2016. április 20., szerda

Egy természetfotósról

Malcolm Greany: Adams és kamerája
(1950)
Szégyen, nem szégyen, de most fedeztem föl magamnak Ansel Adams-t. Pedig már jó ideje halott, s már 1984-ben sem volt túl fiatal, amikor itthagyta csodálatos földi tájait. Mert ő a táj szerelmese volt - zenekedvelő és természetvédő, s amikor apjától Kodak Brownie kamerát kapott ajándékba (1916), lelkesen vágott a fotózás kalandjába. Élete végéig nem hagyta abba.
Úgy tartják, hogy a fotótörténelem egyik kiváló tájfotósa volt. Rangsort ugyanis igazán nehéz felállítani: aki jó fotós, az a maga nemében az és nem valakihez viszonyítva. Így Ansel Adamst saját magához, a tájaihoz és a gépeihez kell mérnünk. Meg gazdag fotós hagyatékának, amit külön múzeumban ápolnak, joggal.


 Yosemite Valley (1960)
Ízig-vérig a huszadik század fotósa. Eszközei az analóg fotózáshoz kötik. Kedvenc kamerájával (Hasselblad) készítette leghíresebb képeit, de lelkesen állt oda a Polaroid technika tökéletesítése mellé is. A minél gazdagabb részletek szerelmese volt, ezért is csatlakozott a  F64-csoporthoz (az elnevezés a legszűkebb rekesznyílásra utal), mely esztétikájának tűzte ki a részletezést. Kedvelt mindenfajta újítást, rengeteg díjat kapott, s a negyvenes években kitűnő utcai fotós is lett. Azt hiszem, mindent elért, amiért áhítozott, talán még a tökéletességet is - bár ezt sose ismerte volna be, ahogy az egy igazi művészhez illik...


Falatozó (1940)

2016. március 24., csütörtök

Fotónapló: Egy nyírfáról (11)

2016. március 24., reggel
Január elsején szóltam róla utoljára s mutattam látlelet-képeket állapotáról. Azóta: se tél, se tavasz, s a látvány mit sem változott. Értelmetlennek véltem a naplót tovább vezetni, sőt mi több, fenntartani a Fotótanúban. Lehet, hogy tévedtem, de akkor igy láttam...
Arra gondoltam, hogy majd megérkezik a tavasz, kihajtanak a lombok, a barkák, és minden szép lesz, mint egy feszülő sátor - a képen csak a lomb lesz és mögötte a mosolygó égbolt.
Szóval, csupa életöröm.
A tegnapi márciusi - váratlan - havazás után azonban siralmas kép fogadott a reggel - tessék, itt látható: a nyírfa meggörbedve, megalázva, -gyalázva hajbókol a föld felé, a vizes hó súlya alatt. Vajon, ki fog-e egyenesedni egyáltalán? Hogy fogja kiheverni ezt a traumát?
Lám csak, az esemény akaratlanul is bekövetkezett.
Pedig a naptár szerint már tavasz van.
Már a szúnyogháló is fölkerült az ablakra, hogy a felébredt rovarok ne tévedhessenek be a konyhába.
Nos hát, ez volt a sokáig megállni - hiányozni - látszó történet végkifejlete...

Az összehasonlitás kedvéért: a nyirfa 2015 végén

2016. január 15., péntek

Verespatak - élő múzeum?

A Piactér
A napokban nagy hirverést csaptak a román kormány döntésének, miszerint az ipari kitermelésre megkaparintani vágyott Verespatak és a környező aranylelőhely művelődési értéknek, védett örökségnek nyilvánittatik. Nehéz lehetett meghozni ezt a döntést, annyi gazdasági érdekkel és szemponttal dacolva, s még nem lehet tudni, milyen hosszú távú következményekre lehet emiatt számitani, az viszont biztos: a hely egyedi szellemi értéket képvisel Európa térképén. Ezt bizonyitja - többek között - az a huszadik század elején megjelent kis füzet, amelyben a szerző, Csiky Lajos fotográfus 17 fotót tesz közzé Verespatakról és környékéről (Verespatak és környéke), amelyek kivitelezése és művészi értéke az idő múlásával egyre csak növekszik. Olyan információkat őriznek ezek a képek, melyeket már csak a segítségükkel vagyunk képesek visszahozni az időből. A képek: bizonylatok, vallomások az eltűnt időről. És arról, hogy lassan múzeummá öregedik talán az egész földgolyó... Persze, addig még van - csak úgy mondtam. Hogy ne felejtsük...




2016. január 4., hétfő

Újrajátszott betlehemezések és még sok minden

Több izben irtam s mellékeltem képet is Ádám Gyula csobotfalvi betlehemezőkről készült, ismétlődő kalandjáról. Most, hogy több év tapasztalata áll a háta mögött, a Hargita Népe karácsonyi melléklete (Műhely) kiváncsi lett a művész élményeire és az elmúlt Karácsony tájékán tanulságos interjút készitett. Ennek szövegéből több jellemző részletet is idevágok. (A beszélgetés természetesen nem csupán a betlehemes kirándulásokat érinti, hanem Ádám Gyula egész fotográfusi tevékenységét.)

Ádám Gyula fotója
- Mióta jársz Moldvába a csobotfalvi betlehemesekkel?
- 2006 óta. Érdekes, hogy semmi szervezés nem volt előtte, hanem, mint régen, elindulnak s bekopognak a házakhoz. A csobotfalvi betlehemes tagjai közül mindenkinek van valamilyen kapcsolata. Megérkezünk, s aztán megyünk házról házra. Eleinte megvolt, hogy hol fogadnak, s aztán ez mind bővült. Olyan jó középkori jellege van: almával, borral, dióval kínálnak. S ez évről évre gyarapodott. Most eljutottunk odáig, hogy a végén valamelyik közösségi házban egy jó nagy bulit csapunk.

- Hogy fogadnak ilyenkor a moldvai falvakban?
- Képzeld el, hogy ott magyar szó az ünnepekkor nemigen hangzik el, főleg a kaprával járnak vagy a medvével, az uralás, a kántálás van divatban, úgy hogy ezt a csoportot már várják, s olyan helyekre is beengednek, ahova nem is gondolnád. Egyik helyen például az öregasszony haldoklott. A fia megállt az utca végén, s addig várt, amíg elkapott minket, s az édesanyjának ez volt az ajándék karácsonyra. Olyan kicsi házikó volt, hogy be sem fértünk. Vagy Rekecsinben egyszer egy olyan helyen jártunk, hogy szinte élő betlehemet játszottunk: a házba nem fértünk be, egy kicsi eresz alatt ki volt kötve a borjú, ott volt széna is, az állatok, adtak enni nekik a ház mellett, s ott mutatták be a betlehemet... Rekecsin kissé nehéz hely, ott nem olyan gyakori a magyar szó, először megijednek, félnek, furcsa nekik...
(...)
- Hány tekercs filmet kattogtattál el Moldvában?
- Ha nekiállnék, pontosan meg tudnám számolni, mert a filmeket lehet archiválni, s archiváltam is. A digitális felvételekkel már nehezebb a dolgunk. Olyan is volt akkoriban, hogy több napig voltam kint, de két tekercs film elég volt. Mondjuk, nem is volt több...! S még a végeken lévő fél kockán is használható anyagot sikerült rögzíteni. De azon az egy-két tekercs filmen minden rajta volt. Jó érzés most az új technikával, profi szkennerekkel dolgozni ezeken a filmeken, s a filmek végén, a fél kockákon is találni használható felvételt.

