Vendégbejegyzés: Székedi Ferenc - Ádám Gyula szakrális tárlatáról

Manapság mindenki fotózik, sőt azt is mondhatnám, hogy szűkebb és tágabb hazánkban, Csíkban, a Székelyföldön, Erdélyben kiváló fotóművészekben sem szűkölködünk. De akkor mi teszi mégis egyedivé Ádám Gyulát a fotóművészek között?

Ahhoz, hogy ezt a titkot megfejtsük, két úton kell elindulnunk. Az egyik Ádám Gyula viszonya az emberekkel, másik Ádám Gyula viszonya a képzőművészettel. Maradjunk az elsőnél és kérem, ne döbbenjenek meg, de egy kvantumfizikai példával kezdem. Az egyik legnagyobb német fizikusnak, Heisenbergnek létezik egy úgynevezett határozatlansági tétele, miszerint a mikrovilágban egy részecske helyét vagy sebességét egy időben nem lehet pontosan meghatározni. Sőt, bármiféle agyon technicizált eszközzel is próbálnánk megtenni, annál nagyobb lenne a tévedésünk, mert maga a megfigyelés is hatással van a megfigyelt objektumra.

És azt hiszem, önök már értik is, hová akarok kilyukadni.
Amikor egy fotós embereket, kisebb vagy nagyobb csoportokat fényképez és ők ezzel tisztában vannak, akkor megváltozik a viselkedésük: immár nem ugyanazok, akik voltak, hanem mássá válnak: lehetnek félénkek, modorosak, elutasítók, vidámak, szomorúak, közömbösek, az emberi magatartások és a hozzájuk tartozó érzelmi és arckifejezési skálák mondhatni végtelenek. A fotós tehát hiába próbálja lencsevégre kapni az éppen észlelt valóságot, mert az menet közben, akár az exponálás pillanatában is megváltozik. Hogyan lehetne ezen segíteni? Vannak fotósok, akik adott helyzetre megpróbálják újra beállítani az alanyokat, mások önmagukat igyekeznek észrevétlenné tenni, de létezik egy harmadik út, és az a közösségi magatartás. Ezen jár Ádám Gyula, amikor csángó, székely vagy más közösségeket és kultikus helyszíneket fényképez. Nem a kívülálló rálátásával, hanem az alaposan megismert életforma érzékenységével és lelki átélésével választja ki és közelíti meg témáit, akár úgy is fogalmazhatnék: nem csupán exponál, hanem ott van mindabban, amit megörökít. Noha megtehetné, de soha nem keresi az egzotikumot, hanem a belső emberi világokat fürkészi-kutatja, amelyek ráteszik a maguk pecsétjét a szűkebb vagy tágabb tárgyi vagy akár természeti környezetre is. Igy válnak képei nem csupán emberközpontúakká, hanem egyetemesekké: egy-egy arcban, egy-egy mozdulatban, a csoportos viselkedések dinamikájában vagy drámaiságában felfedezi azt a jellegzetességet vagy azt a kapcsolati hálót, amely azután hatalmas vizuális erővel sugároz ki a képeiről.

Ez tehát az egyik út. A másik pedig, amelyiken halad: a képzőművészet eszközeinek a felhasználása. Ádám Gyula képei soha nem véletlenszerűek, hanem mindig meg vannak komponálva. Fejben megkezdődik mindez már jóval az expozíció pillanata előtt, a szögek keresésével, a téma kiválasztásával és bekeretezésével, és folytatódik az utómunkán, ahol akár kisebb vágásokkal is minden a helyére kerül, miközben a kép megtalálja saját egyensúlyát vagy legtöbbször az aranymetszéssel harmonizáló arányait. Hasonlóképpen a képzőművészetre utal egy másik vonatkozás is. Ádám Gyula erőteljes és senkit érintetlenül nem hagyó mondanivalója számára mindig felfedezi a legtalálóbb fényhatásokat és színtársításokat. Gyakran elgondolkodom: hogyha valamilyen hipermodern számítógépes program átalakítaná festményekké a fotóit, akkor ugyancsak meglepődnénk, hány meg hány klasszikus festő munkásságához társíthatnánk mindazt, amit egyetlen csíki fotóművész hasított ki a minket körülvevő világból.

Ádám Gyula most a szakralitás témakörében állítja ki több évtizedet átfogó képeinek egy piciny töredékét, de akár a kristály az egészet, ugyanúgy tükrözik ezek a fotók művészetének teljességét. A szakralitás, amely több mint szentség vagy istenimádat, amelyről könyvtárnyi a teológiai és a világi irodalom, ezeken a képeken leginkább amolyan népi szakralitásként, vagy egy jóval beszűkítettebb értelmezésben, népi vallásosságként van jelen. Hogyha alapjaira bontjuk ezt a vallásosságot, akkor szellemi és tárgyi vonatkozásokat találunk, egymástól soha nem szigorúan elhatárolódva, hanem ötvöződve, egymásba hatolva. Egy fotós számára nyilvánvalóan a liturgikus vagy a népi szakrális tárgyak megközelítése, megörökítése a könnyebb út és az a nehezebb, amely az istenhitet, az égiekbe vetett bizalmat, ha úgy tetszik a ráció által csak leírható, de nem magyarázható transzcendenciát próbálja bemutatni az emberi arcokon, magatartásban, viselkedésben, érzelmi, szellemi és tárgyi környezetben.

Ádám Gyula fotói

Nyilvánvalóan ez a második a nehezebb út és Ádám Gyulát olyan fából faragták, aki mindig a nehezebbet választja. Karcfalván született, 1961-ben. Pályafutását, néptáncos múltját, tanulmányait, díjait, kiállításainak, könyvillusztrációinak, önálló kiadványainak a számát, címét, megnevezését, az általa szervezett fotótáborok jegyzékét a világhálón bárki megtalálja. De azt már nem, hogy Karcfalvát valamikor Boldogasszony falvának hívták, és aki ott született, az családjában, hagyományaiban, szülőföldjének történetiségében is, önmaga éltető és alkotó erejévé alakítja át a szakralítást, az istenhitet és az emberszeretet. Ádám Gyulával ez történt. És valamennyiünk számára nagy öröm, hogy ez így alakult.

(Elhangzott 2016. szeptember 14-én – Csíksomlyón, a Jakab Antal Tanulmányi Házban, a Boldogasszony oltalmában cimű tárlat megnyitásakor)

Újrajátszott betlehemezések és még sok minden

Több izben irtam s mellékeltem képet is Ádám Gyula csobotfalvi betlehemezőkről készült, ismétlődő kalandjáról. Most, hogy több év tapasztalata áll a háta mögött, a Hargita Népe karácsonyi melléklete (Műhely) kiváncsi lett a művész élményeire és az elmúlt Karácsony tájékán tanulságos interjút készitett. Ennek szövegéből több jellemző részletet is idevágok. (A beszélgetés természetesen nem csupán a betlehemes kirándulásokat érinti, hanem Ádám Gyula egész fotográfusi tevékenységét.)

Ádám Gyula fotója

- Mióta jársz Moldvába a csobotfalvi betlehemesekkel?
- 2006 óta. Érdekes, hogy semmi szervezés nem volt előtte, hanem, mint régen, elindulnak s bekopognak a házakhoz. A csobotfalvi betlehemes tagjai közül mindenkinek van valamilyen kapcsolata. Megérkezünk, s aztán megyünk házról házra. Eleinte megvolt, hogy hol fogadnak, s aztán ez mind bővült. Olyan jó középkori jellege van: almával, borral, dióval kínálnak. S ez évről évre gyarapodott. Most eljutottunk odáig, hogy a végén valamelyik közösségi házban egy jó nagy bulit csapunk.

- Hogy fogadnak ilyenkor a moldvai falvakban?
- Képzeld el, hogy ott magyar szó az ünnepekkor nemigen hangzik el, főleg a kaprával járnak vagy a medvével, az uralás, a kántálás van divatban, úgy hogy ezt a csoportot már várják, s olyan helyekre is beengednek, ahova nem is gondolnád. Egyik helyen például az öregasszony haldoklott. A fia megállt az utca végén, s addig várt, amíg elkapott minket, s az édesanyjának ez volt az ajándék karácsonyra. Olyan kicsi házikó volt, hogy be sem fértünk. Vagy Rekecsinben egyszer egy olyan helyen jártunk, hogy szinte élő betlehemet játszottunk: a házba nem fértünk be, egy kicsi eresz alatt ki volt kötve a borjú, ott volt széna is, az állatok, adtak enni nekik a ház mellett, s ott mutatták be a betlehemet... Rekecsin kissé nehéz hely, ott nem olyan gyakori a magyar szó, először megijednek, félnek, furcsa nekik...
(...)
- Hány tekercs filmet kattogtattál el Moldvában?
- Ha nekiállnék, pontosan meg tudnám számolni, mert a filmeket lehet archiválni, s archiváltam is. A digitális felvételekkel már nehezebb a dolgunk. Olyan is volt akkoriban, hogy több napig voltam kint, de két tekercs film elég volt. Mondjuk, nem is volt több...! S még a végeken lévő fél kockán is használható anyagot sikerült rögzíteni. De azon az egy-két tekercs filmen minden rajta volt. Jó érzés most az új technikával, profi szkennerekkel dolgozni ezeken a filmeken, s a filmek végén, a fél kockákon is találni használható felvételt.

- Mikor álltál rá a digitális technikára?
- Nem tudnám pontosan megmondani, olyan fokozatos és szép volt az átmenet. Nem panaszkodom, mert: hasznomra vált. Eleinte nagyon nehéz körülmények között dolgoztam, semmi segédeszközt nem használtam, nagyon gyenge nyersanyagokkal, s bár a kezdeti orosz gépet sikerült akkori korszerű gépekre cserélni...
(...)
- Mennyire hagyatkozol a gépre, a gépi beállításokra, s mit állítasz be te magad?
- A gépre hagyatkozom nagymértékben. Ehhez viszont ismernem kell, hogy mit tud, s főleg: mit nem tud a gép, a belső hangjaiból is tudnom kell, hogy most éppen kit csinál. Minden kicsi hangját, cserszegését ismernem kell. Olyan nehéz helyzetekben is a gépre kell hagyatkoznom, hogy ha azokat nem tudnám kezelni, akkor nem lenne kép. Tehát egyrészt mindig kell tudnom, mire képes a gépem, ugyanakkor mindig nagy képekben, nagy felületekben gondolkodom. Érdekes módon, a neten például nagyon szép képeket lehet látni, de mihelyt kinyomtatjuk őket, szétesnek. Tehát fényképezéskor kicsit klasszikusan kellene gondolkozni, meglátni azt, amit majd a néző lát. Tehát nagyon fontos a technikai tudás és az emberekkel való kapcsolat. Bizonyára ez már elcsépelt szöveg, de igaz, ez a kettő kell a jó fotóhoz.

