Zsákutca

A jubileumi - a 200. - bejegyzést (megint) szívbéli jó barátomnak tartogattam, akitől pár hete váltam el Kanadában, s akitől annyi szépet és jót kaptam az életben.

Mindenek előtt ihletet a művészet élvezetéhez, illetve eligazítást a valóság látásához. S mindezt a lehető legegyszerűbben: nem átallotta megosztani velem mindazt, amin éppen dolgozott, ami foglalkoztatta, amibe világjárása közben belebotlott.

Pusztai Péter Zsákutcá-ja nem csak a szerencsésen nyakon csípett szó- és képjátéknak köszönhetően él. Ha csak az ötlet éltetné, meg se parittyázná az ember. De magán hordozza mindazt az aleatorikus életszerűséget, ami nélkül a fotó csak a valóság másolása marad. Itt a szín, a kompozíció, a fények és árnyak esése, a kendőzetlenség, a holt tárgyak elevenné válása együttesen alkotják mindazt, amit egy nyugati típusú zsákutca hangulatilag és vizuálisan is lenyomatként hagy az emberben.

A zsákutca alkotó elemeit - az elhagyott, várakozó járművek, a kép középpontjában díszelgő, fényes szemeteszsák, a masszív, fölénk emelkedő falak vonalai, a háttérbe futó párhuzamosok - bármikor meg lehet komponálni, el lehet képzelni, majd megörökíteni, de ez nem ugyanaz, mint amit e kép sugall.

Valahol eltévedtünk és most már csak kifelé farolhatunk szorongatott helyzetünkből - de mi vár ránk? Ez a kérdés fájdalmasan ott feszül a kép hátterében.