A nyár óta őrzöm ezt a képet, amelynek valós alapja ott van, 7 óra távolságra az időzónában, valahol Torontóban, egy családi ház játékszobának berendezett alagsorában, egy terepasztalon, sok egyéb haszontalan holmi társaságában, amelyek külön-külön, de együttesen is, egy varázslatos világ részei, e világhoz pedig leginkább a két ott élő unokám tudja a kulcsot.
Ez a fantázia szülte alkotás, amit most a holnapi Haloweenre emeltem ki egy tartalékkönyvtárból, tulajdonképpen az én szemem láttára épült-készült, részben az én öncélú elképzeléseim is nyomot hagytak rajta.
Amikor a nyáron már mindent meguntunk, ami a gyermekeknek mozgás és lelki élmény, amikor odakint tűzött a nap és még a macska is árnyékba menekült, pedig ő igazán szereti magát minden időkben süttetni magát a nappal, akkor behúzódtunk az alagsor félhomályába, magunk elé állítottuk a félkészen álló platformot, amelyen lécekből, cérnavégekből, gyufaszálakból, gyöngyökből, kagylóhéjakból, műanyag cafatokból, papírból, csavarokból, fésűfogakból és még a jó ég tudja miből ragasztóztuk össze, egyetlen burjánzó, szerteágazó, érthetetlen, de mégis összeálló szerkezetté ezt a megnevezhetetlen semmit, ami mégis valami, a kollektív, szabad és cenzúrázatlan, felelőtlen, minden törvényt felrúgó fantázia terméke, amely mégis igyekszik betartani a fizika és a megmaradás törvényeit, mert hát azóta is áll, tovább fejlődik, nő, dagad, már azt se tudni, mivel kezdődött, mi benne a lényeg és mi a cifraság, a dísz, a barokkos ismétlés, a ritmus.Semmiféle személyes lenyomat nincsen a munkán, mert csak egy amalgám, egy tetszőleges halom, amit akár egy suhintással el lehet seperni, de mert már rég túlnőtte magát minden megengedett határon, félő akár meg is érinteni.
Fotótanúság arról, hogy az embernek vállalnia kell játékösztöneit - ott és úgy, ahol és ahogy éppen alkalom adódik rá.
(Fotó: Dobrescu Anna)
