2009. augusztus 31., hétfő

Fehéregyháza, 1999

Jócskán bejáratott kép ez az emlékfotó, amely 1999 júliusában készült, Oláh István akkori székelyudvarhelyi RMSZ-tudósító jóvoltából, Fehéregyházán, az ott rendezett hagyományos Petőfi-megemlékezés egyik kerek évfordulóján.

Ilyen felvétel száz és ezer és talán tízezer is készült már az évtizedek folyamán, glédába lehetne állítani valamennyit s még mindig akadna néhány, ami elkerülte a gyűjtők figyelmét.

Mert a Petőfi-ünnepség olyan, hogy egyszer meglegyint, s aztán nem ereszt. Az lenne most a feltűnő, ha hirtelenében elmaradna a népség-katonaság a júliusi rendezvényekről. Ha elfogyna az érdeklődés. Ha nem lenne, akik a bronz költővel szinte vállvetve, de mégis az ő árnyékában jelenlétükkel hitet tennének amellett, hogy hívei a költészet társadalmi elhivatottságának. Hogy a kigombolt dolmányos örökifjúban valami olyasvalakit lássanak, aki ők maguk is szívesen lennének, de talán lekésték a pillanatot, talán a pillanat nem volt olyan, hogy néven szólítsa őket, de lehet, egyáltalán nem is volt pillanat Petőfinek lenni.

Valahányszor fehéregyházi ünnepet kell illusztrálni, mindig ennél a képnél kötök ki a magam számára, ezt érzem igazán hitelesnek, szűkszavúságában mindent elmondónak. Az ünneplő tömeg és a költő néma egymásra találása - így fogalmaznám meg sugallatát, de inkább nem teszem, mert csak silányítom vele a tanúságot egy séma, egy lecsupaszított jelkép irányába.

Jobb, ha nem teszem.

2009. augusztus 30., vasárnap

Zsákutca

A jubileumi - a 200. - bejegyzést (megint) szívbéli jó barátomnak tartogattam, akitől pár hete váltam el Kanadában, s akitől annyi szépet és jót kaptam az életben.

Mindenek előtt ihletet a művészet élvezetéhez, illetve eligazítást a valóság látásához. S mindezt a lehető legegyszerűbben: nem átallotta megosztani velem mindazt, amin éppen dolgozott, ami foglalkoztatta, amibe világjárása közben belebotlott.

Pusztai Péter Zsákutcá-ja nem csak a szerencsésen nyakon csípett szó- és képjátéknak köszönhetően él. Ha csak az ötlet éltetné, meg se parittyázná az ember. De magán hordozza mindazt az aleatorikus életszerűséget, ami nélkül a fotó csak a valóság másolása marad. Itt a szín, a kompozíció, a fények és árnyak esése, a kendőzetlenség, a holt tárgyak elevenné válása együttesen alkotják mindazt, amit egy nyugati típusú zsákutca hangulatilag és vizuálisan is lenyomatként hagy az emberben.

A zsákutca alkotó elemeit - az elhagyott, várakozó járművek, a kép középpontjában díszelgő, fényes szemeteszsák, a masszív, fölénk emelkedő falak vonalai, a háttérbe futó párhuzamosok - bármikor meg lehet komponálni, el lehet képzelni, majd megörökíteni, de ez nem ugyanaz, mint amit e kép sugall.

Valahol eltévedtünk és most már csak kifelé farolhatunk szorongatott helyzetünkből - de mi vár ránk? Ez a kérdés fájdalmasan ott feszül a kép hátterében.

2009. augusztus 29., szombat

A fotográfia napja

Ma van a Magyar Fotográfia Napja.

Nincs miért szégyenkezniük a magyar-
földieknek: hozzájárulásuk a világ fotóművészetéhez tényleg látható erejükön és nagyságukon túli nagyságrendet jelent.

Ádám Gyula küldte ezt az életképet erre az alkalomra a blognak, s mint a jó fotós, aki egy képpel mindent tökéletesen elmond, ezúttal is remekel: szellemesen őrizte meg a szerencsésen ellesett csíksomlyói pillanatot (Kájoni János szobra előtt a kolostor belső udvarán) arra az alkalomra, amikor súlyos mondanivalót is képes hordozni felénk.

Számomra a kép egyértelműen sugallja a fotográfia tényleges demokratizmusát, elterjedését. Mert ha már a papok is fotografálnak (s nem is akármilyenek, hanem a ferencrendiek), akkor tényleg mindenki fényképez ezen a földkerekségen. A fotótanúság tehát óriási. A felelősség is, akár csak a szelekció...

Ui. Közben Ádám Gyula jelentette, hogy csütörtökön, 2009. augusztus 27-én menetrend szerint lezajlott, a fotográfia napjára készített Megőrzött történelem - régi fotográfiák az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület archívumából című kiállítás megnyitója Csíkszeredában. (Az eseményről szóló képriportja itt látható.)


2009. augusztus 28., péntek

Borospince

Van valami érdekesség egy borospincében? - kérdezném magamtól, de még mielőtt megtenném, tudom a választ is. Mégpedig azt, hogy - van.

Az érdekesség a bor.

Bár a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy borospincében borra leljen az ember, s a szenzáció inkább az lenne, ha egyiptomi múmia nézne velünk farkasszemet a pincehomályban, ez a felvétel, mely a kolozsvári Fotofilm professzionális stúdió (feltehetően) második világháború elején üveglemezre készült kolozsvári reklámsorozatának egyik darabja. A "kicsi magyar" világból dokumentálja a nevezetes Ursus söröző borpincéjének kínálatát.

A képen látható hordók szerint a szemlélővel szemközti főhelyen trónoló, 1931-es Steininger lehetett a fő attrakció, alatta a még kisebb Erdélyi Aszú, fölötte pedig egy 1934-es Rizling... 1934 "lenyomozhatóan" még Szürkebaráttal kínálja magát, a legtöbb viszont a 37-es, 38-as évjárat.

Persze, a kis helyi szenzáció sem hiányzik e reklámfotóról, mégpedig az, hogy ez egy söröző pincéje, viszont hiányzanak róla a söröshordók. Úgy látszik, azok annyira közönségesek és említésre se érdemesek voltak, hogy elegendőnek látszott, ha az üzlet elnevezésében szerepelnek.

Ha nem csal az emlékezetünk, már annak idején is a "Sör, Bor, Pálinka" fixmenü dívott minden italmérésünk ajtaján, függetlenül attól, hogy borozónak, sörözőnek vagy köpködőnek hívták...

