2016. szeptember 16., péntek

Hitvilágok - képi lenyomatban

Rendhagyó, s egyben nem mindennapi tárlat avatására jöttünk össze:  megszemlélni Márton Ildikó fotóit. A falakon látható képekkel igazából egy ihletett, igen alapos műhelymunka gyümölcsei révén, művészi vallomás gyanánt szembesülhetünk – olyan gesztus ez, ami ritkán történik meg az átlagember életében. Az alkotás ugyanis, még az is, ami összehangolt munka, közösségi erőfeszítés eredménye, mélységesen személyes tevékenység, s a végső eredmény bejelentéséig illik diszkréten kezelni.
Természetesen, amennyiben a művész egyetért vele, vagy egyenesen ő maga a kezdeményező, akkor éljünk bátran a lehetőséggel, s ártsuk bele mi is magunkat abba az ügybe, amiről előbb-utóbb úgy is kiderül, hogy mindannyiunkra tartozik.
Márton Ildikó ritka kegyben részesített bennünket azáltal, hogy megosztotta velünk azokat az elképzeléseit, ötleteit és talán kételyeit is, amelyek a Corvina könyvkiadó felkérésére illusztrálandó istenes versgyűjtemény – munkacíme Isten oltó-kése – lehetséges képi anyagára vonatkoznak.
Magyarán az történt: felkérték, hogy szellemileg-hangulatilag illeszkedő fotókkal tegye ki a megfelelő grafikai hangsúlyokat és árnyalatokat. Az, hogy mindezt milyen forrásból és milyen fokú átéltség révén sikerül neki elérnie, most itt áll a szemünk előtt – a könyvbe emelt 33 magyar költőtől válogatott 33 istenes vershez többé-kevésbé illeszkedő tárlatba rendezve.
A döntés joga, mint tudjuk, a szerzőn túl a majdani könyv szerkesztőjét illeti meg, mi inkább csak véleményt alkotunk/mondunk, pontosabban csak rezonálunk az elképzelésre. Ehhez viszont nem árt ismerni az illusztráció készítés belső elvárásait. Legszerencsésebb megoldás, ha kép és szöveg kölcsönös egymásra hatással illeszkedik össze. Erre azonban csak két, szorosan együtt gondolkodó, kortárs alkotó képes. Konkrétan, ez a verseskönyv „hozott anyagnak” számít, amelyhez az illusztrátornak – esetünkben a fotósnak – mindvégig igazodnia kell. Művészi szabadsága ott rejlik a 33 szerzőtől származó szöveg értelmezési módja mögött, s a cél az, hogy e nehéz szolgaságból felemelt fővel, önerőből kerüljön ki. Ennek különféle alkotói módszerei és fogásai vannak, amiket a képíró művészek maguk alakítanak ki hosszabb-rövidebb tapasztalataik alapján.
Anélkül, hogy befolyásolni szándékoznám a tisztelt látogatókat, megkísérlem a továbbiakban osztozni velük személyes benyomásaimmal, az eredményt illetően. Abból indulok ki, hogy nem kérem a fotóművésztől minden áron számon, hogy első látásra is felismerhetően, egyértelműen utaljon illusztrációjával egy-egy szöveg tartalmi vonatkozásaira. Az sem nevezhető bajnak, ha úgy tűnik, hogy egy-egy képnek és hozzá rendelt szövegnek látszólag nem sok közük van egymáshoz.
Az összefüggések mindig mélyebbek kell hogy legyenek a látszatnál és a direkt ábrázolásnál. A vérbeli szakralitás éppen azáltal emelkedik a vulgárisan realista világlátás fölé, hogy rezdülésnyi sejtések, érzések és sugallatok formájában, az átlényegítés ködös, leheletfinom fátylát soha meg nem sértve utal vissza tárgyára, újra és újra feltett kérdések formájában kísérletezik a maga módján a megismeréssel. A direkt utalások, a durva egyszerűsítések mindig levesznek a hatásból – ahelyett, hogy erősítenék azt –, ám ha az illusztrátor munkáját összefüggő egésznek tekintjük, amely nem nevezhető egyszerűen 33 értelmezés mechanikus összegének, akkor felfedezhetjük munkájában a koncepció egységét, azt az átfogó víziót, amellyel a művész felszabadítja magát alárendelt helyzetéből és 33 illusztráció helyett 33 ihletett megnyilvánulásból összeálló, egységes mozaikképet illeszthet az amúgy ugyancsak szellemi-művészi egységre törekvő szövegválogatás mellé.
Márton Ildikó tárlatának anyagából
Milyen ez a művész által megjelenített szakrális képvilág? Láthatjuk: kemény, erős vonásokkal és hangsúlyokkal felrajzolva, kizárólag fekete-fehér színvilágba transzponálva. Mindezzel a szerző azt is sugallja a számunkra, hogy hitvilágának képi lenyomatát igen határozottnak, líraian erőteljesnek, grafikusnak képzeli el, mellőzve minden szépelgést és fölösleges cicomázást, hátat fordítva a hatásvadászat esetleges csáberejének. Az a tény, hogy a sokféle megközelítésnek egységes nyelvezetben és vizualitásban képes volt eleget tenni, a szerző és feladata szerencsés egymásra találásával magyarázható.
Most már csak azt kell mérlegelnünk, hogy Márton Ildikó itt látható munkái megfelelnek-e a magyar költészet legjobbjaitól származó szakrális költészet megvilágosítóinak? Idáig jutva, szubjektív válaszom egyértelműen egyszerű: igen!
A többi a kiadó és az olvasó dolga. Kívánjunk hozzá mindnyájuknak sok sikert! Ezennel a kiállítást megnyitottnak tekinthetjük.

Csíkszereda , 2016. szeptember 15.

2016. szeptember 15., csütörtök

Vendégbejegyzés: Székedi Ferenc - Ádám Gyula szakrális tárlatáról

Manapság mindenki fotózik, sőt azt is mondhatnám, hogy szűkebb és tágabb hazánkban, Csíkban, a Székelyföldön, Erdélyben kiváló fotóművészekben sem szűkölködünk. De akkor mi teszi mégis egyedivé Ádám Gyulát a fotóművészek között?

Ahhoz, hogy ezt a titkot megfejtsük, két úton kell elindulnunk. Az egyik Ádám Gyula viszonya az emberekkel, másik Ádám Gyula viszonya a képzőművészettel. Maradjunk az elsőnél és kérem, ne döbbenjenek meg, de egy kvantumfizikai példával kezdem. Az egyik legnagyobb német fizikusnak, Heisenbergnek létezik egy úgynevezett határozatlansági tétele, miszerint a mikrovilágban egy részecske helyét vagy sebességét egy időben nem lehet pontosan meghatározni. Sőt, bármiféle agyon technicizált eszközzel is próbálnánk megtenni, annál nagyobb lenne a tévedésünk, mert maga a megfigyelés is hatással van a megfigyelt objektumra.

És azt hiszem, önök már értik is, hová akarok kilyukadni.
Amikor egy fotós embereket, kisebb vagy nagyobb csoportokat fényképez és ők ezzel tisztában vannak, akkor megváltozik a viselkedésük: immár nem ugyanazok, akik voltak, hanem mássá válnak: lehetnek félénkek, modorosak, elutasítók, vidámak, szomorúak, közömbösek, az emberi magatartások és a hozzájuk tartozó érzelmi és arckifejezési skálák mondhatni végtelenek. A fotós tehát hiába próbálja lencsevégre kapni az éppen észlelt valóságot, mert az menet közben, akár az exponálás pillanatában is megváltozik. Hogyan lehetne ezen segíteni? Vannak fotósok, akik adott helyzetre megpróbálják újra beállítani az alanyokat, mások önmagukat igyekeznek észrevétlenné tenni, de létezik egy harmadik út, és az a közösségi magatartás. Ezen jár Ádám Gyula, amikor csángó, székely vagy más közösségeket és kultikus helyszíneket fényképez. Nem a kívülálló rálátásával, hanem az alaposan megismert életforma érzékenységével és lelki átélésével választja ki és közelíti meg témáit, akár úgy is fogalmazhatnék: nem csupán exponál, hanem ott van mindabban, amit megörökít. Noha megtehetné, de soha nem keresi az egzotikumot, hanem a belső emberi világokat fürkészi-kutatja, amelyek ráteszik a maguk pecsétjét a szűkebb vagy tágabb tárgyi vagy akár természeti környezetre is. Igy válnak képei nem csupán emberközpontúakká, hanem egyetemesekké: egy-egy arcban, egy-egy mozdulatban, a csoportos viselkedések dinamikájában vagy drámaiságában felfedezi azt a jellegzetességet vagy azt a kapcsolati hálót, amely azután hatalmas vizuális erővel sugároz ki a képeiről.

Ez tehát az egyik út. A másik pedig, amelyiken halad: a képzőművészet eszközeinek a felhasználása. Ádám Gyula képei soha nem véletlenszerűek, hanem mindig meg vannak komponálva. Fejben megkezdődik mindez már jóval az expozíció pillanata előtt, a szögek keresésével, a téma kiválasztásával és bekeretezésével, és folytatódik az utómunkán, ahol akár kisebb vágásokkal is minden a helyére kerül, miközben a kép megtalálja saját egyensúlyát vagy legtöbbször az aranymetszéssel harmonizáló arányait. Hasonlóképpen a képzőművészetre utal egy másik vonatkozás is. Ádám Gyula erőteljes és senkit érintetlenül nem hagyó mondanivalója számára mindig felfedezi a legtalálóbb fényhatásokat és színtársításokat. Gyakran elgondolkodom: hogyha valamilyen hipermodern számítógépes program átalakítaná festményekké a fotóit, akkor ugyancsak meglepődnénk, hány meg hány klasszikus festő munkásságához társíthatnánk mindazt, amit egyetlen csíki fotóművész hasított ki a minket körülvevő világból.


Ádám Gyula most a szakralitás témakörében állítja ki több évtizedet átfogó képeinek egy piciny töredékét, de akár a kristály az egészet, ugyanúgy tükrözik ezek a fotók művészetének teljességét. A szakralitás, amely több mint szentség vagy istenimádat, amelyről könyvtárnyi a teológiai és a világi irodalom, ezeken a képeken leginkább amolyan népi szakralitásként, vagy egy jóval beszűkítettebb értelmezésben, népi vallásosságként van jelen. Hogyha alapjaira bontjuk ezt a vallásosságot, akkor szellemi és tárgyi vonatkozásokat találunk, egymástól soha nem szigorúan elhatárolódva, hanem ötvöződve, egymásba hatolva. Egy fotós számára nyilvánvalóan a liturgikus vagy a népi szakrális tárgyak megközelítése, megörökítése a könnyebb út és az a nehezebb, amely az istenhitet, az égiekbe vetett bizalmat, ha úgy tetszik a ráció által csak leírható, de nem magyarázható transzcendenciát próbálja bemutatni az emberi arcokon, magatartásban, viselkedésben, érzelmi, szellemi és tárgyi környezetben.


Ádám Gyula fotói

Nyilvánvalóan ez a második a nehezebb út és Ádám Gyulát olyan fából faragták, aki mindig a nehezebbet választja. Karcfalván született, 1961-ben. Pályafutását, néptáncos múltját, tanulmányait, díjait, kiállításainak, könyvillusztrációinak, önálló kiadványainak a számát, címét, megnevezését, az általa szervezett fotótáborok jegyzékét a világhálón bárki megtalálja. De azt már nem, hogy Karcfalvát valamikor Boldogasszony falvának hívták, és aki ott született, az családjában, hagyományaiban, szülőföldjének történetiségében is, önmaga éltető és alkotó erejévé alakítja át a szakralítást, az istenhitet és az emberszeretet. Ádám Gyulával ez történt. És valamennyiünk számára nagy öröm, hogy ez így alakult.

(Elhangzott 2016. szeptember 14-én – Csíksomlyón, a Jakab Antal Tanulmányi Házban, a Boldogasszony oltalmában cimű tárlat megnyitásakor)

2016. augusztus 27., szombat

Kassay János törzsőrmester passziója

Az első világháborúba mozgósított magyarhermányi henteslegényt, becsületes nevén Kassay Jánost, akinek a nagy háború éveiből és eseményeiről készített – utódai jóvoltából ránk maradt – képeiből többször is látni lehetett jópár tucatot kiállítótermek falain, a kíváncsiságán és személyiségét jellemző alkotó ambícióján kívül tudtunkkal senki és semmi nem ösztönözte különösképpen arra, hogy krónikása legyen háborús közösségének, harcostársainak.
De milyen jó, hogy mégis megtette!
Nem azért, mintha ne akadt volna abban a korban elég, hozzá hasonló érdeklődésű, kezdeményező szellemű ember. Ahogy távolodunk – és hogy távolodunk! – az eseménytől időben, úgy bukkannak fel, mind sűrűbb gyakorisággal az ismeretlenségből azok a dokumentumok, melyek révén hozzávetőlegesen valós képet nyerhetünk a száz évvel ezelőtt történtekről – elődeinkről, harcmodorukról, a harcok helyszíneiről, viseletükről, fegyverzetükről; mindarról, amiről a történelem megpróbál objektíven és argumentáltan beszámolni.
Az igazsághoz tartozik, hogy amikor a nagy háború kitörésének ideje beköszöntött, a fotográfia gyakorlatilag már túl volt fél évszázados múltján. Ma ezt úgy mondanánk: sikeresen befutott.
Roger Fenton angol fényképező 1855-ben még három ló vontatta kocsival, 36 ládányi felszereléssel érkezett a krími háború megörökítésére. Hasonlóképpen szekérderéknyi volt Szathmári Pap Károly hadifényképező felszerelése, amivel a függetlenségi háborúban résztvevő csapatokat fotografálta.
Az első világháborúban a fotográfusi szekerek helyét átvette a könnyedén kézbe simuló „kodak” masina.
A huszadik század tízes éveiről kiderült továbbá, méghozzá nem is olyan régen, hogy a fényképezésben egészen előrehaladott állapotok jellemezték.
Kassay János: A megfigyelő – Azonban ez elég veszélyes, mert innen bármely percben lelőhetik… Román front, 1916
Régóta nem titok például, hogy a színes fényképezés csöppet sem huszadik századi találmány, ugyanis már a 19. század végén is készítettek minőségi színes fotókat, – igaz, hogy némileg kezdetleges körülmények között. A képre szánt látványnak ugyanis nem volt szabad bemozdulnia, különben a felvétel élessége odalett. Ezért elsősorban beállított jelenetek kerültek fényérzékeny üveglemezre, amelyek merevvé, ám ugyanakkor pontossá tették a képet. Fotótörténészek úgy tudták, hogy az első világháború idején egy francia fotográfus, Jules Gervais-Courtellemont dokumentálta színesben a marne-i és verduni csatákat, képei albumokban láttak napvilágot. A huszadik század végén viszont kiderült, hogy francia társukkal egy időben, német fényképészek is hasonló feladatnak tettek eleget, amikor napfényre kerültek Hans Hildenbrand színes háborús felvételei. Ő volt az egyetlen a háború megörökítésével megbízott 19 hivatalos német fotográfus közül, aki színes fotókat hagyott az utókorra a nagy háborúból.
Mindennek tudatában, nem tekinthető tehát szenzációnak az a tény, hogy Kassay János révén az erdélyi – Kárpát-medencei – fotográfiai örökség korábban nem ismert relikviákkal gazdagodott. A háború ugyanis a huszadik századnak éppen arra az időszeletére esett, amikor a rohamosan fejlődő és tökéletesedő fotó-technika révén, a fotografálás fokozatosan tömegmozgalommá terebélyesedett, s világszerte szenzációs események, turistalátványosságok, magánéleti vonatkozások kerültek üveglemezre, majd később celluloidra. Működni kezdtek az előhívó műhelyek, s velük együtt beindult a fotó máig tartó, új és új hullámokat verő divatja. A Wikipédia fotótörténeti szócikke szerint az „Eastman Kodak Company több, mint egy évszázadra bebetonozta magát a vezető fotográfiai cégek közé, mely iparnak a XIX-XX. század fordulóján, illetve a XX. század első évtizedeiben gyakorlatilag egyeduralkodója volt. A Kodak által bevezetett újítások és üzleti modell a fotográfiát a tehetősebbek szórakozásából, illetve különleges státuszából köznapivá és szinte bárki számára elérhetővé tette.”
Kassay mester valószínűleg a saját megtakarított pénzén tett szert fiatalon fotografáló masinára, amely hűségesen bejárta vele a harctereket és a galíciai fogolytábort – ahonnan aztán, súlyos betegségét leküzdve, kimenekítette hűséges rabtársát is, akinek későbbi unszolására annak szülőfalujában, Gyergyóalfaluban telepedett meg „minden vagyonával – két láda könyvvel és mészáros szerszámaival. Ott aztán házasságot kötött és végleg letelepedett. Módos és megbecsült ember lett a faluban – rövid idő múlva saját hentesüzlete volt és cséplőgépe. 1960 júniusában halt meg” – foglalta össze röviden fotográfusunk életpályáját ama verseskötet szerkesztője, mely Frontversek címmel jelent meg 1999-ben a Pallas-Akadémia kiadónál, s amely Kassay Jánosnak a háborúban és a fogságban írt füzetének anyagát tartalmazta. (A versek mellett a háborús fotográfiákból is kapunk benne némi ízelítőt, bár az akkori közlés inkább még csak illusztrációs, hangulati mellékszerepet töltött be.)
A frontképek kiállításának ötlete már az ezredforduló után született meg a szerző unokájának fejében, amikor is Kassay L. Péter 2012 májusában a baróti Erdővidék Múzeumnak ajánlotta fel nagyapja képeinek közönség elé tárását. A kiállításnak sikere volt, s még ugyanabban az évben augusztusban Hajdúböszörményben is megrendezésre került, a IX. Hajdúhét rendezvényeinek keretében. 2013 májusában Kovásznán a művelődési ház előcsarnokában volt látható ötvennyolc Kassay-féle fotográfia az első világháború romániai, oroszországi hadszíntereiről, Ojtoz-völgyi eseményeiről.
2014. július 28-án a csíkszeredai Székelyföld Galériában állítottak ki Kassay képeiből, az év szeptemberében pedig a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton múzeum adott otthont a frontképeknek. 2015 februárjában alulírottnak volt alkalma bemutatni e kiállítást a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Könyvtár Gábor Áron termében, ahol az első világháborúra való emlékezés kapcsán könyvbemutatót is tartottunk Koszta István hadtörténész A sors kereke a végzetre forog? című munkájáról.
Kassay János képei eszerint néhány esztendő leforgása alatt bejárták a székelyföld fontosabb régióit, s most Marosvásárhelyre is elkerültek, egy rangos hadtudományi tanácskozásnak méltó hangulati keretet teremteni.
Az, hogy ma ilyen gyűjteménynek örvendhetünk, a véletlenek szerencsés láncolatán túl mindenek előtt annak köszönhető, hogy a száz évvel ezelőtti, monarchiabeli szellemi életben létezett egy tudatos törekvés is arra nézve, hogy akár a fotográfiai amatőrizmust is beemeljék az alkotó térbe.
Balogh Rudolf: Utászok (Vasárnapi Újság, 1914)
Nem véletlen s távolról sem egyedüli példa az Érdekes Újságé (amely 1913-1925 között jelent meg): a hetilap, más lapokhoz hasonlóan(Vasárnapi Újság, Pesti Napló stb.), rendszeresen közölt fotóriportokat, front-tudósításokat, s 1915-ben már másodszor szervezte meg nagy visszhangot keltett, 3000 koronás amatőr fotópályázatát „legszenzációsabb és legfrissebb harctéri felvételekre”. A második pályázat az első sikerére épített, amikor is több mint 1500 pályamunka érkezett be. A pályázatok anyagából aztán a lapkiadó, díszes kötésben, albumonként egy-egy tucat sikerült fotóval, nagy sikert aratott háborús albumokat állított össze, amelyek a tekintélyes díjakra szánt összegeket hamarosan visszatérítették.
Érdekességképpen: az első díjazott markát 1000 korona ütötte, a második díjazott 300, a harmadik pedig 100 koronát kapott, ami elég szép summa volt azokban az időkben, amikor  1915-ben a marosvásárhelyi piaci árak a következőképpen alakultak: a marhabélszín kilója 6 K, csirkehús 3 K, cukor 1 K 60 f, száraz paszuly 50 f, vörös hagyma 60 f, 1 liter tejföl 1 K 60 f, 1 métermázsa vágott fa 5 K, egy szekér székely fa feketepiaci áron 32-44 K-ig terjedt.
Az amatőr, önkéntes fotográfusok mozgósítása a harci jelenetek megörökítésére a maga idejében nyilvánvalóan üzleti érdekeket szolgált – hasznot húzni akár a világégés rettenetéből is – , száz év távlatából viszont, a szép számú professzionista fényképész ragyogó munkái mellett – hogy térségünkben hirtelen csak Balogh Rudolfot, André Kertészt, Vidarény Ivánt vagy az ókirályságbeli Costica Acsente pilótából lett haditudósítót említsük, akik nem csupán végigdokumentálták a nagy háborút, de az abból ihletődött látványból alkottak maradandó fotográfiai műveket.
A Kassay János-féle teljesítményekkel kapcsolatban két fajta szemléletet ismerünk: az egyik azon kesereg, hogy mennyi hozzá hasonló emberi teljesítmény, dokumentum vált semmivé, pusztult el a kellő érdeklődés hiánya miatt az idők viharában, a másik épp ellenkezőleg – örvendezni tud a legapróbb felfedezésnek is, amivel ha csak kis léptekben is, de múltunk dokumentációja gazdagodik, kiegészül.
Francis Brown: A Titanic elindul New York felé... (1912)
Az élet furcsa játékot játszik az emberiséggel, az egymást váltó nemzedékekkel. Ki hitte volna, hogy a Titanicon zajló civil életről 1985-ben, annyi év után a tragikus eseménytől, remek felvételekre bukkan a kései utókor? Ekkor kerültek elő ugyanis, teljesen véletlenül, Francis Brown ír jezsuita szerzetes albumba szerkesztett felvételei az óceánjáró fedélzetéről. Igaz, hogy a kalandszerető, szenvedélyes fotográfus hírében álló szerzetes (nagybátyja ajándékozta neki a kamerát, amitől élete végéig nem is vált meg) csupán az útvonal első szakaszát, az angliai Southamptonból az írországi Cobh-ba (akkor Queenstown volt a neve) tette meg, ahol is partra szállt – annak ellenére, hogy egy barátja kifizette volt jegyét egész a tengerentúlig, sürgős üzenetet kapott rendfőnökétől azzal a paranccsal, hogy továbbutazás helyett azonnal térjen vissza állomáshelyére. Elveszett, majd előkerült képei nem csupán a témájuk miatt rendkívüliek: a képek jogait birtokló Bridgeman Art Library főigazgatója szerint – akit a Fotóművészet című lap is idéz – a felvételek azért is értékesek, mert megtestesítik a kort, amikor készültek. „Fantasztikus, az adott pillanatot megörökítő archív minőségűek”. A fényképek később mintául szolgáltak a Titanic-film díszlettervezéséhez, s egyszerre ragadják meg egy óceánjáró életének aprólékos részleteit — a jól kihasznált edzőtermet, a játszó gyermeket, a kikötőhídon átkelő utasokat — és a hajó egészét is.”
Valami hasonló történik velünk is, amikor egy-egy korábban ismeretlen fotótanúságról szerzünk tudomást és látványként idézhetjük fel magunk előtt a történelmi környezetet, a múltbeli történések közegét. Erre tanít ma bennünket Kassay János törzsőrmester évtizedeket átívelő passziója…

2016. április 20., szerda

Egy természetfotósról

Malcolm Greany: Adams és kamerája
(1950)
Szégyen, nem szégyen, de most fedeztem föl magamnak Ansel Adams-t. Pedig már jó ideje halott, s már 1984-ben sem volt túl fiatal, amikor itthagyta csodálatos földi tájait. Mert ő a táj szerelmese volt - zenekedvelő és természetvédő, s amikor apjától Kodak Brownie kamerát kapott ajándékba (1916), lelkesen vágott a fotózás kalandjába. Élete végéig nem hagyta abba.
Úgy tartják, hogy a fotótörténelem egyik kiváló tájfotósa volt. Rangsort ugyanis igazán nehéz felállítani: aki jó fotós, az a maga nemében az és nem valakihez viszonyítva. Így Ansel Adamst saját magához, a tájaihoz és a gépeihez kell mérnünk. Meg gazdag fotós hagyatékának, amit külön múzeumban ápolnak, joggal.


 Yosemite Valley (1960)
Ízig-vérig a huszadik század fotósa. Eszközei az analóg fotózáshoz kötik. Kedvenc kamerájával (Hasselblad) készítette leghíresebb képeit, de lelkesen állt oda a Polaroid technika tökéletesítése mellé is. A minél gazdagabb részletek szerelmese volt, ezért is csatlakozott a  F64-csoporthoz (az elnevezés a legszűkebb rekesznyílásra utal), mely esztétikájának tűzte ki a részletezést. Kedvelt mindenfajta újítást, rengeteg díjat kapott, s a negyvenes években kitűnő utcai fotós is lett. Azt hiszem, mindent elért, amiért áhítozott, talán még a tökéletességet is - bár ezt sose ismerte volna be, ahogy az egy igazi művészhez illik...


Falatozó (1940)

2016. március 24., csütörtök

Fotónapló: Egy nyírfáról (11)

2016. március 24., reggel
Január elsején szóltam róla utoljára s mutattam látlelet-képeket állapotáról. Azóta: se tél, se tavasz, s a látvány mit sem változott. Értelmetlennek véltem a naplót tovább vezetni, sőt mi több, fenntartani a Fotótanúban. Lehet, hogy tévedtem, de akkor igy láttam...
Arra gondoltam, hogy majd megérkezik a tavasz, kihajtanak a lombok, a barkák, és minden szép lesz, mint egy feszülő sátor - a képen csak a lomb lesz és mögötte a mosolygó égbolt.
Szóval, csupa életöröm.
A tegnapi márciusi - váratlan - havazás után azonban siralmas kép fogadott a reggel - tessék, itt látható: a nyírfa meggörbedve, megalázva, -gyalázva hajbókol a föld felé, a vizes hó súlya alatt. Vajon, ki fog-e egyenesedni egyáltalán? Hogy fogja kiheverni ezt a traumát?
Lám csak, az esemény akaratlanul is bekövetkezett.
Pedig a naptár szerint már tavasz van.
Már a szúnyogháló is fölkerült az ablakra, hogy a felébredt rovarok ne tévedhessenek be a konyhába.
Nos hát, ez volt a sokáig megállni - hiányozni - látszó történet végkifejlete...

Az összehasonlitás kedvéért: a nyirfa 2015 végén

2016. január 15., péntek

Verespatak - élő múzeum?

A Piactér
A napokban nagy hirverést csaptak a román kormány döntésének, miszerint az ipari kitermelésre megkaparintani vágyott Verespatak és a környező aranylelőhely művelődési értéknek, védett örökségnek nyilvánittatik. Nehéz lehetett meghozni ezt a döntést, annyi gazdasági érdekkel és szemponttal dacolva, s még nem lehet tudni, milyen hosszú távú következményekre lehet emiatt számitani, az viszont biztos: a hely egyedi szellemi értéket képvisel Európa térképén. Ezt bizonyitja - többek között - az a huszadik század elején megjelent kis füzet, amelyben a szerző, Csiky Lajos fotográfus 17 fotót tesz közzé Verespatakról és környékéről (Verespatak és környéke), amelyek kivitelezése és művészi értéke az idő múlásával egyre csak növekszik. Olyan információkat őriznek ezek a képek, melyeket már csak a segítségükkel vagyunk képesek visszahozni az időből. A képek: bizonylatok, vallomások az eltűnt időről. És arról, hogy lassan múzeummá öregedik talán az egész földgolyó... Persze, addig még van - csak úgy mondtam. Hogy ne felejtsük...




2016. január 4., hétfő

Újrajátszott betlehemezések és még sok minden

Több izben irtam s mellékeltem képet is Ádám Gyula csobotfalvi betlehemezőkről készült, ismétlődő kalandjáról. Most, hogy több év tapasztalata áll a háta mögött, a Hargita Népe karácsonyi melléklete (Műhely) kiváncsi lett a művész élményeire és az elmúlt Karácsony tájékán tanulságos interjút készitett. Ennek szövegéből több jellemző részletet is idevágok. (A beszélgetés természetesen nem csupán a betlehemes kirándulásokat érinti, hanem Ádám Gyula egész fotográfusi tevékenységét.)

Ádám Gyula fotója
- Mióta jársz Moldvába a csobotfalvi betlehemesekkel?
- 2006 óta. Érdekes, hogy semmi szervezés nem volt előtte, hanem, mint régen, elindulnak s bekopognak a házakhoz. A csobotfalvi betlehemes tagjai közül mindenkinek van valamilyen kapcsolata. Megérkezünk, s aztán megyünk házról házra. Eleinte megvolt, hogy hol fogadnak, s aztán ez mind bővült. Olyan jó középkori jellege van: almával, borral, dióval kínálnak. S ez évről évre gyarapodott. Most eljutottunk odáig, hogy a végén valamelyik közösségi házban egy jó nagy bulit csapunk.

- Hogy fogadnak ilyenkor a moldvai falvakban?
- Képzeld el, hogy ott magyar szó az ünnepekkor nemigen hangzik el, főleg a kaprával járnak vagy a medvével, az uralás, a kántálás van divatban, úgy hogy ezt a csoportot már várják, s olyan helyekre is beengednek, ahova nem is gondolnád. Egyik helyen például az öregasszony haldoklott. A fia megállt az utca végén, s addig várt, amíg elkapott minket, s az édesanyjának ez volt az ajándék karácsonyra. Olyan kicsi házikó volt, hogy be sem fértünk. Vagy Rekecsinben egyszer egy olyan helyen jártunk, hogy szinte élő betlehemet játszottunk: a házba nem fértünk be, egy kicsi eresz alatt ki volt kötve a borjú, ott volt széna is, az állatok, adtak enni nekik a ház mellett, s ott mutatták be a betlehemet... Rekecsin kissé nehéz hely, ott nem olyan gyakori a magyar szó, először megijednek, félnek, furcsa nekik...
(...)
- Hány tekercs filmet kattogtattál el Moldvában?
- Ha nekiállnék, pontosan meg tudnám számolni, mert a filmeket lehet archiválni, s archiváltam is. A digitális felvételekkel már nehezebb a dolgunk. Olyan is volt akkoriban, hogy több napig voltam kint, de két tekercs film elég volt. Mondjuk, nem is volt több...! S még a végeken lévő fél kockán is használható anyagot sikerült rögzíteni. De azon az egy-két tekercs filmen minden rajta volt. Jó érzés most az új technikával, profi szkennerekkel dolgozni ezeken a filmeken, s a filmek végén, a fél kockákon is találni használható felvételt.

- Mikor álltál rá a digitális technikára?
- Nem tudnám pontosan megmondani, olyan fokozatos és szép volt az átmenet. Nem panaszkodom, mert: hasznomra vált. Eleinte nagyon nehéz körülmények között dolgoztam, semmi segédeszközt nem használtam, nagyon gyenge nyersanyagokkal, s bár a kezdeti orosz gépet sikerült akkori korszerű gépekre cserélni...
(...)
- Mennyire hagyatkozol a gépre, a gépi beállításokra, s mit állítasz be te magad?
- A gépre hagyatkozom nagymértékben. Ehhez viszont ismernem kell, hogy mit tud, s főleg: mit nem tud a gép, a belső hangjaiból is tudnom kell, hogy most éppen kit csinál. Minden kicsi hangját, cserszegését ismernem kell. Olyan nehéz helyzetekben is a gépre kell hagyatkoznom, hogy ha azokat nem tudnám kezelni, akkor nem lenne kép. Tehát egyrészt mindig kell tudnom, mire képes a gépem, ugyanakkor mindig nagy képekben, nagy felületekben gondolkodom. Érdekes módon, a neten például nagyon szép képeket lehet látni, de mihelyt kinyomtatjuk őket, szétesnek. Tehát fényképezéskor kicsit klasszikusan kellene gondolkozni, meglátni azt, amit majd a néző lát. Tehát nagyon fontos a technikai tudás és az emberekkel való kapcsolat. Bizonyára ez már elcsépelt szöveg, de igaz, ez a kettő kell a jó fotóhoz.

- Mind lehet jó technikád, ha nem tudsz bizalmat ébreszteni a terepen, nem találod meg a közős hangot alanyaiddal, főként egy olyan terepen, mint Moldva, ahol az emberek bizalmatlanok az idegenekkel szemben.
- Vannak barátaim, egyébként nagyon jó fotósok, akik elmentek Moldvába azért, hogy nekik is legyenek moldvai fotóik. De az ott készült képek, bár szépek, lélektelenek. Én ezt nem tudom csinálni. Nekem olyan összetettek az ottani kapcsolataim, hogy nem egy faluról tudnék egy kiadványt késziteni, hanem falvakon belül a családokról. Éppen most beszélgettünk arról, hogy márciusban volt egy kiállításom, s a Magvető kiadó megtisztelt azzal, hogy szeretné, ha fotóalbumom jelenne meg náluk. Odajöttek, megnézték a kiállítást, s elmondták, hogy terveik vannak, amelyekbe én is beleillek, de kifogásolták, hogy a képekben nincs történet. Nos, én megmutattam a kiállított képeken, hogy van bennük történet: az eleje és a vége a történetnek a falakon volt, a történet közepe nem került a kiállítás anyagába, de megmutattam nekik. Tehát minden képsorban van történet, egy-egy család történetét a születéstől a halálig és temetésig lehet dokumentálni. A születéstől a halálig benne vannak a hétköznapok és elég-elég durva, elég kemény. Nem olyan, hogy felkelünk...

- Most az jutott eszembe, amit egyszer Balázs Lajos mondott az ő kutatási módszeréről: az ő eszköze az ásó, míg mások a gereblyét használják: a gereblyével rövid idő alatt nagy területről lehet begyűjteni a dolgokat, míg ásóval kis területen, de mélyre lehet ásni. Ezt a hasonlatot követve, te is inkább az ásóval dolgozol. Ezt pedig csak a terepen eltöltött hosszú idővel és az alanyok bizalmával lehet elérni.

- Igen. S a kettő feltételezi egymást. Nagy élményem a változás rögzítése.

- Hogyan élted meg?
- Ott nem úgy következett be, mint Székelyföldön - szépen fokozatosan, hanem nagyon hirtelen, durván. A középkori állapotokat egyből a legújabb kor váltotta fel: a kendervászonból csillogó-villogó kelme lett, a zsindelyből a legújabb építőanyag, a kunyhóból palota. Ezt a kontrasztot kellett megélnem. Egyik nap még villany nem volt, másnap pedig a legkorszerűbb digitális technika honosodott meg: ott már megvolt a leggyorsabb internet akkor, amikor a Székelyföldön még csak beszéltünk róla.

- Hogyan birkóztak meg ezzel az ottaniak?
- Nem tudták megélni. A mai napig nem tudják megélni, úgy összezavarodott minden. Most minden porban hever, mindent szétvertek, sajnos, hogy most nem ez a divat, s jött az, amire nem számított senki, a migráció. A falunak 80 százaléka elment. Viaskodik mindenki a magyar nyelvvel, de egy dologra nem számítottak, hogy a gyermekek zöme Spanyolországban vagy Olaszországban köt ki, a nagymamák pedig nem azért nem tudnak az unokákkal beszélni, mert az unokák csak a román nyelvet ismerik, hanem azért, mert a nagyszülők csak magyarul és románul tudnak, az unokák pedig csak olaszul vagy spanyolul beszélnek. S most van egy olyan generáció, amelyik a nagyanyjával nem tud beszélni. S akkor belekeveredünk egy olyan kérdésbe, amelyhez nem sok közünk van, az identitásért vívott harcba. Soha nem vállaltam ilyen szerepet, de nyakig benne vagyok. Magyar iskola... Tudtam, mire lehet számítani, s azt is, hogy most mi üt vissza. Kapcsolataim révén velem őszinték, s tudom, mi a felszín, de azt is, hogy mi van mögötte.
(...)
- Külön szakma az eseményfotózás. Hogyan egyeztethető össze más fotózással?
- Igen, ez lehetne sajtófotó, de én nem szeretném kategorizálni, beskatulyázni, hogy ilyen fotós, meg olyan fotós. Ez nálam nem igy működik. Számomra csak jó vagy rossz kép létezik. S ha jó, abba sok minden belefér, sok mindent lehet kezdeni vele. Visszatérve a betlehemezésre: nálam állandó pont Rekecsin. S a másik állandó pont a medvetáncoltatás. Az az utolsó napon van, december 31-én. Abban is magyar gyökereket vélünk felfedezni. Vagy a dormánfalvi regölés, ahová mindig elmegyek, részt veszek rajta, s ez egy újabb része az év végének. S akkor kezdődik elölről az év. Január 6-án már egy csodálatos előadás vár rám, Budapesten a Művészetek Palotájában az újévköszöntő, a két és fél órás előadás háttérképei az én fotóim lesznek, s az arculati elemek is az én munkám. Most erre készülök, már 4-én ott kell hogy legyek a szerkesztett anyaggal. A fotókon az ünnepkör mozzanatai meg hangulatai jelennek meg. Elég nagy fejfájást okoz, de... Tavaly is, márciusban volt egy nagy lélegzetű kiállításom, amelynek a kurátora Korniss Péter volt, a szakma legnagyobbjainak egyike. Nagyon szépen bánt az anyagommal, a legnagyobb tisztelettel kezelte. Jó érzés volt, hogy az egyik legnagyobb mesterrel dolgozhattam. Mikor egyik vagy másik munkámat kivette a sorból, megkérdezte, ugye, nem sértődtél meg?! Ez nagy ajándék számomra egy olyan embertől, aki mindig a példaképem volt.

