2010. február 28., vasárnap

Vicces fotósulisok


Nem másról lesz itt szó, mint a HMKK fotósuli sorozatának harmadik évadjáról, arról a közel húsz fiatalról, akik még el se végezték a hivatásos fotóképző tanfolyamot, máris közösségbe tömörültek és közösségi honlapot nyitottak Vicces fotósulisok címmel.

Az élet úgy hozta, hogy e csoport hétvégéit nem volt alkalmam nyomon kísérni, csak olykor-olykor ültem be egy-egy fél órára-órára közéjük s próbáltam meghatározni azt a jellegzetességet, ami csakis e csoportra jellemző. Az alaphangot a kreatív, szakmai-művészi fortélyokra kíváncsi többség üti le, ők húzzák magukkal mindazokat, akik tanulás és gyakorlatok közben ellankadnak. A korábbi évadokhoz képest sikerült máris több és tartalmas kiruccanásokkal próbára tenniük rátermettségüket a szakmára, s mivel hamarosan vizsgára állnak, úgy láttam jónak, hogy ezúttal eddigi termésükből állítsak össze egy gyűjteményt, megtoldva a képeikhez fűzött kritikai-értékelő megjegyzésekkel. Legyen ez az első nyilvános megmérettetésük - természetesen csak azoké, akik vállalkoznak arra, hogy kritikának vessék alá alkotásaikat.

Az ajtó nyitva áll, egyelőre csak Ferenczi Győző és Lázár Lehel éltek a lehetőséggel. Fotóik, megjegyzéseimmel együtt itt érhetők el. Ugyaninnen lehet majd belépni a további fotósulisok esetében is.

Álljon itt tanúságképpen Szabó Csaba fotója a fotósuliról, a csoportképen láthatók az oktatók is, beleértve a stúdiófotózásnál közreműködő modellt is.

2010. február 27., szombat

Busójárás


Szívből irigyelte a székelyföldieket Zsákai Péter az elérhető közelségben felkínálkozó farsangúcsúztató látványosságok miatt. A hetekkel ezelőtti, témába vágó bejegyzéseimre írta volt, hogy ő maga is kedvet kapott a híres-nevezetes mohácsi busójárás fotózására, ami - mint tudjuk - egyedülálló hagyomány a környéken, megőrzött maradvány az ember ősi játékaiból.

Tetszik nekem ez a fajta vándorihlet, ahogy az irigységből valami pozitív születik, mégpedig az a gondolat, hogy mindenkinek azt és ott kell fotóznia, ami számára a legelérhetőbb, legkézenfekvőbb és legkönnyebben elmondható, képbe rendezhető. Zsákai Péter most felrakta blogjára azt a sorozatot, amit február közepén készített az idei busójárásról. Többedmagával, kíváncsi fotóstársakkal vágott neki a kalandnak, s egyik társa, aki Juice-ként szerepel kedves hangulatú fotósblogja szerzőjeként, saját fotói mellett a történetet is elmeséli.

Zsákai képsorából szándékosan ezt a dekoratív, némileg elvont, színvilágában behatárolt, ám nagyon erőteljes hangulatképet választottam, mert ebben éreztem igazából megtestesülni azt az eleven erőt, ami a már megszokottból kilendíti a tekintetet, mágikussá varázsolja az eseményt és lenyűgözővé a félelmetesnek szánt pillanatot.

Most a székelyföldi fotósokon a sor, hogy irigykedjenek a mohácsi terep távoli előnyei miatt. Lehetséges sóvárgásuk meglehet, hasonlóképpen újabb helyi akcióban fog majd kiteljesedni. Mintha csak a tájak és vidékek fognának össze ezáltal, valahol a magasban!

2010. február 26., péntek

Késik a postás


Európának ama részén, ahol élek, napok óta olvad. Csepeg az eresz. Csobog a hólé. Dalol a csatorna. Roskadnak a hókupacok. Rendesen takarodik a nagy hó.

És akkor a lányomék Torontóból jelzik, hogy két napja hull a hó. Most meg Dancs Artur izent New Yorkból dekoratív, életes fotójával és a mellékelt néhány sorral, hogy Amerikára rászabadult a fehér veszedelem. Ki tudja, hányad ízben már ezen a télen.

"Roppintja ám rendesen már második napja - így Artur. - Tartok tőle a jó öreg kínai postásunkra is hiába várunk ma. Késni fog. Ha jön egyáltalán... Ebben a rettenetes nagy hóviharban... Helyszín: Elmhurst, NY. Időpont: 2010. február 26."

A küldött eseményfotó azért jó, mert rajta van maga az akció. Az, ami éppen történik. Úgy, ahogy éppen megesik. Nyakig a banalitásban. A pillanat néma zenéje: a hózizegés, a csöndbe fulladó táj, a lepel alá készülődő postaládák, minden elképzelhető következmény az origótól jobbra és balra.

2010. február 25., csütörtök

Festők a harcmezőn

A huszadik-
szazad.hu honlap, amely a letűnt század eseményeinek sajtóanyagaiból építi fel a visszajátszott XX. századot, egyre gazdagabb sajtófotó-anyaggal bővítette képtárát. A tematikus képarchívum mellett nekiláttak a korabeli képeslapokban megbúvó nagy mennyiségű archív riportfotót feldolgozni.

Itt bukkantam rá egy első világháborús harctéri idillre, amelynek mind a helyszíne, mind a szerzője ismeretlen, annyi derül ki, hogy magyar katonák - pontosabban a monarchiabeli sereg katonái - népesítik be az amúgy kopár terepet, amely minden bizonnyal harcmező - erre vall a háttérben meghúzódó, fegyverrel a kezükben szolgálatot végző őrszemek, amint a hátukat mutatják a szemlélőnek; de hát ez csöppet sem zavarja őket, ők otthon vannak a harcban, a fotós az, aki idegen ebben a felállításban, meg talán az az előtérben heverő-üldögélő, joviális négyes katona csoport, akik a harci cselekmények helyett vérbeli művészi tettekhez gyűrik fel a zubbonyuk ujját: festeni készülnek a harctéren. Ők a harcmező művészei, akik a küzdelem hevében is a művész szemével nézhetik a világméretű vérfürdőt, bajtársaik bajvívását és esetleges fűbe harapását, aztán majd szép csöndben megföstegetik, kicsinosítják, ha el nem kapja őket egy arra kószáló, fütyülő srapnell, mert a lövedékek nem válogattak, s ott hulltak célba, ahol nekik tetszett, válogatás nélkül.

...De ez még odébb van. Most még az idillt láthatjuk, a hátországnak szánt üzenetet: katonáink jól vannak, hősiesen küzdenek, az őrszemek résen vannak, a művészek föstögetnek...

2010. február 24., szerda

Híd-történet

Hetvenöt éve, 1935-ben avatták föl a belgrádi Pancevo hidat, amely a Duna két partját kötötte össze a szerb fővárosban. Olyan lendülettel építették, hogy két év alatt készült el, s akkora becsben állt a szerbeknél, hogy mindjárt II. Petra királyról nevezték el.

Dicsőségének, stratégiai fontosságának meg is lett a böjtje: 1941 áprilisában a jugoszlávok arra kényszerülnek, hogy felrobbantsák s így állják útját a német csapatoknak. Ám mivel ez nem sikerült, sőt a németeknek sikerül ki is javítaniuk, hogy aztán majdnem a háború végéig használhassák, sorsa további bizonytalanságban volt.

1944 áprilisában és szeptemberében nagyszabású amerikai szőnyegbombázás rombolja porig a büszke belgrádi hidat, a pusztításról készült légi felvételek, a becsapódás célkeresztjével és a robbanások nyomaival pedig azt a technikai fejlődést érzékeltetik, amivel a második világháborús harci gépek rendelkeztek: a legapróbb részletekig képesek voltak rögzíteni és érzékelni a mélyben keletkezett pusztító nyomokat (alsó kép), az eredményesség látleleteit. Érdekes az a precízség, amivel az amerikai légierő kielemezte a hadieseményt, s ehhez az animált fotóelemzést hívta segítségül, kétszeres tanúságként használva fel a képírást (felső kép).

A híd kálváriája azonban nem ér itt véget - tudjuk meg az El nem mondott történetek (Povesti nespuse) honlapról - mert a büszke szerkezetet az 1999-es, Koszovó miatti NATO bombázások se kerülték el, bár ezúttal szerencséje volt: a többi Duna-híddal szemben a Petra állta az ostromot és az egyetlen maradt, amelyen a szerb főváros népe mintegy köldökzsinóron át, az élet hétköznapi jeleit küldözgette egyik partról a másikra.

2010. február 22., hétfő

Gold

Lassan kifogy a föld méhéből, de neve és ragyogása még ma is rabul ejti a szíveket, kiforgatja magából az emberiséget. Az aranyláz néha csillapul, egy ideig enyhe, de nagyon sokszor felszökik. Mint ma is, amikor az emberiség minden létező kincset, bármilyen kevés is legyen az, szeretne azonnal pénzzé tenni, s a pénzt oktalanul elkölteni...

Verespatak csupán jelképe és ürügye ennek a szenvedélynek, s szinte tíz év telt el azóta, hogy a kanadai cég fűt-fát ígérve elkezdte beépülését a Nyugati Érchegység szívébe, oda, ahol nem lehet pontosan tudni, mi ér többet: a történelembe nyúló bányakitermelés és a körülötte épült emberi civilizáció után még a mélyben maradt aranyérc töredéke vagy az a kultúrhagyaték, amit az itt élők megteremtettek maguknak. Ki fog győzni e sokismeretlenes mérkőzésben?

Történelmi fotók tanúsága szerint a bányászat precíziós művészethez hasonló művelet, nem felelőtlen turkálás és nem is hegyek, felszínek, kistájak ide-oda mozgatása, megreformálása, átépítése. Molnár Attila, az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület vezetője több tucat régi, a 19. század második feléből származó fotót gyűjtött össze az erdélyi színesfémbányászat - köztük a verespataki bányavidék - akkori valóságáról. A gyarapodó gyűjtemény, amennyit láttam belőle, kitűnően példázza annak a kulturális értéknek a mértékét, amelynek a nevében ma olyan elgondolások körvonalazódnak, hogy a világviszonylatban ritka ipartörténeti emlékhelyeket bűn citromhéjként az utolsó cseppig is kifacsarni - vissza lehet viszont adni a hajdani rangot, ragyogást és prosperitást, védett örökségek formájában, hiszen ha jól körülnézünk, az egész föld lassan lyukas sajthoz hasonlítható, amelyből jól kirágtuk az ízletes falatokat, s jobbára már csak a járatok maradtak, illetve az emlékek, amelyek közül a képek - s mindenek előtt a fotók - segítenek eloszlatni a hamis illúziókat.

2010. február 21., vasárnap

Létköz


Jó ideje ízlelgetem ezt a nagyon találó, el sem igen koptatott címet, amit Hegedűs Dóra fotográfus csángóföldi fotóiból összeállított kiállításának adott. A tárlat anyagát először az interneten, a művésznő honlapján fedeztem fel magamnak, újabban pedig egy remek kis könyv illusztrációs anyagaként, amely a moldvai csángók létformájához és hétköznapjaik sajátosságaihoz próbál biztos iránytűt adni.

Posch Dániel könyve ugyanis tipikusan egy olyan kiadvány, ami szép is, könnyű helyen elfér, a szívhez kíván szólni a csángók ügyében, és nem mellesleg még igaz is, hátlapján szerény figyelmeztetés: "A könyv megvásárlásával ön a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének Oktatási Programját támogatta." Adja az ég...

Ádám Gyula csángó képeiről már több ízben volt alkalmam vallomást tenni. Hegedűs Dóra beleérző, nem tolakodó, mélységesen meleg életlátása kitűnően működik abban a közegben, ahol az emberi lét hullámai egymásnak csapódnak, s akiket elborítanak, a csángók, úgy érzik, hogy bár nem vétettek semmit, mégis két kő között morzsolódnak, s bármerre húznának is, valami mindig hiányzana életükből - a sajátos önazonosságuk.

A moldvai Gajdarban készült itt látható gyermekfotóján Hegedűs Dóra mintha csak ajándékba kapta volna ezt a helyzetet: a félig üveges, félig "megvakult" okulárét viselő gyermek ártatlan mosolyában benne van létének őszinte öröme, az a tudattalan pillanat, amikor az ember elfogadja azt a közeget, amely őt élteti és meghatározza, még akkor is, ha esetleg a torz optika nem az általunk észlelt, általunk valósnak vélt világot mutatja a számára. Ki merné e csángó gyerek örömét elvenni azzal, hogy idegen mércével megszabja neki: mi a helyes és mi a nem számára? A legnagyobb segítség az lehet részünkről, ha ezeket a suta, olykor torznak tűnő mosolyokat önfeledten élni hagyjuk ott, ahol születtek - a csángó arcokon...


2010. február 20., szombat

Hoki


A vancouveri olimpia időeltolódásos kényszerébe belebambulva néztem-nézegettem a szupergyors hoki-
mérkőzéseket, és a kényelmes karosszékben eszembe jutottak azok az idők, amikor jégkorongmeccset látni mifelénk csakis a jégpályán lehetett, a megfelelő mínuszos hőfokon, védőruhával - és olykor védőitallal - fölszerelkezve, a távoli drukkereknek maradtak a lapok beszámolói és a palánk közelébe merészkedő fotósok bravúros felvételei.

Néhai Nagy P. Zoltán, akit éppen egy hete temettünk Csíkszeredában, alaposan beletanult a hokifotózásba is. Mellesleg szerette a sportokat, hiszen maga is űzött néhányat, ismerte a versenyhangulatot, tudta, mikor érdemes különösképpen odafigyelni, hogy mit hozhat a pillanat és akár a véletlen is. Nem véletlen, hogy egyik sok tárlatot megjárt, többszörösen is díjnyertes képe éppen a hokis felvételei közül került ki (némi manipulálással, persze, de ez akkor még ritkaságszámba ment, nóvumként könyvelték el) s a felgyorsult játék vibráló, az emberi szem számára kápráztató ritmusát fejezte ki a riport tárgyszerűsége helyett.

Az idő, a technika és maga a sport fejlődése is lekörözte azóta - pontosabban elkoptatta, devalválta - ezt a témát, a sportközvetítések, a villámgyors jelenetek rögzítése olyan rafinált eszközökkel történik, hogy nincs is értelme klasszikus kamerával versenyre kelni velük, csak abban az esetben, ha mi magunk képesek vagyunk megújítani a hokihoz, a sporthoz való egész viszonyunkat.

Emlékezésként azért ne feledjük ezt a NPZ fotót, amely nem remekmű ugyan, de útjelző kő egy kísérletekkel teli rögös úton.

2010. február 18., csütörtök

A bajnok

Balázs Attila (Székelyudvarhelyről) tegnap egy linket küldött, amely elvezetett ff farsangi fotósorozatához a szekelyhon.ro honlap galériájához. Jeleztem már több ízben is, hogy a nagy farsangbúcsúztató kedv nagy számú fotósnak jelent kihívást, hiszen a jelmezes, a színjátékot valósággal kiprovokáló tömegmulatság annyira látványos és öntörvényű, akár egy időről időre megismételt népi forgatag, amely minden alkalommal új és új meglepetésekkel szolgál.

A mintegy másfél tucat képből álló sorozat becsületes riporteri munka, s kimondottan jót tett neki, hogy a szín helyett a fekete-fehér és szürke tónusok fejezik ki a rusztikus szórakozás minden lényeges mozzanatát - a felvonulástól az alakoskodáson át Illés elsiratásáig, a táncig és a kínálkozásig. Nem hiányzik a falu jellegzetes helyszíneinek a bemutatása, jelzése sem.

Mindezeken túl azonban legtöbbet mond számomra az itt látható portré, amely a maga mókás egyszerűségével és kedvességével, gyermeki természetességével magán hordja a farsangi hangulat legfőbb jegyeit: a rögtönzést, a jókedvet, a játék felvállalását, a belülről fakadó önkéntességet. A divatos téli sapka, sajátos dekorativitásán túl, meghatározza a pontos időt is - azt az átmeneti kort, amikor a hagyomány keveredik a divatossal, a szokás "kőtáblái" javában repedeznek és e kompromisszumok alapján megtörténik az átmentés újabb húsz-harminc-negyven esztendőkre. Ez a bajnok azt jelzi itt nekünk, hogy a farsangolás még jó ideig témát ad majd fotósnak s néprajzosnak egyaránt.

2010. február 17., szerda

Haláltánc?


Húshagyó kedden, hamvazó szerdán is lassan túl, talán még nem késő az elmúlt szombati farsangtemetésre egy kicsit visszapillantani, hiszen az akkor készült fotók nem évülnek el - hát még azok, amik nem a pillanatnak, hanem az emlékezetnek szólnak...

