Amikor a szépkenyerű-szentmártoni temetőből megpillan-
tottam a novemberi kertek gyepén fekvő gazdátlan lovakat, azt hittem, lustálkodva pihennek, ahogy a magát eleresztő ember szokott, amikor kifekszik a fűre.
Sógorom, a falu szülötte, azt mondta: ezek a lovak dögrováson vannak, mert egészséges paripa csak nagy ritkán fekszik le a földre, s akkor is inkább csak akkor, ha beteg. Hittem neki, s hogy megörökítsem a pillanatot, amelyben sajátosan kifejezésre jut a mai falu elesettsége, az ismeretlen gazdák nemtörődömsége, akik hagyják a jószágot annyira leromlani, hogy az szívesebben henteregjen a hideg földön, mint a (talán nemlétező) istállóban, elővettem amatőr fényképezőgépemet, s olyan közel merészkedtem a fekvő állathoz, amennyire csak tudtam. Letargiáról, rossz egészségi állapotról árulkodott az is, hogy a ló szinte érzéketlenül tűrte a közeledést.
Most pedig olvasom Kovácsy Béla és Monostori Károly 1905-ben Budapesten kiadott, A ló és tenyésztése c. munkájában, hogy "a ló, ha egészséges is, csak igen keveset és akkor is inkább állva nyugszik és alszik és a legkisebb zaj is felébreszti. Elég baj ez nála a maga nemében, mert igazán jól csak ritkán nyughatja így ki magát. A beteg lovak, a kór természetéhez képest vagy egyáltalán le se fekszenek, vagy folyton fekszenek..."
Idén, halottak napjára majd újra fölkeresem a szentmártoni temetőben anyósom-apósom sírját. Vajon még viszontlátom e heverésző lovat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése