2015. augusztus 29., szombat

Fotók őrzik emlékét - meg a fagyizók (de ők nem sokáig)



Mától nem működik a budapesti Jégbüfé. A helybeliek és az ott megforduló nem kis számú turista megafagyizója. Az okok ismertek: mozog, alakul az üzleti élet. A régi értékekre és érzékenységekre nincs tekintettel. Különben nem lenne önmaga... 

A Jégbüfé létezése óta eltelt fél évszázad legendákat, sajátos történeteket, képvilágot, egész nítoszt szőtt köré. Ebből tartósan már csak némi nosztalgia és - a fotók maradnak meg. Tanúságnak.

Az olyan fotók mindenképpen, mint amilyeneket Bruno Bourel fotóművész készített róla. Bourel Párizsban született, de jó ideje Budapesten él. Az index.hu Nagyképek rovatában egész sor fotóját közli a Jégbüféről, s a művészről megállapítja, hogy "fekete-fehér Budapest-sorozatait legtöbben saját kiadású képeslapjairól ismerik, melyekből mára több mint 200 ezer példányt adtak el.." Képei természetesen nem csupán a Jégbüféről szólnak, de erősen központi helyet foglal el a fagyizó miliője és látványa. "Amikor az első fotóimat készítettem Budapesten, a Jégbüfé rögtön felkeltette az érdeklődésem; nem tudom, miért." Ha megnézzük a képeit, ma már tudjuk... És talán ő is tudja...

Bruno Bourel fotói

2015. augusztus 28., péntek

2015. augusztus 27., csütörtök

Kankowszky Ervin emlékezete


Kankowsky Ervin: A hd (1925)
Most, hogy küszöbön a Magyar Fotográfia Napja (augusztus 29), keresve se botolhattam volna illőbb témába, mint néhai Kankowszky Ervinbe (1884-1945).  Ez az 1600-as években Magyarországra emigrált lengyel család leszármazottja - mellesleg nem az egyetlen neves személyiség a famíliában - tulajdonképpen az egyik első fotótörténésznek számít a magyar fotográfiában, ugyanakkor úgy emlékeznek rá pályatársai, mint a magyar amatőr fotográfiai mozgalom felkaroló mentorára. Érdemeit hosszan lehetne sorolni, de én most csak kettővel toldom meg: a fotós élet egyik tudatos animátoraként sokoldalúan használta fel a fényképészeti művészet által nyújtott lehetőségeket. Ugyanakkor elismert fotós is volt, a fényképkészítés fortélyait Balogh Rudolftól tanulta, később még fényképész szakvizsgát is tett. Mellesleg pénzügyi hivatalnok volt, de gőzhajó vezetéséhez is értett. 

Sokoldalúságának egyik bizonyítéka az az 1916-os előadás is, amelynek szövege egy magyar feminista kongresszuson kellett volna hogy elhangozzon, ám a kongresszust betiltották - feltehetően a háborús idők és az akkori nőmozgalom politikai elkötelezettsége miatt -, az előadások csak egy füzetben jelentek meg. Kankowszky arról beszélt volna, hogy a fotográfia milyen tulajdonságai révén felel meg a nők sajátosságaihoz illő kenyérkereseti lehetőségnek az asszonyi emancipáció perspektívájában. Néhány fotójának bemutatása és a nem túlságosan közismert, szakmailag fontos szöveg bemutatásával tiszteljük meg emlékét. 


Kankowszky Ervin: Kirakodás a hajóról (1930)
Hagyatékáról a Fotóklikk (Baki Péter) a következőket írja: "Fényképészeti hagyatéka három nagyobb részre szakadt. Fotóművészetileg a legérdekesebb a Magyar Fotográfiai Múzeumban található 118 darab ezüst zselatinos technikával készült felvétel, 48 darab üvegnegatív és 9 darab papírnegatív. A Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtárába került a legtöbb olyan felvétel, amelyeket képügynöksége révén forgalmazott is, "Copyright by the Kankovszky's Hungarian Presse-Photographic Exchange" pecséttel a hátoldalán. A képek válogatásakor nehézséget okoz, hogy nem mindig ő volt a felvétel szerzője, ő csak mint forgalmazó látta el pecséttel a képeket. Így kerülhetett be Kankowszky Ervin neve alatt olyan felvétel is, amely például nagy valószínűséggel Balogh Rudolf munkája. A hagyaték harmadik része Győri Lajos magángyűjteményében található."

*

Kankovszky Ervin: A fényképész pálya

A világháború megpróbáltatásai, szociális átalakulásai szükségszerűen magukkal hozzák gazdasági életünk teljes megváltozását is. Ezen szükségszerű metamorfózisnak, mint látjuk, jelentőségteljes tényezője: a nő! Az asszony, a leány, aki tegnap még biztos, jól megalapozott jövő előtt vélte magát, ma arra kényszerül, hogy léte biztosítására komoly munkához, tanulmányokhoz fogjon.
A fotográfiát óhajtom önök előtt néhány szóval propagálni; azt a foglalkozási ágat, amely lehet üzlet, lehet ipar, lehet művészet vagy tudomány. Ε néhány főirány aztán számtalan ágra osztódik, amelyek végül egészen specializálódnak; ezekből tessék egyet kiragadni és tüzetesen tanulmányozni. Jövőbeli gazdasági életünkkel szemben a tudomány, a kultúra nagyobb igényeket fog támasztani és ezen alapszik meggyőződésem.
Az egyetemet látogató hölgyek figyelmébe ajánlom a t u d o m á n y o s f o t o g r á f i á t ; tanulmányaik végeztével az egyetemi ismereteket mint fundamentumot fogják felhasználhatni tudományos fototevékenységükben. Az orvostudományban igen kecsegtető perspektívái vannak a R ö n t g e n f o t o g r á f i á n a k , valamint a bakteriológiai kutatásoknál a m i k r o f o t o g r á f i á n a k . A kozmológiában, a csillagászati tudományban kiválóan fontos szerepe van az a s t r o f o t o g r á f i á n a k és lévén magyar hazánk földmívelő állam, amelynek hozadékát a jövőben intenzív munkával szándékozunk növelni, tehát a chemia révén tevékeny szerepe lesz a b o t a n i k a i  f o t o g r á f i á n a k .
Az ember sajátos karakteréhez tartozik, hogy szivesebben vesz a kezébe oly nyomdai terméket, amely illusztratív alapon ismerteti mindazt, amit azelőtt esetleg csak szövegből magyaráztak. Már a világháború folyamán tapasztaltuk számos illusztrált lap keletkezését; úgy vélem, ez a folyamat a háború végeztével intenzitásában nyerni fog, illusztrált lapjaink száma emelkedőben lesz; ez az ipari fellendülés szükségszerűen magával hozza megfelelő műszaki segédszemélyzet igénybevételét, igy lép aztán előtérbe a c i n k o g r a f i a , c h e m i g r a f i a , f o t o g r á f i a , g r a v ű r  és  k a r t o g r á f i a , amely foglalkozások esetleg mint önálló vállalkozás is folytathatók, de mindenesetre figyelemreméltó részük lenne a munkák f o t o g r á f i a i oldala.
Célszerűnek tartanám a szaküzletekben kellő gyakorlatot elsajátítani a fotócikkek terén, ezzel párhuzamban az általános fotoismereteket megszerezni; e kettőnek öszszefűzéséből figyelemreméltó jövedelmi forrás szerezhető; e két ismeretkör alapján laboratóriumot nyithatunk, ahol csakis amatőrök rendelései lesznek végrehajtva, ezzel együtt kisebb raktárát is tartunk, ahol amatőrök részére különféle cikkeket árusítanánk; sokan és szép anyagi eredménnyel dolgoznak ma is ezen a téren. A most folyó világesemények lezajlása után tekintélyes fellendülés várható e munkák terén, aminek előreláthatólag állandó nyoma fog maradni.
Mint alárendelt fotográfiai tevékenységet, megemlítem itt a szakma kartonázs munkáit, képkasírozást, albumkészitést, stb., ami előzetes könyvkötészeti tanulmányt igényel, úgyszintén a retusmunkát, amely némi előzetes rajzgyakorlatot s aztán a tényleges retus elméleti és gyakorlati tanulmányát igényeli. A kopista már nagyobb gyakorlati tudással bír, míg az operatőr csak az intelligencia, művészi érzék alapján folytathat eredményre vezető tanulmányokat.
A zsurnalisztika terén kiváló női riporterekkel találkozunk; vannak már világhírűvé lett női újságírók, e szakmához hasonló érvényesülési tér a riportfotografia; az egyik szövegben, a másik illusztrációban hozza meg az események hírét; úgy vélem, e téren a nők ugyanoly sikereket érhetnek el, mint a tollal dolgozó kollegáik. A jövőben ennek is emelkedik a szerepe. Tapasztalatból ismerem ezen ágazat sajátosságait s a következőket mondhatom direktívák gyanánt: a fotografálás alapos ismeretét kívánja, a lehető leggyorsabb munkát, a közérdekű momentum azonnali felismerését, gyakran bátorságot, kitartást, lemondást és feltétlen hidegvért igényel; jó megjelenés, műveltség és nyelvismeret hatásos munkatársai a riportfotografusnak.
Végül az a r c k é p f o t o g r a f i a legyen itt megemlítve, bár a konkurrencia elég nagy e téren, de csak a fővárosban, a vidék e tekintetben még eléggé szegényen van kiaknázva, sőt még a főváros is elbír további versenytársakat, föltéve, hogy sokoldalú és alapos ismeretekkel rendelkeznek. Közepes jövedelmezősége cca 500—600 kor. havi bevételre becsülhető. Az iparrajziskolában van szaktanfolyam.
Itt óhajtom a feminizmus lelkes vezéreinek figyelmét arra felhívni, hogy az állam és főváros megfelelő faktorainál szorgalmazzák a fotopedagógia intenzívebb kultuszát, mert a kenyerüket kereső nők eddig is, de a jövőben sokkal tömegesebben fogják e téren exisztenciájukat keresni. Igazi tudással, becsületes, kitartó munkával sokkal többre viszik e téren, mint bármely más, talán hangzatos nevű vagy csillogónak látszó pályán.