- Mikor álltál rá a digitális technikára?
- Nem tudnám pontosan megmondani, olyan fokozatos és szép volt az átmenet. Nem panaszkodom, mert: hasznomra vált. Eleinte nagyon nehéz körülmények között dolgoztam, semmi segédeszközt nem használtam, nagyon gyenge nyersanyagokkal, s bár a kezdeti orosz gépet sikerült akkori korszerű gépekre cserélni...
(...)
- Mennyire hagyatkozol a gépre, a gépi beállításokra, s mit állítasz be te magad?
- A gépre hagyatkozom nagymértékben. Ehhez viszont ismernem kell, hogy mit tud, s főleg: mit nem tud a gép, a belső hangjaiból is tudnom kell, hogy most éppen kit csinál. Minden kicsi hangját, cserszegését ismernem kell. Olyan nehéz helyzetekben is a gépre kell hagyatkoznom, hogy ha azokat nem tudnám kezelni, akkor nem lenne kép. Tehát egyrészt mindig kell tudnom, mire képes a gépem, ugyanakkor mindig nagy képekben, nagy felületekben gondolkodom. Érdekes módon, a neten például nagyon szép képeket lehet látni, de mihelyt kinyomtatjuk őket, szétesnek. Tehát fényképezéskor kicsit klasszikusan kellene gondolkozni, meglátni azt, amit majd a néző lát. Tehát nagyon fontos a technikai tudás és az emberekkel való kapcsolat. Bizonyára ez már elcsépelt szöveg, de igaz, ez a kettő kell a jó fotóhoz.

- Mind lehet jó technikád, ha nem tudsz bizalmat ébreszteni a terepen, nem találod meg a közős hangot alanyaiddal, főként egy olyan terepen, mint Moldva, ahol az emberek bizalmatlanok az idegenekkel szemben.
- Vannak barátaim, egyébként nagyon jó fotósok, akik elmentek Moldvába azért, hogy nekik is legyenek moldvai fotóik. De az ott készült képek, bár szépek, lélektelenek. Én ezt nem tudom csinálni. Nekem olyan összetettek az ottani kapcsolataim, hogy nem egy faluról tudnék egy kiadványt késziteni, hanem falvakon belül a családokról. Éppen most beszélgettünk arról, hogy márciusban volt egy kiállításom, s a Magvető kiadó megtisztelt azzal, hogy szeretné, ha fotóalbumom jelenne meg náluk. Odajöttek, megnézték a kiállítást, s elmondták, hogy terveik vannak, amelyekbe én is beleillek, de kifogásolták, hogy a képekben nincs történet. Nos, én megmutattam a kiállított képeken, hogy van bennük történet: az eleje és a vége a történetnek a falakon volt, a történet közepe nem került a kiállítás anyagába, de megmutattam nekik. Tehát minden képsorban van történet, egy-egy család történetét a születéstől a halálig és temetésig lehet dokumentálni. A születéstől a halálig benne vannak a hétköznapok és elég-elég durva, elég kemény. Nem olyan, hogy felkelünk...

- Most az jutott eszembe, amit egyszer Balázs Lajos mondott az ő kutatási módszeréről: az ő eszköze az ásó, míg mások a gereblyét használják: a gereblyével rövid idő alatt nagy területről lehet begyűjteni a dolgokat, míg ásóval kis területen, de mélyre lehet ásni. Ezt a hasonlatot követve, te is inkább az ásóval dolgozol. Ezt pedig csak a terepen eltöltött hosszú idővel és az alanyok bizalmával lehet elérni.

- Igen. S a kettő feltételezi egymást. Nagy élményem a változás rögzítése.

- Hogyan élted meg?
- Ott nem úgy következett be, mint Székelyföldön - szépen fokozatosan, hanem nagyon hirtelen, durván. A középkori állapotokat egyből a legújabb kor váltotta fel: a kendervászonból csillogó-villogó kelme lett, a zsindelyből a legújabb építőanyag, a kunyhóból palota. Ezt a kontrasztot kellett megélnem. Egyik nap még villany nem volt, másnap pedig a legkorszerűbb digitális technika honosodott meg: ott már megvolt a leggyorsabb internet akkor, amikor a Székelyföldön még csak beszéltünk róla.

