Vihar volt...

Agyonfotózott a téma, de mindig lehetőséget nyújt a fotósnak, hogy valamit másként, jobban, a többiektől elütőbben csináljon. Mint a tegnapi, Közép-Európára zúduló időjárási front. A Kolozsváron készített fotók precízek, látványosak. A villámok valósággal lenyűgözik az embert. A maszol.ro nem állta meg, hogy ne ossza meg olvasóival az élményt. Én az ő példáját követtem...

Fotó Cristian Hiristea

Sylvia Plachy Kolozsváron

A kiállítás plakátja

Nagy élménye lehetett a Photo Romania Festival 2015 szakmai és laikus közönségének a magyarországi származású Sylvia Plachy május 24-én zárult fotótárlata a kolozsvári művészeti múzeumban. Az 1956-ban Budapestről Amerikába emigrált művésznő mögött nagy fotóriporteri tapasztalat áll, amelynek tanulságaiból elmondott néhányat a kolozsvári közönségnek is, egy izgalmas, vetített képes előadáson. A képeihez fűzött érdekes magyarázatokon túl jó volt hallani néhány olyan személyes intelmét, amelyeknek bármelyik fotográfus valamilyen formában hasznát veszi.

Nem szégyellte ugyanis bevallani, hogy ő maga szégyenlős természetű, nem szívesen tolakodik közel egy látványhoz, bár tudja: az újságírónak, a riporternek könnyebb a dolga, hiszen a háttérben is jegyzeteket készíthet, figyelhet, dokumentálódhat. A fotósnak azonban nyíltan a színre kell lépnie, hogy képe megszülethessen, s ez sokszor erkölcsi dilemmákat okoz. Megörökíteni vagy beavatkozni? - teszik fel sokszor a kérdést magukban a fotósok, amikor egy balesetet, szerencsétlenséget látnak s szeretnék rögzíteni. Az amúgy törékeny riporternő válasza: ha segíthetsz, akkor segítsél, ha meg nem, akkor fotózzál! Nagyjából ilyen egyszerű a válasz a dilemmákra - fölösleges sokat problémázni.

Sylvia Plachy: Adrien Brody (1998)

Azt is elmondotta, hogy munkásságában fontos helyet foglal el a fia, Adrien Brody fotózása. Szeretne külön albumot szentelni e számára kedves témának, mert úgy érzi, hogy fotós érdeklődésével és következetes dokumentálásával tulajdonképpen a fiát segítette fölkészülni a színészi létre, amelyre elhivatott. Bevallotta: ha nem kötötte volna Kolozsvárhoz mostani tárlata, valószínűleg a fiát követte volna Cannes-ba, a filmfesztiválra, hogy újabb képekkel gazdagítsa a róla szóló portfóliót.

Sylvia Plachy fotója (1980)

Sylvia Plachy: Két hölgy Charlestonból

Arcpoétika - másképpen

A kiállító művész (Fotó MCs)

Első fotóalbumának címét használta fel Ádám Gyula arra, hogy Kolozsváron a Photo Romania Festival 2015 (illetve a Kolozsvári Magyar Napok) keretében május 23-án megnyílt kiállítását megnevezze. Joggal tette: a cím eleve tőle származik, még akkor is, ha a címadás terén találni még erre "rárímelő" azonosságot. A mostani tárlat mindenképpen nyereség: olyan személyiség nyitotta meg (és rendezte el), mint Korniss Péter nemzetközi hírű (kolozsvári származású) fotóművész. A megnyitón jelen volt Sylvia Plachy (André Kertész tanítványa), valamint Colin Ford, a British Media igazgatója. A hangulatos környezetben berendezett tárlat újabb állomás a művész pályafutásán. Fiatal pályatársa, Miklós Csongor, akit a kiállító kért föl a "fegyverhordozói" szerepre, fotóriportban dokumentálta az eseményt. Több tucat képe megérdemli, hogy blogja után ide is felkerüljön.