Forrás: Az 1916. június havában betiltott Feminista Kongresszuson el nem mondott beszédek. Budapest, 1916


Kankowszky Ervin: Borüledék letöltése (néprajzi fotó, 40-es évek)

2015. július 28., kedd

Bunkerek varázsa

Francia hadszíntér * Fotó Jeff Gusky
Százegy év telt el az első világháború kirobbanása óta. A tavaly nyár óta már-már kialudt téma parazsát ismét elővette a média - jó ez ilyenkor, pangó hetekben, tűzgyújtósnak. Hogy én se lógjak ki a sorból - bár a témát egy percre sem feledtem -, ma egy csodabogárral állok elő: Jeff Guskyról van szó, aki amerikai kutató, de nagy szenvedélye az első világháborús lövészárkok, bunkerek, kazematák és egyéb titkos folyosók felkutatása. Nagyszerű fotográfiai gyűjteményt állított össze az évek folyamán, amely könnyen áttekinthető honlapján megcsodálható, kutatható. Gyakran utazik háborús helyszínekre, ahol emlékeket és hajdani látványmaradványokat felkutatva építi tovább azt a körképet, amelyből kirajzolódik a háborút elszenvedett emberiség szellemi nagysága - minden körülmények között!


Verdun * Fotó Jeff Gusky

2015. július 19., vasárnap

Kivándorlók fotográfusa

Tonelli Sándor: Az Ultonia utasai (1)
Mikor még nem a be-, hanem inkább a kivándorlás volt a sláger s a szomorú napirend a magyar közéletben, a sok sopánkodó és jajszavakat görgető mellett akadt egy vállalkozó szellemű fiatalember, aki a huszadik század első éveiben elhatározta: személyesen is megtapasztalja, kik és miért mondanak búcsút szülőföldjüknek - tágabb értelemben: Európának -, s ülnek hajóra (legtöbbször Fiumében), hogy az Új Világ felé vegyék útjukat.

