2009. április 30., csütörtök

Szüreti bálosok

Gyimesi archív, családi tulajdonban lévő fotóról az idő szépiájával néz reánk a gyimesi bálba készülők díszes társasága. Méghozzá nem is akármilyen táncmulatságra: szüreti bálra indultak viseletben, muzsikával a fiatalok. Valaki el is tépte ezt a fotót, mintha haragudott volna rá valamiért, vagy el akarta hányni mint értéktelen kacatot, de aztán valahogy meggondolta magát...

Miért is ünnepli a szőlő betakarítását a hegyvidéki ember, aki szőlőt csak akkor lát, ha a városban megveszi a piacon vagy az üzletben, esetleg elutazik a távolabbi domb- és síkvidékre? Talán éppen a sóvárgás, a vágyakozás az, ami a venyigén termett fürtöket értékessé teszi előtte? A képhez fűzött magyarázat a lehető legprózaibb, de tartozunk vele az igazságnak: "címe: Szüreti bálosok (1970 körül?), forrása Családi album - Karácsonyné Timár Éva (sz. 1952); lakhely: Hidegség (Gyimesközéplok, Hargita megye)."

2009. április 29., szerda

Korlát

Stonehenge...

Sokan lerohanják nevezetessége és misztikus híre miatt, de még többen vannak azok, akik csak mások képei révén jutnak el e nevezetes kövekhez.

Mint én is. De a képet készítő Székely Gézának, aki huzamosabb ideig tartózkodott Salisburyban, szerencsésen megadatott a lehetőség, hogy körbejárja e titokzatos kövek környékét, elolvassa a tiltó táblákat ("Ne lépd át a kifeszített zsinórt!"), elnézze a többi szájtátót, ugyanakkor maga is tátsa a száját a látványon, miközben olyan valószínűtlenül zöld a fű körös körül, a fehér zsinór nem is látszik a képen, lehet, talán ott sincs, csak a felirat szuggerálja, hogy ne gyalogoljunk be a látványba, a sok névtelen, szürke, tömeggé arctalanuló ember ne tapossa el, ne tegye tönkre azt, ami egyedi és megismételhetetlen...


2009. április 28., kedd

Modell


Az április 17-én megnyílt csíkszeredai, professzionális fotótanfolyam - szerencsére - a következő hét végén is folytatódott. Nagy sajnálatomra, a tanteremből nyoma veszett ugyan a pompás modellnek, akiről csak a kurzusra járók, illetve Ádám Gyula tipikusan "fotótanús" két felvétele őrzi az emlékeket felidéző illúziót, azt, ami miatt érdemes emlékezetünkbe vésnünk báját, különös varázsát, kellemes látványát.

A fotósuliban újabb témák következtek, újabb előadókkal, amelynél nem volt úgy szükség a női szépségre, ahogyan és amit a mai bejegyzés modellje tudott volna nyújtani.

Pedig isten a tudója, hogy a névtelen hölgy csupán a munkáját végezte: órákon át pózolt úgy, ahogy a "tanár úr" kérte tőle, miközben úgy hatott, mintha valami belső derű sugározná be az egész lényét, mintha kedvességével nem csak meg akarna, de meg is tudna váltani tegnapi és jövendő vétkeinktől.

2009. április 27., hétfő

Vásári gyorsfénykép

Gyerekkorom Szovátájára emlékeztet ez a kép. Nem tudom, hol fényképezte Romfeld Ákos, ha megkérdezném tőle, biztosan megmondaná, de ahogy a kitömött oroszlán fintorából látni - amely éppen olyan, mint a vásári fotográfus bamba arckifejezése -, valamilyen álmos kisvárosi fürdőhelyen bukkanhatott erre a látványra, talán Borszéken, talán Tusnádfürdőn, talán egyik helyen sem, de nem érdekes, mert csak a pillanat számít, amit elkapott, amiből messzire sugárzik a világ kiszolgáltatottsága az előtérben lévő három tényezőnek: a fotográfusnak, az oroszlánnak és a háromlábon álló, régimódi kamerának. Na, meg az állvány lábán lógó nájlonpungának, ahová a pénz kerül. Ha kerül...


2009. április 26., vasárnap

Erdélyi klasszikusok

Hárman sétálnak a nevezetes Háda parkban, valahol Arad környékén, a vándorbottal a kezében: Kuncz Aladár látható, A fekete kolostor örökéletű szerzője. Mintha varázsvessző lenne a kezében, amivel vizet vagy kincset keres. Pedig csak tűnődő gondolataihoz keresett s talált prózai támaszt.

Mellette, a kép közepén: az "öreg" Kós, vagyis Kós Károly, a Kiáltó szó életrehívója, a transzszilvanizmus kiteljesítője és zseniális modellezője, s hátrébb, mintegy némileg gondban és térben is leszakadva, gr. Teleki Ádám követi őket, a Teleki család huszadik századi leszármazottja, a jeles délerdélyi politikus, aki Olosz Lajos barátja volt. Tulajdonképpen az Olosz birtokon vendégeskedtek e jeles személyek, amikor lekapták őket. Az ekkor készült féltucatnyi fotó híven őrzi a kor nagyjait, meghatározó személyiségeit, kösztük a házigazdát is és öccsét, a fiatal Egont. Aki e fotókat (ismeretlenül) készítette, benfentes lehetett és a fotómasina avatott kezelője. Talán nem művész, de fotográfus mindenképpen.

2009. április 25., szombat

Strázsa

Szász Adrián előszeretettel űzi a fotóriport műfaját. Azt a lehetőséget, hogy a fényképész nem csupán egyetlen képbe sűrítheti bele mondanivalóját, hanem kihasználva a fotózás jellegéből adódó, irígylésre méltó képrögzítő sebességet, ugyanannak a valóságnak, eseménysornak vagy életközegnek a sokféle oldalát, részletét mutassa föl, mintegy átmenetet képezve a fotó és a film között.

Ez a bősz tengerparti strázsa részlet egy nagyobb tengerparti sorozatból, amelyek a huszadik század második felének mindennapi fürdőzési gesztusait rögzíti. Amikor a jónép úgymond fillérekért eláraszthatta a fövenyt, nyilvánosság elé tárva a a maga köznapiságát, darabosságát és mindenfajta viselkedési norma felettiségét.

Érdekes, minél zsúfoltabb egy tengerparti napozó, annál inkább úgy viselkedik rajta az ember, mintha tök egyedül lenne ott, a mindenség uraként, akár ez az oszlopszerű, szinte mozdíthatatlan strázsa az amúgy néptelen parton...


2009. április 24., péntek

Az új fotográfus

Tegnap reggel lepett meg e képpel Molnár Attila - úgy is, mint fotós, de apaként is.

Szerinte a Bence névre hallgató kis lény egy új fotográfus ezen a földön, ezért itt a helye a rovatban, hogy már első lépéseiről tanúskodhassunk a távolabbi jövő előtt.

A születés nemhogy mindennapos, de minden perces-minden órás eseménye az életnek, földrajzi elhelyezkedésünktől függetlenül. Mégis mindig egyedi, megismételhetetlen történésnek érezzük.

Olyan, mint egy-egy megszülető új vers a sokkötetes költő életében.

Minden gyermek egy műalkotás. Több, mint egy vers, vagy egy regény, vagy egy festmény vagy egy film. Akár egy fotó is. Megismételhetetlen. A kép és a szöveg csak tanúságtétel hozzá, hogy igenis, itt jár, közöttünk a földön, ő az, az új fotográfus, akit fogadjunk szívesen ezen a talpalatnyi helyen!

Nagyot nőjj, Bence!

2009. április 23., csütörtök

Csúszda


Az élet "betör" a blogba. Ezt a fotót muszáj most elsütnöm, bármennyire is ódzkodom attól, hogy saját felvételt lopjak - kakukktojásként - ebbe a színvonalas albumba.

De most kivételt teszek, talán a sztori kedvéért. Itt van ugyanis ez a látvány, az ablakom alatt, a Napraforgónak nevezett óvoda tágas udvarán, pontosabban minden hétköznap délután felállítják - szombat-vasárnap és sátoros ünnepekkor egész nap működik -, hogy a közeli és a távolabbi környékek kicsinyei kedvükre s minden veszély nélkül ugrálhassanak, csúszkálhassanak...

Az első két napon, magyar húsvétkor, amikor a "beetetetés" folyt, boldog-boldogtalan kipróbálhatta, s csak úgy nyüzsgött a környék a gyerekektől s az őket szájtátva bámuló, tereferélő szülőktől.

Ünnepek múltán a műanyagmonstrum gazdája - aki utánfutóból emeli ki minden alkalommal, s ugyanoda pakolja vissza sötétedéskor az összehajtogatott csúszdát - kirakott egy táblácskát, rajta a feltüntetett tarifával: 5 perc = 3 lej. Mellette a családi vállalkozás hitelesített működési engedélye, illetve a lehetséges balesetekre figyelmeztető általános viselkedési szabályok.

Ettől a pillanattól kezdve a forgalom megcsappant. Egy ilyen megcsappant pillanatot ábrázol a fénykép is: a nulla érdeklődését...

De akik gyanútlanul meglátják távolról, még lelkesen viszik csemetéjüket a játékszer felé, a tarifát látva viszont menten lelohad a lelkesedés. Sajnos, menekülni már késő, a gyerek úgy is kikönyörög legalább egyszer 5 percet, de nagyon sokan vannak, akiknek nem elég az a fuvintásnyi idő (mondaná Elekes Feri barátom, akitől elloptam ezt a finom kifejezést).

Ugyanakkor az üzletmenetet bonyolítja az a tény is, hogy délután 5-ig, amíg az óvodából haza nem viszik a legutolsó gyereket, a csúszdát nem lehet felállítani, hiszen képzeljük el, mennyire megvadulna a szülői felügyelet nélküli gyermeksereg...

A kipakolás, felfújás, illetve a lebontás legalább félórát vesz igénybe, ami legalább még egy óra veszteség az üzemeltetőnek.

A környékbeli anyukák-apukák azért panaszkodnak, hogy mostanig pihenőhelynek használták este felé az üres óvodaudvart s a rajta lévő óvodai mászókákat. Amióta a csúszda trónol a gyepen, kénytelenek másfelé sétáltatni kicsinyeiket.

Tegnaptól kezdve ugyanakkor megérkezett városunkba a vissza-visszatérő Európa vándorcirkusz is, amely egy kőhajításnyira ütötte fel sátrát az óvodától. Szülők-gyerekek máris megállás nélkül a legelésző cirkuszi állatok csodájára járnak, az állatok mellett pedig megpillantják a csúszdát, s a szülők kotorászhatnak a zsebükben...

Ilyen bonyolult dolog az életnek egy igen apró, mondhatni ártalmatlan szelete, s ez a kép azt szolgálja, hogy tanúja legyen ellentmondásos történéseinek.

2009. április 22., szerda

Exposia

Csinos katalógusból "téptem" ide ki egy lapot: még pénteken, április 17-én este nyomta a kezemben a képen látható Balázs Ödön székelyudvarhelyi fotográfus, aki többedmagával Exposia néven alkotócsoportot alapított a természet szeretete és védelme jegyében.

