HMKK-fotósuli, 8. évad

Nem csak a faragó dolgozik...

Két héten át megvontam magamtól az internet és a blogolás áldásait. Éltem az életemet, szebbnél szebb tájakat láttam, a képiség nem volt hiánycikk körülöttem, ám időközben az történt, hogy Csíkszeredában beindult a Hargita Megyei Kulturális Központ immár ismert fotósulijának 8. évadja, 14 hallgatóval. Mostanáig minden megnyitón sikerült részt vennem, indulástól ismeretséget kötnöm a fotográfia világába újonnan belépőkkel; most ez a lehetőség elmaradt. (Mondják, kerestek is a szervezők, hogy értesítsenek, de nem volt kit...)

Most, alig egy héttel az indulás után, vasárnapra ütemezték a tanulmányi kirándulást: amolyan szeszélyes bolyongás ez a csíki valóságban, annak egy szűk, mégis igen tág körzetében; egy tájegységben, amely ezúttal a Kászonok vidéke volt.Maradt még hely a buszban, velük mentem - ilyen kiruccanáson ugyanis eléggé ritkán vettem részt.

Vadászat után szokás mondani - amikor a vadászok karján, vállán és a hajtókén úgyszintén, csak úgy fürtökben lógnak az elejtett kisvadak (a nagyvadakra ma már igen körülményes lőni!) -, hogy velünk volt a vadász-szerencse. Ez a megállapítás a fotósulisokra is áll, mert azon túl, hogy az élményt jelentő nyergestetői műemlék- és kopjafaemlékpark-fotózás eleve adva volt s a téma nem szaladt el a pillanattal (legfeljebb a kivágás kiválasztása, a felvétel paramétereinek beállítása  jelenthetett problémát), addig Kászonjakabfalván szinte lépésről lépésre kínálta föl magát - előbb az élmény, majd nyomában a látvány is. 

A házigazda elvész a fotósulisok sokaságában

Egy rozzant, düledező, hagyományos kászoni székelykapu előtt ácsorogva egyszer csak megnyílt előttünk a porta, s az ott élő fafaragó (nyugdíjas) gazda dolgos világa. Egy-két ismerkedő mondat után hozta is elő minden kincsét - keze munkájának, népi alkotó kedvének gyümölcseit -, majd a valóságban is bemutatta, mit jelent fafaragónak lenni, a fák erezetéből kibontani a formát és a látványt.

Nem kellett sokat menni, amikor igen különös szépségű, fiatal cigányasszony engedélyezte a társaságnak a fotografálást. A "stúdiómunka" közepén betoppant a felháborodott férj és kérdőre vonta a fotográfusokat, hogy mi a búbánatos nagynyavalyát akarnak a feleségével. Addig-addig, hogy a fotódiplomáciában igen-igen jártas tanfolyamvezető, Ádám Gyula jó érzékkel hárította a szóváltást, mindenki megelégedésére.

A kászoni cigányszépség állta a fotósok rohamát

Volt aztán panoráma-fényképezés a temető oldalából, a völgyben elterülő falu látványára fókuszálva, majd várta a társaságot a kászoni tájház megannyi érdekes kiállítási tárgya. Ez utóbbi helyen a gyengén megvilágított környezetben történő, klasszikus stílusú fényképezést gyakorolták s tanulták meg a hallgatók, majd a napot jó hangulatú kávézással és koccintással zárták a Vackorhoz címzett panzióban.

Örvendhettünk a jó fényeknek, kontrasztoknak, volt részünk napsütésből, esőből, ehettünk mosolygó hullott almát az őszi kertekből, sikerült kézen-közön felfalni egymás uzsonnáját, történeteket meséltünk, a fotósok olykor a saját kedvtelésükből és saját fejüktől vezérelve is elbogárzottak, de végül mindenki elékerült és a leszálló este leple alatt hazagördültünk Csíkszeredába. Ádám Gyula még a lelkükre kötötte: mindenki jól őrizze meg a vasárnapi zsákmányát, mert a továbbiakban ebből fognak majd dolgozni a laborgyakorlatokon és talán a vizsgamunkák kiválasztásakor is.

Kimerülten, a kászoni tájház tornácán
Ádám Gyula fotói