Tonelli Sándor (1882–­1950) szándéka a szigorúan vett magánvállalkozások közé tartozik: senki nem állt a háta mögött, útját maga pénzelte, neki kellett kitalálnia, milyen fedőhelyzetet teremt saját személyének, hogy majdani utastársai, akiket szándékában állt töviről hegyire kikérdezni életükről, vállalkozásuk hátteréről. Ekként kívánta összegyűjteni azt a bizonyító anyagot, mely a Fiume-New York távon utazó, áttelepülni óhajtó közel 2000 ember kikérdezésén alapulna. Nagyjából ennyien váltottak jegyet új élet teremtésének reményében az Ultonia nevű óceánjáróra, amelyet a Cunar Line hajóstársaság működtetett. A közíró Tonelli fotográfusnak álcázta magát, hogy lehetőleg minél több emberhez feltűnés mentesen és természetesen közel férkőzhessen. Ehhez azonban alaposan el kellett sajátítania a fotografálás és a képkészítés főbb fortélyait, nehogy valaki által, illetéktelennek ítélve, feladata elvégzése előtt lebukjon.

Visszatérte után hivatalos beadványban fogalmazta meg szociológiai-szociográfiai tapasztalatait, összegyűjtött és rendszerezett adatait, ám az alapos dokumentum valahol a minisztériumi irodák fiókjaiban kézen-közön elsikkadt. Kitört a háború, a kivándorlás tömegjelensége - abban a formájában - lekerült napirendről, mire az ál-fotográfus könyvben írta meg tapasztalatait. Riportos útirajza (Ultonia: Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929), mely elérhető a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívumában, nem csak értékes kordokumentum, de élvezetes olvasmány is, s megtalálhatjuk benne (a VIII. fejezetben - Dolgozom a hajón) mindenki számára tanulságos  fotográfusi tapasztalatait is. Fotóarchívumának egy része megőrződött, ráadásul a kényszerből lett fotósból a későbbiek folyamán remek szociófotos vált, aki kihagyhatatlan alakja a két világháború közötti magyar szociofotózást megteremtő, szakmailag elkötelezett nemzedéknek.

Tonelli Sándor: Az ultonia utasai (2)
Illusztrációként mellékelek két fotót, amelyek az Ultonián készültek. Könyvében több történelmi értékű felvételét is közzétette, ám reprodukálásuk minősége sok kívánnivalót hagy maga után.

2015. július 17., péntek

A latrinán

André Kertész (Andor): Latrina a front mögött (Galícia, 1915)
André Kertész (Andor) első világháborús fotóiról már szóltam e blogban valamikor (utána kereshető a Kertész szó beütésével a blogkeresőbe), most viszont egyetlen képére fókuszálok, amit egy, az első háború dokumentumait összegyűjtő blogban találtam. Katonák trónolnak rajta, az erdőben (a távoli Galíciában) rögtönzött latrinán és mintegy közösségi élményként, könnyítenek magukon, arcukon azzal a zavart elégedettséggel, amit az ember csak legintimebb pillanataiban képes produkálni. Amikor mit sem törődik azzal, hogy figyelik, rögzítik mozdulatait, mert a kell parancsa jóval nagyobb minden más korlátozásnál. Mondhatnánk azt is, hogy a háború kellemes pillanatit látjuk, de ez csak úgy igaz, hogy most éppen béke van körülöttük, abban az erdőben, ahol az ember szükségét végezni is csak szükség-latrinára járhat...

2015. június 29., hétfő

Néptáncművészek - óriásfotókon

Csíkkarcfalvi Ádám Gyula ma este értékes munkával ajándékozza meg a csíkszeredai székhelyű Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest: 25 éves jubileumára kiválasztott fotóarchívumából tucatnyi felvételt, amelyeket az elmúlt negyedszázad során készített az együttes produkciói alkalmával, s az ünneplő táncosok székhelye előtti téren, óriásfotók formájában a köz rendelkezésére bocsátja.