Öröm volt látni, hogy Csíkszentkirályon mennyi tapasztalt és kezdő, szárnypróbálgató fotós megfordult - nem beszélve most a jószándékú amatőrökről, turistákról, akik szintén szorgalmasan kattintgatták gépeiket. Ott voltak a HMKK legújabb, harmadik eresztésű fotósulijának a tanulói, de nem hiányoztak a tavaly szeptemberi évjárat legaktívabb tagjai sem, mint ahogy arról közös honlapjuk legújabb galériája tanúskodik.

Borbáth Áron, Fülöp Szilárd, Márton Ildikó és Lázár Lehel fotói közül, hosszas töprengés után végül is az utóbbiét emeltem ki, ugyanis ő nyújtotta a legbővebb választási lehetőséget - tekintélyes mennyiségű képsort gyűjtött be a farsangról. Az általam Haláltánc?-nak elnevezett képén a nyersen egyszerű, de igen jól megválasztott képvágáson túl azt a felismerést díjazom különösen, hogy az ízlésesen kivitelezett táncoló bábukat a maguk megelevenített funkciójuk közben, végzetes csókjuk kellős közepén érdemes ábrázolni. A komolyan vett mókázás, az évről évre felcsiholt mese a tűzbe hajított télről frappánsan ott van ezen a fotón - a "haláltáncosok" a maguk módján elevenebbek, valóságosabbak a háttérben látszó közönséghez képest, aki megmarad asszisztenciának, de aki mégis az itt láthatók valódi mozgatója.


2010. február 16., kedd

Fotók a magányról

A blogokba való váratlan betoppanás eleddig mindig rendkívül hatásos volt számomra: akár az időugrás esetén, úgy frissülök fel az újabb benyomásokat számba véve.

Dr. Hajdu Tamás blogjában tulajdonképpen annyi a változás egy korábbi szemléhez képest, hogy nőtt a bejegyzések száma, ami az ő esetében egy fotóból és egy jelentéses - legtöbbször angol nyelvű - beszélő címből áll. Következetesen keresi és meg is találja azt a szívszorító magányt életünkben, amelyet nem a képek hoznak létre, csupán megmutatnak.

Hol egy zsömleszínű kutya ül védtelenül a mindent beborító hóesésben, hol meg egy kint felejtett szánkó álmodik életet egy kihalt iskolaépület előtt. De a magányról szólnak cirkuszi életképei is - ha a kassza előtt fényképezkedő két kamaszra, hol a szeretetre vágyó, bekaszlizott oroszlán félszeg mosolyát szemléljük.

PetMan-ét, vagyis pillepalackot gyűjtő emberét nézve ez a magány némi derűben oldódik föl: a kellően rongyos, topis figura mesés zsákmánya, a kékesen-zöldesen a közönséges szürkébe játszó élénkség valahogy visszafog valamit elesettségéből. Korunk hőse ő, a túlélő, aki vészhelyzetben bennünket is leköröz majd, hiszen az ő életformája már adaptálódott mindahhoz, ami felé korunk behunyt szemmel és önkéntesen, saját akaratból menetel...

2010. február 15., hétfő

Királyi bravúr


Politikusokkal is lehet április elsejét űzni. Sőt, a királyok se kivételek...

Ezt bizonyítja a Life folyóirat egykori fotoriportere, John Phillips 1946-os áprilisi teljesítménye, amit Szinaján, a királyi rezidencia kertjében sikerült a fiatal Mihály román királlyal megrendeznie. Megkérte ugyanis az uralkodót, hogy álljon modellt néhány vidám fényképhez, amin ő szerepeljen, meg a terepjárója, amint a kastély meredek lépcsőjén éppen lefelé ereszkedik. Természetesen, csak pózolásról volt szó, de az ifjú király vette a lapot, s az Untold Stories - Povesti nespuse (vagyis: el nem mondott történetek) honlap most előszedte az idő raktárából a több mint fél évszázada készült három sajtófotót.

A kép a mondén riportfelvételek kategóriájába tartozik, s még azokról az időkről regél, amikor a királyokat és más hírességeket nem kellett paparrazzo módszerekkel megközelíteni és valósággal levadászni, hanem szót lehetett velük érteni, hiszen - a jó fotósok ezt mindig figyelembe vették és respektálták - ők is emberek.

Minden fotómodell ember: a maga személyiségével, öntudatával, méltóságával, képi világával és homloka, vonásai és gesztusai mögött rejlő titkaival.

2010. február 14., vasárnap

Bámulás



Amikor Székely Sándor (Romániai Magyar Szó) riportútra utazott Budapestre - emlékezetem szerint 1994-ben történt a dolog -, akkor meg voltam győződve róla, hogy üres kézzel tér haza. Mindegyre az járt az eszébe, hogy a magyar fővárosból az akkor ott könnyebben és olcsóbban beszerezhető technikával tér meg. Mint minden szenvedélyes és anyagilag nem túl biztos lábon álló fotós, örökké álmodozott, kombinált, kereste a jó alkalmakat és reménykedett... Hogy egyszer valami csoda folytán szuper felszerelés üti a markát és akkor minden addigi gondja elszáll...

A szerencse akként mosolygott rá, hogy 1993 júniusában Fidesz-delegáció élén Orbán Viktor, akkor még kölykösen fiatal ifipárt-elnökBukarestbe is ellátogatott, s az RMSZ-től akkor egy fotóriportert kértek, aki az egész látogatás alatt végigfényképezi az eseményeket. Bukaresti fotóriporterünk csak egy volt, így hát Sanyit delegáltuk, aki becsületesen végigbumlizta a meglehetősen fárasztó protokollt és a végén jókora fényképpaksamétát nyomott a búcsúzkodó Fidesz-elnök kezébe. Orbán megköszönte és arra kérte, hogy majd üzenje meg, mibe kerül neki ez az egész.

Egy évig tökölődött Sándor, hogy felbecsülje, mivel is járna jobban, ha a számla kiegyenlítésére kerülne a sor. Végül közös megegyezésre azt ötöltük ki, hogy a fotók fejében a Fidesz elnöke elrendezhetné, hogy fotósunk legalább egy hónapi riportúton Magyarországon tartózkodhasson. Egyik magyarországi utamon kapcsolatba léptem az illetékesekkel, sikerült nyélbe ütni az üzletet s 1994 nyarán Sándor kiutazhatott az anyaországba.

Nagyrészt Pesten tartózkodott, s természetesen fotókkal tért meg - a technika beszerzését megint későbbre, "jobb időkre" halasztotta. Néhány akkori felvételét galériába helyezve megállapíthatjuk, hogy a riporter szabályosan rácsodálkozott a budapesti életmód akkori nyitottságára. Az itt látható, Bámulás címet viselő fotója nem is a látványt, hanem a látványba feledkezett embert - nevezetesen két törékeny japán turistalányt, illetve a háttérben néhány fiatalt - örökített meg. Az utcán kóborló fotós felfedezte magának az európai nagyvárost, az idegenforgalomtól és szabadtéri látványosságoktól nyüzsgő Budapestet, a köztereket megtöltő, sajátosan szórakozó fiatalokat, egyszóval mindazt, ami a rendszerváltás utáni Magyarország felfelé ívelő pezsgésében irigylésre méltó volt. Ezek a látvány-dokumentumok ma már a múlt időt őrzik - a ma kiutazó fotósok már egészen más témák után néznek a magyar metropoliszban. Vége a derűs.ártatlan bámulásnak...

2010. február 13., szombat

Székely lányok


Ma farsangtemetés volt Csíkszent-
királyon, ahol találkoztak Hargita megye hagyományőrző, farsangoló csoportjai. Volt ott móka, vidámság, enni-innivaló, muzsika rogyásig, de hogy a szellem se szenvedjen csorbát, a szervezők jónak látták egy fotókiállítással megtetézni a látnivalókat, s a községi iskola falain így kapott helyet Ádám Gyula 1000 székely leány című vándorkiállítása, amit a csíkszeredai polgármesteri hivatal rendelt meg a fotóművésztől.

Az 1931-ben rajtolt csíksomlyói rendezvényt Domokos Pál Péter képzelte el , minden nyár derekán oda, ahol a pünkösdi búcsú népsokadalma helyet talált magának - a Kis- és Nagysomlyó közötti nyeregben, a lényege pedig az, hogy a székelyföldi fiatalok évről évre itt mutassák be a hagyományok őrzése iránti elszántságukat, többek között azáltal is, hogy népviseletbe öltözve jelennek meg az egy napos népünnepélyen. A közben hosszú éveken át betiltott rendezvényt felújítva, most igyekeznek új tartalmakat és célokat keresni a hagyománynak, az viszont biztos, hogy fotós számára nem lehet szerencsésebb alkalom egy helyütt megörökíteni annyi változatos viseletet és annyi szép fiatal női alakot. A kiállításról "elcsent" itteni kép látszólag idilli, könnyed sétáját mutatja 5 székely leányzónak. Látszik, hogy ünnepelnek, sugárzik róluk a meghittség és az ártatlanság bája. A természet pedig valósággal körülöleli őket, asszisztál nekik, eleven háttérként kiemelni azt a szépséget, amit a mozdulatok, a gesztusok, a vonalak és a viselet dekorativitása együttesen adnak ki a velük szembe menő, szerencsés - és természetesen, jó szemű, biztos kezű - fotós keresőjében.

2010. február 12., péntek

Roncsok a távolban


Hírlevélből tudom, hogy a
MAFOSZ (Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége) most készíti egyik legújabb pályázatának albumát, amelynek címe Utazás a világ körül 2010. Nem ez az első pályázati kiírása az igen aktív, figyelmét szerteágazóan a Kárpát-medence egésze felé megsokszorozó Szövetségnek, s ezen belül nem ritkák a fotósok utazási élményeire apelláló képírói versengések.

Mivel a rendezvények albumai rendszerint letölthetők a MAFOSZ honlapjáról, magam szívesen gyűjtöm össze a jobbnál jobb képsorokat, nemrégiben például az Ausztrália témájú pályázat anyagát néztem át nagy figyelemmel, amelynek az volt a megkötése, hogy ausztráliai utazás során készült jellegzetes fotók vehettek rajta részt. Érdekes módon, a résztvevők két nagy csoportra oszlottak: az egyiket a Magyarországról Ausztráliába utazók alkották, a másikat az Ausztráliában élő magyar fotográfusok. Tanulságos összevetni a kétféle - a látogató és a benne élő - szemléletet és megállapítani, hogy míg a távolról érkező turista figyelme a látványos, az egzotikus felé irányul (tisztelet a ritka kivételnek), addig a "bennszülött" fotósok biztos érzékkel a lényeg, az artisztikumon, a grafikai hatáson túl is mélyen jelentéses kompozíciókig jutnak el.

Közülük is külön kitűnt a számomra a Jaskó Anita néhány felvétele, amelyek közül az itt látható díjnyertes fotó egy útiriporttal is felér. Nem csak a tónusgazdag, szépen megkomponált látvány lenyűgöző rajta, hanem az ausztráliai valóság szélsőségességét is magán hordozza e roncsautó telepről készült felvétel, amely a színeivel kihangsúlyozott történetelmondás nyelvezetével is megpróbálkozik. A felhőkbe vesző fa uralta tájkép azért vesztes illúzió, mert a védelmet jelentő lombot övező sivárság, az agresszíven háborgó égbolt az emberi életnek csupán holt jegyeire - a roncsokra - bukkan. Minden rejtezik, védekezik, túlél és viaskodik a kéretlenül leigázni próbált, meggyalázott, de soha le nem győzött kontinenssel. A szétesés hamarosan totálissá válik - erről üzen a kép.

2010. február 11., csütörtök

Szenestuskó / Fotó Nagy P. Zoltán


Délelőtt még élt. Holnap készült a Hargitára menni, fotózni. Fél lábbal, ahogy az utóbbi években élt. Érszűkület miatt amputálni kellett az egyik lábát. Közben az egész életét átfotózta. Azzal kezdte a kenyérkeresetét és azzal is végezte. Minden szempontból profi volt. A klasszikus stílusú fotóiskolák neveltje. Az élet avatta fotóssá. Apa nélkül nőtt fel, aki valahol a második világháború viharából sose tért vissza.

2008-ban, Ádám Gyula barátommal együtt albumot szerkesztettünk életműve általunk legjobbnak vélt darabjaiból. Szép könyv lett. Öröm volt dolgozni, különösen filmre készült ff felvételeivel. "Címerem: fény és árnyék". Ez lett a címe. Emlékére válogattam belőle össze az In memoriam Nagy P. Zoltán c. galériát.

Különösen az itt látható, a Természet játéka címet viselő fotója rendített ma meg. Mindig érezte, tudta, hogy ez a fekete állatfej, amit a tűz avatott ennyire félelmetessé, valósággal ördögivé, egyszer kilép a képből és eléje áll. Nem sokáig, csak a döntő pillanatig. Aztán visszatornássza magát az albumba. Vagy a fiókba. Vagy egy polcra, ahol kiállításnyi méretűre van nagyitva. Mert ez az ördöngös állatfej sokfelé osztódva él és létezik. Akár a fotók. Akár az ember. Vagy akár a halál.

1943-2010 között Nagy P. Zoltán boldog volt, mert fotózhatott...

2010. február 10., szerda

H.P. az osztályban


Ahhoz, hogy a mai bejegyzésemet lekerekítsem, másfél napi keresgélésre, nekivesel-
kedésre volt szükségem. Pedig a fotó régóta a kezemben van, éppen csak az nem volt világos, hogyan közelítsem meg a mögötte rejlő történetet.

A felvétel a múlt század hetvenes éveiben készült, tipikus korabeli sajtófotó Erdélyből, méghozzá egy besztercei középiskola egyik magyar osztályából, és az Előre c. napilap egyik riportját kellett illusztrálnia, amely az Erdély szerte ismert és elismert Horváth Pál magyar nyelv és irodalom szakos tanárról és tanítványairól szólt. Aki(k) arról volt(ak) nevezetes(ek), hogy nem egyszerűen csak elvégezte/elvégezték mindazt, amit az iskola rá(juk) rótt, hanem a környéket sűrűn bejáró magyar színjátszócsoporttal tartották a lelket a mezőségi emberekben, néprajzi gyűjtéseket végeztek, irodalmi kört szerveztek - a szórványban, a végeken. A korabeli magyar sajtónak kedvenc pozitív hőse lett a bánsági születésű tanár, a központi és a vidéki lapok egymás kezéből adták-vették a témát s korai haláláig (l978 végén szívroham vitte el) gyakran tűnt fel muszájherkulesi példája ("lehet, mert kell") a lapok hasábjain. Nem véletlen, hogy mind a Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990, mind a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikket szentel neki és művelődésszervezői áldozatvállalásának.

A képről nem lehet tudni, megjelent-e egyáltalán, vagy csak tartalékolták egy riporthoz, de aztán kimaradt ("nem fért"). Jól látható, hogy az osztálybeli életkép a mindent megszépítő "realizmus" kánonjai szerint készült, szerzőjét ma már nem lehet azonosítani: a gyerekközösség, akár egy nagy család, ott tüsténkedik a közöttük álló, magyarázó, tekintélyével és meggyőző erejével mindenkit lenyűgöző tanárral. A tekintetek az övét keresik, ő pedig valahova a meghatározhatatlan messzeségű, de mégis földi célra összpontosít... Egyszóval minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve (á Ferenc József császár), pedig a kép hátterében akkor már annak is ott kell lennie, persze kimondatlanul, hogy tanítványai egy elgurult írószer után kutatva, a katedra alatt rejtett mikrofonra bukkantak, ezt az igazgatóság még aznap jelentette a megyei pártbizottságnak és a minisztériumnak, az iskola pedig felbolydult, mint egy méhkas, senki nem értett semmit, és mégis mindenki megértett mindent, nagy néma csönd minden vonalon, de az idillnek annyi volt, amit aztán tetézett a kedvenc tanár elvtárs halálhíre...

Legendák? Igaz történetek? Horváth Pálról lapok gyűjteményeiben találni még képi emléket. Ezt a fotót a szerkesztőségi szemétkosárból mentettem meg, kb. húsz évvel ezelőtt. Most vettem hozzá magamnak a lelkierőt, hogy legalább ennyit elmondhassak róla...

2010. február 8., hétfő

Kontúr


Közel harminc éve nincs közöttünk, mégis nehéz elfelejteni a sepsiszentgyörgyi Bartha Árpádot. Csak az a feltűnő, hogy képei száma immár nem gyarapodik, jó ideje megállapodóban.

