Nyírfakéreg

Molnár Attila barátom, a fotótörténet ifjú szakembere és kutatója, archív trófeák szenvedélyes gyűjtője hívta fel a figyelmemet erre a levelező lapra, amelynek látszólag nem sok köze van a fotográfiához, mégis szóba hozom.

Ez az egyszerű tábori levelezőlap, akár egy dokumentumfelvétel, hűen ábrázolja azt a kényszerhelyzetet, amikor az olasz fronton, kommunikációs kedvében s megfelelő levélírókészlet hiányában, vitéz Balla Vincze kerített valahonnan egy nyírfakéreg lemezt és arra rótta fel haza szánt sorait, távoli nejének címezve. A különös textúrájú, sajátos hangulatú tábori lap fennmaradt a családi örökségben, s az unoka, Horváth Zoltán helyezte el egy szegedi közösségi portálon mint érdekességet arra nézvést, hogy mekkora ötletes úr tud lenni olykor a szükség...

A történet itt véget is érne, ha nem képzeltem volna e tenyérnyi nyírfakéregre hirtelen egy fotográfiát. Micsoda régies árnyalatokat, hatásokat lehetne kihozni olyan fotóanyagon, amelynek fényérzékeny rétegét nem üvegre, nem is kartonra, papírra, kerámiára, fémlemezre stb. vitték föl, hanem éppenséggel faháncsra, méghozzá a nyírfáéra! Meg is kérdeztem Attilától, tud-e arról, hogy használták a nyírfakérget fotópapírnak? Ő se tudhat mindent, válaszolta, de még nem késő, a fotográfiában minden út nyitva áll, előre és hátra lehet haladni rajtuk, a technikában nem létezik visszalépés, csak opció, kísérlet - örök próbálkozás az egész fényírás, művésznek és az eljárás technológusának egyaránt. Csak míg az utóbbi az optika törvényeinek határait feszegeti, addig az előbbi semmit sem feledve, szabadon játszik a fotótörténet regiszterén.

Kíváncsian várom, hogy egyszer majd felbukkan az a nyírfakéreg fotó is valahol...