- Hogyan birkóztak meg ezzel az ottaniak?
- Nem tudták megélni. A mai napig nem tudják megélni, úgy összezavarodott minden. Most minden porban hever, mindent szétvertek, sajnos, hogy most nem ez a divat, s jött az, amire nem számított senki, a migráció. A falunak 80 százaléka elment. Viaskodik mindenki a magyar nyelvvel, de egy dologra nem számítottak, hogy a gyermekek zöme Spanyolországban vagy Olaszországban köt ki, a nagymamák pedig nem azért nem tudnak az unokákkal beszélni, mert az unokák csak a román nyelvet ismerik, hanem azért, mert a nagyszülők csak magyarul és románul tudnak, az unokák pedig csak olaszul vagy spanyolul beszélnek. S most van egy olyan generáció, amelyik a nagyanyjával nem tud beszélni. S akkor belekeveredünk egy olyan kérdésbe, amelyhez nem sok közünk van, az identitásért vívott harcba. Soha nem vállaltam ilyen szerepet, de nyakig benne vagyok. Magyar iskola... Tudtam, mire lehet számítani, s azt is, hogy most mi üt vissza. Kapcsolataim révén velem őszinték, s tudom, mi a felszín, de azt is, hogy mi van mögötte.
(...)
- Külön szakma az eseményfotózás. Hogyan egyeztethető össze más fotózással?
- Igen, ez lehetne sajtófotó, de én nem szeretném kategorizálni, beskatulyázni, hogy ilyen fotós, meg olyan fotós. Ez nálam nem igy működik. Számomra csak jó vagy rossz kép létezik. S ha jó, abba sok minden belefér, sok mindent lehet kezdeni vele. Visszatérve a betlehemezésre: nálam állandó pont Rekecsin. S a másik állandó pont a medvetáncoltatás. Az az utolsó napon van, december 31-én. Abban is magyar gyökereket vélünk felfedezni. Vagy a dormánfalvi regölés, ahová mindig elmegyek, részt veszek rajta, s ez egy újabb része az év végének. S akkor kezdődik elölről az év. Január 6-án már egy csodálatos előadás vár rám, Budapesten a Művészetek Palotájában az újévköszöntő, a két és fél órás előadás háttérképei az én fotóim lesznek, s az arculati elemek is az én munkám. Most erre készülök, már 4-én ott kell hogy legyek a szerkesztett anyaggal. A fotókon az ünnepkör mozzanatai meg hangulatai jelennek meg. Elég nagy fejfájást okoz, de... Tavaly is, márciusban volt egy nagy lélegzetű kiállításom, amelynek a kurátora Korniss Péter volt, a szakma legnagyobbjainak egyike. Nagyon szépen bánt az anyagommal, a legnagyobb tisztelettel kezelte. Jó érzés volt, hogy az egyik legnagyobb mesterrel dolgozhattam. Mikor egyik vagy másik munkámat kivette a sorból, megkérdezte, ugye, nem sértődtél meg?! Ez nagy ajándék számomra egy olyan embertől, aki mindig a példaképem volt.

- Az alkotás láza tart téged mozgásban, ugyanakkor azonban néha meg kell mutatkozni, kiállítani az elkészített anyagot, meghallgatni a közönség és a szakma véleményét. Idén több ilyen alkalom adódott számodra?
- Igy van, időnként mérlegre kell tenni azt, amit csináltál. Ha nem, minek csinálod? Kallós Zoli bácsi mondta egyszer, hogy az alkotás nem lehet öncélú. Mit érek vele, ha nem teszem közkinccsé. Éppen ezért nem is foglalkozom vele: vigyék, lopják, másolják, használják... Soha nem csináltam abból problémát, hogy valamelyik portálon posztolt fotóimat felhasználták mások is. Rengeteg helyen jelennek meg, töltik fel... Vigyék...! Ha már egyszer föltetted valahová, az már nem a tiéd!
(...)
- Most úgymond demokratizálódott a fényképezés, ugyanis míg régebb külön gép, film, laboratórium kellett ahhoz, hogy elkészüljön egy felvétel, ma már elegendő hozzá egy nem túl okos telefon. Mindenki kedvére kattogtathat, s különböző felületeken meg is oszthatja képeit...
- Ezt jó dolognak tartom. A hangsúly azonban azon van, hogy miként válogatunk ezekből a képekből, mi hová kerül. Nézd meg a Facebookot...! Nekem ezért nincs Facebookom. Felteszel egy hülyeséget, s már ezer Iájk meg diszlájk érkezik rá, egy komoly dolog mellett pedig gyakran elmennek az emberek.

- De ez a nagy fotózási lehetőség azt is hozta, hogy nagy népszerűségnek örvendenek fotótanfolyamaitok, az általatok szervezett különböző fotótáborok, sikerült a fotóművészet iránt érzékeny generációkat nevelni...

- Nagyon érdekes a tanfolyamainkra járók motivációja: van, aki valóban tanulni akar, de vannak olyanok, akik csak a papírért, a diplomáért járnak, hogy fotósként dolgozhassanak hivatalosan is. Közülük sokan úgy jönnek, hogy nekik már semmi újat nem tudunk mondani. S aztán pár óra után rájönnek, hogy van még amit tanulhatnak. S ha sikerül őket erre ráébresztenünk, nem is kell nagyobb sikerélmény. Van köztük olyan, aki nem tud elképzelni mást, mint amit ő művel, s a tanfolyam végén elmondja: én eddig a gépet csak akkor vittem magammal valahová, ha fotóznom kellett, most meg mindig velem van, nemcsak akkor, amikor dolgozom, hogy bármikor lefényképezhessem, ha olyasmit látok. Ez nagy elégtétel. Látni például nem tudsz megtanítani senkit. Azt csak esetleg a jó példával lehet megmutatni, meglátja, te hogyan birkózol meg egy adott témával, mit hozol ki belőle. A személyes példából tanulnak. Olyan oktatók kellenek, hogy a tanfolyam résztvevői közül bárki bármit kérdez, azt tudja megmutatni. Fontos, hogy legyen hiteled.

-  Tehát nem elegendő a pálya széléről bekiabálni...
- Nem, a gólt be kell rúgni! S nem azt mondom, hogy ezt így kell, hanem, hogy én ezt így csinálom. Sokan az oktatókért jönnek. Nagyon jólesett, mikor valaki azt mondta, az volt a célja, hogy közénk kerüljön, ebbe a csapatba. Sokat gondolkoztam azon, mi az, amit én most átadhatok, ugyanis a saját konkurenciámat nevelem ki. Szó szerint! Meddig mehetek el? S itt nemcsak a technikai dolgokról van szó, hanem a módszereimről, a lehetőségeimről is. S mindig a diáktól, annak hozzáállásától függ, hogy mit tanítok neki. Szerencsés ez a tanfolyam, mert nem úgy zajlik, hogy leadjuk az anyagot, s azzal a hallgató elmegy, hanem egyénenként mindenki megkapja a saját egyéniségére szabott információkat. Meg kell fogni a hallgató gyengéjét, s azzal már tudsz valamit kezdeni. A végén belátja, hogy bármilyen felkészült legyen, még mindig van amit tanuljon.
(...)
Sokszor gondolkoztam, hogy miért kell mindig visszamenjek bizonyos helyszínekre... Egy évben hagytam ki egy eseményt, s itthon más sem járt az agyamban. Pedig az is benne van, hogy a semmire megyek, nem jön össze egy jó felvétel sem. Vagy nem olyan a hangulat. De mindig olyan ajándékokat kapok, amire nem is számítok: gyakran az utolsó percben jön össze egy olyan fotó, amiért érdemes volt napokat eltölteni. Az egyik betlehemezés alkalmával gondoltam a végén: ezért kár volt eljönni. S mikor fáradtan mentünk a kisbusz felé, hogy induljunk haza, olyan gyönyörű fényviszonyok votek, hogy olyan felvételt tudtam készíteni, amit minden kiállításra magammal kell vinnem, Korniss Péter nem engedi, hogy az a kép hiányozzon. Kolozsvárra például elvittem azt a képet, de nem állítottam ki. Erre azt mondta: vedd csak elő! Itt úgy sem látták, nem ismerik. S akkor valaki hátul megszólalt, hogy én azt a képet megrendeztem. Mire megkérdezte: s az mit változtat a kép értékén? Elkezdtem magyarázkodni, hogy én nem rendeztem meg, ez így jött össze, sikerült elkapnom ezt a pillanatot, azt, hogy vége a történetnek. Mutattam, hol állt a kisbusz, hol kellett végigmennie a csapatnak libasorban egy árok mellett... S elkeseredett voltam, hogy vége mindennek s még nincs kép. Hát volt kép! Az az érdekes, hogy minden évben ugyanoda megyünk, de mindig valami újat találok, mindig másként vetődik a fény, más a terep. Ezeket a helyzeteket türelemmel kell kivárni. A másik dolog: azt hiszem, Moldvát kicsit elárultam. Érdekes és Moldvához nagyon közel áll a ragaszkodásom a szórványhoz. Érdekes. Nagyon megérintett a szórvány, egyre gyakrabban keresem fel a szórványtelepüléseket, kötődöm Medgyeshez és környékéhez, Szeben környékéhez. Nem hittem volna, hogy ezeken a helyeken mennyi újat lehet felfedezni.
(...)
Csiki madonna / Ádám Gyula
fotója
- Számomra ennek az évnek volt az egyik nagy sikere, hogy a roma közösségekben fotózhattam, ott készültek a mostani kedvenc képeim. Még akkor is, ha a szivem csücske továbbra is Moldva. Olyan mélyre tudtunk menni, hogy az hihetetlen, de a képeken látszik. Amúgy nagyon fotogének, a színek, a környezet lencsevégre való. Egyrészt feldobott, felemelt, amit láttam, másrészt lehangolt a mérhetetlen nyomor látványa. S az volt a megdöbbentő, hogy azokban a falvakban, ahol ezek a közösségek élnek, a szomszédjaik kérdeztek meg minket, hogy mit tapasztaltunk, milyen emberek, milyen ott bent? Rengeteg vitába keveredtem velük kapcsolatban, ugyanúgy, mint a csángók kapcsán. Ismerem ezt a helyzetet, nem lihegem túl, de most már ismerem őket a hibáikkal együtt.
(Kérdezett: Sarány István)
*
Mindehhez nincs mit fűznöm, az elmondottakat alaposan emésszük meg, akiket érdekel!