- Mind lehet jó technikád, ha nem tudsz bizalmat ébreszteni a terepen, nem találod meg a közős hangot alanyaiddal, főként egy olyan terepen, mint Moldva, ahol az emberek bizalmatlanok az idegenekkel szemben.
- Vannak barátaim, egyébként nagyon jó fotósok, akik elmentek Moldvába azért, hogy nekik is legyenek moldvai fotóik. De az ott készült képek, bár szépek, lélektelenek. Én ezt nem tudom csinálni. Nekem olyan összetettek az ottani kapcsolataim, hogy nem egy faluról tudnék egy kiadványt késziteni, hanem falvakon belül a családokról. Éppen most beszélgettünk arról, hogy márciusban volt egy kiállításom, s a Magvető kiadó megtisztelt azzal, hogy szeretné, ha fotóalbumom jelenne meg náluk. Odajöttek, megnézték a kiállítást, s elmondták, hogy terveik vannak, amelyekbe én is beleillek, de kifogásolták, hogy a képekben nincs történet. Nos, én megmutattam a kiállított képeken, hogy van bennük történet: az eleje és a vége a történetnek a falakon volt, a történet közepe nem került a kiállítás anyagába, de megmutattam nekik. Tehát minden képsorban van történet, egy-egy család történetét a születéstől a halálig és temetésig lehet dokumentálni. A születéstől a halálig benne vannak a hétköznapok és elég-elég durva, elég kemény. Nem olyan, hogy felkelünk...

- Most az jutott eszembe, amit egyszer Balázs Lajos mondott az ő kutatási módszeréről: az ő eszköze az ásó, míg mások a gereblyét használják: a gereblyével rövid idő alatt nagy területről lehet begyűjteni a dolgokat, míg ásóval kis területen, de mélyre lehet ásni. Ezt a hasonlatot követve, te is inkább az ásóval dolgozol. Ezt pedig csak a terepen eltöltött hosszú idővel és az alanyok bizalmával lehet elérni.
- Igen. S a kettő feltételezi egymást. Nagy élményem a változás rögzítése.

- Hogyan élted meg?
- Ott nem úgy következett be, mint Székelyföldön - szépen fokozatosan, hanem nagyon hirtelen, durván. A középkori állapotokat egyből a legújabb kor váltotta fel: a kendervászonból csillogó-villogó kelme lett, a zsindelyből a legújabb építőanyag, a kunyhóból palota. Ezt a kontrasztot kellett megélnem. Egyik nap még villany nem volt, másnap pedig a legkorszerűbb digitális technika honosodott meg: ott már megvolt a leggyorsabb internet akkor, amikor a Székelyföldön még csak beszéltünk róla.

- Hogyan birkóztak meg ezzel az ottaniak?
- Nem tudták megélni. A mai napig nem tudják megélni, úgy összezavarodott minden. Most minden porban hever, mindent szétvertek, sajnos, hogy most nem ez a divat, s jött az, amire nem számított senki, a migráció. A falunak 80 százaléka elment. Viaskodik mindenki a magyar nyelvvel, de egy dologra nem számítottak, hogy a gyermekek zöme Spanyolországban vagy Olaszországban köt ki, a nagymamák pedig nem azért nem tudnak az unokákkal beszélni, mert az unokák csak a román nyelvet ismerik, hanem azért, mert a nagyszülők csak magyarul és románul tudnak, az unokák pedig csak olaszul vagy spanyolul beszélnek. S most van egy olyan generáció, amelyik a nagyanyjával nem tud beszélni. S akkor belekeveredünk egy olyan kérdésbe, amelyhez nem sok közünk van, az identitásért vívott harcba. Soha nem vállaltam ilyen szerepet, de nyakig benne vagyok. Magyar iskola... Tudtam, mire lehet számítani, s azt is, hogy most mi üt vissza. Kapcsolataim révén velem őszinték, s tudom, mi a felszín, de azt is, hogy mi van mögötte.
(...)
- Külön szakma az eseményfotózás. Hogyan egyeztethető össze más fotózással?
- Igen, ez lehetne sajtófotó, de én nem szeretném kategorizálni, beskatulyázni, hogy ilyen fotós, meg olyan fotós. Ez nálam nem igy működik. Számomra csak jó vagy rossz kép létezik. S ha jó, abba sok minden belefér, sok mindent lehet kezdeni vele. Visszatérve a betlehemezésre: nálam állandó pont Rekecsin. S a másik állandó pont a medvetáncoltatás. Az az utolsó napon van, december 31-én. Abban is magyar gyökereket vélünk felfedezni. Vagy a dormánfalvi regölés, ahová mindig elmegyek, részt veszek rajta, s ez egy újabb része az év végének. S akkor kezdődik elölről az év. Január 6-án már egy csodálatos előadás vár rám, Budapesten a Művészetek Palotájában az újévköszöntő, a két és fél órás előadás háttérképei az én fotóim lesznek, s az arculati elemek is az én munkám. Most erre készülök, már 4-én ott kell hogy legyek a szerkesztett anyaggal. A fotókon az ünnepkör mozzanatai meg hangulatai jelennek meg. Elég nagy fejfájást okoz, de... Tavaly is, márciusban volt egy nagy lélegzetű kiállításom, amelynek a kurátora Korniss Péter volt, a szakma legnagyobbjainak egyike. Nagyon szépen bánt az anyagommal, a legnagyobb tisztelettel kezelte. Jó érzés volt, hogy az egyik legnagyobb mesterrel dolgozhattam. Mikor egyik vagy másik munkámat kivette a sorból, megkérdezte, ugye, nem sértődtél meg?! Ez nagy ajándék számomra egy olyan embertől, aki mindig a példaképem volt.