Hasonló teljesítménye már volt az elmúlt években, amikor a színtén csíkszeredai Régizene Fesztivál eseményei, jubileuma szolgáltattak alkalmat a művészi számvetéshez. A hivatalból végzett krónikás megbizatás nyomán önálló életre keltek a legjobb portrék, életképek, riportfelvételek. Dokumentumokból kiemelt műalkotásokká léptek elő és művészi tettként kaptak helyet nem csupán az intézmény, de a fotóművész életében is.

Ugyanezt a "játékot" vitte végig az ezredfordulkó utáni években is, amikor a helybeli színház indulásának első éveiről nyújtott eseménydús, művészi "beszámolót". A színház egyik vezető embere akkor így jellemezte a fotográfus gesztusát: "  „Mindannyian a fotós kezében vagyunk, hiszen ő választja ki azt a hangulatot, észrevétlennek tűnő eseményt, melyre később visszatekinthetünk mi, a kép alanyai, vagy a fotó elkészülésének külső szemtanúi”.

Az óriásképek megtekinthetők a szerző blogján - itt.




2015. június 11., csütörtök

Csernobil fotós "veteránjai"

Kosztyin ólomöltözékben
Friss hír Kijevből, hogy autóbaleset áldozata lett a 78 éves Igor Kosztyin ukrán fényképész, aki 1986-ban a Novosztyi hírügynökség képviseletében először fényképezte a csernobili atomerőműnél történt katasztrófa helyszínét.

Furcsa, de igaz: mégsem a Kosztyin felvételei jelentek meg először a sajtóban, hanem a Vologyimir Repiké, aki a Pravda fotóriportere volt s lapja az ő javára ítélte oda az elsőség jogát.Mindez semmit sem vont le Kosztyin érdemeiből, aki engedély nélkül közelítette meg a veszélyzónát, egy sebtében átalakított, alkalmi ólomköpennyel ellátott katonai helikopter fedélzetén sikerült közel kerülnie a helyszínhez.Így emlékezett akciójára: ""Ötven méterre lebegtünk a sérült reaktor felett, mikor a pilóta felkiáltott: 250 röntgen! - Kinyitottam az ablakot, és fotózni kezdtem. Ez hülye ötletnek bizonyult. A képek teljesen feketék lettek... Arra emlékszem, ahogy a rádión számoltak nekem. Egy, kettő, három... Nekem pedig gyorsan kellett fotóznom. Ahogy elhangzott a húsz, azonnal el kellett indulnom lefele. Ez volt a legveszélyesebb zóna... Félni csak később kezdtem."


Kosztyin és fotója
Igor Kosztyin komoly sugárfertőzést kapott, de mint látjuk, végül nem Csernobil kalandja vitte el. Meghalt viszont, méghozzá sugárbetegségben.
 Valerij Zufarov, a harmadik
 hivatásos tudósító, 
aki Csernobilt fotózta. 
Létezett még egy negyedik 
fotós is, az erőmű hivatásos fényképésze: Anatolij Raszkazov, aki már 
a robbanás első napján, 
minden védőfelszerelés 
nélkül készített felvételeket a helyszínről. A filmet megpróbálta azonnal továbbítani a balesetet vizsgáló bizottságoknak, azonban a szovjet rendőrség elkobozta a nyersanyagot. Képei közül végül  csak kettőt publikáltak, 1987-ben, a fotós megnevezése nélkül. 2010-ben halt meg sugárbetegségben.

Béke poraikra!

2015. június 10., szerda

Vihar volt...

Agyonfotózott a téma, de mindig lehetőséget nyújt a fotósnak, hogy valamit másként, jobban, a többiektől elütőbben csináljon. Mint a tegnapi, Közép-Európára zúduló időjárási front. A Kolozsváron készített fotók precízek, látványosak. A villámok valósággal lenyűgözik az embert. A maszol.ro nem állta meg, hogy ne ossza meg olvasóival az élményt. Én az ő példáját követtem...

Fotó Cristian Hiristea


2015. június 9., kedd

Majomszelfi

Ezt a fotót maga a majom készítette, aki szembe néz velünk a képről. Ráadásul makákó-lány az illető. Ám nem a szépsége miatt lett híres, hanem mert egy furcsa per középpontjába került - akaratán kívül. 