2009. augusztus 26., szerda

Az előadás (Turánitz J. Lajos)


Majdnem minden összejött, hogy az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület tárlata, amely a Magyar Fotográfia Napját köszönti csütörtökön Csíkszeredában, teljes sikerrel járjon.

A kitűnő plakáton túl a hírverés, a széleskörű beharangozás támogatta az úttörő kezdeményezést, az alábbi hírt például a Hargita Népében lehetett olvasni:

"A Hargita Megyei Kulturális Központ első alkalommal szervez a Magyar Fotográfia napját megünneplő rendezvényt. A Megőrzött történelem című kiállítás, amelyen régi fotográfiákat láthatunk az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület archívumából, csütörtökön 18 órától nyílik meg a Megyeháza kiállítótermében. A megnyitón közreműködik: Turanitz Lajos kolozsvári művészettörténész. A kiállítás anyagát nagyított régi magyar fotográfiák, valamint eredeti, névjegykártya-méretű fotográfiák képezik. Ugyanakkor válogatást láthatunk a magyar és az egyetemes fotográfiatörténet kiemelkedő mestereinek munkáiból, közöttük számos olyan munkát, amelyek eddig nem jelentek meg nyilvánosan. A kiállítás szervezői: Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Kulturális Központ és az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület. Támogató: a Communitas Alapítvány."

Sajnos, a sors gyakran beleszól az emberi tervezésbe: a nagy lelkesedéssel készülő előadó tragikus családi esemény következtében csak az előadását küldhette el Kolozsvárról, sajnálkozó sorai kíséretében és egyben azzal a reménnyel, hogy ez csak a kezdet volt az egyesület és az ő kapcsolatában.

Molnár Attila fotóművész, az EFME elnöke jóvoltából ide is elmentjük a holnapi előadás szövegét, amit Csíkszeredában olvasnak fel a tárlatnyitón.


Gondolatok a Magyar Fotográfia Napja tiszteletére

Régi Fotográfiák az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület archivumából című kamarakiállítás alkalmából
Csíkszereda 2009. augusztus hó 27.


A fénykép azon kívül, hogy az élet krónikása, a pillanat művészi rögzítése is. A fényképészet az egyetlen olyan nyelvezet, melyet a világ minden részén megértenek. Korunk egyik fontos kifejezési eszköze, millió ember szívéig hathat el és azonnali befolyása nagyobb lehet, mint a hagyományos művészetek alkotásainak.

A művészi fényképek azon túl, hogy ábrázolnak, közölni is akarnak valamit, aminek csak alkalma, hordozója, esetleg ugródeszkája az, amit ábrázolnak. A fényképezőnek mindig el kell tudnia csípni a felvétel legjobb pillanatát, egyszerűen azért, mert a tova tűnő pillanatok szárnyán röppenő látványokat mozdulatlanná fogja a fényképezőgép memóriája és a képzelet képbe rögzíti az élet mozgását az exponálás pillanatában.

Mi tehát a fénykép, a fényképészet? A szó hármas jelentéssel bír: egy olyan technika, amely képeket állít elő egy fényforrás segítségével; egy kép, amit ezen technika segítségével hozunk létre és végül a művészi grafika egy olyan ága, amely ezt a technikát alkalmazza.
A fényképészet, másként fotografia szó eredete két görög kifejezés összeolvasztására vezethető vissza.: fotos= fény és graphy=rajz, írás. Szó szerint úgy fordíthatnánk magyarra, hogy „festészet a fény segítségével”.

Szóljunk pár szót a fényképészet történetéről és fejlődéséről.

Már a görögök - itt Arisztotelész korára gondolunk - ismerték a sötétkamra működésének elvét. Pár száz évvel később az alkimisták felfedezték, hogy a fény hatására az ezüstklorid megfeketedik. Még később, 1819-ben egy John Herschel nevű feltehetően kémikus leírta a natriumhiposzulfát jellemző tulajdonságait; ez a vegyület lett a későbbi un. fixáló oldat. E három alapelv ismeretében egy francia fizikus, Niépce 1829-ben megalkotta az első képet egy fémlemezre, amelyet előzőleg ezüsthalogenittal kezelt. Az ő elképzelését vette át és fejlesztette ki Jaques Daguerre, aki eljárását dagerotipiának nevezte. Az első ilyen technikával készült kép 1839-ben jött létre, ettől a dátumtól számítjuk az első igazi fénykép megjelenését. L.M.J. Daguerre színházi díszlettervező volt, akinek ilyen irányú tevékenységét valószínűleg munkáinak képi megörökítése motiválhatta.

Az első fotografiák tehát színházi fotók voltak. A világban az első színpadi fotót - mai ismereteink szerint - 1872-ben készítették Manchesterben. Az V. Henrik egyik csatajelenetét fényképezték le. 1880-ban New Yorkban már teljes színpadképet rögzítettek fényérzékeny lemezen. Magyarországon az első híradás 1890-ből származik, mely színpadon készült felvételről számol be. A budapesti Nemzeti Színházban a magyar színjátszás 100. évfordulójának tiszteletére játszott előadáson készült az a foto, mely átrajzolva, metszetként jelent meg a Vasárnapi Újság 1890. november 9-i számában. Az 1910-es években már szinte egyenlő arányban készülnek műtermi és színpadi (rekonstrukciós) jelenteképek. Azt azonban megfigyelhetjük, hogy a színpadi képeken is igyekeznek ugyanúgy állítani, komponálni figurákat, mint korábban a műteremben. Ebben a néhány évig tartó időszakban az új technikai lehetőségeket még nem követte a vele adekvált stílus, modor. A magnéziummal, majd később kézi reflektorral világított jelenetképek merevek, statikusak, a kemény, egy irányból jövő fénytől meszes, lárvaszerű arcokat produkálnak. Aztán a 20-as évektől világosan különvált, ketté szakadt a két stílus. A nevesebb műtermi fényképészek, akikhez még rang és mód volt járni, változatlanul készítették a műtermi, jelzett díszletű, hátterű jelmezes, alakos és portré képeiket, melyeket az előző periódusban megszoktak tőlük. Ezek gyakran utólag kifestve, montirozva, átdolgozva kerültek ki a műtermeikből és nem kevés invencióról és brilliáns technikai tudásról tettek tanúbizonyságot.
„A színpadi fotografálás a legnehezebb probléma. Világítás a lehető legrosszabb, mert a villanyfény pillanatfelvételre alig alkalmas, hosszabb exponálásra pedig nincs idő. Külföldi színházak fotografálási problémái nálunk nincsnek bevezetve, a színpadi felvételek, így a premierek, vagy a főpróbák felvonás közeiben történhetnek csak. Előadás közben pedig egyáltalán nem fényképeztek még nálunk.”

Amint csökkentek a fényképezőgépek méretei, ahogy általánossá vált az üveg negatív helyett a packfilm, majd még később a tekercsfilm, s ezzel arányosan emelkedett a felhasznált anyagok fényérzékenysége, úgy szaporodtak azok a felvételek, melyek már a színpadon világosan megtörtént eseményeket tudták rögzíteni, s nem kellett mozdulatról mozdulatra beállítani újra és újra az eljátszott jeleneteket.
Ez a technika Európában az 1850-es évek közepéig volt általános használatban, Amerikában kb. 10 évvel tovább. Az eljárás direkt pozitívet eredményezett. Készítésekor ezüstözött rézlemezt különös gonddal políroztak, tisztítottak, ezüsthalogenit képző anyagok (jód, később ezzel kombinálva bróm, klór) gőzének tették ki - e célra készített fadobozban. Ez volt az érzékenyítés. Utána kamerába tették és exponálták. Ennek ideje még tűző napfényen is 15-30 perc volt. Később az anyag tökéletesítése és a Petzvall-féle fényerős objektív bevezetése révén ez 40-45 másodpercre csökken (1841-ben). A lemezt megvilágítás után a fából készült előhívő dobozba helyezték fényérzékeny részével lefelé, kb. 45 fokos szögben. A doboz teljesen zárható volt. Alján tálkában higanyt helyeztek el, melyet borszesz lánggal melegítettek gőzöltetés céljából. Ez hívta elő a képet. A folyamatot a doboz falában lévő üvegablakon keresztül, kívülről odatartott gyertya fényénél ellenőrizhették, mely egyébként sötétben zajlott. Előhívás után a lemezt (meleg konyhasó oldatban, majd a későbbiekben nátriumtioszulfátban) rögzítették és mosták. A kész lemez sérülékeny és a levegőben levő gázok hatására oxidálódó volt. Ezért légmentesen körülragasztva, üveg- és kartonlap közé foglalták. 1840-től kémiai védelmét aranykloridos színezéssel is fokozhatták. Néhol - főként Amerikában - üveg helyett lakkréteggel vélték védeni a felületet, de nem sok sikerrel. A dagerotipet többnyire díszes keretben, dobozban adták át megrendelőjének. Tudni kell, hogy a kép eleinte felcserélt oldalú volt, ezt később tükörböl fényképezve, 1841-től Chevalier objektív elé szerelhető fordító prizmája segítségével kompenzálhatták. Emiatt viszont sosem tudhatjuk, hogy dagerotipiánk helyes oldalú képet mutat-e? Támpontul szolgálhat például a kosztumáció gombolása, kardviselete, képre került felirat stb. A kép csak egy példányban készülhetett, lévén direkt pozitív.

Az idők folyamán a fényképészet óriási léptekkel fejlődött. Lerövidült az exponálás időtartama, a lemez vagy film érzékenysége növekedett; megnőtt a rögzített kép stabilitásának esélye; leegyszerűsödött maga a technika, amihez hozzájárultak az egyre kisebb és performensebb fényképezőgépek, az előhívó oldatok, az érzékeny lemez rögzítéséhez használt vegyszerek és a fényképpapírok minősége fokozatosan javult. A fényképészet új korszakát jelentette a színes képek megjelenése. A mai technika már azt is lehetővé teszi, hogy kiiktassuk a papír használatát, a képet meg lehet nézni azonnal az exponálás után magában a gépben.

Térjünk még vissza egy pillanatra a kezdetekhez és vizsgáljuk meg, mi volt magának a fényképésznek a státusa a korabeli társadalomban. A 19. század végén a fényképész (fotografus), a fényképek előállításával üzletszerűen foglalkozó iparos. Megkülönböztetendő az amatőr fényképésztől, aki a mesterséget nem üzletszerűen űzi. A fényképészet mint üzlet, az ipari foglalkozások köréhez tartozott, de mint ilyen, az ipari törvény 1884. XVII. törvénycikkelye értelmében sem engedélyhez, sem pedig képesítéshez nincs kötve. „A fényképészet által előállított műnek, gépi utánképzése, közzététele és forgalomba helyzése, az eredeti felvétel évét követő öt éven belül, az eredeti felvétel szerzőjének, illetve jogutódjának kizárólagos joga, ezen jognak üzleti szándékból történő megsértése a szerzői jog bitorlásának tekinthető”. (1884 évi XVI. törvénycikkely). Hogyan és hova fejlődött az eltelt évszázad folyamán a fényképész megítélése, gondolom, egyértelmű. Ezért nem is foglalkozunk ezzel a továbbiakban.
Úgy érzem, néhány szót szólnunk kell a fotogyűjteményekről, különös tekintettel az archív fotókra, és ezzel közelítünk azt itt látható kiállítás eszmei tartalmához.

A tapasztalat szerint egy archív fotogyűjteményben elhelyezett régi fényképek létét többirányú, az egyedi fényképet magát konkrét módon veszélyeztető problémákkal találkozunk. Ez elsősorban a közgyűjteményekben, vagy nagyobb méretű magán archívumokban található fotográfiai alkotások helyzetére vonatkozik. Első kérdésként azt kell eldöntenünk, hogy műtárgynak vagy dokumentumnak tekintjük-e a képet. Az erre a kérdésre adott válasz meghatározza a kép kezelésmódját, értékelését, egyáltalán létét. Még ma is sok közgyűjteményben a múzeális értékű fotográfia az adattár része, vagy segédgyűjtemény. Nagyon sok intézmény létezik, ahol még nem különítették el a fotókat az egyéb írásos dokumentumoktól. Megíratlan, felkutatlan egy korszerűnek nevezhető magyar fotótörténet. Jelenleg elszigetelt, egymástól függetlenül dolgozó kutatók magánvállalkozása ez a terület. A fotótechnika-történet nem különült el nálunk, ismeretrendszere nem közkincs, s az e területtel munkakörük révén találkozók inkább igyekeznek tudomást sem venni az egészről, mintsem bevallani, hogy az utóbbi néhány évtizedben közgyűjteményekben elpusztult negatív-fotó a nem megfelelő tárolás, kezelés, kiállítás eredménye.