Van, aki egy nappal a meghívó előtt besurran nyugodt nézelődésre (Fotó MCs)

Középen: Colin Ford Korniss Péter magyarázatait hallgatja - elégedettek (Fotó MCs)

Balról jobbra: Ádám Gyula és Korniss Péter a tárlatnyitón (Fotó MCs)

 Sylvia Plachy figyel (Fotó MCs)

Miklós Csongor fotói

Kolozsvári retrók

Két esemény is kötődik a kincses városhoz, ami egyben szülőhelyem is, bár egyre fakuló emlékek kötnek hozzá. Érdekes jelenségnek tartom, hogy mind több az alkalom, amikor a város retróhangulata folytán a közelebbi és a távolabbi múlt fölelevenítése zajlik, nem egyszer a fotográfia révén.


Nemrég nyílt meg fotótárlat Kolozsváron a város 1948-65-ös korszakából, amikor is a "népi demokrácia" idejét éltük s megindultak a nagy bontások és új városnegyed-telepítések hórukkos hullámai. Azokban az évtizedekben számos, gyermekkoromból ismert, egyre romosodó, neorealista hangulatú épület (kulipintyó? viskó?) lett egyenlővé a földdel, s épültek helyükre olyan "büszkeségek", mint pl. a Diákművelődési Ház, később a Györgyfalvi negyed, a Marasti-tér és környéke, a Monostor. És közben csorbult a régi Kolozsvár archív arculata. 

Szintén nemrégiben történt, hogy az 1900-as évek elejéről származó, pornófénykép-gyűjteményt találtak az egyik belvárosi ház padlásán. A névtelen, a jelek szerint professzionális fényképész által készített felvételek propaganda célokat szolgálhattak az akkor működő nyilvános házak számára, amelyek a polgárság és a diáksereg igényeit voltak hivatottak kielégíteni. Segítségükkel jól tanulmányozhatók nem csupán a korabeli erkölcsök, hanem az akkori divat, társasági, illetve intim viselkedési formák, gesztusok, az erotikus szolgáltatás "fejlettségi" szintje. Ez indokolta, hogy a leletet megtaláló gyűjtő a képekből felrakott az internetre is...

Facsaratos kémény

Az itt látható építészeti furcsaság a kolozsvári Mócok (Unió) utcában álló egyik 18. századi házon látható. A város történelmének legendás ismerője, néhai Kelemen Lajos történész-levéltáros nevezte el a csavart alakú kéményt "facsaratos kémény"-nek, amely így különleges státust is nyert Erdély központjának érdekességei között. Némely helytörténész úgy tudta, hogy a csavarás a török hódítók lelkén szárad, mások viszont feltételezik, hogy a házat német telepesek emelték s a kéményt a barokk kor divatjának megfelelően, egyszerűen csak a díszítés kedvéért az építő "megfacsarta".

Ámde milyen az ember? Egy kis legenda, borzongás nélkül nem is veszi komolyan a műemlékeket, természetes hát, hogy e máskülönben nem igazán rendhagyó épülethez is megszületett a szükséges körítés, jócskán gyermeteg történet formájában.

Az 1990-es, legutolsó Előre Naptárban Lőwy Dániel írta meg érzékletesen a facsaratos kémény körüli hiedelmeket (Város felülnézetben c. izgalmas esszéje egy sokat tapasztalt kéményseprő tapasztalatai nyomán vette számba Kolozsvár érdekes építészeti emlékeit), s ebben a sűrített tető- és kéménytörténetben nagy hangsúlyt kaptak az eredeti fotók is.