- Az alkotás láza tart téged mozgásban, ugyanakkor azonban néha meg kell mutatkozni, kiállítani az elkészített anyagot, meghallgatni a közönség és a szakma véleményét. Idén több ilyen alkalom adódott számodra?
- Igy van, időnként mérlegre kell tenni azt, amit csináltál. Ha nem, minek csinálod? Kallós Zoli bácsi mondta egyszer, hogy az alkotás nem lehet öncélú. Mit érek vele, ha nem teszem közkinccsé. Éppen ezért nem is foglalkozom vele: vigyék, lopják, másolják, használják... Soha nem csináltam abból problémát, hogy valamelyik portálon posztolt fotóimat felhasználták mások is. Rengeteg helyen jelennek meg, töltik fel... Vigyék...! Ha már egyszer föltetted valahová, az már nem a tiéd!
(...)
- Most úgymond demokratizálódott a fényképezés, ugyanis míg régebb külön gép, film, laboratórium kellett ahhoz, hogy elkészüljön egy felvétel, ma már elegendő hozzá egy nem túl okos telefon. Mindenki kedvére kattogtathat, s különböző felületeken meg is oszthatja képeit...
- Ezt jó dolognak tartom. A hangsúly azonban azon van, hogy miként válogatunk ezekből a képekből, mi hová kerül. Nézd meg a Facebookot...! Nekem ezért nincs Facebookom. Felteszel egy hülyeséget, s már ezer Iájk meg diszlájk érkezik rá, egy komoly dolog mellett pedig gyakran elmennek az emberek.

- De ez a nagy fotózási lehetőség azt is hozta, hogy nagy népszerűségnek örvendenek fotótanfolyamaitok, az általatok szervezett különböző fotótáborok, sikerült a fotóművészet iránt érzékeny generációkat nevelni...
- Nagyon érdekes a tanfolyamainkra járók motivációja: van, aki valóban tanulni akar, de vannak olyanok, akik csak a papírért, a diplomáért járnak, hogy fotósként dolgozhassanak hivatalosan is. Közülük sokan úgy jönnek, hogy nekik már semmi újat nem tudunk mondani. S aztán pár óra után rájönnek, hogy van még amit tanulhatnak. S ha sikerül őket erre ráébresztenünk, nem is kell nagyobb sikerélmény. Van köztük olyan, aki nem tud elképzelni mást, mint amit ő művel, s a tanfolyam végén elmondja: én eddig a gépet csak akkor vittem magammal valahová, ha fotóznom kellett, most meg mindig velem van, nemcsak akkor, amikor dolgozom, hogy bármikor lefényképezhessem, ha olyasmit látok. Ez nagy elégtétel. Látni például nem tudsz megtanítani senkit. Azt csak esetleg a jó példával lehet megmutatni, meglátja, te hogyan birkózol meg egy adott témával, mit hozol ki belőle. A személyes példából tanulnak. Olyan oktatók kellenek, hogy a tanfolyam résztvevői közül bárki bármit kérdez, azt tudja megmutatni. Fontos, hogy legyen hiteled.

-  Tehát nem elegendő a pálya széléről bekiabálni...
- Nem, a gólt be kell rúgni! S nem azt mondom, hogy ezt így kell, hanem, hogy én ezt így csinálom. Sokan az oktatókért jönnek. Nagyon jólesett, mikor valaki azt mondta, az volt a célja, hogy közénk kerüljön, ebbe a csapatba. Sokat gondolkoztam azon, mi az, amit én most átadhatok, ugyanis a saját konkurenciámat nevelem ki. Szó szerint! Meddig mehetek el? S itt nemcsak a technikai dolgokról van szó, hanem a módszereimről, a lehetőségeimről is. S mindig a diáktól, annak hozzáállásától függ, hogy mit tanítok neki. Szerencsés ez a tanfolyam, mert nem úgy zajlik, hogy leadjuk az anyagot, s azzal a hallgató elmegy, hanem egyénenként mindenki megkapja a saját egyéniségére szabott információkat. Meg kell fogni a hallgató gyengéjét, s azzal már tudsz valamit kezdeni. A végén belátja, hogy bármilyen felkészült legyen, még mindig van amit tanuljon.
(...)
Sokszor gondolkoztam, hogy miért kell mindig visszamenjek bizonyos helyszínekre... Egy évben hagytam ki egy eseményt, s itthon más sem járt az agyamban. Pedig az is benne van, hogy a semmire megyek, nem jön össze egy jó felvétel sem. Vagy nem olyan a hangulat. De mindig olyan ajándékokat kapok, amire nem is számítok: gyakran az utolsó percben jön össze egy olyan fotó, amiért érdemes volt napokat eltölteni. Az egyik betlehemezés alkalmával gondoltam a végén: ezért kár volt eljönni. S mikor fáradtan mentünk a kisbusz felé, hogy induljunk haza, olyan gyönyörű fényviszonyok votek, hogy olyan felvételt tudtam készíteni, amit minden kiállításra magammal kell vinnem, Korniss Péter nem engedi, hogy az a kép hiányozzon. Kolozsvárra például elvittem azt a képet, de nem állítottam ki. Erre azt mondta: vedd csak elő! Itt úgy sem látták, nem ismerik. S akkor valaki hátul megszólalt, hogy én azt a képet megrendeztem. Mire megkérdezte: s az mit változtat a kép értékén? Elkezdtem magyarázkodni, hogy én nem rendeztem meg, ez így jött össze, sikerült elkapnom ezt a pillanatot, azt, hogy vége a történetnek. Mutattam, hol állt a kisbusz, hol kellett végigmennie a csapatnak libasorban egy árok mellett... S elkeseredett voltam, hogy vége mindennek s még nincs kép. Hát volt kép! Az az érdekes, hogy minden évben ugyanoda megyünk, de mindig valami újat találok, mindig másként vetődik a fény, más a terep. Ezeket a helyzeteket türelemmel kell kivárni. A másik dolog: azt hiszem, Moldvát kicsit elárultam. Érdekes és Moldvához nagyon közel áll a ragaszkodásom a szórványhoz. Érdekes. Nagyon megérintett a szórvány, egyre gyakrabban keresem fel a szórványtelepüléseket, kötődöm Medgyeshez és környékéhez, Szeben környékéhez. Nem hittem volna, hogy ezeken a helyeken mennyi újat lehet felfedezni.
(...)

Csiki madonna / Ádám Gyula
fotója

- Számomra ennek az évnek volt az egyik nagy sikere, hogy a roma közösségekben fotózhattam, ott készültek a mostani kedvenc képeim. Még akkor is, ha a szivem csücske továbbra is Moldva. Olyan mélyre tudtunk menni, hogy az hihetetlen, de a képeken látszik. Amúgy nagyon fotogének, a színek, a környezet lencsevégre való. Egyrészt feldobott, felemelt, amit láttam, másrészt lehangolt a mérhetetlen nyomor látványa. S az volt a megdöbbentő, hogy azokban a falvakban, ahol ezek a közösségek élnek, a szomszédjaik kérdeztek meg minket, hogy mit tapasztaltunk, milyen emberek, milyen ott bent? Rengeteg vitába keveredtem velük kapcsolatban, ugyanúgy, mint a csángók kapcsán. Ismerem ezt a helyzetet, nem lihegem túl, de most már ismerem őket a hibáikkal együtt.
(Kérdezett: Sarány István)
*
Mindehhez nincs mit fűznöm, az elmondottakat alaposan emésszük meg, akiket érdekel!

Néptáncművészek - óriásfotókon

Csíkkarcfalvi Ádám Gyula ma este értékes munkával ajándékozza meg a csíkszeredai székhelyű Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest: 25 éves jubileumára kiválasztott fotóarchívumából tucatnyi felvételt, amelyeket az elmúlt negyedszázad során készített az együttes produkciói alkalmával, s az ünneplő táncosok székhelye előtti téren, óriásfotók formájában a köz rendelkezésére bocsátja.

Hasonló teljesítménye már volt az elmúlt években, amikor a színtén csíkszeredai Régizene Fesztivál eseményei, jubileuma szolgáltattak alkalmat a művészi számvetéshez. A hivatalból végzett krónikás megbizatás nyomán önálló életre keltek a legjobb portrék, életképek, riportfelvételek. Dokumentumokból kiemelt műalkotásokká léptek elő és művészi tettként kaptak helyet nem csupán az intézmény, de a fotóművész életében is.

Ugyanezt a "játékot" vitte végig az ezredfordulkó utáni években is, amikor a helybeli színház indulásának első éveiről nyújtott eseménydús, művészi "beszámolót". A színház egyik vezető embere akkor így jellemezte a fotográfus gesztusát: "  „Mindannyian a fotós kezében vagyunk, hiszen ő választja ki azt a hangulatot, észrevétlennek tűnő eseményt, melyre később visszatekinthetünk mi, a kép alanyai, vagy a fotó elkészülésének külső szemtanúi”.

Az óriásképek megtekinthetők a szerző blogján - itt.

Arcpoétika - másképpen

A kiállító művész (Fotó MCs)

Első fotóalbumának címét használta fel Ádám Gyula arra, hogy Kolozsváron a Photo Romania Festival 2015 (illetve a Kolozsvári Magyar Napok) keretében május 23-án megnyílt kiállítását megnevezze. Joggal tette: a cím eleve tőle származik, még akkor is, ha a címadás terén találni még erre "rárímelő" azonosságot. A mostani tárlat mindenképpen nyereség: olyan személyiség nyitotta meg (és rendezte el), mint Korniss Péter nemzetközi hírű (kolozsvári származású) fotóművész. A megnyitón jelen volt Sylvia Plachy (André Kertész tanítványa), valamint Colin Ford, a British Media igazgatója. A hangulatos környezetben berendezett tárlat újabb állomás a művész pályafutásán. Fiatal pályatársa, Miklós Csongor, akit a kiállító kért föl a "fegyverhordozói" szerepre, fotóriportban dokumentálta az eseményt. Több tucat képe megérdemli, hogy blogja után ide is felkerüljön.

Van, aki egy nappal a meghívó előtt besurran nyugodt nézelődésre (Fotó MCs)

Középen: Colin Ford Korniss Péter magyarázatait hallgatja - elégedettek (Fotó MCs)

Balról jobbra: Ádám Gyula és Korniss Péter a tárlatnyitón (Fotó MCs)

 Sylvia Plachy figyel (Fotó MCs)

Miklós Csongor fotói

Ádám Gyula a Kolta Galériában

Blogom gyakran "meghívott" vendége, jóbarátom az utóbbi években teljesíti be fotós törekvéseinek javát. Az évtizedek során felgyűlt anyaga pedig egyre csak szaporodik, tárlatról tárlatra gazdagodik a kínálat, neghéz válogatni, mi kerüljön a falakra.

Most éppen a budapesti Kolta Galéria készül bemutatni A megkerült Paradicsom című kiállítását. A tárlat március 5-én, a jövő héten nyílik, Korniss Péter fotóművész nyitja meg, s úgy hallottam, csodaszép katalógus is készül az eseményre, amelynek néhány - lehetséges - lapját e bejegyzéshez mellékelem. A tárlat tanulságairól igyekszem majd a művész elmondása alapján, alkalomadtán itt beszámolni.

