Henning János nem az egyedüli fotós volt a madarasi táborban, aki szívesen elidőzött a kovácsműhelyben. De hogy valami nagyon vonzotta, az rögtön meglátszik ezen a két képen, amelyek az én értelmezésemben szorosan összetartoznak. Azt is mondanám, hogy egyazon történetnek a két pillanatát hordozzák magukon, amelyekben egyaránt a kovács keze a fő szereplő és a meghatározó látvány.
A felső képen ez a kéz pihen, de nem lazán, hanem a következő fogásra készen, már-már összenőve azzal az üllővel, amit a munka "símogatott" annyira fényesre, hogy a fény is hanyattesik rajta. A kézen látható patina, amelynek árnyalata erőteljesen közelít a kalapács nyelének színvilágához, szoros egységbe olvad a szerszámmal.
Ugyanez a kéz, alul, diszkréten és szemérmesen, megkettőződve emelkedik a levegőbe, a kovács feje fölé, hogy keresztülhúzza az ember fején a fölöslegessé vált bőrkötényt. A munkának vége. A kovács lerakja a páncélját. Kilép a szerepéből, munkájának emblémáját felakasztja majd egy szegre, az egész ember - akár egy távolodó, elvesző dallam - megszelidül. Ha nem képről lenne szó, azt mondanám, csupa zene az, amit látok. S ha zenéről lenne szó, biztosan látnám a képet is, amit Henning megörökített: ott bolyong, a kovács megadó pislogásában, a szemhéjak alá rejtőzve, s csak arra vár, hogy a kötény himbálózó súlya elcsendesedjen a láthatatlan kovácsszegen...
Kemény fába fogom vágni a fejszém, vagy ahogy felénk mondják a fészit. Nem tudom kivülál szemével nézni ezeket a képeket, mivel minden este jelen voltam a zsűrizésen, fotós szemmel, azaz szakmai szemmel azért nem nézhetem, mert (egyelőre) nekem nincs olyan, viszont az olvasokat be tudom avatni abba, hogy mi, jónéhányan, hogyan láttuk, miként itéltük meg ezeket a fotókat. Tudatában vagyok annak is, hogy ez a dolog sok szakértőnek mosolyt csal majd az arcára, dehát nem baj ez, ettől lesz igazán érdekes és talán ők is szembesülnek azzal, hogy hogyan látja az a szem, amely nem lát a kép mögé...
VálaszTörlésA felső képpel nem "találkoztunk", így arról csak a saját személyes véleményem tudnám elmondani, az pedig nem olyan izgalmas, mint az egész zsűri közösségé, az alsó viszont bekerült a "mini pályázatba". Érdekes a dolog, mert akkor nem is igazán tudtuk kommentálni, aztán mindannyian szembesültünk azzal, hogy minél több ideig nézel egy ilyen nemű fotót, annál jobban megtetszik. A zsürizéskor felállítottunk egy sorrendet, aztán ahányszor újra néztük a fotókat, annyiszor rendeződött volna ez a dolog át. Első nap, " Kitenném-e a falra vagy sem" szemmel néztük a képeket, akkor ez a fotó nem nyert. Ha az utolsó napi páyázatra került volna be, akkor biztosan. Addigra megtanítottak a képek "mögé" nézni... Ezen a fotón a kötény és a szakma mögött egyéb is rejtőzik...
VálaszTörlés