Az a bizonyos legenda (a Lőwy által legkedvesebbnek nevezett) pedig így szólt:

A házban valamikor egy igen fázós tulajdonos lakott, aki állandóan fűtött a kályháiban. A kéményen át kitóduló füst viszont szörnyen ingerelte a monostori Vámház közelében lakó ördög amúgy nem kényes orrát. Meglátogatta volna a fázós lakót, de a városba nem nyerhetett bebocsátást, ezért az éj leple alatt lopózott oda a füstöt ontó házhoz, s bosszúból úgy megcsavarta a kéményét, hogy azóta is a csodájára járnak.

Korniss Kolozsváron

Rendkívül jó hír a láthatáron: Urbán Ádám jelezte, hogy hamarosan, pontosabban március 3-án Kolozsvárott megnyílik Korniss Péter Fotográfiák (1967-2008) c. fotókiállítása, ami úgy is értelmezhető, hogy az erdélyi származású jeles fotóművész végre hazatér, bemutatni mindazt, amit szülőhelye iránti ragaszkodása megannyi tanúságaként zömmel az erdélyi valóságból megörökített munkáival.

Az 1937-ben Kolozsvárott született Korniss 12 éves korában költözött családjával Budapestre. A hatvanas évek elején jegyzi el magát szorosabban a fényképezéssel, s szakmai beérése a huszadik század utolsó évtizedeiben következik be. Ehhez hozzájárultak erdélyi hazalátogatásai, amelyekről mindegyre a vidéki népélet kendőzetlen valóságát, alakulóban lévő szokásvilágát, ellentmondásosságát megörökítő gazdag anyaggal tért haza. 1999-ben megkapja a Kossuth-díjat, 2004-ben a Pulitzer Emlékdíjat, neves nemzetközi fotóművészeti társaságok választják tagjaik sorába. 1999-ben alkalmam volt lenyűgöző kiállítását látni a bukaresti parasztmúzeumban (Muzeul Ţăranului Român), most pedig szülővárosa készül vendégül látni egy kerek hónapon át a Művészeti Múzeum termeiben.

Ennyi felvezetéssel elérkeztünk az 1976-ban készült Krumpliszedő c. képéhez, amit a művész honlapjáról válogattam, s amelyen érzésem szerint látni lehet a Korniss-féle fotográfiák sikerének a titkát - ami nem más, mint a valóság hiteles és lényeglátó kimetszése olyan jelentéses és szinte utánozhatatlan kompozíciókban, amelyek nem csupán a témát ábrázolják, nem csak a technikai tökéletességükkel tűnnek ki, hanem a paraszti, a vidéki élet esszenciáját fejezik ki. Azt az önpusztításig menő közvetlen, kíméletlen kapcsolatot a természettel, amely egyrészt meggyötri a falusi embert, ugyanakkor értelmet ad létének, mozdulatainak, szépségének. Ez a krumplit szedegető asszony egyrészt szánnivaló azért a semmi kincsért, amiért úgy kell megkínlódjon, mintha aranyrögöket kapirgálna össze a földről. De mert ismeri az elhivatottságát és elfogadja saját sorsát, a maga szíjas, dísztelen asszonyiságában is megnemesedik minden mozdulata, krumplikat markoló keze, amit csak megérint, kinccsé, életté válik. Ez mind ott látszik ebben a mély asszonyi lehajlásban, amelyből immár nincs felemelkedés.

Kanális

Gyerekkoromban még ilyen kanálisfedőkbe botlottam, s amíg felhorzsolt térdemet nyálazgattam, sillabizálni próbáltam a rézveretű, ám szutykos körfeliratot:

"KOLOZSVÁR SZ. KIR. VÁROS VIZMŰVEK"

Nem tudtam, mi az a SZKIR. Anyámat kérdeztem, ő megfejtette a rejtélyt: - Szabad királyi város. Azt jelenti.

Ezt se értettem. A várost még igen - de hogy szabad és királyi?

Ma már érteném, de csak ez a fotóm van meg tanúságul. És addig lesznek ilyen kanálisfedők, amíg ez a kép - Csomafáy Ferenc fotója - fennmarad valahol.