A fototörténészeket, fényképekkel foglalkozó muzeológusokat, gyűjtemény kezelőket, restaurátorokat, múzeumi fényképészeket nem képezik speciális módon, azok csak „úgy lesznek”. Amit megtanultak, azt nem a saját, hanem sok esetben a gondjaikra bízott gyűjtemény kárára teszik. Miután a fényképekkel foglalkozó munkatársak nem, vagy csak hiányosan ismerik föl, határozzák meg az eltérő technikákkal készült alkotásokat, ezért aztán a velük való eltérő bánásmóddal sincsenek tisztában.

Napjainkban egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a régi fényképeknek. A köztudatban egyre inkább elnyerik a régi fényképek az őket megillető műtárgy rangot. Fontosságuk, értékük az idő múlásával egyre nő. Tárolásukkal és állagmegóvásukkal egyre többet kell foglalkozni. A fényképeket még a múzeumi környezetben is igen sok ártalom fenyegeti. Ez fokozottan érvényes a kiállításokra, tudniillik a kiállítás-helyiségekben legtöbbször túl erős a megvilágításuk. Sok esetben még tűző napfény is éri őket, amiből az ultraibolya sugárzás nagyon káros hatású. Nagyon sok esetben a kiállítási vitrineken belül helyezkednek el a világító testek. Ezek a hőmérsékletet nagyon megemelik és a páratartalmat erősen csökkentik. Ilyen körülmények között nem célszerű értékes régi fotóanyagot bemutatni. Hogy gyűjteményünk egyedi példányait megvédjük, legcélszerűbb elhihető erejű másolatot készíteni róluk és azt kiállítani. Erre ad megoldást a faximile (hasonmás) fénykép készítése.

És végül térjünk kiállításunk tárgyára, melynek címe „Megőrzött történelem”. Ez tehát a fényképezés egyik, talán a legfontosabb jelentősége: hagyományőrzés. Túl az esztétikai élményen, a pillanatot rögzíti és a korabeli társadalomról elképzelhetetlenül sok információjával szolgál.

Miről mesél a fénykép? Az íróasztalomon nagyító alatt egy fénykép. Interpretálom a látványt, ami ugyanakkor a legszubjektívebb lelki kapcsolat a rögzített múlt és személyem között, lelki Röntgen-gépem legszubjektívebb vallomása a képből áradó epikus, sokszor szomorú, sokszor vidám, ünnepélyes vagy éppen szatírikus térténést hordozó valósággal szemben. A kortárs fényképkutató azonnal kategorizál, csoportosít. Mi az, ami első látásra szembeötlik? Mindenek előtt a különböző korú, ennek következtében a különböző fényképészeti technikákkal készített képek. Azután következnek a különböző élethelyzetek, statikus vagy éppen dinamikájukban „megfogott”, rögzített jelenetek: mezei munkák, temetések, az ünneplés pillanata vagy a családi összejövetel esetleges célja: rögzíteni a családtagok, de talán inkább az unokák számára magát a családot, a családfát éppen a megőrzés céljából. Mesél a valamikori faluról, érintve helyenként annak társdadalmi rétegződését, fejlődését (gondolok itt a Szűcs Lajos bodegája előtti felvételre, ami a falu iparosodásának egyik jele). Tetten érhetjük az erős kollektív szellem megnyilvánulását a kalákában, amit a mosónők egymás között szerveztek. Képet kapunk a korabeli csángó faluról, a csángó és székely népviseletről, ami vonatkozik mind a hétköznapokra, mind az ünnepnapokra. Képet kapunk magáról a tájról, amiben a történések megesnek. A kosztumáció is árulkodik a polgárosodásról, a korabeli divatról. Esetenként jeles emberek is megfordulnak ezen a vidéken, a fényképész fontosnak érzi rögzíteni az információt az utókor számára. És még egy nagyon szomorú történésről is jelzést kapunk, nevesen a világháborúkról, amelyek végigsepertek ezen a sokat megpróbált vidéken.

Fogadják olyan szeretettel ezt a kiállított anyagot, mint amilyen szeretettel összeválogatták a kiállítás megálmodói. Az önök, a mi történelmünk. Őrizzük hát tisztelettel és az elődök iránti hálával és megbecsüléssel.
Előadásomat magántanárom és műgyűjtő jóbarátom, dr. Vámszer Géza főgimnáziumi rajztanár emlékének ajánlom, aki a legkiválóbb művészettörténésze és fotografusa volt a két világháború közötti Csíki medencének.

Turánitz J. Lajos

Illusztráció: eredeti Orbán Balázs portré 1855-1860 tájáról (Molnár Attila gyűjteményéből)

Víz a sivatagban

Almásy László gróf azóta lett rendkívül titokzatos jelenség, amióta a világ megismerte Az angol beteg c. filmet s benne azt a furcsa főhőst, akinek életrajzi adatait a neves magyar földrajzi felfedező és térképész regényes életútja nyomán fércelték össze.

Igazság szerint a gróf nem azért fontos ember az utókor számára, mert különféle szerelmi bonyodalmak és ellentmondások hőse le(hete)tt, hanem mert nála kevesen ismerték jobban a sivatagot, annak térképészetét és természetrajzát, történelmét és geológiáját, s bár élete nem nélkülözte a váratlan fordulatokat, mi maradjunk meg az ő hasznos tanúságainál.

Egyik fennmaradt könyve, a Magyar Elektronikus Könyvtárban is elérhető Levegőben... homokon (42 képpel. Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság, nyomták a Franklin-társulat nyomdájában) tulajdonképpen ennek az életútnak a hasznát és értelmét vázolja, s megtudjuk belőle, hogy " hat esztendő alatt végigjártam autón és repülőgépen a Libya sivatag legnagyobb részét. Nincsen olyan homoksíkság, olyan sziklahegység vagy sivatagforrás, Siva oázis és El Fasher, Kufra és Vádi Halfa között, amelyet fel ne kerestem volna. Hogy ez mit jelent, arról csak a térképre vetett tekintet nyújthat fogalmat. Mint automobilszakértő  kezdtem, mint térképész és régész folytattam. Munkámat nem koronázta mindig siker, nem egyszer visszavonulásra kényszerültem, és volt, amikor már-már feladtam a reményt, hogy viszontlássam az Élet Birodalmát. De voltak olyan napok, amelyeknek emlékét semmiért
sem adnám..."

A könyvben szereplő fotók képi tanúságai a sivatagi életnek. Az egyik képsor - ebből emeltem ki két fotót a könyv nyomán - azt a munkát dokumentálja, amit a sivatagban folytattak Almásy korában, hogy vízhez jussanak a szomjazók. A líbiai sivatag különösen adakozó volt ilyen tekintetben: már egy méternyi ásás után is felkínálta a homok mélyén rejlő víztartalékait.

Almásy László könyve egyik kedves olvasmányom, szívesen lapozgatom elektronikus úton, s arra intem az olvasót, hogy inkább neki higgyen, mint a róla keringő legendáknak. A kétes sztorik mindig a szájtáti közönség fantáziáját hivatottak kielégíteni, vajmi kevés közük van az élet valós fordulataihoz...

2009. augusztus 25., kedd

Kodály

Neve már-már áruvédjegy (amiért József Attila annyira neheztelt a korra, de hát ez van...), többen ismerik külföldön, mint gondolnánk - zenei oktatási módszere révén.

A Magyar Fotográfiai Múzeum most értékes fotógyűjteménnyel örvendezteti meg mindazokat, akik egy-egy érdemes témáról (eseményről, személyről, tájról stb.) szeretnek minél több látnivalóban részesülni.

Kodály Zoltán (1886-1967) élete és munkássága most honlapon is felidézhető, a legjobb magyar fotósok által megörökítve s a múzeum munkatársai által összegyűjtve...

A honlapon is elérhető gyűjtemény-bemutató bevezetőjében Tóth Balázs Zoltán megjegyzi: amennyire ismert Kodály mint zeneszerző és pedagógus, fotós ábrázolásáról kevesen tudják, hogy igen magas művészi színvonalat képvisel - éppen azáltal, hogy szerencséje volt a legjobb magyar fotográfusokkal.

S közöttük is Vámos Lászlóval, akinek Kodály-portréiról így vallott a neves pályatárs, Gink Károly (1969-ben):

"Ezekből a képekből érzem, hogy Vámos nem egy felületes fotográfiai délután alkalmával készült felvételeket mutat itt be, hanem hogy ezzel az emberrel szinte együtt élt, ezt az embert gondjaiban, bánatában, örömeiben is, napokon, heteken keresztül kísérte. Ezekben a képekben benne van az a nagy tisztelet, az az emberi alázat, ahogy Vámos László Kodály Zoltánt tisztelte, szerette."

Az itt látható Vámos-képen aztán minden rajta van: a Kodály-mítosz és a valóság is, a maga festői zsúfoltságában. A szép, vonzó férfi és az örök gyermek is. Az újra és újra életre kelő fekete-fehér legenda...

(Köszönet a galéria felfedezéséért Molnár Attila barátomnak.)

2009. augusztus 24., hétfő

Márványhölgy

Ez a szobor egy bukaresti épület előtt áll, a híres-nevezetes Calea Victoriei-en. A fotó születésének időpontja az ezredforduló, eredetileg riportnak indult, de aztán zsánerkép lett belőle, s ma már talán a konkrétum se fontos, amihez az emlékezetet kapcsolja.

Egyezzünk meg abban, hogy - szép. És azáltal lett azzá, hogy a fotóriporter, Székely Sándor kiemelte a számunkra a köznapi látványból, a bukaresti főútvonal zsúfoltságából.

Ez az a ritka pillanat, amikor a szobrok életre kelnek és szinte kívánatosakká válnak. Nincs az az élő modell, aki e Vénusz helyett odaállhatna, hogy eljátssza a szűziességében is kitárulkozó női csáberőt. Ehhez az élet túl harsány, a valóság múló és omlatag, a perc hitvány és romló.

Csak a kő, csak a márvány kitartása, büszke feszülése és alig észrevehető porladása az, ami méltóságot ad az elevenség látszatának.

Erről beszél nekem ma ez a kép, amiben a takarékos és a diszkrét színkezelést külön is becsülöm.

2009. augusztus 23., vasárnap

Az újság

Az egyszerű életszerűség netovábbja ez a két ember a téli falu (Siménfalva) utcáján. Elekes Károly festő évekkel ezelőtt készült emlékfotója - az bizonyos, hogy 1990 után készült, mert az újság, amit a néne kézben tart, annak előtte nem létezett - annak a százados vágynak a beteljesedéséről szól, ami a falu emberében mindig megvolt: messzire látni.

Az egyik változat a szó szoros értelmében vett megközelítése a valóságnak, akár egy messzehordó távcsövön által. A másik a szellem, a betű hullámhosszán való tájékozódás mindabban, ami körülveszi világunkat.

Bármilyen csökött, gyenge is legyen egy lap, ha tábora van és hiteles közössége, aki napról napra várja tőle a híradást, akkor felelőssége megsokszorozódik. A képen látható emberek hisznek a kezükben tartott újságnak. Annak ellenére, hogy életükben sokszor és sokfelől becsapták már őket. Gyanakvásuk ugyan megmaradt, elmélyült, kifinomodott, de töretlen hitüket sem vesztették el abban, hogy amit a nyomtatott betű hordoz, az szentség, arra mérget lehet venni...

És ez sokszor a képekkel is ugyanígy megesik...

2009. augusztus 22., szombat

Marha a fedélzeten

A tengeri marhaszállításnak egy dokumentumával találkoztam a minap a világhálón, egy blogban, miközben a National Geographic egy neves fotósa, Wilhelm Tobien után nyomoztam.

Azt akartam kideríteni, mi szél sodorta Romániába, ugyanis a NG egyik 1934-es számában 15 színes felvételből álló romániai fotót tett közzé, az akkori viszonyok között meglehetősen hibátlan technikával. (Az anyagot Pusztai Péter barátom küldte el számomra, aki látván érdeklődésemet a hasonló témák iránt, készségesen a kezem alá játszott. De erről m ajd később.)

Részletesebb nyomok helyett ezt a fotót találtam, ami ugyancsak 1934-ben készült, amikor is a marhaszállítás Lisszabonból Limáig óceánjáró teherjáratokkal történt, s az egyik legnagyobb gond mindig a behajózás volt. A vastag hevederekben lógó, lomha testű állatok, bármennyire is közmondásosan nyugodtak, valósággal pánikba estek, amikor a hánykolódó hullámok fölötti mélységet megérezték. Komikus jelenetek egész sorát lehetett ilyenkor látni a dokkokban, amikor is mindenki szórakozott, csak az állatok és a behajózást irányítók nem.

Mikor mindennek vége volt, következett a másik nemulass: a tengeri út átvészelése, az állatok életben tartása. Bizony, az átszállítás rendszerint veszteségekkel járt. Egyáltalán, az emberek tengeri szállítása sem volt probléma mentes azokban az időkben. Hát akkor a marháké...

2009. augusztus 21., péntek

Tornádó

Ültünk a nappaliban, az egész család: nagyszólők, gyerekek, unokák és néztük az este hétkor koromsötétbe váltó, a világot bakacsinba vonó eget.

Vártuk a vihart Torontó északi kerületében, North Yorkban. Napok óta jósolgatták az időjárásjelentések összeállítói, hogy Szent Istvánkor kósza viharok törnek e tájra, roppant elektromos kisülésekkel és todnádó veszéllyel, s jöttek is a hirek: hol itt tűnt fel a pusztitó óriástölcsér, hol ott tekergette a derekát a láthatáron, s mindig akadt egy-két áldozata, akik jól tudták: ha támad a vihar, ajánlatos lemenni a ház pincéjébe, ahol a túlélés esélyei nagyobbak. És mire elcsitult a tánc és az illető kimerészkedett a napfényre, láthatta: szabad ég van a feje felett, a ház a távozó tornádóval együtt tovaszaladt...

Eleddig inkább az Egyesült Államokból érkeztek ilyen rémisztő hirek, most már a kanadai fotósok is közvetlenül hozzájuthatnak a témához: néhány éve a tornádók kiterjesztették a vadászterületüket.

A szentistváni tornádó jóslata végül is bevált: North Yorktól némileg északra, a torontói nemzetközi repülőtér szomszédságában, Vaughan területén és környékén csapott le, jelentősebb áldozatok nélkül (ha a több mint 70 tönkretett házat nem tekintjük annak), s mi maradtunk a dézsából ömlő esővel, a zengzetes és látványos égiháborúval és a vihar elmúltával egyidőben az internetre fölkerült gazdag fotó- és videótanúsággal, elvégre a kanadai portál riporterei tudták, mi a dolguk: minden áron ott lenni a pörgő események közepén.

2009. augusztus 20., csütörtök

Hadifoglyok

Osztrák-magyar hadifoglyokat is fényképezett Szergej Mihajlovics Prokugyin-Gorszkij (1863-1944) , a bolsevikok által megnyilkolt orosz cár hivatalos fényképésze. Az első világháború első éveiben készült dokumentum értékű felvételre - amely a jelek szerint 1915-ben készült - Molnár Attila fotóművész barátom hivta fel a minap a figyelmemet, s küldte el a linket, amelynek nyomán aztán kutakodni kezdtem a szerző személye és fotótörténeti jelentősége iránt.

Mondhatom, volt mit ámulni-bámulni! A kémikusnak tanult, a Mengyelejev tanitványaként végzett Gorszkij ugyanis annyira gazdag munkásságú és szuverén fotóművész volt, hogy méltán tartják számon a fotótörténetben is.

Legjelesebb fegyvertényei közé tartozik, hogy a valósághoz való hűséget mindenek fölött tartva, igyekezett megörökiteni a cári oroszországi népéletet, tájakat, munkajeleneteket, népviseletet, egzotikumokat, s képeivel a fiatal nemzedéket kivánta oktatni. 1909-1912 között (majd 1915-ben kiegészitette e sorozatát) 11 vidékről készitett rendszeres riportképeket.

E mellett kémikusi ismereteit felhasználva, az elsők között dolgozott ki vegyi eljárást szines üvegdiák készitésére, s olyan csodálatos szineket "kevert" üveglemezein, hogy a mai fotósok is csak csodálkozni járnak virtuális laboratóriumi iskolájába. Hagyatékát - amelyből az internetre is felkerült egy tekintélyes mennyiség - az örökösök az amerikai Kongresszusi Könyvtárnak adták el, ahol digitális technikával elérhetővé és tanulmányozhatóvá tették.

(Az illusztrációkon, fent: lengyel, ukrán és más szláv eredetű hadifoglyok az Északi-tenger partján az osztrák-magyar monarchiából, 1915; lent, balra: Gorszkij üveglemezeiből; jobbra: Gorszkij az orosz tájban)

2009. augusztus 19., szerda

Fogorvos a világ végén

A képet a National Geographicnak ugyanaz az 1938-as (5.) száma közölte - W. Robert Foran riportjával egyetemben -, amelyben a Romániáról szóló biciklis hölgy beszámolója is megjelent.

A felvétel G.I.B. Balfour tengerészhadnagy (Királyi Flotta) műve, aki 1937-ben a HMS Carlisle hajó fedélzetén kikötött Tristan da Cunha szigetcsoport mellett (részei: T. Gough's Island, Inaccessible és Nightingale), valahol az Atlanti Óceán kellős közepén, Dél-amerika déli csücske és Afrika déli része között, több mint 2000 kilométerrel délebbre Szent Ilona szigetétől.

A közkézen forgó információk szerint Tristan da Cunha a világ legelzártabb lakott csücskének tekinthető, 112 négyszetkilométer területű, a XIX. század végén alig 60 ember lakta a főszigetet (a többi lakatlan), a Carlisle látogatásakor a lakosok száma meghaladta a 150-et, jelenleg 270-nél is többen lakják. Közigazgatásilag Szent Ilonáról irányitják, s amig Napoleon még fogolyként tartózkodott "imádott" szigetén, Tristan da Cunhán kisszámú brit helyőrség is tartózkodott.

Kurta-furcsa története: több mint ötszáz éve fedezte fel egy Tristan nevezetű portugál tengerész, de nem kötött ki rajta. Mulasztását az amerikai Jonathan Lambert pótolta háromszáz évvel később, aki birtokba vette a szigetet és két évet élt rajta (az óceánba fulladt). Végül egy skót katona, William Glass kitartása bizonyult életrevalónak, mert miután a helyi laktanyát leszerelték, ő helyben maradt és családot alapitva, benépesitette a szigetet, amelyen a későbbiek folyamán kizárólag európaiak telepedtek meg (brit közigazgatási érdekeltségű ma is).

Az 1937-es látogatás tulajdonképpen jól megszervezett egészségügyi expedició volt, amelynek során a helyi lakosságot ellátták a legalapvetőbb élelmiszerekkel, orvosságokkal, felmérték egészségügyi állapotukat, fogat húztak és kezeltek, elhozták a civilizáció legfrissebb anyagi és szellemi termékeit.

A képen az orvosi vizsgálat egyik jelenete látható, amint gyermekeket és asszonyokat vizsgálnak - e cselekedet, akármilyen hasznos volt a szigetlakók számára, nem aratott mindenkinél osztatlan sikert.

A National Geographic riportjának fotói megtekinthetők képarchivumban, a sziget mai életéről sokmindent megtudhatunk Tristan da Cunha önálló honlapjáról, ahol képi anyag is dokumentálja a világvégi élet jelenkori diszleteit és dimenzióit.

2009. augusztus 18., kedd

Indiánok piktora


Élt Kanadában egy európai képzőművész, aki arra tette fel az életét, hogy az indiánok festője legyen: régen volt életük, néprajzuk megörökitője, föld mélyére süllyedt nyomaik felfedője. Mert ahhoz, hogy festőjük legyen, régésznek is kellett lennie
Kocsis Ivánnak, aki 1956 után emigrált Kanadába.

Az újpesti születésű (1933), grafikus képzettségű férfi új hazájába érve beleszerelmesedett az indiánok világába, hiszen Kanada földje is az ő szabad világuk volt, amig az Európából érkezett felfedező-hóditók le nem szoritották őket a pástról.

Amit az indiánokról nem tudunk, azt sok esetben a földfoglalóknak "köszönhetjük". Mert sok nyomot sikerült nekik végérvényesen eltüntetniük. Amit még tudunk, azt olyan emberek kései lelkiismereti fellángolásának tudhatjuk be, mint a Kocsis Iváné, aki haláláig (2008) egyre-másra készitette indián tárgyú munkáit, válaszolt az ilyen irányú közösségi és állami megrendelésekre. Rajzai, festményei, maszkjai ma ott vannak az Egyesült Államok és Kanada vezető múzeumaiban, de nem hiányoznak az indián (maradék) önismeret éledező intézményeiből sem, mint a midlandi Huroniamuzeum. Nem egyszer a munkáiból befolyt összeg a gyér számú indián lakosság és társadalom kultúrájának fenntartását, megmentését szolgálja.

Ezt a képet, mely az indiánokért lelkesedő Kocsis Iván földi létezését hivatott dokumentálni e blogban, az interneten találtam, akárcsaka Huroniamuzeumnak a huronok életére vonatkozó múzeumi tárgyak fotóit is.

(Igaz, az efféle történelmi tablók ma már azért sántitanak, mert a jelenkor emberének inkább arról beszélnek, hogy miként élte túl a hóditó ember a földjét védelmező indián népesség harci cselekményeit, s "mellesleg" bemutatnak néhány, az őslakosok életére vonatkozó utalást is - mint ahogy az a Huroniamuzeum vetitett képes sorozatából is kitűnik...)

Szerény hozzájárulásom a tanúsághoz abban áll, hogy néhány sorommal és hivatkozásommal csöppet megnöveltem annak esélyét, hogy a világhálóba dobott kő rezgései minél messzebbre terjedjenek, miként a Huron-tó mai felszinén veszettül száguldó vizijárművek fecsegő, a régmúlt világot szemfedőként elboritó hullámai...

2009. augusztus 17., hétfő

Bajusz 3


A bajusz témának, úgy látom keletje van, mert a minap Ádám Gyula lelkesen irta, hogy látta a blogban a korábbi bajuszos közléseket (május 13, augusztus 6.), s újabb bajusz-rekordokról küldhet tanúságot. Birtokában van ugyanis a 66 éves Zsigmond Mihály (Tusnádfürdő) fényképe, aki idén április végén, a sepsiszentgyörgyi városnapokon rendezett bajuszversenyen országos első helyezést ért el, a maga 25 centiméteres sodornivalójával.

Gyula szerint az idei bajnok arra panaszkodik, hogy a bajusz kényes jószág ám, minél hosszabb, annál könnyebben töredezik le belőle, s sajnos, ez vele is megtörtént.

A szentgyörgyi bajuszverseny ötlete tulajdonképpen Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök javaslata alapján került be a rendezvények közé, de nem csoda, mert az évek során ő maga is tekintélyes bajuszt nevelt az orra alatt, s ha országos méretekben nem is, de éveken át a romániai parlamentben neki volt a leglátványosabb pödrött bajusza.

Még egy érdekesség: az augusztus 6-án bemutatott gyimesi bajusz tulajdonosa - a fotós szerint - Gyugyu névre hallgat, nem tudott a versenyről, pedig biztosan megizzasztotta volna a többi versenyzőt.

2009. augusztus 16., vasárnap

Mindennapi szivárvány

Ez a szivárványos kép akármikor elkészülhet, amikor süt a nap a Niagara vizesés tájékán. Olyankor tizezrek és tizezrek kattintják el csodálkozva a fényképezőgépüket, inditják be filmfelvevő kamerájukat, hivatásosak is olykor, de leginkább amatőrök.

Mint ennek a képnek a szerzője is, aki történetesen az én lányom. És neki is szerencséje volt, hogy tegnap, 2009. augusztus 15-én a Niagara fölött hétágra sütött a nap, s a szurokolvasztó fény megtört a vizesés fölött lebegő állandó permetfelhő vizcsöppjein.

Ez az az olcsó ajándék, a bónusz, amit a vén természeti jelenség a maga egyedülálló látványával együtt nyújt mindazoknak, akik hajlandók elzarándokolni hozzája, akik csodálattal hódolnak előtte és vállalják azt a millió kisértést, amivel élelmes üzleti vállalkozók a csodalátni érkezőket behálózzák, elcsábitják, hitegetik...

E kép a tanúság arról, hogy ott jártunk, a világ egy rendkivül népszerű pontján, és jól éreztük magunkat, és megáztunk a zuhatag körüli állandó vizpermettől, de magunkkal vittük az amatőrfotó révén a természet mosolyát, ami ha jól meggondoljuk, mindennap egyszerűen - a fizika törvényeit betartva - előállitható.

(Fotó: Dobrescu Anna)


2009. augusztus 15., szombat

Kerékpáron


1938 novemberében a The National Geographic Magazine akkori legújabb számában bizonyos Dorothy Hosmer gazdag fotóanyaggal tüzdelt útirajzban számol be arról, hogy milyen kalandos utat tett meg azokban az években Romániában, méghozzá kerékpáron (An American Girl Cycles across Romania). Irása a nagy tekintélyű, népszerű tudományos folyóirat fő helyén jelent meg és ma már ritkaságszámba menő archiv anyag.