David Slater természetfotós 2011-­ben Távol-Keleten majmokat fényképezett, s hogy néhány közelképet is nyerjen, beállította kameráját, hátha néhány kíváncsi állat majd odamerészkedik és szelfit készít magáról. Úgy is lett: a kíváncsi majomlány léprement, de csak néhány felvétele lett sikerült, ám az elég volt ahhoz, hogy kiegészüljön Slater kollekciója. Fotóit elküldte az ügynökségének,saját neve alatt, ám egy fotósblog kritikusa kétségbevonta a majom-szelfik szerzőségét és közzétette a fotókat. Szerzői jogi per letrt belőle, amelynek végkifejlete az, hogy az amerikai szerzői jogi hivatal nem érzi magát jogosultnak állati fotók szerzőségéről dönteni, ezért a nem ember készítette fotók nem esnek oltalmuk alá. Ezért a majom-szelfi: közkincs.

(Forrás: http://fototortenet.blogspot.ro/2015/05/majom­szelfi.html#more)

2015. május 30., szombat

Fotó a fotóban

Hálás téma, ha az ember úgy kezeli, mint bármely más témát. Tapasztalhattuk, hogy egy-egy tárlaton milyen érdekes helyzeteket kreál a véletlen - pontosabban nem is a véletlen, hanem a hely szelleme; az a tény, hogy szűk térbe zárva, egymásra hatva nyilvánul meg műalkotás és a vele kapcsolatba lépő látogató.


Hegedűs Zsolt a stockholmi Fotografiska csarnokban kiállító Nick Brandt képeinek fogadtatására fókuszált blogjában, sajátos tükörben láttatva az alkotót, hozzáadva valamit a falon függő képek hangulatához - éppen azt, ami a fotográfiát nap mint nap élteti: a befogadás örömét.



2015. május 26., kedd

Sylvia Plachy Kolozsváron

A kiállítás plakátja
Nagy élménye lehetett a Photo Romania Festival 2015 szakmai és laikus közönségének a magyarországi származású Sylvia Plachy május 24-én zárult fotótárlata a kolozsvári művészeti múzeumban. Az 1956-ban Budapestről Amerikába emigrált művésznő mögött nagy fotóriporteri tapasztalat áll, amelynek tanulságaiból elmondott néhányat a kolozsvári közönségnek is, egy izgalmas, vetített képes előadáson. A képeihez fűzött érdekes magyarázatokon túl jó volt hallani néhány olyan személyes intelmét, amelyeknek bármelyik fotográfus valamilyen formában hasznát veszi.

Nem szégyellte ugyanis bevallani, hogy ő maga szégyenlős természetű, nem szívesen tolakodik közel egy látványhoz, bár tudja: az újságírónak, a riporternek könnyebb a dolga, hiszen a háttérben is jegyzeteket készíthet, figyelhet, dokumentálódhat. A fotósnak azonban nyíltan a színre kell lépnie, hogy képe megszülethessen, s ez sokszor erkölcsi dilemmákat okoz. Megörökíteni vagy beavatkozni? - teszik fel sokszor a kérdést magukban a fotósok, amikor egy balesetet, szerencsétlenséget látnak s szeretnék rögzíteni. Az amúgy törékeny riporternő válasza: ha segíthetsz, akkor segítsél, ha meg nem, akkor fotózzál! Nagyjából ilyen egyszerű a válasz a dilemmákra - fölösleges sokat problémázni.

Sylvia Plachy: Adrien Brody (1998)
Azt is elmondotta, hogy munkásságában fontos helyet foglal el a fia, Adrien Brody fotózása. Szeretne külön albumot szentelni e számára kedves témának, mert úgy érzi, hogy fotós érdeklődésével és következetes dokumentálásával tulajdonképpen a fiát segítette fölkészülni a színészi létre, amelyre elhivatott. Bevallotta: ha nem kötötte volna Kolozsvárhoz mostani tárlata, valószínűleg a fiát követte volna Cannes-ba, a filmfesztiválra, hogy újabb képekkel gazdagítsa a róla szóló portfóliót.
Sylvia Plachy fotója (1980)

Sylvia Plachy: Két hölgy Charlestonból