2016. január 1., péntek

Fotónapló: Egy nyirfáról (10)

A nyírfa - a 2015-ös év utolsó napjai
Már-már azt hittem, befullad ez a napló-kísérlet, mert a hétköznapok annyira ismétlik önmagukat és oly kevés képi változatosságot nyújtanak egy négyzetcentiméter területen, hogy az ember képes egy-kettő feladni a bevállalt feladatot.
Így aztán gyűltek a napról napra elkészített bizonylatok, de nem volt szivem válogatni belőlük.
Közben megérkeztek az ünnepek, hazajött Péter fiam, akit a nyírfa látványából mindenek előtt a cinegék fogtak meg, karácsonytól kezdve őket figyelte s a különböző magatartásformákat igyekezett elkapni - természetesen teleobjektívvel. Kettőnk igyekezetéből állt össze ez a poszt, s nagyon várjuk a havat, a telet, ami képileg izgalmasabb a fakó fagynál, dérnél, ködnél.

A cinkék - 2015. december 27-én, 29-én és 31-én (CSP)

2015. december 9., szerda

Fotónapló: Egy nyirfáról (9)

Balra fent: 2015-11-30. Jobbra fent: 2015-12-5
Balra lent: 2015-12-8. Jobbra lent: 2015-12-9

Telik az idő, múlik az esztendő: köd ül a tájon napokig, de közben volt hó is, meg olvadás, volt napsütés is, de leginkább sarki nappalra emlékeztető állandó homály. Nem lelkesítő cselekedet ilyenkor naplófelvételt késziteni, inkább csak a kötelesség vezeti az embert.. A látvány szinte ugyanaz, csak az árnyalatok, a homályok, a rajzok változnak, madarak jönnek-mennek. Ami állandó, az a nyirfa, mely akkor is ott van lemeztelenitett valójában, ha a köd elnyelni akarja a világot. Reméljük, nem teszi, vagy ha igen, csak ideig-óráig...

