2015. április 16., csütörtök

Capa-sztori: Merre van a front?

El-Getter, Tunézia, 1943. Amerikai katonák a sivatagban
Fotó Robert Capa
Az 1943-as  algériai hadjárat továbbra is enyhén operett-ízű Capa könyvében (Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból. Park Könyvkiadó, Budapest), mintha a tudósító nem igazán tudná, hogy hol és mi történik. (Igaz, ha az akkor készült képeit nézegetjük, az előbbi kételynek még a  gyanúja sem áll fenn: a fotók pontosak, a látó ember jelenlétéről tanúskodnak - fotótanúságok.) Mókázna Robert Capa az olvasóival? Vagy csak saját magát fogja vissza attól, hogy túlságosan tragikusan fogja fel azt az eseménysort, amit neki túl kell élnie. És hogy túlélhesse, úgy kell beszélnie róla, mint egy nagy, szórakoztató kalandról. 

Alig menekült meg az aknafenyegetéstől, a szerencsés fotóriporter nyugovóra tér a táborban. "Éjféltájban hörögni kezdtek az oázisbeli sajtótábor sátrainak világítását biztosító generátorok, és mi is nyugovóra tértünk. Ellenőriztem, hogy szaharai zugocskámban nincsenek-e aknák meg poloskák, és eltökéltem, hogy nem álmodom semmiről. Mégis meglepett az álom. A sötét égboltot vérpiros és zöld fénysugarak hasították fel... vöröslő lövedékek... bombarobbanások... csupa fantasztikus dolog. A másik oldalamra fordultam hálózsákomban. Másnap reggel, amikor felébredtem, nem volt sátor fölöttem. A tábort éjszaka bombatámadás érte. A robbanások messzire röpítették az összes sátrat, de szerencsére senki nem sérült meg. Személyem általános irigység és csodálat tárgya lett, mivel moccanás nélkül végigaludtam az egész ramazurit. Az aknaepizód a feledés és megbocsátás jótékony homályába merült."

Miután a végzet ezúttal is megkegyelmezett Capának, ideje volt, hogy a harcok sűrűjébe vesse magát. Neki háború kellett, nem ilyen cserkész-kalandok. Útban a front felé végül teljesült a vágya: "Találtunk is háborút csőstül, még mielőtt eljutottunk volna a frontig. Az út fölött német vadászgépek cirkáltak, és pár percenként meg kellett állítanunk a dzsipet, hogy az árkok fedezékébe ugráljunk.
Bili és Érnie a hadosztály parancsnokságán maradtak. Én viszont hanyatt-homlok rohantam volna elkészíteni első felvételeimet. Azt mondták, menjek csak toronyiránt, másszak meg egy-két kis dzsebelt (ahogy az arabok hívják a dombjaikat), és húzódjak meg két dzsebel közt egy vádiban (ami a völgy arab neve). - Aztán csak kérdezz meg valakit, hol a háború - biztattak. - El sem tudod majd téveszteni.
Dzsebeleket és vádikat valóban találtam, dögivei. A 16. gyalogezred éppen ott ásta be magát, és a mély lövészárkokban a katonák leveleket írtak vagy könyveket olvastak. Szorgosan kérdezgettem őket, hol a háború. Mindnyájan a legközelebbi dzsebel felé mutogattak. Illetve akik a vádiban voltak, a dzsebelre mutattak, akik a dzsebelen ásták be magukat, a vádi felé.
Végül az utolsó és legmagasabb domb tetején vagy ötven pihenő harcosba botlottam, akik a tartalék konzervjeiket melegítették fel éppen. Az arcukról teljességgel hiányzott minden lelkesedés. Megkerestem a hadnagyukat, és megkérdeztem, merrefelé lövöldöznek. — Tudja a franc — felelte. — Csak annyit tudok, hogy az én szakaszom van a frontvonal élén.
Vigasztalásul a markomba nyomott egy konzervet. Már éppen kanalazni kezdtem volna a förtelmesnek ígérkező raguféleséget, amikor egy gránát süvített el fölöttünk, mire elhasaltam a földön, és magamra löttyintettem az egészet húsostul, babostul. A gránátot csakugyan a németek lőtték ki ránk, de jó pár száz méterrel odébb robbant. Amikor felemeltem a fejem, a hadnagy — aki meg sem rezzent - lenézett rám. Rohadtul önelégültnek látszott. Szégyenlősen feltápászkodtam, lesöprögettem magamról a babot, és megjegyeztem, hogy nézetem szerint ez a háború leginkább egy öregedő színésznőhöz hasonlít: egyre veszedelmesebb és egyre kevésbé fotogén.
A következő süvítésnél a hadnagy is lehasalt. A németek komolyra fogták a dolgot. "

Capa helyben volt. íróként és fotósként is nagykanállal ehette a háborút.

2015. április 12., vasárnap

Capa-sztori: Harci kalandok Észak-Afrikában

Fotó: Robert Capa //Levi Chase amerikai vadászpilóta, Tunézia, 1943. április
Capa második világháborús tudósítói missziója 1943-ban kezdődött, Algírban, amikor a szövetségesek Tunisz bevételére készülődtek. Addigra már sikerült tisztáznia mindenféle félreértést akkreditálásával kapcsolatban s teljesértékű riporterként, egyenruhában csatlakozhatott a hadfiakhoz.

Az első benyomások csalódást okoztak számára. Lehnagolta a minden változatosságot nélkülöző sivatag, az éjszakai szálláson (egy algiri iskolateremben) nyüzsgő poloskák. Első kalandját, útban a tevrezett ütközethez,  néhány kaktusz tövében éli át, a regényben a lehető legkönnyedebb és leghumorosabb módon (á la Rejtő Jenő) adja elő, pedig lényegében már-már hajszálra az történik vele, mint ami később, Vietnamban. Csak ott már nincs aki röhögjön a végén...

"A kaktuszokkal nem is támadt semmi bajom, leszámítva azt a kis jelzőtáblát, amely az árnyékukban nőtt ki egy póznán. Egyre nagyobbnak láttam, ahogy a szemem elkerekedett. Német nyelvű volt, de könnyen érthető. Napszemüveggel is el tudtam olvasni. Ez állt rajta: VIGYÁZAT! AKNÁK!
Én aztán nem ugráltam. Meg se moccantam. Semmihez sem volt merszem. Akármennyire sürgetett a szükség, hiába - egy taposóaknának vajmi kevés kell ahhoz, hogy felrobbanjoin. Torkom szakadtából elordítottam sofőrömnek súlyos helyzetemet. Tudtára üvöltöttem, hogy egy aknamező kellős közepén állok. A jelek szerint iszonyú mulatságosnak találta a dolgot. Jómagam semmi okot nem láttam a röhögésre. A saját lábnyomaimon sem mertem visszalopakodni, mnert az első lépésektől fel nem robbant aknák időközben talán meggondolták magukat. Inkább a sofőrt noszogattam, hogy lóduljon, és hozzon ide valakit egy detektorral. 
Letolt gatyával estem csapdába. Ott szobroztam az elhagyatott, néma sivatagban, egy hülye kaktusz mögött és a homokhoz szögezve, félpucéran dacoltam a halállal. Még a gyászjelentésem sem fogja elbírni a nyomdafestéket.
Hosszú órákkal később visszaérkezett a sofőröm egy aknaszedő alakulattal meg a Life fotóriporterével. A pasi vadul végigfotózta az aknamentesítésemet. Aztán közölte, hogy ezek lesznek a nap legizgalmasabb képei, nem vitás, mivel a támadást leállították.
Ideszállították ugyanis Rommel elitseregét, a Hermann Göring páncéloshadosztályt, hogy megakadályozzák az előretörésünket. A csalódott újságírók visszafordultak, és Gafsától néhány kilométerre, egy kis oázisban táboroztak le.
A sajtótábor estére már az én históriámtól visszhangzott. A tudósítóknak egyelőre megtiltották, hogy a harci helyzetről beszámoljanak, így aztán az én kis kalandom lett a kedvenc téma a levél az otthoniaknak műfajban." (Robert Capa: kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból. Park Könyvkiadó)

A későbbiekből majd kitetszik, hogy  a Capa harci kalandjai általában derűsek, humorosan kihegyezettek, ami nem az események, hanem a szerző érdeme, aki olykor megpróbálja elhitetni velünk, hogy a háború, leszámítva a tragédiákat - kész kabaré...

2015. április 9., csütörtök

Capa-sztori: Szerelmek

A Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúról ízig-vérig szerelmes regény, pedig Robert Capa egész életében vadul menekül a szerelem elől. De újra és újra beleesik saját csapdájába. Hiába: szereti a nőket. S mert vonzó, lehengerlő stílusú férfi, az ő szénája sem áll rosszul a nőnemnél. Csakhogy...
Capa Gerdának ajánlott első könyvének (Így készül a halál)
belső címlapja, a lány arcképével. Az album kettejük fotóiból
készült válogatás

Nincs benne a regényben, de az utószó eligazít a tekintetben, hogy pályája elején, huszonéves korában (1934), amikor párizsi egzisztenciáját próbálta megalapozni, majd később elszegődött haditudósítónak a spanyol polgárháborúba, volt egy mindent elsöprő nagy szerelme: Gerda Taro. Akinek a neve ugyanúgy játékos fikció, mint a Capaé - ők találtak maguknak mindketten (szerintük jól hangzó és szellemes) művésznevet. Gerda egyfajta önkéntes menedzsere (is) volt Capának, aki végigjárta a szerkesztőségeket és elhíresztelte, hogy a neves amerikai fotográfus, Robert Capa esetleg, jó pénzért, hajlandó lenne nekik fotózni. Kapva kaptak rajta. És ezalatt Capa Gerdát tanította fotózni. Eszményi páros voltak - együtt mentek el Spoanyolországba, együtt fotóztak, tették kockára az életüket, míg egy köztársaság párti tank, rosszul fordulva, eltaposta a lányt. Harctérre szóló temetés, sőt demonstráció lett belőle (1937). Capát összetörte a tragédia - hiszen feleségül készült venni a lányt. Akinek valami megmagyarázhatatlan varázsa volt a férfiak felé - nem véletlen, hogy Hemingwayt is elbűvölte, s felhasználta néhány jellemző vonását az Akiért a harang szól című regényének spanyol Máriája megteremtéséhez. Mindjárt az első oldalakon így festi le nőszereplőjét (számosan mondják: a leírás Gerdát idézi): " Barna arcából  fhéren villantak elő a fogai, s a bőre, a szeme  egyazon dióbarna színben aranylott. Magas arccsontjai voltak, , vidám szeme, egyenes, telt ajkú szája.Rövidrevágott haja, mely alif volt hosszabb a hód szőrméjénél, aranybarnán csillogott, mint a naposütésben érlelődő búzatábla."

Capa ösztönösen vonzódott a vörös hajú nőkhöz: ők voltak a gyengéi. Ezért van az, hogy a tragikus veszteség után, amikor megfogadja, hogy soha többé tartós kapcsolatra nem rendezkedik be, alig érkezik meg 1942-ben Londonba, máris beleesik egy másik vörös hölgybe, akit a regényben csak Pircsinek nevez. Szerelmük pillanatok alatt fellángoló, nyitott, semmire se kötelező, mégis mély és végtére is fájdalmas, hiszen a könyv és a háború befejeztével vége szakad. Pircsi azt a férfit választja, aki együtt is hajlandó élni vele, nem pedig azt, akire mindig csak várni kell... (Pircsi alakja valós személyt, egy férjes asszonyt takar, aki különféle házassági bonyodalmakba keveredik.)

Nagyjából ez a Capa sorsa valamennyi szerelmével, szimpátiájával. Később Ingrid Bergman filmszínésznő az, akibe a fotográfus csúnyán belézúg, s szerelmük kölcsönös, de mind társadalmi helyzetük, mind kapcsolatuk túl bonyolult ahhoz, hogy tartós maradhasson. Capát végül is ázsiai háborús balesete "óvta" meg további nőügyétől. Pedig biztosan sokan imádták volna. És mégis, nem mondhatjuk azt, hogy munkásságában ez a magas érzelmi hőfok túlságosan árulkodó nyomokat hagyott volna. Capa minden körülmények között az egész életet és a halált fényképezte...

2015. április 7., kedd

Capa-sztori: A Papa

Robert Capa sok személyiséget fotózott. Persze, ez most így nonszensz, hiszen maga Capa is kiemelkedő személyiség abból a sorból, akik trófeáit a fotós a magáénak mondhatja. Egyik ilyen "kiemelt" nagysága az életműben maga a világhírű regényíró, Ernest Hemingway. Az íróról készült remek felvételek megtekinthetők a Magnum ügynökség honlapján, viszont érdekes módon, a Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból című regény szövegében is ott lappang egy remek írott portré, amiben Capa ugyanolyan mesternek bizonyult, mint fényképezőgéppel a kezében. Az alább idézett, könyvbeli Hemingway-ábrázolás nem csupán a szerző mély emberismeretéről, hanem lényeglátó íráskészségéről is árulkodik. Sűrített kisregény egy sodró erejű regényben...

„Az egyik utolsó kérelmező, akit még felvettek a Kis Francia Klub tagjai közé, a hatalmas, őszesbarna szakáll mögé rejtőző Ernest Hemingway volt. Színtiszta förtelem volt még ránézni is, én mégis őszintén örültem, hogy viszontláthatom. Barátságunk a régi szép időkben kezdődött, 1937-ben talákoztunk először, a spanyol polgárháborúban. ahol én zöldfúlű fotóriporter voltam, ő pedig híres író. Mindenki „papának" becézte, én is hamar apámnak fogadtam. Az azóta eltelt években számtalanszor nyílt alkalma eleget tenni szülői kötelességeinek, és ezúttal határozottan boldog volt, hogy nevelt fia kivételesen nem szenvedett heveny pénzhiányban. Mivel bizonyítani szerettem volna virágzó jólétemet és iránta érzett rajongásomat, elhatároztam, hogy estélyt rendezek a tiszteletére egyéb célokra teljesen hasznavehetetlen, de annál költségesebb lakásomban.
Napi látogatásom alkalmával Pircsinek is beszámoltam az ötletemről, aki jóváhagyta, azzal a feltétellel, hogy neki is becsempészek valamicske pezsgőt. Azt is elárulta, hogy ruhásszekrénye rejtekében tíz üveg skót whisky és nyolc üveg gin sorakozik, amit a távollétem tíz hónapja alatt a saját szeszfejadagjából takarított meg.
A whisky- és ginfejadagot roppant szigorúan mérték, de konyakot meg pezsgőt elég könnyen lehetett kapni, palackját potom 30 dollárért. A nagy esemény napján vettem egy jókora, gömbölyű üvegakváriumot, egy láda pezsgőt, némi konyakot meg egy tucat friss őszibarackot. A gyümölcsöt beáztattam a konyakba, a konyakot nyakon öntöttem a pezsgővel, és több dolgom nem is volt a mulatsággal.
Az ingyenpia és Mr. Hemingway párosa ellenállhatatlannak bizonyult. Az invázió hírére a fél világ Londonba csődült, és végül az én bulimon gyűlt össze. Megitták a whiskyt, megitták a pezsgőt, megitták a konyakot, sőt a gint is az utolsó cseppig.
Díszvendégem egy sarokban ült, ahol az egyik orvos barátommal a szőrtüszőgyulladásról beszélgetett, amely miatt kénytelen volt megnöveszteni a szakállát.
Hajnali négykor eljutottunk az őszibarackokig. Az üvegek egytől egyig kiürültek, kiszáradt az akvárium is, és a vendégek kezdtek elszivárogni. Az orvos felajánlotta Hemingwaynek, hogy elfuvarozza a szállodájába. Én még megettem az őszibarackot, aztán lefeküdtem aludni.
Hétkor csörögni kezdett a telefon. Egy kórházból hívtak. Mr. Hemingwayről magyaráztak valamit, és megkértek, hogy fáradjak be a baleseti sebészetre. Papát egy műtőasztalon találtam. A feje alaposan felhasadt, a szakállát csúnyán összelucskolta a vér. Az orvosok érzéstelenítőt adtak be neki, és szépen összevarrogatták a fejét. A Papa udvariasan köszönetet mondott nekem a buliért és megkért, hogy nézzek utána, mi történt az orvossal, aki egy víztartálynak vezette a kocsijukat, és alighanem maga is veszedelmesen megsérült. Megbízott azzal is, hogy értesítsem az Államokban a gyerekeit, ne higgyék el, bármit is írnak róla, hiszen nem esett nagyobb baja. A negyvennyolc kis öltés után a Papa feje csakugyan  jobbnak látszott, mint új korában. Ettől kezdve engem viszont a baleseti sebészeten ettől kezdve csak Mr. Capa Hemingway néven emlegettek, mivel hallották, hogy „papának" szólítom őt.”

A fotó, érzésem szerint, ama bizonyos kórházi ágyon készült, a buli után...


2015. április 5., vasárnap

Capa-sztori: Írónak készült

Fotó Capa: Weymouth, Dorset, 1944. Amerikai katonák hajójukon
az Omaha Beachként emlegetett partszakasz makettjét tanulmányiozzák
Tegnap ígértem, hogy mesélek majd Capa könyvének olvasása közbeni benyomásaimról. Ma eljött az idő, hogy bele is vágjak. Az ezutáni, e témához kapcsolódó bejegyzéseim előtt mindig ott fog állni: Capa-sztori. 

Egyetlen terjedelmes és összefüggő irodalmi művét tartom a kezemben s olvasom fokozott kíváncsisággal: az utószóból megtudom, amit sejthettem volna, de még csak nem is gyanítottam - hogy Robert Capa a kezdetekkor irodalmi babérokra vágyott, pontosabban írni szeretett volna, s haditudósítói munkájában is a szövegek írását, megformálását helyezte előtérbe. A sors úgy hozta azonban, hogy fotóinak lett átütő sikerük, s ez a felismerés rendre eltolta őt a képírás felé.

Ennek dacára sosem szűnt meg lelkesen sztorizni. Amint haladok a Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúról (Park Könyvkiadó) című könyvében, az az érzésem, hogy a világ minden érdekessége, mulatságos kalandja és sorsdöntő véletlene csakis vele eshet meg. A legreménytelenebb helyzetből is talál megoldást, ami nem csupán egyszerű kibúvó, hanem a cselekmény értelmes továbblendítése. Már maga az a mód, ahogyan megbízást kap az angol csapatok 1942-43-as küzdelmeiről tudósítani és ahogy "ellenséges" magyar állampolgársága dacára sikerül kijátszani a katonai hatóságok felfokozott éberségét, majd rendre résztvennie a szigorúan titkos akciókban is, egyik harctérről a másikra vándorolva, egy végtelenül sármos, bohém, megnyerő társasági ember, önzetlen pókerjátékos, széptevő, ivócimborának is kitűnő  embert varázsol elénk, aki lehet, hogy csak a felszínen láttatta magát ilyennek, de meggyőző volt és hiteles - akárcsak történetei. Akárcsak prózája. Amelyből az derül ki, hogy képeit csak úgy "mellékesen", kilóra gyártja. Mint a mesterember, aki kötelességet teljesít...

2015. április 4., szombat

Húsvéti ajándék

Ma lenyűgözött Péter fiam: megérkezvén a húsvéti ünnepekre, ajándékkal lepett meg, Méghozzá nem mindennapival. Robert Capa könyvét nyújtotta át (Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból. Park Könyvkiadó), amely a "legnagyobb pesti vagány történeteit" tartalmazza, több mint 100 saját fotóval. Tudom, hogy Capa egy sztár, s minél jobban telik az idő, annál jobban sztárolják. Azt teszem magam is a Fotótanúban, ahol ő az egyik gyakran szereplő témám. De mert élete és munkássága egy percre sem volt tanulságtól mentes, érdemes szólni mindarról, amit munkabírásával, sokoldalú érdeklődésével és nagylelkűségével az emberiségre hagyott. A könyvhöz Robert Capa öccse, a szintén tehetséges fotográfus Cornell Capa írt (többek között) előszót, amelyben így ajánlotta be testvérét: "Rövid földi pályafutása során sokat élt és sokat szeretett. Szegénynek született, és úgy is halt meg. De ránk hagyta páratlan életútjának krónikáját, és vizuális bizonyságát annak a meggyőződésének, hogy az emberiség sok mindent el tud viselni, sőt alkalomadtán még győzni is képes."
A következő napokban, hetekben még megosztom a blog látogatóival a könyvvel kapcsolatos olvasmányélményeimet.

2015. április 1., szerda

Akinek MM lett a végzete...

Amikor Marilyn még Norma volt... / Fotó Dienes Andor
Szokatlan, kalandos életpályát futott be Dienes Andor (ismertebb nevén: André de Dienes fotóművész, aki 1913-ban egy kis székely faluban, Ikafalván született és aztán az élet sodrása olaszföldön keresztül Észak Afrikába vezette, ahonnan a következő állomás már Párizs volt, s innen jutott el az Egyesült Államokba. Képzőművészeti érdeklődését még Tuniszban a fotográfia felé fordította, s amikor Párizsba utazott, már tudta, hogy a fényképezőgép lesz kenyérkereső társa. 

Párizsi szobrok fotóival sikerült befutnia a szakmában, később divatfotós lett, magazinoknak dolgozott. Lassan-lassan megtanulta az üzlet fogásait is, s amíg eleinte a honorárium fejében odaadta a negatívot is, később már csak a kópiákkal kereskedett, a szerzői jogosultságot megőrizte magának.

Kamaszkorában egy jóstehetségű harangozó azt jövendőlte számára, hogy kalandos élete lesz, amelynek során messzi tájakra fog eljutni s az MM betűk kiemelt szerepet fognak betölteni sorsának alakulásában. Ez igazából csak akkor jutott eszébe, amikor a tengeren túl felhagyott a divatfényképezéssel és karrierjét gyönyörű lányok fotózásának szentelte. Ügynökök dolgoztak neki, 1945-től pedig már javában aktfényképezéssel foglalkozott. A Dienes aktjai azonban a műfaj klasszikus vonulatához tartoztak, hiszen még a szerkesztők is jóval prűdebbek voltak a későbbi pornólapokénál.

Dienes Andor 1946-os Monroe-képeiből
Hosszabb időre szóló szerződést kívánt kötni egy fiatal modellel, aki hajlandó mezdtelenül pózolni neki. Az ügynöksége egy fiatal, 19 éves, három éve férjezett nőt ajánlottak neki, aki Norma Jean Baker néven mutatkozott be. Ismerkedésüket remek munkakapcsolat, majd regénybe illő, viharos szerelem követte. A fotós azon volt, hogy feleségül vegye modelljét. Norma azonban értetlenül tiltakozott: ő filmkarrierről álmodozott. És zűrös, piával és szex-szel dúsított életmódba kezdett. Szakítás lett a vége, de jóbarátok maradtak. Egyik nap Norma sürgősen látni szerette volna a fotográfust. Dienes Andor így mesélte el a történetet Bodnár Jánosnak, valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben:

"Telefonált, hogy azonnal menjek el hozzá. Mit gondolok erről a névről: Marilyn Monroe? Furcsa arcot vágtam. miért, talán nem tetszik neked? Egyáltalán nem erről volt szó. A név remekül hangzott, s könnyű volt elképzelni az öles betűket a mozik homlokzatán. De mind a két név M betűvel kezdődött. Felkapott egy ceruzát és próbálta aláírni a nevét a két nagy kacskaringós M-mel. Kezdett megismerkedni új identitásával, s úgy mondta ki nevét, mintha cukorkát ízlelgetne. Ettől kezdve senkinek sem volt szabad más néven nevezni őt..." (Bodnár János: André de Dienes esete Marilyn Monroe-val. In: 22 távoli történet. Magyarok a nagyvilágban. Budapest, 1988)

Dienes Andor művészi munkájának jelentősége természetesen túlmutat a filmszínésznőhöz fűződő kapcsolatain. Mégis, ma nagyon sokan úgy könyvelik el, mint a magyar fotóst, aki egy ideig Marilyn képíró árnyéka volt...

2015. március 28., szombat

Írott fotográfiák

Vadas Ernő: Villamosok a havas utcán
Kosztolámyi Dezső különös alkat volt. Szeretetrt elbámulni az utcán, előszeretettel örökített meg élőképeket, jeleneteket, alakokat az életből. A valóság kimeríthetetlen kincsesbányája volt - mai műfajban: turkálója. Azt nem tudjuk, hogy gyakorló fotós is volt-e, de az biztos, hogy rengeteg írott, betűkbe-szavakba oltott fotográfiai jelenet maradt utána. Teljeskörű összegyűjtésük és feldolgozásuk még ma is várat magára, viszont nagy érdeme van e munka felvállalásában Zeke Gyulának, aki 2008-ban, a Budapesti Negyed téli számában összegyűjtött egy addig legbővebb válogatást a nagy író és költő sajtóban megjelent élőképeiről. Az írott fotográfiák évszámok, közlési dátumok szerint rendezve sorakoznak, különböző rovatcímek alá sorolva: Pesti Utca, máskor Pesti Panoráma, Élőképek, olykor Mozgó képek, Körkép, Körbe-körbe, Arcélek stb. Kevés szóval építkezik bennük, skiccel, mint egy rajzoló a vázlatfüzetébe, de igazából fotografál, mert a valóságot rögzíti - egyéni stílusban, de a lehető legobjektívebben. Ritka teljesítmény az övé, s nem véletlen, hogy a Budapesti Negyed gyűjteményéhez oly könnyen akadtak a szöveg hangulatához, tartalmához illeszkedő korabeli képfelvételek is a harmincas évek (1930-1936) budapesti hétköznapjairól. Az írott fotográfiák gyűjteménye itt olvasható, amelyből néhány frappáns szöveget és jellegzetes kísérő fotót válogattam.


Inkey Tibor: Felborult burgonyás kocsi

MNM Történeti fényképtár: Útépítők
* Szűcslegény óriás, fehér jegesmedve-bőrt cepel az utcán. Aki látja, megrezzen, s ijedten tér ki előle egy-egy lépésnyire. Tudják, hogy nem él a jegesmedve, tudják, hogy nem bánt, tudják, hogy nem valóság, de a rémtől való félelmet még az őserdőkből hozta magával az emberiség. Nem tehet ellene. Még a fenevad árnyékától is rémüldözik. (Pesti Hirlap, 1931. december 22., kedd)

* A körúton két fiatalember rozoga, nyűtt kanapét cepel. Valamikor előkelő fogadószoba ékessége lehetett ez a fakó, színehagyott, szakadozott rojtú bútordarab. A kanapé fekete télikabáttal van borítva, és roppant súlyosnak rémlik. Amikor közelébe érünk, látjuk, hogy a télikabát alatt másik fiatalember alszik édesdeden a déli forgatagban. Boldog, gondtalan fiatalság. Egy percre a béke csínytevő, játékos éveire gondolunk. (Pesti Hírlap, 1932. február 9., kedd)

* Mennyi furcsa alakot lát az ember egy félórai sétaútján. A festő vázlatkönyvébe rajzolná, a fényképész lefényképezné, az író pár szóval rögzíti meg.
A Rákóczi úton falusi atyafi bandukol csizmában. Feje fölé tarka-csíkos, piros esernyőt feszít a szemerkélő eső ellen. Olyant és akkorát, amilyent és amekkorát falusi vásárokon feszítenek ki az árusok árujuk fölé. Csaknem az egész gyalogjárót elfoglalja esernyőjével. Mindenki kitér előle, mindenki megmosolyogja. Ő megy-megy rendületlenül. Talán Szent Péter esernyőjét viszi. (Pesti Hírlap, 1932. április 16, szombat)

Az állatkertben, a vadállatok ketreceinek kettős sorfala közt remek kislányt tol ülőkocsiban a dada. A kislány álmos és rettentően bőg. Feszíti magát, ordít, semmi szóra se csitul. A vadállatok elhallgatnak. Kíváncsian a rácshoz futnak, bámulják őt. Csodálkoznak az új kartárson. Az oroszlán pironkodik, zavarában vakaródzni kezd, a tigris a vállát vonogatja, aztán elismerően tekintenek utána. Ilyen jól még ők sem értenek a bőgéshez. (Pesti Hírlap, 1932. június 1., szerda)

2015. március 25., szerda

Az ismeretlen milicista


Az ismert Capa-kép (1936)
Robert Capa remekműve, A milicista halála - fotótörténeti közhely. Agyonírták-rágták a történetét, keletkezésének legendáit, mítoszait és pletykáit. Azt tudjuk, hogy a kép 1936-ban készült, a spanyol polgárháború forgatagában. Azt is tudjuk, hogy Capát foglalkoztatta nem csupán a téma, hanem maga a motívum - az eleső köztársasági harcos egy bizonyos gesztusa, éppen az, ami a híres fényképen mesterien megvalósult -, előkerült a téma egy más változata is, de közben a napokban egy spanyol költő versére bukkantam, a Nagyvilág 1961/8. számából, szerzője Vicente Aleixandre, s kísértetiesen illik a Capa-féle vershez, mint jól szabott kesztyű a megfelelő kézhez; ráadásul ugyanabban az évben keletkezett, mint a fotó, hát mostantól kezdve álljanak itt társítva, párosan, ki-ki a maga nyelvezetén állítva emléket a hősiességnek - és a valamiért önfeláldozásnak. (Vagy: csak a vak halálnak?)

VICENTE   ALEIXANDRE
Az ismeretlen milicista

Ne kérdezzétek nevét, ne! 
Ott él a fronton keményen,
 a folyóparton, a város 
minden házában, kövében. 
Minden reggel újra felkel, 
és betakarja a hajnal 
élő, égő fényözönnel, 
halálos, vad sugarakkal. 
Minden reggel újra felkel 
meredeken mint a penge, 
néz és néz és a szeméből 
halálos fény száll sebezve. 
Ne kérdezzétek nevét, ne! 
Senki nem emlékszik arra! 
Mindennap felkel, megébred
 napnyugtára, pirkadatra, 
ugrik, markol, tör, legázol, 
öl, lép, repül, győz; ha lábát 
megvetette, meg se moccan;
 szikla, mit senki se hág át! 
Szétzúz, mint a hegy, a súlya! 
Sebes nyíl, sebez keményen!
Egész Madrid sejti, Madrid 
ott lüktet homlokerében. 
Vibrálnak erei forrva,
a szép vér füzében égnek,
millió hangon robajlik,
süvölt szívében az ének.
Nem tudom ki és miféle,
az egész városban ott van,
Madrid áll mögötte, Madrid
tartja felemelt karokkal.
Egy test, egy lélek, egy élet;
mint órjás lép ki a síkra
Madrid kapui előtt a
névtelen, hős milicista.
Zömök, szénfekete, izmos?
Magas, sovány, szalmaszőke?
Olyan mint a többi! Mint mind!
A neve? Lendül előre
a rekedt zúgásban úszva,
elevenen a halálba,
örökké égő örökzöld
élet eleven virága!
Neve Francisco vagy Andres,
Pedro Gutiérrez lehetne;
Luis, Juan, Manuel vagy Ricardo,
Jósé, Lorenzo, Vicente ...
De nem! Csak egy névre hallgat:
Győztes Nép, örök nevedre!

ORBÁN OTTÓ fordítása


(1936)

Egy később előkerült milicista-halál Capa műhelyéből

2015. március 24., kedd

Decin-i kilátó

Újabb, ezúttal csehországi (Bohémia) utazásról hozta magával (egyebek mellett) Péter fiam ezt a triptichont is. A magasság, ahonnan belátni a világot, a tenger szintje fölött szerényen húzódik meg, da mélység akkor is mélység, ha csak pár száz méter. Igaz, a csúcsokat itt nem sasok lakják, de a panoráma törvényei itt is érvényesek.



Decin-i kilátó / Cseke Péter fotói

2015. március 22., vasárnap

A víz világnapja

Március 22-én tartják (már-már múlt időbe is tehetem, his este van). H. Szabó Sándor pedig elővette legjobb felvételei közül azokat, amik légből készülve dokumentálták a magyarországi vízi helyzetet. Kiragadott pillanatképek, akár csak minden jó fotó, de a pillanat súlya egyként hordozza mind az előzményt, mind a következményt. Sűritve. Legyenek ezek a nap - és a víz világügyének - képei a blogban.




1. kép: Ülepítő tó Bokod térségében
 2. kép: Árvíz a Zagyván Szolnoknál
 3. A Gemenci erdő víz alatt
 4. Kiskörei lehalászás hajnalban

2015. március 21., szombat

Bolondulásig...




Tegnap volt a tavasz első hivatalos napja. Megszokhattuk, hogy a természet tojik a rendszerbe foglalt, merev konvenciókra. S úgy viselkedik, hogy még véletlenül se lehessen belőle dogmát faragni. Jó, hogyha a fotós idomul ehhez a tapasztalathoz és úgy tesz, mintha bármely pillanatban bármi megtörténhetne körülötte. Ha igaza van, akkor ritka dolgokat tud majd elcsípni, ha meg nem, akkor annyi baj legyen - majd következő alkalommal!

Dancs Artur résen volt: sikerült megörökítenie New Yorkban a tavasz tréfáját. Nemrégiben még pompázó virágok kellették magukat lencséje előtt a parkban, most meg zord havazás "kacsintott" vissza rá...


Dancs Artur fotói