2004-ben a Medium kiadó (Sepsiszentgyörgy) emlékalbumot adott ki, amelyben barátai, ismerősei méltatták a nehéz körülmények között dolgozó, mégis úttörő és maradandót alkotó fotóriporter alakját.Jómagam akkor azt írtam az albumba, hogy amilyen képi gazdagságról árulkodnak a képei, olyan nyers és darabos volt alkotójuk mindennapi megnyilvánulásaiban. Számomra ő az egyik kulcsember, aki megtestesíti az ún. székely szókimondást. Lelkendezve köszöntötte az Előrében - az országos romániai magyar lapban - meghonosított Sötétkamra rovatot a nyolcvanas évtized elején, mindjárt átlátva, hogy nekik és értük, fotósok számára született. Hogy munkájuk ne maradjon teljesen visszhangtalan és ismeretlen. Az ott közölt első felvételeken felbuzdulva ő maga is egész szettet küldött, amelyek most, portfólióba rendezve az utókor rendelkezésére állnak.

Ez a dísztelen, szinte eszköztelen, diszkrét csendélet is közülük való. Békét sugalló összhangját azzal éri el, hogy finom kontúrok hangsúlyozására bízza a rajzot. Nem fél a feketébe játszó sötét tónusoktól - annak ellenére, hogy filmre dolgozik, technikailag nem is a legideálisabb körülmények között. De ő a fénnyel úgy írt, mint más a vékony szőrecsettel: leheletfinoman, de biztos kézzel. Azt hiszem, bár lelke mélyén tisztában volt azzal, hogy bravúros teljesítmények kerülnek ki keze alól, ilyesmire sose hivatkozott. Úgy ment el, olyan szerényen, hogy csak akkor tűnt fel a hiánya, amikor már csak emlékezni lehetett róla. Szerencsére, olyan munkákat hagyott hátra, amilyenekre szívesen hivatkozik az ember...

2010. február 7., vasárnap

Halálfolyosó


A cím kellően sokkoló, de nem az én találmányom. Az itt látható kép szerzője, Urbán Tamás fotóművész díjnyertes felvétele ez, amely az Év Fotói 1995-ös versenyében a Hír kategóriában I. díjat kapott.

Az eredetileg színes felvételt a fotográfus ff-be konvertálta és ellátta a képriporthoz szükséges elemi információkkal:

"Csepelen négy kisgyermek lelte halálát a bezárt lakásukban kiütött tűz következtében. Bence, Szabina, Csaba és Gergő szülei hosszú időre magukra hagyták a piciket. A legnagyobb gyufával játszott, és a lángok nyomán keletkező füstben valamennyien megfulladtak. Az utolsó felvétel az Igazságügyi Orvostani Intézet pincéjének folyosóján készült a testvérekről. Május 10."

Gyufával játszadozó gyermekek... Micsoda régi, elkopott história! Hiszen már tanmesének is régi. Mégis, az életben újra és újra el kell mesélni, szülők és gyermekek okulására. De ez a kép több, mint figyelmeztetés. Tisztelgés a kimúlt kis életek előtt. Az utolsó mozdulatba merevült, elszállt életesély előtt. Innen, e békességes és szomorú, végleges elheverésből már csak a bomlás, a szerves anyag további leépülése, a természetbe való észrevétlen asszimilációja következik. A gazdag életutat bejárt, a bűn és a tragédiák zegzugos helyszínein sokat látott és tapasztalt fotóriporter, aki nemrég befejezett honlapján tárházát adja az élet perifériája történeteinek, a dokumentumriportok készítése kulisszatitkainak, ilyen és hasonló képeivel a megrendülés lecsupaszított, kemény látványát hozza elénk, amikor a piszkos munkát érthetően fásultan végző személyzet gesztusa is az átérzett tragédiáról árulkodik...

2010. február 6., szombat

Korniss Kolozsváron


Rendkívül jó hír a láthatáron: Urbán Ádám jelezte, hogy hamarosan, pontosabban március 3-án Kolozsvárott megnyílik
Korniss Péter Fotográfiák (1967-2008) c. fotókiállítása, ami úgy is értelmezhető, hogy az erdélyi származású jeles fotóművész végre hazatér, bemutatni mindazt, amit szülőhelye iránti ragaszkodása megannyi tanúságaként zömmel az erdélyi valóságból megörökített munkáival.

Az 1937-ben Kolozsvárott született Korniss 12 éves korában költözött családjával Budapestre. A hatvanas évek elején jegyzi el magát szorosabban a fényképezéssel, s szakmai beérése a huszadik század utolsó évtizedeiben következik be. Ehhez hozzájárultak erdélyi hazalátogatásai, amelyekről mindegyre a vidéki népélet kendőzetlen valóságát, alakulóban lévő szokásvilágát, ellentmondásosságát megörökítő gazdag anyaggal tért haza. 1999-ben megkapja a Kossuth-díjat, 2004-ben a Pulitzer Emlékdíjat, neves nemzetközi fotóművészeti társaságok választják tagjaik sorába. 1999-ben alkalmam volt lenyűgöző kiállítását látni a bukaresti parasztmúzeumban (Muzeul Ţăranului Român), most pedig szülővárosa készül vendégül látni egy kerek hónapon át a Művészeti Múzeum termeiben.

