Kankowszky Ervin emlékezete

Kankowsky Ervin: A hd (1925)

Most, hogy küszöbön a Magyar Fotográfia Napja (augusztus 29), keresve se botolhattam volna illőbb témába, mint néhai Kankowszky Ervinbe (1884-1945).  Ez az 1600-as években Magyarországra emigrált lengyel család leszármazottja - mellesleg nem az egyetlen neves személyiség a famíliában - tulajdonképpen az egyik első fotótörténésznek számít a magyar fotográfiában, ugyanakkor úgy emlékeznek rá pályatársai, mint a magyar amatőr fotográfiai mozgalom felkaroló mentorára. Érdemeit hosszan lehetne sorolni, de én most csak kettővel toldom meg: a fotós élet egyik tudatos animátoraként sokoldalúan használta fel a fényképészeti művészet által nyújtott lehetőségeket. Ugyanakkor elismert fotós is volt, a fényképkészítés fortélyait Balogh Rudolftól tanulta, később még fényképész szakvizsgát is tett. Mellesleg pénzügyi hivatalnok volt, de gőzhajó vezetéséhez is értett. 

Sokoldalúságának egyik bizonyítéka az az 1916-os előadás is, amelynek szövege egy magyar feminista kongresszuson kellett volna hogy elhangozzon, ám a kongresszust betiltották - feltehetően a háborús idők és az akkori nőmozgalom politikai elkötelezettsége miatt -, az előadások csak egy füzetben jelentek meg. Kankowszky arról beszélt volna, hogy a fotográfia milyen tulajdonságai révén felel meg a nők sajátosságaihoz illő kenyérkereseti lehetőségnek az asszonyi emancipáció perspektívájában. Néhány fotójának bemutatása és a nem túlságosan közismert, szakmailag fontos szöveg bemutatásával tiszteljük meg emlékét. 

Kankowszky Ervin: Kirakodás a hajóról (1930)

Hagyatékáról a Fotóklikk (Baki Péter) a következőket írja: "Fényképészeti hagyatéka három nagyobb részre szakadt. Fotóművészetileg a legérdekesebb a Magyar Fotográfiai Múzeumban található 118 darab ezüst zselatinos technikával készült felvétel, 48 darab üvegnegatív és 9 darab papírnegatív. A Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtárába került a legtöbb olyan felvétel, amelyeket képügynöksége révén forgalmazott is, "Copyright by the Kankovszky's Hungarian Presse-Photographic Exchange" pecséttel a hátoldalán. A képek válogatásakor nehézséget okoz, hogy nem mindig ő volt a felvétel szerzője, ő csak mint forgalmazó látta el pecséttel a képeket. Így kerülhetett be Kankowszky Ervin neve alatt olyan felvétel is, amely például nagy valószínűséggel Balogh Rudolf munkája. A hagyaték harmadik része Győri Lajos magángyűjteményében található."

*

Kankovszky Ervin: A fényképész pálya

A világháború megpróbáltatásai, szociális átalakulásai szükségszerűen magukkal hozzák gazdasági életünk teljes megváltozását is. Ezen szükségszerű metamorfózisnak, mint látjuk, jelentőségteljes tényezője: a nő! Az asszony, a leány, aki tegnap még biztos, jól megalapozott jövő előtt vélte magát, ma arra kényszerül, hogy léte biztosítására komoly munkához, tanulmányokhoz fogjon.
A fotográfiát óhajtom önök előtt néhány szóval propagálni; azt a foglalkozási ágat, amely lehet üzlet, lehet ipar, lehet művészet vagy tudomány. Ε néhány főirány aztán számtalan ágra osztódik, amelyek végül egészen specializálódnak; ezekből tessék egyet kiragadni és tüzetesen tanulmányozni. Jövőbeli gazdasági életünkkel szemben a tudomány, a kultúra nagyobb igényeket fog támasztani és ezen alapszik meggyőződésem.
Az egyetemet látogató hölgyek figyelmébe ajánlom a t u d o m á n y o s f o t o g r á f i á t ; tanulmányaik végeztével az egyetemi ismereteket mint fundamentumot fogják felhasználhatni tudományos fototevékenységükben. Az orvostudományban igen kecsegtető perspektívái vannak a R ö n t g e n f o t o g r á f i á n a k , valamint a bakteriológiai kutatásoknál a m i k r o f o t o g r á f i á n a k . A kozmológiában, a csillagászati tudományban kiválóan fontos szerepe van az a s t r o f o t o g r á f i á n a k és lévén magyar hazánk földmívelő állam, amelynek hozadékát a jövőben intenzív munkával szándékozunk növelni, tehát a chemia révén tevékeny szerepe lesz a b o t a n i k a i  f o t o g r á f i á n a k .
Az ember sajátos karakteréhez tartozik, hogy szivesebben vesz a kezébe oly nyomdai terméket, amely illusztratív alapon ismerteti mindazt, amit azelőtt esetleg csak szövegből magyaráztak. Már a világháború folyamán tapasztaltuk számos illusztrált lap keletkezését; úgy vélem, ez a folyamat a háború végeztével intenzitásában nyerni fog, illusztrált lapjaink száma emelkedőben lesz; ez az ipari fellendülés szükségszerűen magával hozza megfelelő műszaki segédszemélyzet igénybevételét, igy lép aztán előtérbe a c i n k o g r a f i a , c h e m i g r a f i a , f o t o g r á f i a , g r a v ű r  és  k a r t o g r á f i a , amely foglalkozások esetleg mint önálló vállalkozás is folytathatók, de mindenesetre figyelemreméltó részük lenne a munkák f o t o g r á f i a i oldala.
Célszerűnek tartanám a szaküzletekben kellő gyakorlatot elsajátítani a fotócikkek terén, ezzel párhuzamban az általános fotoismereteket megszerezni; e kettőnek öszszefűzéséből figyelemreméltó jövedelmi forrás szerezhető; e két ismeretkör alapján laboratóriumot nyithatunk, ahol csakis amatőrök rendelései lesznek végrehajtva, ezzel együtt kisebb raktárát is tartunk, ahol amatőrök részére különféle cikkeket árusítanánk; sokan és szép anyagi eredménnyel dolgoznak ma is ezen a téren. A most folyó világesemények lezajlása után tekintélyes fellendülés várható e munkák terén, aminek előreláthatólag állandó nyoma fog maradni.
Mint alárendelt fotográfiai tevékenységet, megemlítem itt a szakma kartonázs munkáit, képkasírozást, albumkészitést, stb., ami előzetes könyvkötészeti tanulmányt igényel, úgyszintén a retusmunkát, amely némi előzetes rajzgyakorlatot s aztán a tényleges retus elméleti és gyakorlati tanulmányát igényeli. A kopista már nagyobb gyakorlati tudással bír, míg az operatőr csak az intelligencia, művészi érzék alapján folytathat eredményre vezető tanulmányokat.
A zsurnalisztika terén kiváló női riporterekkel találkozunk; vannak már világhírűvé lett női újságírók, e szakmához hasonló érvényesülési tér a riportfotografia; az egyik szövegben, a másik illusztrációban hozza meg az események hírét; úgy vélem, e téren a nők ugyanoly sikereket érhetnek el, mint a tollal dolgozó kollegáik. A jövőben ennek is emelkedik a szerepe. Tapasztalatból ismerem ezen ágazat sajátosságait s a következőket mondhatom direktívák gyanánt: a fotografálás alapos ismeretét kívánja, a lehető leggyorsabb munkát, a közérdekű momentum azonnali felismerését, gyakran bátorságot, kitartást, lemondást és feltétlen hidegvért igényel; jó megjelenés, műveltség és nyelvismeret hatásos munkatársai a riportfotografusnak.
Végül az a r c k é p f o t o g r a f i a legyen itt megemlítve, bár a konkurrencia elég nagy e téren, de csak a fővárosban, a vidék e tekintetben még eléggé szegényen van kiaknázva, sőt még a főváros is elbír további versenytársakat, föltéve, hogy sokoldalú és alapos ismeretekkel rendelkeznek. Közepes jövedelmezősége cca 500—600 kor. havi bevételre becsülhető. Az iparrajziskolában van szaktanfolyam.
Itt óhajtom a feminizmus lelkes vezéreinek figyelmét arra felhívni, hogy az állam és főváros megfelelő faktorainál szorgalmazzák a fotopedagógia intenzívebb kultuszát, mert a kenyerüket kereső nők eddig is, de a jövőben sokkal tömegesebben fogják e téren exisztenciájukat keresni. Igazi tudással, becsületes, kitartó munkával sokkal többre viszik e téren, mint bármely más, talán hangzatos nevű vagy csillogónak látszó pályán.

Forrás: Az 1916. június havában betiltott Feminista Kongresszuson el nem mondott beszédek. Budapest, 1916

Kankowszky Ervin: Borüledék letöltése (néprajzi fotó, 40-es évek)

Varázseszközből reklámtárgy

Barátom és újságíró kenyerestársam, jó Csomafáy Ferenc egy beszédes képére bukkantam a minap időnként elő-elővett gyűjteményemben. Megrendülten nézegettem a rajta premier plánban látható, viharvertnek tűnő, ám így-úgy kipofozott nagyítógépet, majd elolvastam, amit a szerző - aki élete legnagyobb részében analóg géppel, saját sötétkamrában, nagyítógéppel és klasszikus eljárással készítette fotóriportjait, művészfotóit és precíz munkát feltételező könyvillusztrációit - a papírfotó hátára írt:


"A nagyítógép a múlt század harmincas éveiben csúcstechnológiának számított. Ma reklámtárgy a Váci utcában. Így múlik el a dicsőség."


Hirtelen az emberen végigszáguld dióhéjban az egész fotótörténet. Mindaz, ami az innen elérhető Archaltfotokonzerv nevű minilexikonban a fotografálás fejlődésének eseményeiről és fogalmairól felidézhető. A szenvedély ébredésének kezdetén összekuporgatott, összekoldult, kispórolt tőkebefektetés. a laborberendezés, ami nélkül a fotografáló ember félkarú amatőrnek érezhette magát. Nem túl hosszú életünk évtizedeiben történt a fordulat, amikor minden, amit egy fotográfus a sötétkamrájában összehordott, könnyedén értéktelen kacattá vált. Jobbik esetben - reklámtárggyá. Vagy muzeális eszközzé. Emléküket idézze fel ez a nosztalgikus fotó...

Egy remek kézikönyv

Fotósnak, fotórajongónak, műértőnek és egyszerű érdeklődőnek kiváló kézikönyv került fel közprédára a világhálóra (a Magyar Elektronikus Könyvtárba):


Rónay Gabriella: A portré- és zsánerfényképezés fotótörténeti áttekintése.
(Száz év - a festői pózoktól a tiszta fényképig)




Senkit ne ijesszen a cím tudományos ruhája, mert ahogy belelapoz ebbe a sokoldalú digitális fotókalauzba, rájön arra, hogy a portré és zsánerfényképezés gyakorlatilag szinte átfogja mindazt a területet, ami a fotografálás alá tartozik. Legalább is a szerző igyekezett összegyűjteni mindazokat a hivatkozásokat is, melyek fotótörténeti, -technikai és esztétikai ismereteinket tágíthatják. Vagy rendszerezhetik. Netán kiigazíthatják.

Érdemes rendre megnyitogatni a fenti menűsort, illetve a képarchívumot, megszemlélni a fogalomtárt és az ajánlott források gyűjteményét, hogy az ember a könyvtérkép birtokában otthonosan eligazodjék.


A könyv ingyenesen letölthető, saját számítógépen tárolható és másodpercek alatt elérhető, használható.


Örvendek, hogy rábukkantam és hogy másoknak is ajánlhatom.

Blogvizitek (2) - KK fotómúzeuma

Rég nem jártam Kincses Károly "fotómúzeumában". Pedig hónapokkal ezelőtt nagy elszánással kerestem föl, szinte naponta a blogot, de úgy látom az utóbbi időben, hogy a jeles fotóesztéta és -történész valahogy elkedvetlenedett, ritkábban ül a gép elé, hogy tudásának morzsáiból részesítsen bennünket.


De azért, amit ott találunk, arra kivétel nélkül illik odafigyelni. Egy november eleji bejegyzés például egy egészen kiváló magyar fotóriporter, Escher Károly jelentőségéről, életpályájának alakulásáról mond el igen tanulságos adalékokat. Többek között jelzi, hogy nagysága azért nem tudott világhírűvé emelkedni, mert - másokkal ellentétben - otthon maradt. Pedig:


"Az elsők közt volt Magyarországon, aki valóban képekben beszélt és képekben is gondolkodott. Nem politizált, soha nem tartozott egyik csoporthoz sem, talán ezért maradhatott mindvégig rendíthetetlen humanista" - állítja Kincses. 

Escher Károly: Fogságból hazatérő
honvéd

Egész pályája a huszadik század ívén nyugszik, ő pedig ott van a fotográfia és a képírás minden kulcsfontosságú eseményénél. A blogíró fel is vázolja nagy vonásokban, mi mindent fotózott ez a fáradhatatlan riporter. És ebből az derül ki, hogy - gyakorlatilag szinte mindent. Az egyszerű hétköznapi helyzetektől kezdve a legmagasabb politika és diplomácia világáig terjed az ív. Sok remek képet és néha gyengét is. De a gyengéken is rajta van a bélyeg: a valóságlátó precízsége, szakmai igényessége. Ún. "rossz" képei sose technikai szempontból rosszak, hanem csak mert az idő szűntelenül rostál. És a számolatlanul sokból nem mindegyikre üti rá a pecsétet.


Tavaly év végén három kiállítása is nyílt egyidőben Budapesten, a művész újrafelfedezése jegyében. Korábban inkább dokumentáris, személyiségportréit tartották nagyobb becsben, ma előtérbe kerülnek életképei, riportjai a magyar valóságról.


Kincses Károly tudása, tapasztalata kincsesbányával ér fel. Szeretem fanyar, visszafogott stílusát. S önzően elvárnám, hogy gyakrabban meséljen. Szabadon, mintha csak magának. Mert ezáltal is nekünk mondja azt, ami nélkül nem tudnánk a fotográfiát a maga teljes értékében becsülni.

1912-ben a Sarkon

Herbert Ponting és "hatlövetű" teleobjektívje (1912)

1993-ban sok-sok napomba kerülő beszélgetést folytattam egy fiatal atomfizikussal, aki egy évet töltött a kilencvenes évek elején egy antarktiszi kutatóbázison, s mindennapi feladatait összeegyeztetve fotografáló szenvedélyével, egy kiállításra való fotót hozott haza a Déli Sark világából. Egész úton abban főtt a feje, hogyan ossza be kevéske pénzét, hogy a fotografáláshoz szükséges filmben sose szenvedjen hiányt. 


Az első hónapokban meg amiatt aggódott, hogy mi lesz, ha a szélsőséges sarki körülmények között kamerája felmondja a szolgálatot? És mert minden, ami működik, egyszer törvényszerűen el is romlik, ez a kamerájára is állt - de szerencséje volt egy kutatótársával, aki idő előtt búcsút mondott a bázisnak s nagylelkűen reáhagyta kiszolgált masináját, ami aztán emberünket segített kihúzni a bajból...

Feketézők

Régen nem jártam, az elmélyülés igényével Kincses Károly blogjánál. (Igaz, ő is meglehetősen rapszodikusan és olykor nagy kihagyásokkal ül bejegyzései mellé, de ez számomra nem mentség...) Mostanra pedig felgyűlt a ledolgozni való.

Rendkívül érdekes adalékot olvashatunk a legutolsó bejegyzésben, amely Bojár Sándor fotóriporter értékeléséhez ad nemcsak kulcsot, hanem felbecsülhetetlen részleteket; amilyeneket csak a KK fotómúzeumától kaphatunk. Érdemes elejétől a végéig elolvasni a szöveget, majd fölkeresni egy, a Fotóművészet által közölt értékelést és portfóliót, hogy némi benyomásunk is legyen a jeles magyar fotóriporter képvilágáról.

Innen választottam ki azt a képet, amely köré most néhány gondolatomat leírom. De előtte még eltűnődöm azon a riporteri sorson, mely az örök készenlétet, hajszát és mindenáron való elsőséget tartotta szem előtt, mert ez jelentette a versenyt és az életben maradást. De ez hozta meg a teljesítményt is, meg azt a széles pászmát, amit az Élet nyújtott a fotósnak, s amiről ő mind-mind hiteles tanúságokat hagyott hátra a jövőnek. Elképzelem azt a nyomozói hálózatra emlékeztető kapcsolatrendszert, ami a fotóriportert riadóztatta minden jelentős(nek vélt) esemény előtt. De ez ma már történelem. A hálózatok ma is léteznek, a verseny viszont még kérlelhetetlenebb, s az eseményesk sokasága is megsokszorozódott.

A „Feketézők“ a Tőzsde épülete előtt (1946) c. fotó legelőször is azzal lep meg, ahogyan a riporter semlegesítette magát a kamerája elé kerülők szemében. Sehol egy gyanakvó, kíváncsi oldaltekintet, senki nem kacsint ki a képből, úgy viselkednek az adok-kapok társasjátékába belefeledkezett seftelők, mintha a lehető legnagyobb védettség alatt lennének. És talán így is van... A fotós nyilvánossága nem tud nekik ártani. Az életnek ahhoz, hogy tovább haladjon, szüksége van a törvényen kívüli tranzakciókra. Különösen olyankor, amikor az egész világ a feje tetején, a kapcsolatok, a rendszerek nem működnek, amikor éppen köhög a gépezet... De a fotós munkája nem áll le, az eredményt tekintve pont olyan, mintha nyugalmas békeidőket írnánk, hiszen a tét mindig egy és ugyanaz: lehetőleg mindenki előtt, diszkréten, a téma iránti alázattal ott lenni, jó időben, megfelelő helyen...

Megjöttek...

Közel hetven évvel ezelőtti történésről szóló dokumentumra talált Molnár Attila s tette fel értékes, ritkaságoktól gazdag honlapjára 1940 szeptemberéről, amikor Erdély-szerte vonult a magyar hadsereg a második bécsi döntés után. A fotó külön érdekessége, hogy a csíkszeredai eseményeket egy ismerős, beazonosítható fényképész készítette, akit városa és szűkebb pátriája nyilvántart, s akiről urszu2 blogomon magam is írtam Neves csíkiak tárlata c. tavaly márciusi bejegyzésemben; és ezt Attila idézi is! Ez a fajta interaktivitás, az összeillő, ám elszórt, látszólag véletlenszerűen egymásra találó valóságrészletek egységbe rakása külön erénye a világhálónak.

Andory Aladics Zoltánról így megtudjuk, hogy bár eredetileg nem Csíkszeredába való, élete nem csak erdőmérnökként (ez az eredeti hivatása), hanem fotográfusként is összefonódott a város életével. Olyannyira, hogy 1930-ban az akkori körülményekhez képest modernül felszerelt fényképészműhelyt nyitott, s attól kezdve nagy megbízhatósággal és valósághűséggel fotózta a város történetének legfontosabb eseményeit. Hagyatékát természetesen jó lenne az ismertség szintjén közkinccsé tenni. A megyei könyvtár, Molnár Attila s talán jómagam is megtettük erre felé a magunk kis apró lépéseit, de ezek mind csak szerény impulzusok lehetnek affelé, akinek betekintése és késztetése is van rá, hogy nekilásson a rendszerezésnek és az értékelésnek.

Tudom, ez most egy kicsit úgy hangzik, mint amikor valaki nagyképűen feladatokat osztogat másoknak, pedig nem az, itt inkább magamban beszélek, morfondírozok, s beledobok még egy követ abba a tóba, ami állni látszik - hadd csobbanjon. Hátha egyszer meghallja s úgy hallja meg valaki, ahogyan azt érdemes.

Ambrótípia - csak mánia?

Nehéz eldönteni, hogy egy mai, sikeres amerikai fotóst mi késztethet arra, hogy egy 1850-es évekből származó, idejétmúlt fotográfiai eljárással, az ambrótipiával foglalkozzon mint művészi kifejezési módszerrel.

Ha kellően nagyvonalúak vagyunk, elfogadhatjuk, hogy mindenki a kedve és a hóbortja szerint alkot, elvégre ettől virágzik ki igazán a művészetek mezeje. De az elfogadás egy, s a megérteni vágyás kettő.

De mi az ambrótipia? És lehet-e általa a ma ritmusának megfelelő képet készíteni? Nem kell-e visszamenni a kezdeti kor rudimentáris eljárásaihoz? A szakértők szerint, aki értett a daguerrotypiához, az ambrótipiát is könnyen megtanult készíteni. A kép egy üvegnegatív, amit ha sötét háttérre (fekete v. bordó bársony, papír stb.) helyeznek, pozitív képet kapunk. Méretük nem lehet túl nagy (max. 13x18 cm), a magyar fotográfia történetében nem igen maradt fenn szignált darab - állítja a fotomult portál (Történeti fotóeljárások Magyarországon).

Jody Ake azonban (www.jodyake.com) azonban, bár a mostani ezredfordulóra tehető művészi kiteljesedése, valósággal beleszerelmesedett az ambrótípiába. A romániai www.punctum.ro fotólapnak adott interjújában elmondja, hogy az amerikai fotós élete, szakmai fejlődése ki van szolgáltatva a megrendelők igényeinek. Neki ezzel az eljárással kimondott sikerei vannak, megtalálta azt a réteget, aki ezt a fajta ábrázolást igényli. Általában portrékat készít, amelyek a mai szem, de a régi zsáner, patina ötvözésében valami különös életet élnek. Sérülékenyek, ugyanakkor egyediek, sokszorosításuk komoly szakmai feladat elé állítja a fotóst. Komoly kísérletezést igényel az üveglapok karbantartása, kijavítása. Jody Ake azt is megengedi magának, hogy a rudimentáris eszközöket hatásukban hasonló, de modern megvilágító és feldolgozó módszerekkel helyettesítse, így egy-egy üveglemezképének elkészítése alig 5 percet vesz igénybe. Igaz, a technika körülményessége inkább a stúdiómunkának kedvez, de ő kipróbálta a szabadban is. Nehéz volt, sok mindent (főként vizet) kellett magával cipelnie, egy egész sátrat megtöltött a csomó összehordott kellék, de végül elfogadható kép született. Amióta e módszert alkalmazza (1995), évente mindig akad pár ember, aki felkeresi, hogy tanítsa meg őket a technikára. New Yorkban pedig az utóbbi években elszaporodtak az ambrótípia-iskolák.

Azt jelenti mindez, hogy a fotográfia, megújulása végett kezd visszakanyarodni a kezdetekhez? És hamarosan ismét "felfedezi" majd a filmet is? A jelek efelé mutatnak...

Fotókban a história

Új könyv megjelenésének kapcsán (Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia. Osiris, 2009) időznék el pár percig história és képírás sorsszerű összefonódásánál.

A fotográfia egészében véve: történelem. Hiszen amit megörökít az objektív, az máris a múlt. Bármilyen közeli, de múlt idő. És egyre csak távolodik tőlünk.

A fotográfia azonban tovább lépett: megörökítette azt is, ami a nagy eseményekkel kapcsolatos történések, mozzanatok, a történelmi mozaikkockák lényege. A fotók történelmi tanúságáról szól ez a remek fotótörténeti kézikönyv, melynek szerzője hosszú ideje dolgozik a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Fényképtárában, e mellett az ELTE-n is tanik. A hírek szerint egyetemi előadásai szolgáltatták az ötletet a könyv létrejöttéhez, amelynek borítóján az egyik klasszikus politikai eseményfotó kapott helyet: Munkácsi Márton Bethlen István miniszterelnök megérkezik a Parlamentbe, 1925 c. felvétele.

A könyv bemutatása alkalmával a szerző nyilatkozott munkájáról a Magyar Távirati Irodának, s felemlegette, a fotográfia gyakran nélkülözhetetlen forrás a múlt anyagi kultúrájának megismeréséhez, de az ember jellemzéséhez is hozzá tartozik a külseje, a gesztusai, a ruházata. "Jellemző például, hogy a két világháború közötti időszakban kinek milyen volt a díszmagyarja: Teleki Pál vagy Bethlen István egyszerű, sötét öltözéket viseltek, míg Gömbös Gyula sokkal díszesebb, hivalkodóbb ruhát" .

Anekdotát is mesél, Rákosi Mátyás országlásának idejéből, amikor egy látogatása során a vezért elkapta a vizelhetnék, s kísérőitől elválva, átgázolt egy búzatáblán, majd a kalászok takarásában könnyített magán. "Kifelé jövet a fotósok elkezdték fényképezni, mire ő úgy csinált, mintha csak a kalászokat szemrevételezte volna. Ezek a fotók úgy mutatják, mint a haza atyját, aki a terméssel foglalkozik, pedig alig látszik ki a búzatáblából".

Ám Stemlerné vészharangot is kongat egyszerre: aggasztja a digitális korszak nagy számú fotótermése archiválásának megoldatlansága. Az a paradox helyzet állhat majd fenn, hogy "bár soha ennyi fénykép nem készült, mint manapság, lehet, hogy (...) korunkból jóval kevesebb fénykép marad meg, mint a korábbi időkből?" - töpreng könyve befejező részében.

Lóugrás

Érdekes, milyen hamar kezdtek gyorsaságra törekedni a fotográfia úttörői! A kivárós, nyugis expozíció sehogy sem felelt meg a megörökítendő valóság vérmérsékletének, ezért a fotósok mindegyre keresték az idő betörésének módszereit.

Elég gyorsan megtalálták...

Azt, amit ma a korszerű gépekkel egyetlen beállítással pipálhatunk, a huszadik század elején nagy csodaként és technikai felfedezésként emlegették.

A www.huszadikszazad.hu érdekes cikket közölt ezzel kapcsolatban, a hozzátartozó fotóval, amely az első komoly lépcsőfokot jelentette a gyors mozgás fotótanúsággá tételében.

Ugrás közben lefotografált ló

1908 január

Mióta Daguerre 1838-ban elkészítette első kezdetleges fényképét, az utána következő feltalálók folytonos tökéletesítő munkája által valóságos művészetté fejlődött a fotografálás.

Mint olvasóink hétről-hétre láthatják lapunkban, a fotografáló masina remekül meg tud örökíteni minden jelenetet, még a leggyorsabb mozgást is megrögzíti a fényképen. A pillanatnyi fényképezés a fotografálás fejlesztésének legnagyobb diadala.

A pillanatnyi fényképek lehetővé teszik, hogy a gyorsan tovatűnő események képe el ne tűnjön a pillanattal a semmiségbe, hanem továbbra is gyönyörködhessünk benne. A fotografáló-gép diadalmaskodik még az idő rohanásán is: megőrzi számunkra – képekben – a multat.

A gyorsfényképezésnek egyik érdekes példáját mutatjuk be e képünkön. Egy angol zsoké lovának merész ugrását fényképezte le egy londoni fotográfus. Egy széles, mintegy másfél méter hosszu árkot abban a pillanatban fotografálta le, amikor a ló a levegőben volt az árok felett. A fénykép még a víz felületén látszó árnyékot is megörökítette.

Egy szempillantással kevesebb idő alatt történt ez a jelenet s íme, meg van örökítve képben.

Libák

Ez egy világhíres kép - mint ahogy a készítője is nótorius fotográfus, valamennyi délkörön ismerősen cseng a neve: Vadas Ernő.

Nagykanizsán született (1899-1962), 110 esztendővel ezelőtt, s tisztelői most 110 fotójából álló kiállítást hoztak össze szülővárosában: 110 év, száztíz kép címmel. Tiszta szerencse ezekkel az évfordulókkal, melyek olykor arra jók, hogy megóvják a feledéstől mindazokat, akik pedig látható nyomokat hagytak az utókoron.

Vadas mester, a világ egyik legnagyobb természetfotósa számos tanítványt, rajongót indított pályára, közöttük azt a Keleti Évát is, aki a tárlatot október 16-án megnyitotta.

A szegedi, MTI-mestereket bemutató könyvbemutató után, amelyen szintén szóba kerültek a Vadas-fotók, Keleti Éva tovább folytatja hagyománymentő és -értelmező munkáját, amelynek végső célja, hogy a jelenkori törekvéseket visszavezesse a valódi előzményekig. Az október 17-i bejegyzésben említett Elfelejtett képek c. kötet bemutatója le is szögezte, hogy a ma fotósai nem születésüktől fogva mesterei a fotográfiának, viszont az elődök nyomaiba lépve tudják meghaladni a mestereket.

Ami a Vadas Ernő esetében akár belső fejlődésében is megnyilvánult: a Libák elődje ugyanis egy, a huszadik század huszas éveiben készült kisképe, amelyen még csak három szárnyas repül, de már megfogalmazza az itt látható remekmű lendületét, kódolt üzenetét és szimbolikáját. És hasonló, előzményekhez visszavezethető képe még akad a kanizsai tárlaton, nem is egy...

Kinyílt fiókok

A Magyar Távirati Iroda mint intézmény és ezen belül mint a huszadik századi magyar valóság képi dokumen-tumainak tárháza, minden ellentmon-

dásossága és működési nehézsége dacára több értéket rejteget, mint azt gondolnánk.

A napi használatra készült, eseményekre kihegyezett és hírértékük révén felhasznált fotószolgálata az évtizedek során irigylésre méltó archívumot teremtett, amelynek rendszerezése, digitalizálása nagy anyagi ráfordításokkal történik.

Ezen túl október 14-én Szegeden egy olyan könyvbemutatóra került sor a Móra Ferenc Múzeumban, mely az MTI fotóművészeinek és -riportereinek mívességére, életművére tereli a figyelmet. Sajnos, csak a hírt olvashattam, a könyvet még nem láttam, amelybe Keleti Éva Prima Primissima-díjas fotóművész öt olyan fotós munkáinak legjavából válogatott, akik az ötvenes években az ügynökségnél a munka dandárját végezték: Kálmán Katának, Langer Klárának, Reismann Mariannak, Sándor Zsuzsának és Vadas Ernőnek a Magyar Távirati Iroda archívumában található munkáit tartalmazza az Elfelejtett képek című kötet, amely egy korábbi, Kinyílt fiókok című kiállítás anyaga alapján állt össze.

A mellékelt montázs, amely a múzeum honlapján is látható, egy szurtos ebadta portréja mellett az öt fotós arcképét ábrázolja, a felsorolás rendjében. Munkásságukról, jelentőségükről a könyvben Szarka Klára fotótörténész írt tanulmányt. Nehéz korban éltek és alkottak nevezettek, hiszen azokban az időkben mindennek ragyognia és mosolyognia kellett, az optimizmus és a forradalmi lendület látványait kellett mindenáron begyűjteni. Mind a kép, mind a tárlat, melyre az album épül, tulajdonképpen azt példázzák, hogy az igazi művész a látszat és a smink mögött is meg tudja mutatni a látvány valóságát és tanúságot képes hátrahagyni arról is, amit a játékszabályok szerint nem lett volna szabad látnia...

De hát a vérbeli fotós már ilyen...

Persze, az így készült fotók jó része akkor fiókba került, ott várta kései feltámadását. Ami ma már részben bekövetkezett.

Kertész és Brăila

Szeptember 8-i bejegyzésemben (A transzport) azon aggályoskodtam, hogy Kertész Andornak tulajdonított 1918-as brăilai felvételeket esetleg a helység félreértésén tartják nyilván, hiszen a rudimentáris logika szerint abban az időben egy osztrák-magyar alattvalónak, aki ráadásul katona is, nincs mit keresnie az ellenséges Brăilán.

Igaz, hogy mindezt kétkedő, kérdőjeles formában tettem szóvá, utalva rá, hogy a szakemberek (bármennyire is szeretném, nem tartom magam közéjük illőnek) majd választ adnak erre a piciny hitetlen tamáskodásomra.

A választ most megkaptam, méghozzá attól a Kincses Károlytól, akinek Kertész-megemlékezését dícsérőleg emlegettem korábbi blogbejegyzésemben. Köszönöm, hogy tényszerűen, minden különösebb magyarázatot mellőzve eljuttatta hozzá Kolta Magdolnával közösen írt könyvük (Hazai anyag - Fotónapló. André Kertész és a magyarok, 2005) ama részletét, amelyből tagadhatatlanul kiviláglik, hogy Kertész igenis, nemcsak hogy megfordult Brăilában, hanem a jelzett képeknél jóval több fotót készített a háborús Romániában. Bizonyítékul magának a fotóművésznek a vallomásai szolgálnak, melyeket Lugosi Lugo Lászlónak adott (Beszélgetés André Kertésszel 1981. január 13-án New York Cityben, Fényképészeti Lapok, 1981. április), s amelyekből Kincsesék könyvükben bőven idéznek.

Köszönet Kincses Károlynak azért, hogy még egyszer, és ami még fontosabb: tisztázólag szólhattunk a témáról. Továbbá azért is, mert a kételyek eloszlottak, ama tanulsággal, hogy az élet mindig bonyolultabb és ellentmondásosabb annál a sematikus képnél, amit a kései történelem elénktár...

*

"Kertészt részlegesen gyógyultnak nyilvánították. Májusban Albániába helyezték, ahová Szerbián és Bosznia-Hercegovinán keresztül utazott. Feltehetőleg számvevői feladatokkal bízták meg, a visszavonuló hadsereg készleteit kellett nyilvántartásba vennie. Ez már nem fegyveres frontszolgálat volt, erre ugyanis sebesülése alkalmatlanná tette. Ezért látható ekkoriban készült fényképein – a civil élet jelenetein kívül – oly sok kikötői, vasúti kép, hiszen feladatai elsősorban a szállítási útvonalak mellé szólították.

„Egy nap az anyagom már a kezükben volt, jött a rendelet, engem elküldtek Albániába. Zászlós voltam abban az időben ott Albániában, valahol az isten háta mögött. Aki elment Albániába, az soha nem jött vissza… Malária volt… És elküldtek oda, valami orosz fogolynak voltam a kommendánsa. Érti? Szerencsémre volt egy unokabátyám, aki a Schwarzenenstellénél volt… Ő azt mondta, nézd… adjál nekem egy kis időt és mint specialista elkérlek téged. És én így jöttem ki Albániából. Minden kamerádom elpusztult, aki odakerült. Aki visszajött, az is elpusztult, mikor visszajött, annyit szenvedett. Gyalog jött vissza Albániából, mikor vége volt a háborúnak. Szinte hihetetlen. Szóval, elküldtek Brailába.” (Lugo)

Május első hetében Szarajevóban tölt néhány napot, innen megy tovább Scutariba. Itt állomásozhatott, de Albánia több pontján is megfordult, fényképezett, tehát volt Durazzóban, Biskjemiben, majd június közepén ment át Romániába, ahol október végéig a nagy dunai kikötőben és átrakodó állomáson, Brailában szolgált. 1918. szeptember vége. Bulgária kapitulál, a balkáni front összeomlik. A háború Európának azon a végén véget ért, 1918 októberében a balkáni antant haderő átlépi a Monarchia délkeleti határait és akadálytalanul nyomul előre. Kertész október utolsó napjaiban katonatársaival együtt hazaindul. Útközben megállva, még Brassóban, a pályaudvaron fényképezett.

„Én mindig fotografáltam. És Brailában egyik nap az ezredes azt mondja, hogy elküld engem Bécsbe, valami hat nagy faláda volt, hogy azt le kell adnom Bécsben, nem tudom, milyen központban. Hajózási központ. Reggel a fiúk jönnek, mikor elutaztam, két embert adtak nekem. Én voltam a kommandáns, hogy a csomagot elvigyük. Elindultunk, a fiú azt mondja, neked milyen szerencséd van, te most mész haza… Talán mentünk három órát, a legnagyobb meglepetésemre a vonatok jönnek vissza, a tetején katonák. Vége a háborúnak! Mi ez? Szóval az ezredes tudta, hogy elvesztettük a háborút és engem küldött menteni az anyagot, hogy vigyem el.” (Lugo)

Illusztráció: Pierette - még egy brailai fotó 1918-ból (Stephen Bulger Gallery)

Capa és a szerelem

Azt hittem, majd újat mondok azzal, hogy közelebbről Capa életrajzi film készül, de mert kivártam, a hírportálok, amelyek a startpisztoly ütemére dolgoznak, egymást lekörözve, megelőztek.

Sebaj, Robert Capa /Friedmann Endre Ernő megérdemli, hiszen elég, ha csak szóba kerül a neve, mindenkinek szuperlatívuszok jutnak az eszébe.

A készülő film (Columbia Pictures stúdió) alkotói viszont Capáról mindjárt a szerelemre gondoltak, s ők is csak azért, mert a film alapjául szolgáló, idén megjelent regény (Susana Forter: Robert Capára várva), amivel a spanyol írónő díjat nyert, erre építi könyve cselekményét.

No persze, Capának nem csupán a kamerája volt világraszóló, de sármja folytán a nők körében is nagy sikere volt szerte a világon (amerre megfordult, háború vagy béke idején), s 1933-ban Párizsban Gerda Tara /Pohorylle fotográfusnő, aki Németországból menekült a francia fővárosba, meghódította Capa szívét. Együtt vettek részt a spanyol polgárháborúban, amelyben a tehetséges Gerda Tara halálosan megsebesül.

Hogy mennyiben befolyásolta, határozta meg e kapcsolat Capa egész életét és életművét, valóság- és igazságszomjának kiteljesedését, talán a készülő film sem fogja tudni megválaszolni. Tanulságos, látványos románc lesz majd, ízléses sikerfilmek stílusában, egy olyan emberről, aki mindent feláldozott a fotográfiáért - még a szerelmet is.

Bár ez - a kapcsolat.hu-ról kölcsönzött kép tanúsága szerint, amely Gerdát és Capát ábrázolja, az egymásra találás hangulatában - úgy tűnik, itt még csak a jövő zenéje...

Vakmerőség

Még a fotografálás hősi korszakában, amikor épp úgy minden lehetséges volt, mint ma, legfeljebb az emberek nem tudtak róla, a teljesítmény-

központú fotózás megteremtette a maga mutatványait és szenzációit. Nemrég bukkantam Szabó Zoltán és csapata nagy kitartással és jó szakmai érzékkel szerkesztett magyar sajtóantológiájában, a www.huszadikszazad.hu-n néhány olyan dokumentumra a huszadik század elejéről, melyek a fotótörténetnek kevésbé az esztétikai, inkább az informatív vonulatában érdemelnek figyelmet. Íme egy fotós bravúr, melyet a korabeli sajtó annak rendje s módja szerint tálalt, megjegyezvén, hogy "készült a Tolnai Világlapja részére, utánnyomás tilos..."

Fényképezés életveszedelemmel

1907 január

A vérbeli fotografust a legnagyobb veszedelem se riasztja vissza, ha valami érdekes felvételre nyílik alkalma. Ennek a határtalan vakmerőségnek ritka példája az a new.yorki jelenet, melynek sikerült fényképét mai számunkban mutatjukbe olvasóinknak.

A fényképész a földtől mintegy tizennyolcz emeletnyi magasságban, egy épülő ház vashálózatának tetején ül és gépével New-York város látképéről készit fényképfelvételt. A széditő magasságban lévő vassinen perczekig élet-halál közt lebeg, meg se fogózhat, mert egyik kezével fogja a gépét, a másikkal pedig beigazitja a felvételt.

A rendkivül érdekes jelenetet a szomszédos ház tizennyolczadik emeletének egyik ablakából fényképeztette le lapunk részére az Underwood and Waterwood londoni és newyorki fénykép-ügynökség.

Szakács

August Sander szakácsa a torontói Ontario szépművészeti múzeum fotótörténeti galériájának faláról tekintett le rám először a maga elégedettségében, otthonos díszletei között.

Megkapott az 1928-ban készült portré mesteri kompozíciója, tonalitása, egész rálátása a mesterség lényegére, s a múzeumlátogatás után, az ottani benyomással a szívemben nekiálltam a fotós munkássága után kutakodni.

Nem volt nehéz dolgom, hiszen a fotókritikusok és -történészek jól ismerik és kellőképpen csodálják a portréfotózás eme páratlan óriását, akinek életműve annak ellenére igen nagy súllyal nyom a latba, hogy a harmincas években az akkori Németország szélsőjobb szellemi őrei addigi archívumának nagy részét megsemmisítették.

A szakácsportré minden bizonnyal kis része annak a nagyszabású sorozatnak, amelynek a Huszadik század emberei címet adták. Olyan vállalkozás ez a fotóban, mint a milyen Balzac Emberi színjátéka vagy Zola az élet teljességét leképező regényfolyama az irodalomban. A portréfotós és a portréfotózás társadalmi-szociológiai szerepéről tanulságos szövegek olvashatók az internet jóvoltából, amelyek közül kiemelnék mindjárt kettőt: az egyik Rényi András kritikája (A maszk igazsága), a másik Pfisztner Gábor (Látni, megfigyelni és gondolkodni), mindkettő a Mai Manó Házban 2001-ben megrendezett Sander-kiállítással kapcsolatban mond el igen lényeges dolgokat a művészről, koráról.

Emberek, típusok, arcok mögöttes sejtetései maradtak ránk letűnt időkből Sander révén. Örvendetes, hogy törekvésének ma is vannak követői, akik új elemekkel töltik fel az arcmentés általi tanúságtétel művészetét és módszertanát.

Brassai

Ma ünnepel Brassó, de talán mégsem csak ő...

Brassai mesternek, alias Halász Gyulának ma emlékeznek meg a Cenk alatt születésének 110., halálának 25. évfordulójára. Az a fotóművész, aki a világ előtt örökre emlékezetessé tette szülővárosa nevét azáltal, hogy alkotói nevévé választotta, megérdemli kisközössége ragaszkodását emlékéhez.

Az eseményre szóló meghívót magam is megkaptam, de én inkább e blog csöndjébe-árnyékába húzódva, az eseményektől fizikailag távol, lélekben viszont majdhogy testközelben követem lélekben mindazt, ami a mai emlékezéssorozat keretében elhangzik Brassairól.

Gondolom, az erdélyi és a nemzetközi fotográfia jelesei közül többen is jelen lesznek, hiszen ők nem csupán rajongói, hanem haszonélvezői és bizonyos értelemben tanítványai a nagy brassói mesternek, aki a fekete-fehér fotografálásban utólérhetetlen precizitással, szakmai hozzáértéssel, munkabírással és dokumentarista elkötelezettséggel nyilvánult meg. (A meghívó mellé montírozott párizsi éjszakai őrjáraton a világ fényei és árnyai találkoznak a macskakövek fölött s ütköznek meg a rendészek arcán, köpenyén, kerékpárjain, de ugyanilyen kontrasztos valósághűséggel ábrázolja a párizsi kokottot, az utcalányt vagy az éjszaka egyéb lovagjait, kóbor szerelmeseit...

Tudom, mert jelezte, hogy az eseményen ott lesz Kincses Károly is, a magyar fotótörténet és -elmélet jeles képviselője, a Magyar Fotográfiai Múzeum egyik megálmodója és létrehozója, aki nemrégen indított blogjában (KK fotómúzeuma) a magyar fotográfia nagy halottjai kapcsán veszi számba veszteségeinkben rejlő nyereségeinket is. Az idősödő ember természetszerűen egyre többet foglalkozik a halállal, ahogy KK blogindítójában írja:

"Míg fiatal az ember, nem foglalkozik sehogyan sem a halállal. Vagy ha igen, az csak extrém kirándulás, nem mindennapjainak szinte már természetes része. De ez nem egy konstans helyzet. Egyszer csak körülnézel, s azt veszed észre, hogy bár te ugyanolyannak hiszed magad, mint korábban, mégis egyre több barátod, ismerősöd, családtagod kerül odaátra."

Neki pedig elsősorban fotós barátai, ismerősei, családtagjai voltak. Mindenek előtt Kolta Magdolna, a felesége. De köztük van jó pár éve a nyílt utcán, fényes nappal levadászott Fenyő János lapszerkesztő is, aki KK számára elsősorban kiváló fotós, akinek már az apja is sokat tett a magyar fotográfiáért... De megismerhetjük általa Inkey Tibor bácsit, a sztárfotóst, aki annyi jeles művészt örökített meg és a szakma becsületes mesterembere volt egész hosszú életében...

Ő is beszél majd Brassairól - Brassóban. És valószínű, hogy blogjában majd felbukkan a brassói megemlékezés témája is. Blogján érdeklődött, találkozhatnánk-e a Cenk alatt, de most úgy jött össze, hogy egyelőre csak a hálón át izengetünk egymásnak - tisztességes, megbecsülő szavakkal.