásánál fekvő községben időzik majd. Sajátos földrajzi helyzete miatt egyike a leginkább hagyományőrző moldvai magyar településeknek. Az erős katolikus hittel rendelkező lakosság a mai napig az archaikus csángómagyar nyelvet használja. A fotósok e moldovai csángó falu múltjának és jelenének, mindennapjainak (betakarítások, szőlőszüret) és néprajzi értékeinek megörökítését tűzték ki célul. A tábor résztvevői: Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Veres Nándor és Ádám Gyula (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Fülöp Lóránt (Agyagfalva).

2009. szeptember 22., kedd

Nyári pecázás

A blog hatósugara erősödik, aminek örvendek. Azt jelenti, hogy mind többen vagyunk, akiket a fotók dokumentáris ereje foglalkoztat.

Pár napja a sepsi-
szentgyörgy Gál Zsolt keresett meg a neten, hogy mondanék véleményt több portálon is szereplő fotóiról. A kérés hízelgő, a feladat problematikus.

Mindenek előtt azért, mivel a blogom érdeklődése elsősorban arrafelé irányul, hogy a fotográfia miképpen válik megbízható dokumentummá a történelem folyamán, illetve hogy megtaláljuk azokat az érintkezési pontokat, amelyek a valóság rögzítését nem csupán korlátlanul alakítható-gyúrható nyersanyagként, hanem művészi értékű ténymegőrzésként hitelesítik.

Ilyen szempontból a Gál Zsolt galériája által felkínált képvilág meglehetősen közömbös: a mutatósra kiadjusztált táj-, természet- és gyermekfotók uralta képanyag tiszteletre méltó, de számomra közömbös teljesítményt jelentenek. Igen tüzetes mélyfúrásra volt szükségem ahhoz, hogy a mellékelt fotót (Csernátoni gyerekek) kiemeljem a semleges átlagból. A nyári pecázás történetét elmesélő fotós (aki így vall magáról: "Amatőr fotós, aki hosszú szünet után újból fényképez, hála a digitális fényképezőgépeknek") ezúttal eleresztette magát, akárcsak hősei, akik a mélyen a talpuk alatt csörgedező vízfolyáshoz hasonlóan csevegnek egymás között, miközben mellesleg horgászbotjaik teljesítményében is reménykednek, igen hatásos látleletét rögzítette a szünidők mai körülményeinek. Képe jól megkomponált, színvilága nem túl harsány, már-már önműködően természetes, a történet pedig, amit elmesél, elüt attól, amihez a fotós galériái korábban szoktattak.

Lehet, hogy mellékes közjáték, de bevallom, hogy saját, az ötvenes évek elejére eső gyermekkorom nyári pecázásai jutnak eszembe e képet szemlélve - annak ellenére, hogy azok valóságelemei egy egészen más kor díszleteit hívják elő bennem...

Új blogjában, amit augusztusban indított, a dokumentáris törekvés már jóval erőteljesebb. Figyelni fogom a dolgok alakulását!

2009. szeptember 21., hétfő

Angyalos

Csak úgy hemzseg a net - meg a világon mindenfelé az egyéni fotógyűjtemények - a csíkszeredai "angyalos" (tképpen: millenniumi) templomról készült felvételektől. Aki csak ellátogat a Hargita alá, Csíkszeredába, nem ússza meg, hogy el ne vigyék/kalauzolják (vagy el ne vezesse a jósorsa) a Makovecz Imre által (ingyen) tervezett, jurtaszerű templomhoz, amelynek tetején rézangyalok tánclos kara villog-csillog a rájuk vetülő reggeli, déli vagy alkonyi napfényben.

Mindig másként gyúl ki ez a visszfény, s ez a tény valahogy misztikus borzongást vált ki azokból, akik szeretik elnézni a templomot az üvegkupolán át őrző angyalokat.

Daczó Dénes felvételei még akkor készültek, s azért állnak nálam akkora becsben, amikor a templom még csak épült, amikor sokan még kételkedtek abban, hogy egyáltalán befejezhető egy ekkora vállalkozás. Ráadásul az anyaország akkori kormányzata egy fityinget sem adott a templomszűkében lévő székely megyeközpont égető vallási hitigényére. (Míg az ortodox szellemiségű román hatalom jelentős összeget utalt ki a megvalósításhoz...)

A templom alapkövét 2001. augusztus 4-én helyezték el, s 2003. október 18-án szentelték fel. A Romániai Magyar Szó akkori helyi tudósítója következetesen végigkísérte az építkezést, a terv ismertetésétől a felszentelésig s az akkor készült fotói jól dokumentálják a hagyományos katolikus építészettel szembemenő terv fokozatos megvalósulását.

A fenti képek azon a télen készültek, amikor az angyalokat óriásdaruval a helyükre emelték, amikor tulajdonképpen megteremtődött a hely misztikumának tárgyi vonzereje, ami egyedivé teszi jelenleg az egész világon.

Talán ezért van az, hogy valahányszor turistacsoport érkezik Csíkszeredába, gépkocsin vagy vasúton - alkalomban pedig nincsen hiány, hiszen a csíksomlyói pünkösdi zarándoklat százezreket vonz minden évben a városba -, a vendégek szinte kötelességszerűen tiszteletüket teszik az angyalos templomnál. Kattognak a masinák, peregnek a kamerák, készülnek az emlékfotók, csoportképek, fotóriportok, művészi felvételek, hihetetlen mennyiségben megsokszorozza magát a műépítész és a tervet megvalósító tanítványai rendhagyó szelleme.

Nekem mégis ezek az építkezési fotók a kedvenceim: rajtuk érzem igazán, hogy felserkenni készül valami. Minden egyéb a megállapodottság inflációjáról beszél...

2009. szeptember 20., vasárnap

Gettóélet

Film pereg egy szakelőadáson: a BBC alkotása a fotó géniuszairól, s az ismert alkotók mellett megüti a fülemet egy név, amely kevésbé ismerősen hangzik - a Henryk Ross-é.

Azé a lengyel zsidó fotográfusé, aki a második világháború idején, a lodzi gettóba kényszerített zsidó lakosság életének krónikásaként maradt meg a jelenkor emlékezetében.

Azé a valósághoz ragaszkodó, a hírhedt náci bűnös, Eichman leleplezésében fotóival tanúságot vállaló alkotóról, akinek nagyértékű gettóképeit 2004-ig nem lehetett nyilvánossá tenni, a közvélemény idegenkedése miatt.

Páratlan értékű és mennyiségű gyűjteménye, amelyet a Statisztikai Hivatal égisze alatt hozott létre, ma a nácik teremtette gettóélet egyik ritka dokumentuma, csak úgy élte túl a háborút, hogy Ross kertjében mélyen elásta a negatívokat, s a békekötés után hazatért és kiásta az épen maradt anyagot.

Csakhogy bemutatására nem érett meg az idő. Azok, akik maguk is túlélték a halálgyárak borzalmait, idegenkedve és értetlenül álltak a Ross ábrázolta gettóélet előtt, amelynek egyes jeleneteiből, a helyzet minden tragikuma és megalázó volta ellenére, csak úgy árad az életöröm. Mosolygó gyerekek, dolgozó asszonyok, születésnapi ünnepség, csókolózó pár, virágzó ágak, békés, sárga csillagot viselő rendőrök - mi ez, ha nem a nácik felmentése, a holokauszt rózsaszínbe vonása?

Kínzó dilemma ma is, gyötrő viták tárgya, hogy mi az erkölcsösebb magatartás a művész részéről: tanúságot tenni a pillanatról, amely sokszor nyomtalanul suhan el fölöttünk, vagy kivárni a történések végét és olyannak láttatni múltbeli eseményeket, amilyennek azokat mai tudatunk megkívánja?

Mivel vétett Ross saját fajtája ellen?

Azzal, hogy ábrázolta annak élniakarását, és nem csak szenvedését? A rendőrt és az áldozatot játszó dundi kisfiúk (fent) "bűne" az lenne, hogy túl kövérek. Nem illusztrálják magát a szenvedést? Hogy atipikusak?

Hasonló lehet a kifogás a születésnapi fotó (lent) ellen is, amelybe nem nehéz belemagyarázni, hogy megszépíti a gettólakók sorsát, életét, mintegy legitimálja azok tetteit, akik tudatosan eltervezték nagyszámú zsidó lakosság kipusztítását.

(Pedig a művész többet is kockáztatott: amikor már javában működtek a halálgyárak, titokban következetesen tovább dokumentálta a zsidóság szenvedését, a legembertelenebb tetteket, az áldozatokat, a tömeggyilkosságokat...)

Jó, hogy a görcs 2004 után oldódott. Ma már Ross fotóit szükséges dokumentumnak tekintik, tanúságnak, rendhagyó művészi teljesítménynek, felelős tettnek, amely mindvégig az ember ama csodálatos tulajdonságáról szól, hogy a legnagyobb bajban is képes fenntartani, megőrizni az élet, a szeretet szikráját, reményét.

Szívbemarkoló tragédiákról vallanak ezek a képek (gazdag képsort láthatunk az itt elérhető honlapon): arról, hogy ilyen erős, vidám, hozzánk hasonló embereket fosztottak meg önkényesen az élet jogától. A lodzi gettóban élő több mint 200 ezer lakó közül alig 10 ezer maradt életben. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a Ross kamerájába nézők közül szinte egyetlen sem maradt életben...

2009. szeptember 19., szombat

Hungaroring

Azért választottam ma ezt a képet tovább-
gondolásra, mert délelőtt felhívott a fiam Budapestről (Gyálról), s beszélgetés közben eszembe jutott, hogy az idén, negyven valahány éves fejjel nekiállt repülni tanulni egy farkashegyi oktatógépen.

Kissé szorongva, s egyben irigykedve fogadtam a hírt, amikor elmondta, hogy miben sántikál, hiszen egy olyan álmot készül valóra váltani, ami titokban sokakat foglalkoztat, de csak keveseknek sikerül vállalni is a vele járó kockázatot.

Első útjai egyikén légifotók készítésében segédkezett a gépen, s mert ő maga is hobbifotós, magával vitte fölszerelését s készített néhány légifelvételt - magyarán, belekóstolt a "tudományba".

Mert a légifotózásnak is megvannak a maga külön bejáratú szabályai. Akit érdekel, utánanézhet, mindjárt itt is egy cég neve, amely profi módon foglalkozik légifelvételek készítésével: a Jászai Fotó Stúdióról van szó, véletlenül bukkantam rá, de annak tökéletesen megfelel, hogy valaki eligazodjék a műfajban.

Fiam küldött néhányat légifelvételeiből, erősen szabadkozva, hogy ezek még csak ujjgyakorlatok. A Hungaroringet ábrázolót választottam ki ahhoz, hogy egyáltalán felvethessem a témát és egyúttal biztassak mindenkit, aki látszólag lehetetlen kihívásoknak próbál megfelelni, mégpedig arra, hogy minden alkotó emberi kísérletnek értelme van, még ha az első pillanatban nem is látszik.

2009. szeptember 18., péntek

Útjavítók Bukarestben

A képet szemlélve tulajdonképpen 1964-et írunk, s a bukaresti Dorobanti sugárút egy részét látjuk, ha elindulnánk a kép baloldala irányában, akkor hamarost a Dorobanti térre jutnánk, majd onnan még tovább, a televízió stúdiójáig...

Tudom, mert évtizedeken át ettem Bukarest kenyerét. Legelőször 1962 elején csöppentem be, egy téli szünidőben, s emlékszem, akkoriban még villamos járt ezen az úton, mint ahogy még évekig, amíg végleg fel nem szedték a síneket...

1964-ben egy francia fotós, bizonyos M. Monestier látogatott el Romániába, hogy az akkori román valóságot diapozitíveken megörökítse. Nem sokat lehet ma már tudni arról a misszióról: sem arról, hogy kinek a vendége volt, ki hordozta végig az országon, honnan szerezte a képek helyszínére vonatkozó információkat, mi volt a lényegi szándéka a képsorozat elkészítésének, egy biztos: a képek egy svájci kiadó kezébe kerültek, akivel Kanadában élő jóbarátaim, Pusztai Péter és Georgeta képzőművészek szoros munka-kapcsolatban állnak, tőlük jutottak Péterhez. A kiadó azzal érvelt, nincs mit kezdenie a mintegy 120 diát felölelő anyaggal s mivel tudta, hogy Péterék Romániából származnak, nekik ajándékozta a titokzatos Monestier úr archívumát (megtekinthető itt).

Péteréktől aztán e nyáron hozzám került a képriport, azzal a magyarázattal, hogy látván a Fotótanú részben erőteljes dokumentáris érdeklődését, talán inkább hasznát veszem. Szó se róla, volt mit töprengenem e képek láttán, amíg szerény házi eszközeimmel digitalizáltam a meglehetősen kirakatízűre sikerült útiriportot, de ha visszagondolok azokra az időkre, amikor e felvételek készültek s őszinte akarok lenni, azt mondhatom, hogy ilyen szemmel láttuk azt a világot, hiányzott hozzá az összehasonlítási alapunk, hogy azt mondhassuk: az, ami e 120 képbe sűrített Romániából látszik, elmaradott, primitív és kiábrándító.

Pedig akkor épp az "olvadás" felé tartott az ország...

Vajon teljesen a múltat látjuk M. Monestier képein (aki saját kezű, francia magyarázatokat firkantott adiák kartonkeretei szélére), vagy felismerünk rajtuk a jelenre utaló reminiszcenciákat? És hol van a szerző, akinek az interneten mostanig nem sikerült a nyomára bukkannom...

2009. szeptember 17., csütörtök

Édes kettes

Egy zöld kávéscsésze talákozott egy piros kávéscsészével és jól érezték magukat. Annál is inkább, mivel a zöld csészének piros, a pirosnak pedig zöld csészealja volt. És így valahogy rokonlelkeknek érezték magukat. Összetartozóknak.

Az ilyenek tudják olyan jól eltölteni az időt édes kettesben, hogy megáll körülöttük a világ, elsuhan az idő...

Valami effajta történetet sugall nekem Erdély B. Előd ízléses termékfotója, amely a maga kiválóan megrendezett és beállított fény-árnyék játékával megtekinthető (egyebek mellett) a székelyudvarhelyi fotóművész szeptember 15-én megnyílt egyéni tárlatán, Bukarestben. Én magam még a készülő katalógusban láttam egyéb, a művész által kiállított stúdió- és aktfelvétele mellett, s arra gondoltam, milyen mesterségbeli tudás, műszaki tapasztalat és gazdag portfólió - továbbá a mindezt működtető fotós szenvedély! - szükséges ahhoz, hogy a szigorúan megszerkesztett látvány a könnyedség, az elegancia, az ihletettség hangulatát árassza.

Alkalmam volt Elődtől, a HMKK fotótáborainak egyik alapemberétől szakmai előadást hallgatni fotótanfolyamon. Valósággal ömlött belőle a tudás, de nem az a papiros ízű, fűrészporfinomságúra rágott, kézen-közön szerzett elméleti duma, hanem a fotózáskor lehetséges helyzetek, megoldások, csapdák, esélyek áthidalásának finom egyéni receptjei, kis történetek, megfigyelések, bosszúságok, melléfogások elemzése. Egyik a másikba indázott, összefüggtek, a gondolkodó, a dolgok mögé látó, a mindent ízekre szedő, majd egyetlen érvényes látványba összefogó ember vallomásává váltak előttem.

„Szerencsésnek tartom magam, hogy még filmre is dolgozhattam, saját kezemmel hívtam elő a felvételeket. A saját ötleteim alapján kísérletezhettem a filmhívások során” – vallja katalógusában Erdély Bálint Előd. Aki szeretné őt beskatulyázni valamely irányzatba, kemény fába vágja a fejszéjét. A fiatal fotóművészt minden érdekli, mindent kipróbál, a dokumentumfotózástól (emlékezetesek a székely falvak jelenét és a cigánysorsot dokumentáló tárlatai) a legmerészebb kísérletezésekig.

Honlapján széttekintve előttünk áll Erdély B. Előd rokonszenves sokoldalúsága.



2009. szeptember 16., szerda

Szakács

August Sander szakácsa a torontói Ontario szépművészeti múzeum fotótörténeti galériájának faláról tekintett le rám először a maga elégedettségében, otthonos díszletei között.

Megkapott az 1928-ban készült portré mesteri kompozíciója, tonalitása, egész rálátása a mesterség lényegére, s a múzeumlátogatás után, az ottani benyomással a szívemben nekiálltam a fotós munkássága után kutakodni.