- Az alkotás láza tart téged mozgásban, ugyanakkor azonban néha meg kell mutatkozni, kiállítani az elkészített anyagot, meghallgatni a közönség és a szakma véleményét. Idén több ilyen alkalom adódott számodra?
- Igy van, időnként mérlegre kell tenni azt, amit csináltál. Ha nem, minek csinálod? Kallós Zoli bácsi mondta egyszer, hogy az alkotás nem lehet öncélú. Mit érek vele, ha nem teszem közkinccsé. Éppen ezért nem is foglalkozom vele: vigyék, lopják, másolják, használják... Soha nem csináltam abból problémát, hogy valamelyik portálon posztolt fotóimat felhasználták mások is. Rengeteg helyen jelennek meg, töltik fel... Vigyék...! Ha már egyszer föltetted valahová, az már nem a tiéd!
(...)
- Most úgymond demokratizálódott a fényképezés, ugyanis míg régebb külön gép, film, laboratórium kellett ahhoz, hogy elkészüljön egy felvétel, ma már elegendő hozzá egy nem túl okos telefon. Mindenki kedvére kattogtathat, s különböző felületeken meg is oszthatja képeit...
- Ezt jó dolognak tartom. A hangsúly azonban azon van, hogy miként válogatunk ezekből a képekből, mi hová kerül. Nézd meg a Facebookot...! Nekem ezért nincs Facebookom. Felteszel egy hülyeséget, s már ezer Iájk meg diszlájk érkezik rá, egy komoly dolog mellett pedig gyakran elmennek az emberek.

- De ez a nagy fotózási lehetőség azt is hozta, hogy nagy népszerűségnek örvendenek fotótanfolyamaitok, az általatok szervezett különböző fotótáborok, sikerült a fotóművészet iránt érzékeny generációkat nevelni...

- Nagyon érdekes a tanfolyamainkra járók motivációja: van, aki valóban tanulni akar, de vannak olyanok, akik csak a papírért, a diplomáért járnak, hogy fotósként dolgozhassanak hivatalosan is. Közülük sokan úgy jönnek, hogy nekik már semmi újat nem tudunk mondani. S aztán pár óra után rájönnek, hogy van még amit tanulhatnak. S ha sikerül őket erre ráébresztenünk, nem is kell nagyobb sikerélmény. Van köztük olyan, aki nem tud elképzelni mást, mint amit ő művel, s a tanfolyam végén elmondja: én eddig a gépet csak akkor vittem magammal valahová, ha fotóznom kellett, most meg mindig velem van, nemcsak akkor, amikor dolgozom, hogy bármikor lefényképezhessem, ha olyasmit látok. Ez nagy elégtétel. Látni például nem tudsz megtanítani senkit. Azt csak esetleg a jó példával lehet megmutatni, meglátja, te hogyan birkózol meg egy adott témával, mit hozol ki belőle. A személyes példából tanulnak. Olyan oktatók kellenek, hogy a tanfolyam résztvevői közül bárki bármit kérdez, azt tudja megmutatni. Fontos, hogy legyen hiteled.

-  Tehát nem elegendő a pálya széléről bekiabálni...
- Nem, a gólt be kell rúgni! S nem azt mondom, hogy ezt így kell, hanem, hogy én ezt így csinálom. Sokan az oktatókért jönnek. Nagyon jólesett, mikor valaki azt mondta, az volt a célja, hogy közénk kerüljön, ebbe a csapatba. Sokat gondolkoztam azon, mi az, amit én most átadhatok, ugyanis a saját konkurenciámat nevelem ki. Szó szerint! Meddig mehetek el? S itt nemcsak a technikai dolgokról van szó, hanem a módszereimről, a lehetőségeimről is. S mindig a diáktól, annak hozzáállásától függ, hogy mit tanítok neki. Szerencsés ez a tanfolyam, mert nem úgy zajlik, hogy leadjuk az anyagot, s azzal a hallgató elmegy, hanem egyénenként mindenki megkapja a saját egyéniségére szabott információkat. Meg kell fogni a hallgató gyengéjét, s azzal már tudsz valamit kezdeni. A végén belátja, hogy bármilyen felkészült legyen, még mindig van amit tanuljon.
(...)
Sokszor gondolkoztam, hogy miért kell mindig visszamenjek bizonyos helyszínekre... Egy évben hagytam ki egy eseményt, s itthon más sem járt az agyamban. Pedig az is benne van, hogy a semmire megyek, nem jön össze egy jó felvétel sem. Vagy nem olyan a hangulat. De mindig olyan ajándékokat kapok, amire nem is számítok: gyakran az utolsó percben jön össze egy olyan fotó, amiért érdemes volt napokat eltölteni. Az egyik betlehemezés alkalmával gondoltam a végén: ezért kár volt eljönni. S mikor fáradtan mentünk a kisbusz felé, hogy induljunk haza, olyan gyönyörű fényviszonyok votek, hogy olyan felvételt tudtam készíteni, amit minden kiállításra magammal kell vinnem, Korniss Péter nem engedi, hogy az a kép hiányozzon. Kolozsvárra például elvittem azt a képet, de nem állítottam ki. Erre azt mondta: vedd csak elő! Itt úgy sem látták, nem ismerik. S akkor valaki hátul megszólalt, hogy én azt a képet megrendeztem. Mire megkérdezte: s az mit változtat a kép értékén? Elkezdtem magyarázkodni, hogy én nem rendeztem meg, ez így jött össze, sikerült elkapnom ezt a pillanatot, azt, hogy vége a történetnek. Mutattam, hol állt a kisbusz, hol kellett végigmennie a csapatnak libasorban egy árok mellett... S elkeseredett voltam, hogy vége mindennek s még nincs kép. Hát volt kép! Az az érdekes, hogy minden évben ugyanoda megyünk, de mindig valami újat találok, mindig másként vetődik a fény, más a terep. Ezeket a helyzeteket türelemmel kell kivárni. A másik dolog: azt hiszem, Moldvát kicsit elárultam. Érdekes és Moldvához nagyon közel áll a ragaszkodásom a szórványhoz. Érdekes. Nagyon megérintett a szórvány, egyre gyakrabban keresem fel a szórványtelepüléseket, kötődöm Medgyeshez és környékéhez, Szeben környékéhez. Nem hittem volna, hogy ezeken a helyeken mennyi újat lehet felfedezni.
(...)
Csiki madonna / Ádám Gyula
fotója
- Számomra ennek az évnek volt az egyik nagy sikere, hogy a roma közösségekben fotózhattam, ott készültek a mostani kedvenc képeim. Még akkor is, ha a szivem csücske továbbra is Moldva. Olyan mélyre tudtunk menni, hogy az hihetetlen, de a képeken látszik. Amúgy nagyon fotogének, a színek, a környezet lencsevégre való. Egyrészt feldobott, felemelt, amit láttam, másrészt lehangolt a mérhetetlen nyomor látványa. S az volt a megdöbbentő, hogy azokban a falvakban, ahol ezek a közösségek élnek, a szomszédjaik kérdeztek meg minket, hogy mit tapasztaltunk, milyen emberek, milyen ott bent? Rengeteg vitába keveredtem velük kapcsolatban, ugyanúgy, mint a csángók kapcsán. Ismerem ezt a helyzetet, nem lihegem túl, de most már ismerem őket a hibáikkal együtt.
(Kérdezett: Sarány István)
*
Mindehhez nincs mit fűznöm, az elmondottakat alaposan emésszük meg, akiket érdekel!

2016. január 1., péntek

Fotónapló: Egy nyirfáról (10)

A nyírfa - a 2015-ös év utolsó napjai
Már-már azt hittem, befullad ez a napló-kísérlet, mert a hétköznapok annyira ismétlik önmagukat és oly kevés képi változatosságot nyújtanak egy négyzetcentiméter területen, hogy az ember képes egy-kettő feladni a bevállalt feladatot.
Így aztán gyűltek a napról napra elkészített bizonylatok, de nem volt szivem válogatni belőlük.
Közben megérkeztek az ünnepek, hazajött Péter fiam, akit a nyírfa látványából mindenek előtt a cinegék fogtak meg, karácsonytól kezdve őket figyelte s a különböző magatartásformákat igyekezett elkapni - természetesen teleobjektívvel. Kettőnk igyekezetéből állt össze ez a poszt, s nagyon várjuk a havat, a telet, ami képileg izgalmasabb a fakó fagynál, dérnél, ködnél.

A cinkék - 2015. december 27-én, 29-én és 31-én (CSP)

2015. december 9., szerda

Fotónapló: Egy nyirfáról (9)

Balra fent: 2015-11-30. Jobbra fent: 2015-12-5
Balra lent: 2015-12-8. Jobbra lent: 2015-12-9

Telik az idő, múlik az esztendő: köd ül a tájon napokig, de közben volt hó is, meg olvadás, volt napsütés is, de leginkább sarki nappalra emlékeztető állandó homály. Nem lelkesítő cselekedet ilyenkor naplófelvételt késziteni, inkább csak a kötelesség vezeti az embert.. A látvány szinte ugyanaz, csak az árnyalatok, a homályok, a rajzok változnak, madarak jönnek-mennek. Ami állandó, az a nyirfa, mely akkor is ott van lemeztelenitett valójában, ha a köd elnyelni akarja a világot. Reméljük, nem teszi, vagy ha igen, csak ideig-óráig...

2015. november 25., szerda

Fotónapló: Egy nyírfáról (8)



2015-11-21: a cinkék ekkor még vidáman kergetőztek
Végre, valami esemény a láthatáron!
Az történt, hogy tegnap, november 24-én lehullott az első hó. Előtte való napokban az ablakban álló etetőt látogató cinkék még azt hihették, hogy hosszú, szelíd őszben lesz részük, hirtelen fehérségbe ébredtek. De már napokkal előtte szoktattuk őket a fehér színhez: a konyhaablakra fehér, sűrű függönyt akasztottuk, hogy a reggeli lámpafény ne zavarja a reggelizésüket. (Amikor ugyanis érzékelik, hogy az ablaküveg mögött mozgás történik, óvatosan továbbállnak. És olyankor hoppon maradnak.
Tegapra azonban már megszokták a leeresztett függöny jelenlétét és bátrabbak lettek, mint voltak valaha. Gátlástalanul heccelődtek, kergetőztek, űzték el egymást az etető mellől - akárha valami csinytevő, vásott gyerekek lettek volna.
Aztán ma már a nyirfa is bekeményitett nekik, ami a fehér szint illeti: a fehér nyirfakérekgre fehér hó hullott, ráadásul a reggeli félhomály miatt a villanó is bekapcsolt, így minden hangsúlyosabb fényerősségben jelenik meg, már-már valószínűtlen festményként. Én perdig elképzelem, milyen lesz majd az, amikor a vézna ágak csak úgy roskadnak a hótól, roppannak a fagytól. Igen, idebent könnyű álmodozni...


2015-11-24: függöny került a konyhaablakra

2015-11-25: hó és villanófény + nyirfakéreg: festői hatás

2015. november 17., kedd

Fotónapló: Egy nyírfáról (7)

A kihagyások immár szinte természetesek. A természet életében a változások más ütemhez igazodnak, mint a mi híréhségünk, újdonság-igényünk. Az ember habzsolja a váratlan eseményekről szóló beszámolókat, ki van éhezve a változatos látványra. Nyírfám azonban nem szolgál ilyesmivel. Látom: éli a maga életét, többnyire vegetál és ismétli önmagát, mint az öregek.


 2015-11-12
 2015-11-13
2015-11-16

November 12-én és 13-án, majd 16-án készítettem "látleletet" az ablakon keresztül. A madarak mindegyre berepültek a képbe, már nem is törődtek a kamerával, az ágak egyre csupaszabbak, már csak finom "metszetként" vannak jelen az ablak síkjában - átlátszó függönyt alkotva. A fényviszonyok rapszodikusan változóak, a felhőzettől függően, s amikor felragyog a délutáni napfény, olyankor mindent aranyba von. Igaszi "madarak órája" az a pillanat...

2015. november 9., hétfő

Fotónapló: Egy nyírfáról (6)

Néhány napig pihentettem a témát, bár minden nap szorgalmasan fotóztam az egyre rozsdásabb és kopárabb kis fácskát. Addig-addig, hogy a hét végén (november 7-8-9-én) látványosan el is vesztette koronájának nagy részét. Nem lett csupasz, de - megkopaszodott.


Balról jobbra: 2015-11- 07 -08 - 09


Amíg napsütéses őszi napok jártak, addig tartotta magát: de elég volt hétfőn, 9-én egy erősebb fuvallat a Hargita felől, amely aztán egész napon át kitartott, gyakorlatilag levetkőztette a nyírfát, olyannyira, hogy most már szinte minden belóg a képbe az út túloldaláról. A madarakat már nem is említem: szinte mindig ott tanyáznak a fán.

(Még annyit: olykor váltogatom a távolságot és a szöget, hogy bizonyos elemeket jobban kiemelhessek. Túlságosan unalmas lenne, ha a képkivágat statikus maradna.)