A "szolgálatos"

Évről évre készítek fényképeket az erkélyünkön nyíló amaryli-

szekről. Furcsa virág ez: egy évben egyszer nekiveselkedik a hagymája, bő levélzetet-bimbózatot ereszt, megjelenik rajta négy-öt gyönyörű nyílás, aztán egy hét-tíz nap alatt szemünk láttára cseperedik serdülővé, majd érett, telt egyeddé, majd hajlik bele az élemedett korba, az öregségbe. Egy teljes fejlődési ív pár nap alatt, s utána a hallgatás, a bezárkózás, a hagymába rejtőzés, az áttelelés - a túlélés - művelete következik, s mi várjuk a következő évadot, hogy a csoda újra bekövetkezzék...

Képeim a legcsekélyebb művészi igény nélkül készülnek. Messze kerülök minden beállítást, a lényeg azon van, hogy a virág teljes pompájában, minden oldalról becserkészve, dokumentáltan is megmaradjon nem csupán romló emlékezetünkben, hanem tanúságként is.

Voltak évek, amikor ünnepek évadján szétküldözgettük rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek a látványt, részesüljenek ők is belőle. Az idén valahogy megkésett minden: vagy az ünnepi alkalmak - karácsony, húsvét - voltak túl korán, vagy a virágok késlekedtek. Így most csak a blogban kapnak helyett, amikor még kívánatosan gyönyörűek, de már diszkréten kerülgeti őket a dekadencia teltkarcsúsága - "szolgálatos fotótanúként"; majd részükről egy évig újabb néma csend...

Nyári nyugalom

Augusztus közepén, vasárnapi (turista) csúcsfor-

galomban szaladtunk Torontótól észak-

nyugatra, a Georgian Bay felé, ott, ahol az Awenda regionális park terül el háromszáz valahány hektáron. Abban a kanadai parkban - mely egy a sok-sok regionális és nemzeti park közül - a tóparttól kezdve minden megtalálható: erdő, sátorozási lehetőségekkel, magaslatok, tekervényes erdei utak és mindenek előtt civilizáció.

Aki ott akar pihenni, a vad természet ölében találja magát, de néhány perc járásra egy-egy illemhelyet és hideg-melegvizes mosdót-zuhanyozót is talál. Természetesen, a parkba belépni és tartózkodni belépődíj és szigorú szabályok szerint lehet, a vadturizmust itt nem nézik el az embernek, s éppen a szabályozottság az, ami a nyugalmat biztosítja.

Kora délután, fülledt melegben érkeztünk a tópartra, mely olyan finom homokkal rendelkezik, mintha csak tenger mellett nyúlna el. A láthatárba vesző víztükör is tgenger benyomását kelti. Az általam készített amatőrképen jól látszanak az öböl vizéből kiálló jókora szikladarabok - mintha egy óriás dobálta volna be valami furcsa szeszélytől vezérelve a vízbe.

(Persze, a tudomány másként magyarázza jelenlétüket: az itteni nagy kiterjedésű tavak az erőteljes gleccsertevékenység nyomán keletkeztek, a sziklák az erózió nyomán formálódtak-csiszolódtak a vízben, ma már napozóhelyek, menedékek a vízben fürdőzők számára, akik a sekély vízben egészen mélyen bemehetnek a tóban.)

Ideális nyughely ez a forró nyárban: ember és természet összeillő harmóniában dominálja a környezetet. Indiánok (huronok) hajdani földjén terül el, elnevezések és még maradvány-legendák emlékeivel elegyesen. Minden, ami itt történelem, ma már szinte elképzelhetetlen. Ha nincs vihar, a béke itt szinte-szinte tökéletes. Mindegy, hogy madár vagy gyermek ül egy-egy szikla tetején: ugyanannak a világnak örvend mind a kettő, kifogyhatatlan nyári nyugalomban, amelynek összetevői-feltételei oly ritkán képesek összejönni, így az élmény sosem devalválódik, hanem megmarad egyedinek - "talán igaz se volt"-nak...

Madár

Torontóban élő hugomtól és élettársától kaptam a nyáron egy kis indián madárszobrocskát; ezt itt balra, amit magam fényképeztem le, a művésznek a szobrocska talpára karcolt "névjegyével".

Ez a kép az inuit stílusban készült szobrocskáról ugyanis számomra annak a lenyomata, hogy az inuit - a kanadai eszkimókat hívják így - kultúra és művészet nem csak hogy virágzik, hanem igen nagy becsben áll szerte a világon, s lelkes követői akadnak mindenütt.

A roppant kemény, zöldes acélszürkébe hajló kőzetből készült kanadai jeges búvár (loon) az egyik kedvelt ábrázolása az inuit szobrászoknak, akik nagy előszeretettel mintázzák meg, a legváltozatosabb és legegzotikusabb kőzetekből vagy bálnacsontból kicsiszolva, az őket körülvevő természeti környezet élőlényeit.