2015. november 25., szerda

Fotónapló: Egy nyírfáról (8)



2015-11-21: a cinkék ekkor még vidáman kergetőztek
Végre, valami esemény a láthatáron!
Az történt, hogy tegnap, november 24-én lehullott az első hó. Előtte való napokban az ablakban álló etetőt látogató cinkék még azt hihették, hogy hosszú, szelíd őszben lesz részük, hirtelen fehérségbe ébredtek. De már napokkal előtte szoktattuk őket a fehér színhez: a konyhaablakra fehér, sűrű függönyt akasztottuk, hogy a reggeli lámpafény ne zavarja a reggelizésüket. (Amikor ugyanis érzékelik, hogy az ablaküveg mögött mozgás történik, óvatosan továbbállnak. És olyankor hoppon maradnak.
Tegapra azonban már megszokták a leeresztett függöny jelenlétét és bátrabbak lettek, mint voltak valaha. Gátlástalanul heccelődtek, kergetőztek, űzték el egymást az etető mellől - akárha valami csinytevő, vásott gyerekek lettek volna.
Aztán ma már a nyirfa is bekeményitett nekik, ami a fehér szint illeti: a fehér nyirfakérekgre fehér hó hullott, ráadásul a reggeli félhomály miatt a villanó is bekapcsolt, így minden hangsúlyosabb fényerősségben jelenik meg, már-már valószínűtlen festményként. Én perdig elképzelem, milyen lesz majd az, amikor a vézna ágak csak úgy roskadnak a hótól, roppannak a fagytól. Igen, idebent könnyű álmodozni...


2015-11-24: függöny került a konyhaablakra

2015-11-25: hó és villanófény + nyirfakéreg: festői hatás

2015. november 17., kedd

Fotónapló: Egy nyírfáról (7)

A kihagyások immár szinte természetesek. A természet életében a változások más ütemhez igazodnak, mint a mi híréhségünk, újdonság-igényünk. Az ember habzsolja a váratlan eseményekről szóló beszámolókat, ki van éhezve a változatos látványra. Nyírfám azonban nem szolgál ilyesmivel. Látom: éli a maga életét, többnyire vegetál és ismétli önmagát, mint az öregek.


 2015-11-12
 2015-11-13
2015-11-16

November 12-én és 13-án, majd 16-án készítettem "látleletet" az ablakon keresztül. A madarak mindegyre berepültek a képbe, már nem is törődtek a kamerával, az ágak egyre csupaszabbak, már csak finom "metszetként" vannak jelen az ablak síkjában - átlátszó függönyt alkotva. A fényviszonyok rapszodikusan változóak, a felhőzettől függően, s amikor felragyog a délutáni napfény, olyankor mindent aranyba von. Igaszi "madarak órája" az a pillanat...

2015. november 9., hétfő

Fotónapló: Egy nyírfáról (6)

Néhány napig pihentettem a témát, bár minden nap szorgalmasan fotóztam az egyre rozsdásabb és kopárabb kis fácskát. Addig-addig, hogy a hét végén (november 7-8-9-én) látványosan el is vesztette koronájának nagy részét. Nem lett csupasz, de - megkopaszodott.


Balról jobbra: 2015-11- 07 -08 - 09


Amíg napsütéses őszi napok jártak, addig tartotta magát: de elég volt hétfőn, 9-én egy erősebb fuvallat a Hargita felől, amely aztán egész napon át kitartott, gyakorlatilag levetkőztette a nyírfát, olyannyira, hogy most már szinte minden belóg a képbe az út túloldaláról. A madarakat már nem is említem: szinte mindig ott tanyáznak a fán.

(Még annyit: olykor váltogatom a távolságot és a szöget, hogy bizonyos elemeket jobban kiemelhessek. Túlságosan unalmas lenne, ha a képkivágat statikus maradna.)

2015. november 8., vasárnap

2. Székelyföldi Fotóbiennále

Vitos Hajnal (Csíkszereda) megérdemelt első díjat kapott az Épitett környezetünk
c. szekcióban - gratula!
Miután egy hónapja megnyílt Sepsiszentgyörgyön, láthatóvá vált november 5-étől Csíkszeredában is a 2. Székelyföldi Fotóbiennále kiállítási anyaga. No, nem a teljes, mert az csak a katalógusba fért be, a terem mérete gátat szabott a tárlatnyilvánosságnak. Mivel az elsőt is méltattam, ezt se hagyom szó nélkül. Pedig számomra csalódás. Ezzel a rendezvénnyel a székelyföldi fotózás kissé "belesimult a tájba". Nem azt mondom, hogy rossz dolog nyitni - sőt!

Míg az első rendezvényen csak négy országból (Románia, Magyarország, Németország, Szlovákia) érkezett benevezés (881 alkotás formájában), addig a mostani zsűri (Nagy Lajos, Balási Csaba, Ádám Gyula, Haris László, Herbert Gmeiner) közel kétszer annyi pályamunkát (1538) kellett felülbíráljon, amelyek 18 országból érkeztek. (Még felsorolni sem könnyű ezeket: Ausztrália, Bahrein, Belgium, Kína, Franciaország, Magyarország, India, Indonézia, Izrael, Olaszország, Lengyelország, Románia, Szingapúr, Szlovákia, Szlovénia, Törökország, Nagybritannia, Amerikai Egyesült Államok). A számok nyilván beszédesek, de nem árulnak el mindent. Nem vallanak arról, hogy a nyitással, a nemzetközi fotósrendezvények szabványkritériumainak az elfogadásával a székelyföldi fotóbiennále egy lett a sokezer közül, amit világszerte megrendeznek a föld bármely zegében-zugában és nagyjából ugyanazt a vizuális élményt hozzák közel, ugyanis a valamely nemzetközi tárlaton sikeres kép - érthető megfontolásból - slágerként megkísérli bejárni a világot, alkotója úgy véli, hogy nem árt biztosra menni, s így a mennyiségi nyitás sajnálatosan magával hozza az egyneműsitést is.

Pedig egy jó, karakteres fotószalonnak éppen az eredetiség, a még nem látott vizuális benyomások a valódi értékei - párhuzamosan a helyi tehetségek felkarolásával, buzdításával. Harmadik nekifutására talán a székelyföldi biennále is megtalálja azt az arany középutat, mely tárva tartja az ajtót a nagyvilág előtt, de új alkotásokra ösztönzi a benevezőket. Még akkor is, ha a nemzetközi tárlatok egyik fő ambíciója (és motorja) a professzionális ranglétrán való előrejutásban szerepet játszó pontszerzés; amiért sokszor az alkotók mindent, még a szakmai szempontokat is képesek föláldozni.

A mostani rendezvény különben három szekcióban hirdetett benevezési lehetőséget: 1. Hagyomány, 2. Épített környezetünk, 3. Szabad téma. A zsűri tagjai egy-egy saját alkotással, szimbolikusan szintén jelen voltak a tárlat összképében. A katalógus pedig - következetesen csinos és elegáns, akár az első. És ez sokat jelent a folytonosságban, az arculatépítésben!

2015. november 5., csütörtök

Fotónapló: Egy nyírfáról (5)

2015-11-04







Már két napja sürögnek-forognak a cinkék az etető körül. Nagyjából azt az időt használják ki, amikor a délutáni fényviszonyok arany fénybe vonják a nyírfát. Nem csoda, ha mindkét napon - november 3-án és 4-én is - könnyedén sikerült elkapni egy-egy gyanútlan látogatót: éppen abban a pillanatban repültek a képbe, amikor elkattant a zár.

2015. november 3., kedd

Fotónapló: Egy nyírfáról (4)

2015-10-29
Hét végén világítani-rokonlátogatni jártam a Mezőségen, a nyírfa azalatt háborítatlanul élte őszies napjait. Indulás előtti napon még készítettem egy állapotképet: szép, napsütéses délután volt, feleségem megrakta a madáretető alját napraforgó maggal, hogy ha távollétünkben a cinkék rákapnának a nassolásra, makkor akadálytalanul tehessék. A múlt csütörtöki reggelen már mínusz 7 fok senyvesztette a lombkoronát, mely tovább ritkult, s már az autóforgalom is át-áttűnik a megsokasodott lombréseken.
A hétfő, vagyis a tegnap már fokozottan őszies arcát mutatta: a délutáni nap párásan bágyadt volt, de az alkony előtti búcsúnapsütésben gyülekezni kezdtek a naptól búcsúzó madarak: egyikük észrevehető valamelyik ágon. S látható a napraforgó mag kupacán is a fogyasztás mértéke.
Amúgy most már minden rehggel zord és vacogtató. Az ablak alatti autók deresen vacognak, a nyírfa még maradék lombját hullatja. És a madarak kedvelt gyülekezőhelyévé válik.


2015-11-02