Az igen fiatal, csinos kalandornő Cernăuţi-nál lépett be az országba, s mindjárt lenyűgözi a moldvai templomok és kolostorok világa, de megfordul Bukarestben is. Később meg különösen a szász-román-magyar együttélést jelentő erdélyi tájakon (Nagyszeben, Nagydisznód, Gernyeszeg, Beszterce, Gyulafehérvár, Kolozsvár stb.) időz el s készit igen jó minőségű úti felvételeket, amelyeken mindenek előtt az ember szerepel a középpontban. Érdeklődéssel fordul a karakteresen pittoreszk cigánytársadalom felé is.

Szövege kevésbé a friss élményekre, mint a Romániát lakó népességek együttélésére vonatkozó történelmi és demográfiai információkra összpontosit, az élet megörökitésre váró pillanatait elsősorban a fényképezőgép objektivjére bizza. Útjának ez a hozadéka valódi fotótanúkat őrzött meg számunkra, köztük találkozását egy korban hozzá közel álló román nemzeti viseletbe öltözött szépséggel a Szeben melletti Resinár (Răşinar, németül Rechinar - a 16-18. században Nagyszeben román jobbágyfaluja) községben. Háttal, a biciklit tartva maga Dorothy áll...

2009. augusztus 14., péntek

Megőrzött történelem

Vártam már ezt a plakátot, ezt a pillanatot: amikor bemutatkozik az Erdélyi Fotográfiai Múzeum Egyesület. Jó pillanatot választottak hozzá: a Magyar Fotográfia Napját (amely augusztus 29-én van, egy szombaton, de erre való tekintettel, két nappal hamarább emlékeznek meg róla, a tárlat aztán úgy is tovább gyűrűzteti az esemény jelentőségét...)

Ádám Gyula és Molnár Attila eddigi előkészitő munkássága megérdemli, hogy hozzájusson az első szintézis lehetőségéhez. Ez az a pillanat, amikor fotótanúságok értőit és gyűjtőit megismerhetni arról, milyen szerető és féltő gonddal hajolnak a régi, sokszor ismeretlen eredetű fotó értékvilága fölé. Amit kiállitásukon látni lehet majd (a Hargita megyei tanács csikszeredai kiállitótermében), az mindenek előtt magánszorgalmuk és -szenvedélyük kifejezője az intézményesült figyelem keretében. Több mint egy éve hallattak magukról - most megmutatkoznak. Tudják, hogy nincsenek egyedül. Egy világmozgalom tagjai ők, akik képekben megőrzött történelmet dédelgetnek, rendszereznek, azonositanak be, portalanitanak, hogy végül kiderüljenek a fotográfia létezésének újragondolt esélyei.

Alig várom, hogy átléphessem a tárlat küszöbét.

(A plakátterv Ádám Gyula munkája.)


2009. augusztus 13., csütörtök

Perui testvérek

Tegnap a torontói Ontario szépművészeti galériában jártam (a nagy röviditési divatban most úton-útfélen úgy hirdetik: AGO), a közönség számára ingyenszerda volt éppen délután 6-tól este fél 9-ig, hatalmas sorban várakoztak az emberek a bebocsátásra... Nincs veszve a kultúra, mert az csak az egyik szimptóma, hogy drágán nem fűlik az ember foga hozzá, de olcsón, a szabad élvezet kedvéért még sokaknak kell...

Besodródtam hát a tömeggel, 1994-ben jártam itt utoljára, ahhoz képest nagy épitészeti átalakitások történtek, de még inkább anyagbővités és -átrendezés, az őt megillető helyre került a fotó, amiből most már a galéria mintegy 40 ezer darabot mondhat magáénak.

Példás az a figyelem, amivel a múzeum munkatársai a dokumentáris, az eseményfotó felé fordulnak, s eléggé meg nem becsülhető részeként a helyi és a világtörténelemnek.

A fotórészleg egyik faláról Irving Penn amerikai fotóművész (sz. 1917) döbbenetes alkotása tekintett velem farkasszemet, amely két perui gyermeket - testvéreket - ábrázol, valahonnan a legalsóbb néprétegből, akik a maguk személyiségének önkéntelen tudatában, ha mezitláb is, de a legnagyobb méltósággal néznek a fotográfus szemébe, aki világéletében a divatfotózásból élt, sokáig a Vogue fotósa, életében rengeteget utazott, úti képei is maradandóak. Egy szakdolgozat szerint az elsők között volt, aki fehér vagy szürke drapériát használt háttérnek, és így a kép egyszerűségében még jobban kiemelte a témát. Bár nagyon jól értett a lámpákhoz, mégis legtöbbször az ablakon bejövő napfényt használta képeinél.

Perui kettős portréjával az érdeklődő, a megélhetésen jóval túllátó művész benyomását tette rám, meg azzal, hogy ugyanolyan elmélyültséggel komponálta meg e kordokumentumát, mintha Truman Capote vagy Marlene Dietrich, netán Igor Sztravinszkij ülne a stúdiójában (rengeteg jeles kortársáról készitett maradandó portrét!).

2009. augusztus 12., szerda

A bomba árnyéka


Nagyszerű fotós kezdeményezés működik a neten, a "Big fotó" (Big Picture), ami kettős jelentésű is lehet akár. Ha nem is naponta, de sűrű gyakorisággal gyűjt össze szerkesztője (Alan Taylor) beszédes jelenkori képeket, képdokumentumokat időszerű eseményekről, felfedezésekről, látványosságokról, szenzációkról.

Ugyanakkor ezek a képek jó minőségben, nagy terjedelemben kerülnek a közönség elé, a The Boston Globe c. lap internetes kiadása jóvoltából, amely helyet ad a kezdeményezésnek.

Augusztus 6-án múlt 64 éve, hogy az amerikaiak, végső győzelmük biztositása érdekében ledobták a világtörténelem első atombombáját a japán Hiroshimára. A Föld emlékezete megőrizte ezt a pillanatot. A "Big fotó" ugyancsak megemlékezett erről a momentumról s egy egész sor korabeli dokumentummal - javarészt az Egyesült Államok nemzeti archivumából valók - rajzolta föl a gyilkos pillanat koordinátáit. Nem magyaráz, nem sokkol: tájékoztat. Tudósit. A fotók beszélnek.

S igy van ez más témákkal is. Érdemes ide két-három naponta benézni.

A képen: amerikai katonák 1945 őszén az atombomba okozta pusztitás méreteit veszik számba (US National Archives)