Nem volt nehéz dolgom, hiszen a fotókritikusok és -történészek jól ismerik és kellőképpen csodálják a portréfotózás eme páratlan óriását, akinek életműve annak ellenére igen nagy súllyal nyom a latba, hogy a harmincas években az akkori Németország szélsőjobb szellemi őrei addigi archívumának nagy részét megsemmisítették.

A szakácsportré minden bizonnyal kis része annak a nagyszabású sorozatnak, amelynek a Huszadik század emberei címet adták. Olyan vállalkozás ez a fotóban, mint a milyen Balzac Emberi színjátéka vagy Zola az élet teljességét leképező regényfolyama az irodalomban. A portréfotós és a portréfotózás társadalmi-szociológiai szerepéről tanulságos szövegek olvashatók az internet jóvoltából, amelyek közül kiemelnék mindjárt kettőt: az egyik Rényi András kritikája (A maszk igazsága), a másik Pfisztner Gábor (Látni, megfigyelni és gondolkodni), mindkettő a Mai Manó Házban 2001-ben megrendezett Sander-kiállítással kapcsolatban mond el igen lényeges dolgokat a művészről, koráról.

Emberek, típusok, arcok mögöttes sejtetései maradtak ránk letűnt időkből Sander révén. Örvendetes, hogy törekvésének ma is vannak követői, akik új elemekkel töltik fel az arcmentés általi tanúságtétel művészetét és módszertanát.

2009. szeptember 15., kedd

Halak

Stockholmból küldözgeti nekem fotóit Gergely Tamás prózaíró, mert tudja, hogy örömet szerez vele nekem. Hiszen ő is azért készíti őket, mert van gépe és szereti észrevenni az utcán, amerre jár, a banálisban a dekoratívot, a látványszerű, olykor ikonnal felérő képi absztrakciót.

Hol egy villanykapcsolót örökít meg, hol egy furcsa fényű utcai lámpát, két csavarfejet egy falfelületen, egy sakktáblára emlékeztető kanálisfedőt, egy szabálytalanságában is érdekes vonalú, fű benőtte kockakövet, fény és árnyék válaszútját, egy drapéria fodrozódását, egy porcelántányért két körömvirággal, egy bábszínház rögtönzött színpadát és még annyi mindent.

A minden nála valóban minden, sőt még azon túl is egy kicsi, de ezek a halak valahogy túltesznek a többin, ahogy a morzsalékjégben, örök hallgatásra és mozdulatlanságra ítélve méláznak a világ folyásán. Ami nem is igaz, mert csak beleképzelés, a fotó kettős dermedtséget rögzít: a fizikális valóságosat, amely az asztali sorsra ítélt halaknak jutott a fotóstól függetlenül, és egy másodikat, egy szellemit, amit a fotó "jege" tart fogva.

Az ilyenfajta témaválasztás a konkrét költészethez közelíti e törekvést, amikor a szavak és a nyelvi elemek önmagukat fejezik ki, önmagukat jelentik, még az idő felől is pontosan elszámol a szerző, rögzítve dátumot és pillanatot, és a végén mégis csak eljutunk ahhoz a többlethez, amit a művész furfangosan a konkrét világ mögé állít...


2009. szeptember 14., hétfő

Gerinc

Nagy Viktor fotóblogját szintén érdeklődéssel figyelem, s ami nagyon tetszik nála, az mindenek előtt a következetes-
ség, hogy megpróbálja a régi klasszikus tonalitáshoz hűen, ff-ben láttatni a világot.

Azon túl, hogy blogjához olyan keretsémát választott, amely fekete alapjával szinte felkínálja a látogatónak a ff képeket, nem vonja el a figyelmet a lényegről.

Nagy Viktor egykori, odahagyott, de időről időre fölkeresett kisvilágát, Olasztelket és környékét annak eseményeit-látványait fényképezi az internet nyilvánossága előtt, ha jól vettem ki, 2007 júniusa óta. Az, hogy a magyarországi Baranyában él, nem akadály számára, hogy a szülőhely életét nyomon kövesse, értelmezze. Különösen a baróti bányavilág belső formái, fényei és árnyai, képi valósága az, amit rendkívül jól ledokumentál. (Ami azért is lehetséges, hiszen bevallása szerint környezetvédelemben dolgozó geotechnikus, tehát otthonosan eligazodik a föld gyomrában is...) Szépek a kisbaconi vízimalom körüli képi dokumentumok is, a hiteles erdővidéki portrék, gesztusok, mosolyok...

Mégis e nemrégiben készült csordaképét vettem kölcsön róla szóló bejegyzésemhez, mert nagyon jó kompozíciós érzékkel a szokványosnál többet mondó, hiteles képet hozott a település állatainak vonulásáról. Az előtérben kiemelkedő, hegygerincnek is beillő marha hátíve annyira pontosan sugallja az imbolygó mozgást, a kép dinamikáját, hogy ezáltal kiemeli a látványt a hétköznapokból és magát a nagybetűs Vonulást ábrázolja, valahonnan, valami felé...

2009. szeptember 13., vasárnap

Üst és lekvár


Pár napja fogadkoztam, hogy a következőkben időnként odavezetem az engem felkeresőket azokat a fotós blogokra, amiket szívesen figyelek.

Ezek közé tartozik Csikós Gábor magyarországi fotós honlapja. Azért esett rá ma a választás, mert a beírás megkezdéséig az ő blogja frissült éppen, no meg azért is, mert már jó ideje rokonszenves számomra sokoldalú tudása, továbbá az az igyekezete, hogy ezt átadja másoknak is. Ráér mindenre kitérni, sok-sok apró csellel felhívni látogatói figyelmét egy-egy apró részletre, technikai megoldásra, infóra. Olyan profi ő (13 évig volt fotóriporter, 21 évig újságíró - ezek szerint lényeglátó ember), aki nem sajnálja a tudást kibeszélni; aki ért belőle, tanul.

S ha már az ő kertjébe tévedtem, igazi őszi hangulattal szeretném illusztrálni azt, hogy a jó fotós tulajdonképpen mindenben témát talál, aminek formája, színe és hangulata van. Szeptember elsejei bejegyzésében (A szilvalekvártól az olimpiai ezüstéremig) derűsen írja meg kommentárját arról a szilvalekvár főzésről, amelyre barátai révén volt hivatalos, s amelynek a végtermékkel teli üstjét átemeltem ide is.

A szilvalekvár bennem is gyermekkori hangulatokat ébreszt, illetve egy tavalyi őszi kiruccanásra is emlékeztet, a Székelyudvarhely melletti Oroszhegyre, ahol a Hargita Megyei Kulturális Központ a helyiekkel együtt fotótábort szervezett, s amelynek központi témája az éppen akkor zajló szilvaszüret és a falu életére való kihatása volt. Oroszhegy nem csak Erdélyben közismert, élvonalbeli pálinkafőző vidék, természetes hát, hogy szilvája se mindennapi, s a szilvatermékek egész garmadája készül a székely nagyközségben.

Személyes fotóarchívumomban felkereshető az Oroszhegyen fotografáló művészek és riporterek galériája, s köszönöm Csikós Gábornak, hogy eszembe juttatta azt a közelmúlt homályába süllyedt fotós kalandot.

2009. szeptember 12., szombat

Madár

Torontóban élő hugomtól és élettársától kaptam a nyáron egy kis indián madárszobrocskát; ezt itt balra, amit magam fényképeztem le, a művésznek a szobrocska talpára karcolt "névjegyével".

Ez a kép az inuit stílusban készült szobrocskáról ugyanis számomra annak a lenyomata, hogy az inuit - a kanadai eszkimókat hívják így - kultúra és művészet nem csak hogy virágzik, hanem igen nagy becsben áll szerte a világon, s lelkes követői akadnak mindenütt.

A roppant kemény, zöldes acélszürkébe hajló kőzetből készült kanadai jeges búvár (loon) az egyik kedvelt ábrázolása az inuit szobrászoknak, akik nagy előszeretettel mintázzák meg, a legváltozatosabb és legegzotikusabb kőzetekből vagy bálnacsontból kicsiszolva, az őket körülvevő természeti környezet élőlényeit.