Ennyi felvezetéssel elérkeztünk az 1976-ban készült Krumpliszedő c. képéhez, amit a művész honlapjáról válogattam, s amelyen érzésem szerint látni lehet a Korniss-féle fotográfiák sikerének a titkát - ami nem más, mint a valóság hiteles és lényeglátó kimetszése olyan jelentéses és szinte utánozhatatlan kompozíciókban, amelyek nem csupán a témát ábrázolják, nem csak a technikai tökéletességükkel tűnnek ki, hanem a paraszti, a vidéki élet esszenciáját fejezik ki. Azt az önpusztításig menő közvetlen, kíméletlen kapcsolatot a természettel, amely egyrészt meggyötri a falusi embert, ugyanakkor értelmet ad létének, mozdulatainak, szépségének. Ez a krumplit szedegető asszony egyrészt szánnivaló azért a semmi kincsért, amiért úgy kell megkínlódjon, mintha aranyrögöket kapirgálna össze a földről. De mert ismeri az elhivatottságát és elfogadja saját sorsát, a maga szíjas, dísztelen asszonyiságában is megnemesedik minden mozdulata, krumplikat markoló keze, amit csak megérint, kinccsé, életté válik. Ez mind ott látszik ebben a mély asszonyi lehajlásban, amelyből immár nincs felemelkedés.

2010. február 5., péntek

Vídám vészjelek


Nemrég hívta fel a figyelmemet egy kolozsvári jóbarátom egy évente négy ízben megjelenő folyóiratra, amely médiatörténet és kommunikáció profillal határozza meg magát a szellemi műhelyek tömkelegében, s amit a kolozsvári Média Egyesület ad ki immár négy éve. A lap mindenesetre tudományos vitafórum, médiaszakos szakembereknek és diákoknak, de mindenkinek, aki a közléshálózatban akár gyártó, akár a fogyasztó szerepében található.

Természetes, mégis jó dolog látni, hogy a fotó e lapban nem csak hogy megbecsült, hanem kiemelt műfaj, méghozzá úgy, hogy alkotócentrikusan minden szám egy-egy fiatal, rendszerint formálódó tehetség portfóliójával kerül piacra. A neten is olvasható lap tavalyi 2. számában figyeltem föl a zilahi születésű Székely Loránd újságíró szakos hallgató fényképeire, aki több művészeti ágban is sikeresen kísérletezik.

Itt látható két fotóját rokon gondolat és megformáltság kapcsolja egymáshoz. Mindjárt elöljáróban hangsúlyozom, hogy bár eredetiséggel nem vádolhatók, mindenek előtt arra példák, hogy miként lehet ismert, erőteljes szimbólum értékű elemeket sajátosan egyéni hangú funkcióval felruházni. A bekötött fejű koponya közérthetően a memento mori-nak egyik bejáratott ikonja, ám ha jobban megnézzük, hogy a kalózosan megkötött fekete alapú kendő mintázata koponyák garmadájával dekorált, akkor az egész életfontosságú figyelmeztetés groteszk, vagányos árnyalatot ölt, játékossága révén felülírja a komoly változatában már elkoptatott vészjelet.

Hasonló eljárás élteti az alsó kép hatásmechanizmusát is: a dohányzásellenes reklámnak is felfogható kompozíció nem más, mint egy asztalsarok felülnézeti képe, s a benne elrendezett, félig szívott csikkek még csak nem is tagadják, hogy külső kéz céltudatos behatása folytán kerültek alakzatba. A naturalisztikusságában dekoratív kopár kép egy illúzió silányságára hívja fel a figyelmet. Persze, a portfólióban vannak egyéb képek is, ennél talán fontosabbak is, de nagy részük magukon hordja tehetséges alkotójuk egészséges életfintorát.

2010. február 3., szerda

Tömegkatasztrófa

Olykor kénytelen vagyok benyúlni a családi iratok dobozába, hogy onnan húzzak elő egy-egy képet, mihelyt kiderül, hogy azoknak a szűkebb körön túli jelentősége, kisugárzása is van.

Az itt látható fotóról, amely apámat és egy kollégáját ábrázolja, amikor még irigylésre méltóan fiatalok és cserkészek voltak (ez látszik az öltözetükön), sokáig azt hittem, hogy nem több egyszerű pillanatképnél, amelyen két egykori jóbarát közösen örökíttette meg egymást, közös élményeik emlékére. Mivel amikor még lett volna kit megkérdeznem a fotó jelentősége felől, nem volt kezem ügyében, most viszont hiába nézegetem el többször is, már nincs aki kulcsot adjon hozzá...

És mégis, a véletlen ma úgy hozta, hogy váratlanul éles fény derült mindarra, ami a kép háta mögött, láthatatlanul ott lebeg. Egy barátom keresett meg, két 1936-os ifjúsági folyóirattal a kezében, amelyekhez véletlenül jutott s amelyben felfedezte ugyanezt a fotót, a hozzá tartozó kísérő riporttal együtt. Ebből megtudhattam, hogy az édesapámat (jobboldalt), Cseke Vilmost és kollégáját, Ilyés Sándort ábrázoló kép 1936 júniusában készült, abból az alkalomból, hogy II. Károly király a Cotroceni-i palota előtti nagy népünnepélyen személyesen nyújtotta át nekik a legnagyobb cserkészkitüntetés, a Virtutea cercetărească bronz fokozatát, kimagasló cserkészparancsnoki munkásságukért. Látszik is a mellükön a gondolom, megérdemelt kereszt, viszont örömükbe - és ez már nincsen a képen, bár azt hiszem, mosolyuk hiánya mégis csak ennek tudható be - üröm vegyült: az ünnepség közepette a nagyszámú ünneplő alatt leszakadt a fából ácsolt dísztribün (ezer főre tervezték, de ötezren szorongtak rajta), s a korabeli lapok szerint a katasztrófának 15 halálos és sok száz sebesült áldozata lett (lásd a korabeli fotódokumentumokat is).

Apám sose beszélt nekünk életének e közjátékáról, vagy ha beszélt is, nem olyan hangsúlyokkal, hogy megmaradjon bennünk. És ha nincs a ma délutáni látogatás, sosem tudom meg, hogy a korrektül elkészített portrékép tulajdonképpen egy tömegszerencsétlenség túlélésének közvetett krónikája.