Ádám Gyula fotói

A fotós szilvesztere

Ádám Gyula, mint majd minden évben, az évek fordulóját most is munkában, távol a lakhelyétől - de azért az ő lelki otthonában, a csángók között - töltötte. Megjelenését minden szilveszterkor várják, örvendenek neki, s ő maga is rendkívüli élményekkel gazdagodik. Pedig hát közel harminc éve járja ezt a világot... Korábbi gyermek-alanyai már megállapodott felnőttek, szülők, s a fotós új arcokkal, helyzetekkel, életkörülményekkel szembesül. Ezúttal Pusztinán és Rekecsinben fordultak meg a  csobotfalvi betlehemesekkel (akik, nem mellesleg, a megőrzött és felújított népszokást UNESCO-védnökség alá kívánják helyezni), majd Magyardormánfaluban is megfordultak, ahol éppen a hagyományos "medvefesztivál" zajlott. Semmi sincs új tehát a nap alatt, ezekről az eseményekről elmúlt szilveszterek után is beszámoltunk - az új a hazahozott termés, no meg talán az, hogy Gyula egyúttal új gépét próbálta ki a portyázás során - s a benyomás kedvező. Legjobb felvételeit blogjában lehet szemügyre venni, ide csak kettőt vettem kölcsönbe, hogy legyen valami pofája is a blognak, ne csak a szöveg beszéljen...

Óriásfotók a román parlamentben

Előbb Karcfalva főterén, majd a csikszeredai Játékszin előtti placcon, most meg a román parlament impozáns folyosóin láthatók azok az óriásfotók, melyeket Ádám Gyula fotóművész (HMKK) válogatott össze a IV. Székelyföldi Napok tiszteletére a Hargita Megyei Kulturális Központ fotótáboraiban részt vett számos fotóművész hozzájárulásával. Az eljárás, a technika széles körben alkalmazott már külföldön, az első - sikeres - próbálkozások után nálunk is könnyen meghonosodhat. 

A vonatkozó fotókat a maszol.ro képriportjából kölcsönöztem.

Párhuzamosságok és különbözőségek

Móser Zoltánnak végre megjelent izgalmas fotóalbuma a csíkszeredai Pro-Printnél. Évek óta dédelgette-babusgatta  számítógépén a könyv tervezője, Ádám Gyula, életre kelésre - megjelenésre - várva. A közel 200 oldalas album a neves fotóművész és -pedagógus azon meggyőződését illusztrálja, méghozzá saját felvételekkel, hogy a világ egyetlen nagy táj, amelyben párhuzamosságok és különbözőségek egészítik ki egymást szeszélyes alakzatban és ritmusban. A Valahol, Európában (megtévesztő) címet viselő könyv ezúttal eszköznek tekinti a fotográfiát arra, hogy megmutasson és bizonyítson: Európa mindenütt ott van - képileg mindenképpen -, még akkor is, ha nem vagyunk ennek tudatában. Európa ugyanis csupa képi konvenció: egy nagy rakás párhuzamosság és különbözőség...

A címlap

Középkori kapuk a Budai Várban

Medgyesi névjegy: Ádám Gyula

Ádám Gyula: A darlaci harangozó (27. Hmkk-fotótábor)

A medgyesi képmutogatás sorát szinte szabályszerűen zárom Ádám Gyulával, aki a fotótáborok idején az az ember, aki többek között "utoljára oltja el a villanyt". Rám bízott képei közül is azt választottam e rövidke virtuális tárlat végére, mely tárgyát tekintve stílusosan illik a helyzethez. A darlaci harangozó lehetne akár a cím is, pedig egy érett korba jutott fiatal embert látunk, életerőben, két lábbal a földön, aki megpihenteti izmos karjait a harangköteleken, akár a harangozás előtti feszült, vagy az utáni csöndesítő, nem kevésbé feszült pillanatban. Hogy megtörtént-e a harangozás vagy sem, az nem kétséges. A harangozó arcán ott van - derengő önmagába nézés formájában - az egész élete. Hogy kinek-kinek mit mond ez a tűnődő, fanyar mosoly és az egész égbeszállást visszatartó erő, az maradjon a mi titkunk: a messzehangzó harangszó innen, legalulról indul útjára, a kötelek végéről...

Festmény - fotó után

Nem újdonság, sőt, ma már... Ismerek grafikust, aki rengeteg személyről készített már portrét - és jót! -, anélkül, hogy szemtől szemben ültek volna vele. Azaz, mégis csak ültek, de közöttük állt a televízió képernyője. Szóval, a grafikus, ahogy nézte a tévéműsort, tulajdonképpen nem a híreket és az adást követte, hanem az ott megjelenő arctípusokat skiccelte-rajzolta, mintha az élet forgataga zajlott volna az orra előtt, pár karnyújtásnyira...

Ádám Gyula: A suszter és felesége

Ádám Gyula itt látható fotójával (A suszter és felesége) sokan megismerkedhettek a világhálón, ugyanis egy nagy rajongója rendszeresen megosztja a fotóművész neki tetsző legjobb munkáit a Facebookon ismeretlen ismerőseivel. Így figyelt föl rá Gergely Gabriella - aki szabad idejében szívesen hódol a művészeteknek - s annyira megihlette a szóban forgó fénykép, hogy az alábbi festményben örökítette meg a látvány kiváltotta élményt.

