2015. július 28., kedd

Bunkerek varázsa

Francia hadszíntér * Fotó Jeff Gusky
Százegy év telt el az első világháború kirobbanása óta. A tavaly nyár óta már-már kialudt téma parazsát ismét elővette a média - jó ez ilyenkor, pangó hetekben, tűzgyújtósnak. Hogy én se lógjak ki a sorból - bár a témát egy percre sem feledtem -, ma egy csodabogárral állok elő: Jeff Guskyról van szó, aki amerikai kutató, de nagy szenvedélye az első világháborús lövészárkok, bunkerek, kazematák és egyéb titkos folyosók felkutatása. Nagyszerű fotográfiai gyűjteményt állított össze az évek folyamán, amely könnyen áttekinthető honlapján megcsodálható, kutatható. Gyakran utazik háborús helyszínekre, ahol emlékeket és hajdani látványmaradványokat felkutatva építi tovább azt a körképet, amelyből kirajzolódik a háborút elszenvedett emberiség szellemi nagysága - minden körülmények között!


Verdun * Fotó Jeff Gusky

2015. július 19., vasárnap

Kivándorlók fotográfusa

Tonelli Sándor: Az Ultonia utasai (1)
Mikor még nem a be-, hanem inkább a kivándorlás volt a sláger s a szomorú napirend a magyar közéletben, a sok sopánkodó és jajszavakat görgető mellett akadt egy vállalkozó szellemű fiatalember, aki a huszadik század első éveiben elhatározta: személyesen is megtapasztalja, kik és miért mondanak búcsút szülőföldjüknek - tágabb értelemben: Európának -, s ülnek hajóra (legtöbbször Fiumében), hogy az Új Világ felé vegyék útjukat.

Tonelli Sándor (1882–­1950) szándéka a szigorúan vett magánvállalkozások közé tartozik: senki nem állt a háta mögött, útját maga pénzelte, neki kellett kitalálnia, milyen fedőhelyzetet teremt saját személyének, hogy majdani utastársai, akiket szándékában állt töviről hegyire kikérdezni életükről, vállalkozásuk hátteréről. Ekként kívánta összegyűjteni azt a bizonyító anyagot, mely a Fiume-New York távon utazó, áttelepülni óhajtó közel 2000 ember kikérdezésén alapulna. Nagyjából ennyien váltottak jegyet új élet teremtésének reményében az Ultonia nevű óceánjáróra, amelyet a Cunar Line hajóstársaság működtetett. A közíró Tonelli fotográfusnak álcázta magát, hogy lehetőleg minél több emberhez feltűnés mentesen és természetesen közel férkőzhessen. Ehhez azonban alaposan el kellett sajátítania a fotografálás és a képkészítés főbb fortélyait, nehogy valaki által, illetéktelennek ítélve, feladata elvégzése előtt lebukjon.

Visszatérte után hivatalos beadványban fogalmazta meg szociológiai-szociográfiai tapasztalatait, összegyűjtött és rendszerezett adatait, ám az alapos dokumentum valahol a minisztériumi irodák fiókjaiban kézen-közön elsikkadt. Kitört a háború, a kivándorlás tömegjelensége - abban a formájában - lekerült napirendről, mire az ál-fotográfus könyvben írta meg tapasztalatait. Riportos útirajza (Ultonia: Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929), mely elérhető a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívumában, nem csak értékes kordokumentum, de élvezetes olvasmány is, s megtalálhatjuk benne (a VIII. fejezetben - Dolgozom a hajón) mindenki számára tanulságos  fotográfusi tapasztalatait is. Fotóarchívumának egy része megőrződött, ráadásul a kényszerből lett fotósból a későbbiek folyamán remek szociófotos vált, aki kihagyhatatlan alakja a két világháború közötti magyar szociofotózást megteremtő, szakmailag elkötelezett nemzedéknek.

Tonelli Sándor: Az ultonia utasai (2)
Illusztrációként mellékelek két fotót, amelyek az Ultonián készültek. Könyvében több történelmi értékű felvételét is közzétette, ám reprodukálásuk minősége sok kívánnivalót hagy maga után.

2015. július 17., péntek

A latrinán

André Kertész (Andor): Latrina a front mögött (Galícia, 1915)
André Kertész (Andor) első világháborús fotóiról már szóltam e blogban valamikor (utána kereshető a Kertész szó beütésével a blogkeresőbe), most viszont egyetlen képére fókuszálok, amit egy, az első háború dokumentumait összegyűjtő blogban találtam. Katonák trónolnak rajta, az erdőben (a távoli Galíciában) rögtönzött latrinán és mintegy közösségi élményként, könnyítenek magukon, arcukon azzal a zavart elégedettséggel, amit az ember csak legintimebb pillanataiban képes produkálni. Amikor mit sem törődik azzal, hogy figyelik, rögzítik mozdulatait, mert a kell parancsa jóval nagyobb minden más korlátozásnál. Mondhatnánk azt is, hogy a háború kellemes pillanatit látjuk, de ez csak úgy igaz, hogy most éppen béke van körülöttük, abban az erdőben, ahol az ember szükségét végezni is csak szükség-latrinára járhat...

2015. június 29., hétfő

Néptáncművészek - óriásfotókon

Csíkkarcfalvi Ádám Gyula ma este értékes munkával ajándékozza meg a csíkszeredai székhelyű Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest: 25 éves jubileumára kiválasztott fotóarchívumából tucatnyi felvételt, amelyeket az elmúlt negyedszázad során készített az együttes produkciói alkalmával, s az ünneplő táncosok székhelye előtti téren, óriásfotók formájában a köz rendelkezésére bocsátja.

Hasonló teljesítménye már volt az elmúlt években, amikor a színtén csíkszeredai Régizene Fesztivál eseményei, jubileuma szolgáltattak alkalmat a művészi számvetéshez. A hivatalból végzett krónikás megbizatás nyomán önálló életre keltek a legjobb portrék, életképek, riportfelvételek. Dokumentumokból kiemelt műalkotásokká léptek elő és művészi tettként kaptak helyet nem csupán az intézmény, de a fotóművész életében is.

Ugyanezt a "játékot" vitte végig az ezredfordulkó utáni években is, amikor a helybeli színház indulásának első éveiről nyújtott eseménydús, művészi "beszámolót". A színház egyik vezető embere akkor így jellemezte a fotográfus gesztusát: "  „Mindannyian a fotós kezében vagyunk, hiszen ő választja ki azt a hangulatot, észrevétlennek tűnő eseményt, melyre később visszatekinthetünk mi, a kép alanyai, vagy a fotó elkészülésének külső szemtanúi”.

Az óriásképek megtekinthetők a szerző blogján - itt.




2015. június 11., csütörtök

Csernobil fotós "veteránjai"

Kosztyin ólomöltözékben
Friss hír Kijevből, hogy autóbaleset áldozata lett a 78 éves Igor Kosztyin ukrán fényképész, aki 1986-ban a Novosztyi hírügynökség képviseletében először fényképezte a csernobili atomerőműnél történt katasztrófa helyszínét.

Furcsa, de igaz: mégsem a Kosztyin felvételei jelentek meg először a sajtóban, hanem a Vologyimir Repiké, aki a Pravda fotóriportere volt s lapja az ő javára ítélte oda az elsőség jogát.Mindez semmit sem vont le Kosztyin érdemeiből, aki engedély nélkül közelítette meg a veszélyzónát, egy sebtében átalakított, alkalmi ólomköpennyel ellátott katonai helikopter fedélzetén sikerült közel kerülnie a helyszínhez.Így emlékezett akciójára: ""Ötven méterre lebegtünk a sérült reaktor felett, mikor a pilóta felkiáltott: 250 röntgen! - Kinyitottam az ablakot, és fotózni kezdtem. Ez hülye ötletnek bizonyult. A képek teljesen feketék lettek... Arra emlékszem, ahogy a rádión számoltak nekem. Egy, kettő, három... Nekem pedig gyorsan kellett fotóznom. Ahogy elhangzott a húsz, azonnal el kellett indulnom lefele. Ez volt a legveszélyesebb zóna... Félni csak később kezdtem."


Kosztyin és fotója
Igor Kosztyin komoly sugárfertőzést kapott, de mint látjuk, végül nem Csernobil kalandja vitte el. Meghalt viszont, méghozzá sugárbetegségben.
 Valerij Zufarov, a harmadik
 hivatásos tudósító, 
aki Csernobilt fotózta. 
Létezett még egy negyedik 
fotós is, az erőmű hivatásos fényképésze: Anatolij Raszkazov, aki már 
a robbanás első napján, 
minden védőfelszerelés 
nélkül készített felvételeket a helyszínről. A filmet megpróbálta azonnal továbbítani a balesetet vizsgáló bizottságoknak, azonban a szovjet rendőrség elkobozta a nyersanyagot. Képei közül végül  csak kettőt publikáltak, 1987-ben, a fotós megnevezése nélkül. 2010-ben halt meg sugárbetegségben.

Béke poraikra!

2015. június 10., szerda

Vihar volt...

Agyonfotózott a téma, de mindig lehetőséget nyújt a fotósnak, hogy valamit másként, jobban, a többiektől elütőbben csináljon. Mint a tegnapi, Közép-Európára zúduló időjárási front. A Kolozsváron készített fotók precízek, látványosak. A villámok valósággal lenyűgözik az embert. A maszol.ro nem állta meg, hogy ne ossza meg olvasóival az élményt. Én az ő példáját követtem...

Fotó Cristian Hiristea


2015. június 9., kedd

Majomszelfi

Ezt a fotót maga a majom készítette, aki szembe néz velünk a képről. Ráadásul makákó-lány az illető. Ám nem a szépsége miatt lett híres, hanem mert egy furcsa per középpontjába került - akaratán kívül. 

David Slater természetfotós 2011-­ben Távol-Keleten majmokat fényképezett, s hogy néhány közelképet is nyerjen, beállította kameráját, hátha néhány kíváncsi állat majd odamerészkedik és szelfit készít magáról. Úgy is lett: a kíváncsi majomlány léprement, de csak néhány felvétele lett sikerült, ám az elég volt ahhoz, hogy kiegészüljön Slater kollekciója. Fotóit elküldte az ügynökségének,saját neve alatt, ám egy fotósblog kritikusa kétségbevonta a majom-szelfik szerzőségét és közzétette a fotókat. Szerzői jogi per letrt belőle, amelynek végkifejlete az, hogy az amerikai szerzői jogi hivatal nem érzi magát jogosultnak állati fotók szerzőségéről dönteni, ezért a nem ember készítette fotók nem esnek oltalmuk alá. Ezért a majom-szelfi: közkincs.

(Forrás: http://fototortenet.blogspot.ro/2015/05/majom­szelfi.html#more)

2015. május 30., szombat

Fotó a fotóban

Hálás téma, ha az ember úgy kezeli, mint bármely más témát. Tapasztalhattuk, hogy egy-egy tárlaton milyen érdekes helyzeteket kreál a véletlen - pontosabban nem is a véletlen, hanem a hely szelleme; az a tény, hogy szűk térbe zárva, egymásra hatva nyilvánul meg műalkotás és a vele kapcsolatba lépő látogató.


Hegedűs Zsolt a stockholmi Fotografiska csarnokban kiállító Nick Brandt képeinek fogadtatására fókuszált blogjában, sajátos tükörben láttatva az alkotót, hozzáadva valamit a falon függő képek hangulatához - éppen azt, ami a fotográfiát nap mint nap élteti: a befogadás örömét.



2015. május 26., kedd

Sylvia Plachy Kolozsváron

A kiállítás plakátja
Nagy élménye lehetett a Photo Romania Festival 2015 szakmai és laikus közönségének a magyarországi származású Sylvia Plachy május 24-én zárult fotótárlata a kolozsvári művészeti múzeumban. Az 1956-ban Budapestről Amerikába emigrált művésznő mögött nagy fotóriporteri tapasztalat áll, amelynek tanulságaiból elmondott néhányat a kolozsvári közönségnek is, egy izgalmas, vetített képes előadáson. A képeihez fűzött érdekes magyarázatokon túl jó volt hallani néhány olyan személyes intelmét, amelyeknek bármelyik fotográfus valamilyen formában hasznát veszi.

Nem szégyellte ugyanis bevallani, hogy ő maga szégyenlős természetű, nem szívesen tolakodik közel egy látványhoz, bár tudja: az újságírónak, a riporternek könnyebb a dolga, hiszen a háttérben is jegyzeteket készíthet, figyelhet, dokumentálódhat. A fotósnak azonban nyíltan a színre kell lépnie, hogy képe megszülethessen, s ez sokszor erkölcsi dilemmákat okoz. Megörökíteni vagy beavatkozni? - teszik fel sokszor a kérdést magukban a fotósok, amikor egy balesetet, szerencsétlenséget látnak s szeretnék rögzíteni. Az amúgy törékeny riporternő válasza: ha segíthetsz, akkor segítsél, ha meg nem, akkor fotózzál! Nagyjából ilyen egyszerű a válasz a dilemmákra - fölösleges sokat problémázni.

Sylvia Plachy: Adrien Brody (1998)
Azt is elmondotta, hogy munkásságában fontos helyet foglal el a fia, Adrien Brody fotózása. Szeretne külön albumot szentelni e számára kedves témának, mert úgy érzi, hogy fotós érdeklődésével és következetes dokumentálásával tulajdonképpen a fiát segítette fölkészülni a színészi létre, amelyre elhivatott. Bevallotta: ha nem kötötte volna Kolozsvárhoz mostani tárlata, valószínűleg a fiát követte volna Cannes-ba, a filmfesztiválra, hogy újabb képekkel gazdagítsa a róla szóló portfóliót.
Sylvia Plachy fotója (1980)

Sylvia Plachy: Két hölgy Charlestonból



2015. május 25., hétfő

Arcpoétika - másképpen

A kiállító művész (Fotó MCs)
Első fotóalbumának címét használta fel Ádám Gyula arra, hogy Kolozsváron a Photo Romania Festival 2015 (illetve a Kolozsvári Magyar Napok) keretében május 23-án megnyílt kiállítását megnevezze. Joggal tette: a cím eleve tőle származik, még akkor is, ha a címadás terén találni még erre "rárímelő" azonosságot. A mostani tárlat mindenképpen nyereség: olyan személyiség nyitotta meg (és rendezte el), mint Korniss Péter nemzetközi hírű (kolozsvári származású) fotóművész. A megnyitón jelen volt Sylvia Plachy (André Kertész tanítványa), valamint Colin Ford, a British Media igazgatója. A hangulatos környezetben berendezett tárlat újabb állomás a művész pályafutásán. Fiatal pályatársa, Miklós Csongor, akit a kiállító kért föl a "fegyverhordozói" szerepre, fotóriportban dokumentálta az eseményt. Több tucat képe megérdemli, hogy blogja után ide is felkerüljön.

Van, aki egy nappal a meghívó előtt besurran nyugodt nézelődésre (Fotó MCs)

Középen: Colin Ford Korniss Péter magyarázatait hallgatja - elégedettek (Fotó MCs)

Balról jobbra: Ádám Gyula és Korniss Péter a tárlatnyitón (Fotó MCs)

 Sylvia Plachy figyel (Fotó MCs)

Miklós Csongor fotói

2015. május 22., péntek

Csíksomlyó - az örök fotótéma

Holnap-holnapután egészen biztos, sok-sok fényképezőgép (telefon, tabloid stb.) kattan rá a csíksomlyói búcsú eseményeire, képvilágára, forgatagára, forma-kínálatára. A búcsút fényképező mindig is tűt keresőnek érezte magát egy szénakazal mellett, s az idők folyamán Csíksomlyó fotós hagyatéka megduzzadt, már-már parttalanná vált. A kezdetekből, a múltból merítettek most Molnár Attiláék és segítő társaik, amikor a Csíksomlyói Községházán (Szék útja 123 sz.) megrendezték a Csíksomlyó az idő tükrében című retró-kiállítást, amit a zarándokok - ha dőt szakítanak rá - szabadon felkereshetnek szombaton-vasárnap. Alább látható az esemény ihletett plakátja.

Foto -Andory Aladics. A kép Gál Bence tulajdona. Plakátterv Creative Design Csíkszereda



2015. május 17., vasárnap

A fotó nem tűri a billogokat

Pár napja nyílt meg (a budapesti Örkény Könyvesbolt Cultiris galériájában) egy tanulságos fotótárlat. Az alkotó: Mandur László, aki valamikor politikai színekben gyakran jelen volt a közéletben és a képernyőkön is. A tárlatot pedig Kincses Károly tekintélyes fotóesztéta és -történész nyitotta meg, aki nem rejtette véka alá: számára sose voltak rokonszenvesek a fotózó politikusok. Ám azt is be kellett vallania, hogy jó ideje, mióta megismerkedett Mandur fotográfiáival, rájött, hogy a szerző jobb fotós, mint amilyen politikus. Ezzel kapcsolatban tanulságos gondolatot fejtett ki - érdemes idézni, sokunknak hasznára lehet. "A fénykép nem nagyon tűri a... billogokat, hogy ezt politikus fotózta, azt meg szabósegéd, emezt meg mozdonyvezető. A fénykép ebből a szempontból (de csak ebből) roppant egyszerű dolog. Vagy jó és figyelemre méltó, vagy rossz és akkor fujj, szóra sem érdemes!" (Metamorfózis)

Virtuális távolságból szemlélve a világot, a tárlaton nem lehettem jelen, viszont felkereshetjük Mandur László honlapját és elégséges munkáján át lemérhetjük azt, hogy a tárlatnyitón elmondott kollegiálisan is kritikusi szavak igenis, a helyükön vannak. Mandur jó fotós, érzékeny szemlélője a világnak, s talán még életének politikusi szakasza is a fotográfusi tisztánlátásban erősítette meg szemléletét. A képlet biztató: egy politikus lelépett a pályáról, sebaj, lép helyébe másik. De nyertünk egy összetéveszthetetlenül a saját útját járó fotóst. És ez szinte megfizethetetlen nyereség.