Robert Coppenrath, az inuit szobrászat avatott ismerője, aki 1968 óta él Montrealban, így vallott a Balkon c. lapnak (2005/3) az Európában mind nagyobb népszerűséget szerző eszkimó művészetről:

"Intézményesen csak 1940-től kezdték támogatni az északi sarkvidéken, elszigetelt településeken élő művészek munkáját. Szobraik fő vonzereje a zárt, tárgyszerű ábrázolásmódban rejlik. A gyönyörűen megfaragott, egyszerű használati tárgyaktól jutottak el még a régi időkben olyan műalkotásokig, melyekben a lét nagy kérdései jelennek meg. Az élethez és halálhoz való viszonyukban, a félelmeik és a reinkarnáció megjelenése, a nemzedékről nemzedékre hagyományozott legendákban mind-mind a környező természettel való erőteljes szimbiózisra utalnak."

Első dolgom persze az volt, hogy a szobron látható névjegy alapján kutatni kezdjek a titokzatos Kazaquapit után, aki Moosonee városában él, a Hudson-öböl tájékán, s munkáját 1992 októberében fejezte be. Ezek mind olyan ellenőrizhető adatok - még ha az internet révén magam nem is bukkantam a nyomára - , melyek hitelessé teszik a szerzőségét. Ezért aztán az inuit szobrocskákat is jóval nehezebb hamisítani, az afrikai vagy ázsiai hasonló termékektől eltérően, mert alkotói vállalják a szerzőséget, nem engedve utat a jó pénzért mindenütt felbukkanó és taroló szélhámiának.

Barátok feredője

Aki nem látott még kőbe vésett imát, az itt most megnézheti: Csíksomlyón készültek e képek, 2006 októberében, közel a borvízkúthoz, ahol a hagyomány szerint a ferences barátok feredője állt valamikor.

Azon a nyáron, gyakorlatilag a semmiből teremtették kalálával a Polgár-Társ Alapítvány, a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület és az Ars Topia Alapítvány. Hagyomány itt ez a kalákázás, s csak az a baj, hogy a folytatáshoz, a karbantartáshoz már nem marad erő és keret, s ami most ilyen friss és üde a tanúságul szolgáló felvételeken, az mára már - alig néhány évvel később -megkopott, elsivárult, mintha nem is évtizedekre készült volna, hanem a múló pillanatnak.

E rokonszenves és sajátságos pihenőhelyen a lápos-zsombékos talaj fölé deszkából ácsolt, látszólag szeszélyes, de a szemnek pihentetőül szolgáló kacskaringózó ösvények, meditációs helyek, a létesítmény mélyen szakrális jellegét és hagyományait jelző idézetek, imádságok és gondolatok lapályos, tág terű együttesén, a szabad ég alatt, a táj szépségébe ágyazva egy lényegében már megvalósult gondolatot láthatunk, amelyet további kalákák immár csak a kiteljesedésig vihetnek.

Öröm a két Somlyó lábánál, a feredő körül múlatni az időt (annak, akinek van), mindenek előtt azért a biztonságért, amit a látvány és a megvalósulás bizonyossága nyújt: a hitben némileg megrendült, elfáradt ember is megélheti a lehetséges gondviselést.

Heverésző ló

Amikor a szépkenyerű-

szentmártoni temetőből megpillan-

tottam a novemberi kertek gyepén fekvő gazdátlan lovakat, azt hittem, lustálkodva pihennek, ahogy a magát eleresztő ember szokott, amikor kifekszik a fűre.

Sógorom, a falu szülötte, azt mondta: ezek a lovak dögrováson vannak, mert egészséges paripa csak nagy ritkán fekszik le a földre, s akkor is inkább csak akkor, ha beteg. Hittem neki, s hogy megörökítsem a pillanatot, amelyben sajátosan kifejezésre jut a mai falu elesettsége, az ismeretlen gazdák nemtörődömsége, akik hagyják a jószágot annyira leromlani, hogy az szívesebben henteregjen a hideg földön, mint a (talán nemlétező) istállóban, elővettem amatőr fényképezőgépemet, s olyan közel merészkedtem a fekvő állathoz, amennyire csak tudtam. Letargiáról, rossz egészségi állapotról árulkodott az is, hogy a ló szinte érzéketlenül tűrte a közeledést.

Most pedig olvasom Kovácsy Béla és Monostori Károly 1905-ben Budapesten kiadott, A ló és tenyésztése c. munkájában, hogy "a ló, ha egészséges is, csak igen keveset és akkor is inkább állva nyugszik és alszik és a legkisebb zaj is felébreszti. Elég baj ez nála a maga nemében, mert igazán jól csak ritkán nyughatja így ki magát. A beteg lovak, a kór természetéhez képest vagy egyáltalán le se fekszenek, vagy folyton fekszenek..."

Idén, halottak napjára majd újra fölkeresem a szentmártoni temetőben anyósom-apósom sírját. Vajon még viszontlátom e heverésző lovat?