Ugyanaz, Gergely Gabriella "átírásában"

Azt is mondhatjuk, hogy lemásolta a fotót, ami egyáltalán nem meglepő a fotótörténetben, hiszen a kezdetekkor - jól tudjuk - a fotográfiák csupán kiindulópontnak számítottak az illusztrátor kezében, azokról készítette élethű rajzait, metszeteit, grafikáit, amit aztán nyomdai úton reprodukáltak.

Egy szeretett fotó

Ádám Gyula: Variációk nagybőgőre

Olvasói levél jutott el kerülő utakon hozzám - egy, a blogban két éve közölt fotó kapcsán, amely a világháló sajátos törvényei szerint jutott el x-hez, y-hoz és z-hez, s onnan került az illetőhöz is. Ha egy akármilyen felvételről lenne szó, meg sem említeném, de ez a kép, amelynek a szerzője Ádám Gyula, hosszú ideje az érdeklődés toplistájának az első helyezettje között található.

Most is látható, hogy a Nehéz teher című kép - amiről a szerző eleinte bizonytalan volt, büszke legyen-e egyáltalán rá, nem tűnik túlságosan hatásvadásznak - állandó felkeresettségnek örvend, s a már említett levél is amiatt meaculpázik, hogy írója valamikor átvette a fotót a blogjába, természetesen a szerző feltüntetésével (de nem a hozzájárulásával), s bár tudja, hogy "rossz fát tett a tűzre", mégsincs szíve törölni a zsákot cipelő nénit, látván, milyen érdeklődés és szimpátia övezi a fotót Fecebook-oldalán.

A levél veleje: hassak oda a szerzőnél, hogy adjon engedélyt a fotó szerepeltetésére, s ha mégis nemleges lenne a válasz, akkor ő szó nélkül meghajtja a fejét. Természetesen, fotósunk majd eldönti, mi a legjobb a számára, melyik megoldás védi legjobban az érdekeit, személy szerint én örvendek ennek a történetnek s kissé irigyelem Gyula barátomat, hogy ilyen kalandok központi szereplője lehet.

És hogy ne váljunk el egymástól úgy, hogy a fotóblog bejegyzése kép nélkül maradjon, álljon itt egy újabb Ádám-fotó, mely ugyancsak megérdemli rokonszenvünket.

HMKK-fotósuli, 8. évad

Nem csak a faragó dolgozik...

Két héten át megvontam magamtól az internet és a blogolás áldásait. Éltem az életemet, szebbnél szebb tájakat láttam, a képiség nem volt hiánycikk körülöttem, ám időközben az történt, hogy Csíkszeredában beindult a Hargita Megyei Kulturális Központ immár ismert fotósulijának 8. évadja, 14 hallgatóval. Mostanáig minden megnyitón sikerült részt vennem, indulástól ismeretséget kötnöm a fotográfia világába újonnan belépőkkel; most ez a lehetőség elmaradt. (Mondják, kerestek is a szervezők, hogy értesítsenek, de nem volt kit...)

Most, alig egy héttel az indulás után, vasárnapra ütemezték a tanulmányi kirándulást: amolyan szeszélyes bolyongás ez a csíki valóságban, annak egy szűk, mégis igen tág körzetében; egy tájegységben, amely ezúttal a Kászonok vidéke volt.Maradt még hely a buszban, velük mentem - ilyen kiruccanáson ugyanis eléggé ritkán vettem részt.

Vadászat után szokás mondani - amikor a vadászok karján, vállán és a hajtókén úgyszintén, csak úgy fürtökben lógnak az elejtett kisvadak (a nagyvadakra ma már igen körülményes lőni!) -, hogy velünk volt a vadász-szerencse. Ez a megállapítás a fotósulisokra is áll, mert azon túl, hogy az élményt jelentő nyergestetői műemlék- és kopjafaemlékpark-fotózás eleve adva volt s a téma nem szaladt el a pillanattal (legfeljebb a kivágás kiválasztása, a felvétel paramétereinek beállítása  jelenthetett problémát), addig Kászonjakabfalván szinte lépésről lépésre kínálta föl magát - előbb az élmény, majd nyomában a látvány is. 

A házigazda elvész a fotósulisok sokaságában

Egy rozzant, düledező, hagyományos kászoni székelykapu előtt ácsorogva egyszer csak megnyílt előttünk a porta, s az ott élő fafaragó (nyugdíjas) gazda dolgos világa. Egy-két ismerkedő mondat után hozta is elő minden kincsét - keze munkájának, népi alkotó kedvének gyümölcseit -, majd a valóságban is bemutatta, mit jelent fafaragónak lenni, a fák erezetéből kibontani a formát és a látványt.

Nem kellett sokat menni, amikor igen különös szépségű, fiatal cigányasszony engedélyezte a társaságnak a fotografálást. A "stúdiómunka" közepén betoppant a felháborodott férj és kérdőre vonta a fotográfusokat, hogy mi a búbánatos nagynyavalyát akarnak a feleségével. Addig-addig, hogy a fotódiplomáciában igen-igen jártas tanfolyamvezető, Ádám Gyula jó érzékkel hárította a szóváltást, mindenki megelégedésére.

A kászoni cigányszépség állta a fotósok rohamát

Volt aztán panoráma-fényképezés a temető oldalából, a völgyben elterülő falu látványára fókuszálva, majd várta a társaságot a kászoni tájház megannyi érdekes kiállítási tárgya. Ez utóbbi helyen a gyengén megvilágított környezetben történő, klasszikus stílusú fényképezést gyakorolták s tanulták meg a hallgatók, majd a napot jó hangulatú kávézással és koccintással zárták a Vackorhoz címzett panzióban.

