Tegnap a torontói Ontario szépművészeti galériában jártam (a nagy röviditési divatban most úton-útfélen úgy hirdetik: AGO), a közönség számára ingyenszerda volt éppen délután 6-tól este fél 9-ig, hatalmas sorban várakoztak az emberek a bebocsátásra... Nincs veszve a kultúra, mert az csak az egyik szimptóma, hogy drágán nem fűlik az ember foga hozzá, de olcsón, a szabad élvezet kedvéért még sokaknak kell...Besodródtam hát a tömeggel, 1994-ben jártam itt utoljára, ahhoz képest nagy épitészeti átalakitások történtek, de még inkább anyagbővités és -átrendezés, az őt megillető helyre került a fotó, amiből most már a galéria mintegy 40 ezer darabot mondhat magáénak.
Példás az a figyelem, amivel a múzeum munkatársai a dokumentáris, az eseményfotó felé fordulnak, s eléggé meg nem becsülhető részeként a helyi és a világtörténelemnek.
A fotórészleg egyik faláról Irving Penn amerikai fotóművész (sz. 1917) döbbenetes alkotása tekintett velem farkasszemet, amely két perui gyermeket - testvéreket - ábrázol, valahonnan a legalsóbb néprétegből, akik a maguk személyiségének önkéntelen tudatában, ha mezitláb is, de a legnagyobb méltósággal néznek a fotográfus szemébe, aki világéletében a divatfotózásból élt, sokáig a Vogue fotósa, életében rengeteget utazott, úti képei is maradandóak. Egy szakdolgozat szerint az elsők között volt, aki fehér vagy szürke drapériát használt háttérnek, és így a kép egyszerűségében még jobban kiemelte a témát. Bár nagyon jól értett a lámpákhoz, mégis legtöbbször az ablakon bejövő napfényt használta képeinél.
Perui kettős portréjával az érdeklődő, a megélhetésen jóval túllátó művész benyomását tette rám, meg azzal, hogy ugyanolyan elmélyültséggel komponálta meg e kordokumentumát, mintha Truman Capote vagy Marlene Dietrich, netán Igor Sztravinszkij ülne a stúdiójában (rengeteg jeles kortársáról készitett maradandó portrét!).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése