Nem ismertem Fehér Márton külsőrekecsini prímást - ahogy Ádám Gyula írja, a csángó népzene egyik utolsó hiteles megszólaltatóját -, s most a fotós blogjából nyugtázom: május elsején, 76 esztendős korában elhunyt. Nem volt se túl fiatal, se túl idős, de mint minden ember s mint szakmaként űzött művészetének mestere, egyedi és pótolhatatlan.
Gyakorta ismétlődő modellek Ádám Gyula objektívje előtt a népi zenészek. Olyan közegben élnek, amelyben a fotós otthonosan érzi magát. Amikor úgy fotózza bensőségesen ismert jó embereit, hogy közben az ő szívében is dallamra fakadnak az emberi sorsok, de ez a dallam valahogy nem hangokban, hanem fényhullámokban, fény-árny relációkban jut kifejezésre.
A prímás szembenéz a fotóssal. Egészen biztosan tudom, hogy nem a vakon csillogó üveglencsét látja, hanem az ismerős embert, aki mögötte szöszmötöl. Aki nem azért bújik a gépe mögé, hogy elrejtőzzék, hanem hogy eggyé váljon azzal az egyetlen varázsszemmel, amely megcélozza a modell lelkét, és jöhet immár bármilyen halál, az örök élet illúziójával, derengésével az arcán, emléknek s dallamnak itt marad nekünk.
Nyugodjék békében...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése