Lóugrás

Érdekes, milyen hamar kezdtek gyorsaságra törekedni a fotográfia úttörői! A kivárós, nyugis expozíció sehogy sem felelt meg a megörökítendő valóság vérmérsékletének, ezért a fotósok mindegyre keresték az idő betörésének módszereit.

Elég gyorsan megtalálták...

Azt, amit ma a korszerű gépekkel egyetlen beállítással pipálhatunk, a huszadik század elején nagy csodaként és technikai felfedezésként emlegették.

A www.huszadikszazad.hu érdekes cikket közölt ezzel kapcsolatban, a hozzátartozó fotóval, amely az első komoly lépcsőfokot jelentette a gyors mozgás fotótanúsággá tételében.

Ugrás közben lefotografált ló

1908 január

Mióta Daguerre 1838-ban elkészítette első kezdetleges fényképét, az utána következő feltalálók folytonos tökéletesítő munkája által valóságos művészetté fejlődött a fotografálás.

Mint olvasóink hétről-hétre láthatják lapunkban, a fotografáló masina remekül meg tud örökíteni minden jelenetet, még a leggyorsabb mozgást is megrögzíti a fényképen. A pillanatnyi fényképezés a fotografálás fejlesztésének legnagyobb diadala.

A pillanatnyi fényképek lehetővé teszik, hogy a gyorsan tovatűnő események képe el ne tűnjön a pillanattal a semmiségbe, hanem továbbra is gyönyörködhessünk benne. A fotografáló-gép diadalmaskodik még az idő rohanásán is: megőrzi számunkra – képekben – a multat.

A gyorsfényképezésnek egyik érdekes példáját mutatjuk be e képünkön. Egy angol zsoké lovának merész ugrását fényképezte le egy londoni fotográfus. Egy széles, mintegy másfél méter hosszu árkot abban a pillanatban fotografálta le, amikor a ló a levegőben volt az árok felett. A fénykép még a víz felületén látszó árnyékot is megörökítette.

Egy szempillantással kevesebb idő alatt történt ez a jelenet s íme, meg van örökítve képben.

Heverésző ló

Amikor a szépkenyerű-

szentmártoni temetőből megpillan-

tottam a novemberi kertek gyepén fekvő gazdátlan lovakat, azt hittem, lustálkodva pihennek, ahogy a magát eleresztő ember szokott, amikor kifekszik a fűre.

Sógorom, a falu szülötte, azt mondta: ezek a lovak dögrováson vannak, mert egészséges paripa csak nagy ritkán fekszik le a földre, s akkor is inkább csak akkor, ha beteg. Hittem neki, s hogy megörökítsem a pillanatot, amelyben sajátosan kifejezésre jut a mai falu elesettsége, az ismeretlen gazdák nemtörődömsége, akik hagyják a jószágot annyira leromlani, hogy az szívesebben henteregjen a hideg földön, mint a (talán nemlétező) istállóban, elővettem amatőr fényképezőgépemet, s olyan közel merészkedtem a fekvő állathoz, amennyire csak tudtam. Letargiáról, rossz egészségi állapotról árulkodott az is, hogy a ló szinte érzéketlenül tűrte a közeledést.

Most pedig olvasom Kovácsy Béla és Monostori Károly 1905-ben Budapesten kiadott, A ló és tenyésztése c. munkájában, hogy "a ló, ha egészséges is, csak igen keveset és akkor is inkább állva nyugszik és alszik és a legkisebb zaj is felébreszti. Elég baj ez nála a maga nemében, mert igazán jól csak ritkán nyughatja így ki magát. A beteg lovak, a kór természetéhez képest vagy egyáltalán le se fekszenek, vagy folyton fekszenek..."

Idén, halottak napjára majd újra fölkeresem a szentmártoni temetőben anyósom-apósom sírját. Vajon még viszontlátom e heverésző lovat?