Örvendhettünk a jó fényeknek, kontrasztoknak, volt részünk napsütésből, esőből, ehettünk mosolygó hullott almát az őszi kertekből, sikerült kézen-közön felfalni egymás uzsonnáját, történeteket meséltünk, a fotósok olykor a saját kedvtelésükből és saját fejüktől vezérelve is elbogárzottak, de végül mindenki elékerült és a leszálló este leple alatt hazagördültünk Csíkszeredába. Ádám Gyula még a lelkükre kötötte: mindenki jól őrizze meg a vasárnapi zsákmányát, mert a továbbiakban ebből fognak majd dolgozni a laborgyakorlatokon és talán a vizsgamunkák kiválasztásakor is.

Kimerülten, a kászoni tájház tornácán
Ádám Gyula fotói

Az "elcsángált" testvér

Azt, hogy egy témát mennyire lehet elkoptatni és mennyire nem, az élet és a körülmények döntik el. Aki a csángók világában fotografál, az óhatatlanul beleütközik a szekéren utazás mindenféle változatával, hiszen azon a vidéken - bár már jócskán betört az autós civilizáció - az állatvontatású járművek még mindig nélkülözhetetlen használati tárgyak.


Ádám Gyula felvételein gyakorta visszatérő elem a szekér, a szekéren utazó, a potyautazó, a terhet szállító... A szekér olyan, mint egy meghosszabbított végtag, egy biztos pont, amely megengedi, hogy ellazuljunk, gondolatainkba temetkezzünk vagy éppen megtegyük azt a bizonyos utolsó utat, amelynek során már nem mi igazgatjuk a tehervonó jószágokat. A fotográfus mindig egy-egy önállóan jelentéses változatában rögzítette ugyanazt a témát - s az itt idézett esetleges példák csak a gazdag portfóliónak a felkotort felszínét jelentik, sosem zavarta, hogy ezt vagy azt a motívumot, elrendeződést már lefotózta. A szekér e képeken olyan, mint az égen a hold, a nap és a csillagok. Van, mert lennie kell...

Kísértő disznóvágások

Régóta őrzök egy képet. Analóg, fekete-fehér. Még a múlt században készült. Szerzője Bálint Zsigmond (Marosvásárhely). Értéke fikarcnyit sem fakult - sőt nőtt a szememben ennek a fotónak. Egyetlen kompozícióban foglalja össze, minimális külsőséggel azt, amire disznóvágásaink redukálódnak: feldolgozni az Állatot, míg megmarad ígéretes, szalonnába öltözött külső burka és vicsorító koponyája, mely úgy, lecsupaszítottan, megkínzottan, kimunkáltan is daccal üzen...

Fotó Bálint Zsigmond

Nemrégen, agyagfalvi Fülöp Lóránt blogján bukkantam ismét a témára, líraian groteszk feldolgozásban: a képen minden a legnagyobb harmóniában, békében, a képelemek kellemetesen illeszkednek, s szinte a nótaszó is megszólal bennünk, ahogy a zenészek néhai Disznó Uraság nótáját húzzák. A képi másság ellenére, a két fotó bennem szorosan összekapcsolódott.

Fotó Fülöp Lóránt

A napokban láttam meg Ádám Gyula friss képei között ezt a disznótoros trófeát, ami szinte-szinte az első replikája - ezúttal színesben. Minden ízében önálló üzenetet hordozó vallomás, mely egyúttal megfosztja mitikus aurájától e rítusként ismétlődő állatáldozatot, amelyen sose az ember, hanem mindig az áldozat, az állat a főszereplő. Sorskép ez, mely anatómiai nyelven szól hozzánk - nem hangulat, hanem leltár -: ez és ez történt, ennyi van...

Egy torz, túlvilági vigyor és néhány szikkadó kolbász- és húsdarab...

Fotó Ádám Gyula

Betlehemes évbúcsú

Harmadik alkalom, hogy így, Szilveszter táján értesítés jön Ádám Gyula barátomtól: székelyföldi betlehemeseket kísér el Moldva csángó falvaiba, mint például Külsőrekecsinbe vagy Pusztinába. Az értesítés pedig nem csipogó sms vagy szűkszavú e-mail formájában ér el hozzám, hanem egy felkínálkozó és élő hivatkozással, amelynek végén ott van a mindent bizonyító, tanúskodó képsor a maga végtelen gazdagságában, történetszerűségében. Pedig ez a történet néhány egyszerű mondattal összefoglalható: szegény emberek keresnek föl szegény embereket mesterkéletlen, hagyományos év végi jókívánságaikkal, betlehemes játékukkal, s mulatnak együtt meghitten mindazokkal, ahol még él a hit, az együttérzés, az egyszerűség, a betlehemi mese varázsa. Az egymásra találás meghitt képei ezek, melyekről hiányzik mindenfajta megrendezettség és álságos számítás.


A fotóművész blogjára feltett képsorból, mint mindig, kiválasztom kedvenceimet, a többihez jó szórakozást és boldog Új Esztendőt kívánok!

Kolta Galéria, 2011. november 10.

Ádám Gyula budapesti tárlatnyitója esemény volt a Kolta Galéria megszokott közönsége számára is. A jó hangulatú indítás, a bevezető szavak, a népzenei közjáték az egyik legnagyobb erdélyi prímás örökértékű portréja előtt, a tartalmas, érdekfeszítő szakmai beszélgetés a mikrofon előtt mind-mind hozzájárultak a csíkszeredai fotóművész utánozhatatlan esztétikai profiljának, tapasztalatának az érzékeltetéséhez. 


Az eseményen jelenlévő pályatárs és tanítvány. Márton Ildikó fotózta a történteket, rendelkezésemre bocsátott képes krónikájából válogattam az itt látható beszédes fotókat.