Robert Coppenrath, az inuit szobrászat avatott ismerője, aki 1968 óta él Montrealban, így vallott a Balkon c. lapnak (2005/3) az Európában mind nagyobb népszerűséget szerző eszkimó művészetről:

"Intézményesen csak 1940-től kezdték támogatni az északi sarkvidéken, elszigetelt településeken élő művészek munkáját. Szobraik fő vonzereje a zárt, tárgyszerű ábrázolásmódban rejlik. A gyönyörűen megfaragott, egyszerű használati tárgyaktól jutottak el még a régi időkben olyan műalkotásokig, melyekben a lét nagy kérdései jelennek meg. Az élethez és halálhoz való viszonyukban, a félelmeik és a reinkarnáció megjelenése, a nemzedékről nemzedékre hagyományozott legendákban mind-mind a környező természettel való erőteljes szimbiózisra utalnak."

Első dolgom persze az volt, hogy a szobron látható névjegy alapján kutatni kezdjek a titokzatos Kazaquapit után, aki Moosonee városában él, a Hudson-öböl tájékán, s munkáját 1992 októberében fejezte be. Ezek mind olyan ellenőrizhető adatok - még ha az internet révén magam nem is bukkantam a nyomára - , melyek hitelessé teszik a szerzőségét. Ezért aztán az inuit szobrocskákat is jóval nehezebb hamisítani, az afrikai vagy ázsiai hasonló termékektől eltérően, mert alkotói vállalják a szerzőséget, nem engedve utat a jó pénzért mindenütt felbukkanó és taroló szélhámiának.

2009. szeptember 11., péntek

Képes "Mementó"

Nyolc évvel ezelőtt, 2001. október 16-án a magyar külügyminisztériumban mutatós s fölötte izgalmas könyvet mutattak be, a szerző jelenlétében, aki nem volt más, mint a KM szóvivője, dr. Horváth Gábor diplomata. A könyvbemutatón részt vett az akkori magyar külügyminiszter, Martonyi János is, az Egyesült Államok akkori budapesti nagykövetével, Nancy Goodman Brinker asszonnyal együtt.

A Romániai Magyar Szó budapesti tudósítója jelen volt az eseményen, sőt dedikáltatott is a szerkesztőségnek egy tiszteletpéldányt a szerzővel, aki könyvében a szeptember 11-i merényletnek állított emléket, méghozzá avatottan, hiszen a példátlan terrortámadás idején személyesen is átélte a történteket, ugyanakkor diplomata voltából eredő kapcsolatait gyümölcsöztetve, ír arról, hogy miként élték meg politikusok, államférfiak, közéleti személyiségek, az események szereplői, az áldozatok, de egyszerű emberek is azokat a hihetetlen pillanatokat és arról, ahogyan most látják a történeteket, következményeit. A könyv pedig rekordidőben, gyakorlatilag egy hónap leforgása alatt jelent meg, nagyszerű sajtófotókkal, amelyek szerzőt sajnálatosan nem tüntette fel a könyv. Megszerzésük nem jelenthetett különösebb gondot dr. Horváth számára, ugyanis - ahogy az RMSZ-beli cikk állítja személyesen is kötődik Amerikához, évekig dolgozott diplomataként London és Washington mellett Dublinban és Ottawában, számos tanulmányában foglalkozik az amerikai külpolitika történetével. Egy évvel a szeptemberi terrorrámadás után pedig, nagyköveti rangban rábízták a Magyar Köztársaság New York-i fõkonzulátusának vezetését...

Valódi tanúság tehát egy ilyen könyv, s örvendek, hogy még bukaresti életem idején kimásoltam belőle néhány jellegzes illusztrációt, amelyek közül az itt mellékelt remekül közvetíti azt a világméretű, lebénulásos döbbenetet, amivel azokban a pillanatokban mindannyian szembesültünk. Az utca szélén ülő, a robbanás malteres hamujával behavazott férfi, aki egy pompeji áldozatra emlékeztet, ölében a nyitott diplomatatáskájával, amelynek tartalmát ellenőrizné, ugyanakkor minden értelmes emberi cselekvésre képtelen az esemény és a látvány sokkjától - ez többet és mást mond arról, aminek már-már hihetetlen képei megtöltötték a világ sajtóját.

Ez a kép egyúttal azt is jelzi, hogy a dolgok, az események mögé pillantó igyekezet minden esetben - legyen az íróé vagy fotósé - hosszú élettel, maradandósággal ruházza föl a pillanat megörökítésének krónikáját.