A csoport pedig nem állt meg az alakulásnál: nemrégiben fotókiállítást nyitottak Székelyudvarhelyen, s az erdélyi kiállítók (Balázs György, Balázs Ödön, Fülöp Lóránt, Kibédi Sándor, Kuthi Lázár) mellé hasonló érdeklődésű távolabbi képírókat hívtak meg (Kerekes István/Mosonmagyaróvár; Hajdu Tamás/Nagybánya; Tóth Zsuzsanna/Hatvan). A kiállítással Szovátát, Nagybányát, Szilágyszomlyót, Székelykeresztúrt és Nyírbátort is fel kívánják keresni.

Biztatóak az ilyen szerveződések, közösen valóra váltott szándékok. A természet(l)es olyan bocsánatos kukkolás, ami szépségben és dokumentálható tanúságtételben minden percben megtérül.

2009. április 21., kedd

8 perce mondta be az MR1...

...mindannyiunk csakazért is Kossuth rádiója, hogy "meghalt Lászlóffy Aladár erdélyi költő

Életének 72. évében, hosszas betegség után hétfőre virradóra elhunyt Lászlóffy Aladár. A Kossuth-díjas alkotó a kolozsvári egyetemen végzett, 1961 után több lapnál is dolgozott. Több mint 30 kötete jelent meg, köztük a Héphaisztosz és a Papírrepülő című regények, számos vers- és esszékötet, illetve a Kántor László fényképeivel illusztrált Házsongárd monográfia. Magyarra fordította többek között Mircea Dinescu verseit is." (MR)

Ez volt tegnap, április 20-án, 16. 38 perckor. A hírt már továbbította Kenéz Ferenc pár órával korábban, de hivatalos bejelentésként ekkor terjedt szét a médiában. A Transindex is kevéssel négy óra után rakta fel.

Tudtam, hogy elkeserítem vele, de siettem tudatni a történteket Elekes Ferivel, mert ismertem, mennyire közel érezte magához Aladárt. Ezt írta nekem vissza szkájpon:

"Látod, milyen semmik vagyunk? Látod? Szerettem nagyon Alit, s amiket írt, azokat is mind szerettem. Az utóbbi időben csak őt és Szőcs Pistát olvastam. Ez az Aladár mindig súlyos dolgokról írt, mindig volt egy batyú a hátán, cipelte az emberiség, s főként a magunk sorsát. Nagy veszteség. Nem játszadozott gyermekként a történelem homokjában, nem volt soha papírrepülő a kezében. Csak malomkövek voltak. Nehezen is cipelte őket. Azok őrölték föl szép idegeit. Azok a malomkövek. Keveseknek volt a vérében a gondolkodás ama mély vize, amibe bele is lehet fulladni. Az ő mondataiban nem madarak csiripeltek, hanem a nehezen kimondható, fájó szavak. A jelentéssel bírók. Immár ki sem tudjuk találni, kit veszítettünk el. Ünneplők, azok lesznek. Amint megkövezői is voltak sokan. Ő csöndben tűrte a megkövezők feléje dobált satnya mondatait és ítéleteit. Fájhatunk immár nélküle."

Igen, úgy tűnik, Frici ezzel sok lényeges dolgot elmondott Róla. Akár csak Csomafáy Ferenc, aki mindmáig hiteles, markáns Ali-portréját annak köszönhette, hogy lélekben közel állt a költőhöz.

Amit én hozzátehetnék mindezekhez, az csupán annyi, hogy maradjon bennünk az örök intés, amit nem árt magunkra vonatkoztatva időről időre elmondanunk Lászlóffy Aladár szavaival:

LÁSZLÓFFY ALADÁR
Férfiak

Hányan rohadtak el húsz és harminc között.
E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk.
Nemcsak a gyávák úszták meg szárazon,
s nemcsak a hősök tettek valami emlékezeteset.
Húsz és harminc között hányan rohadtak el.
Jobban kell utálnom őket, mint a múlt századot.
Kiszállok menet közben a kortársi liftből,
velük egyazon üvegből ne töltsenek nekem levegőt.
Ezek a fiúk sem bácsinak indultak, aki más fiút
fejet csóválva korhol, s nem izének, aki lapulva
vet ágyat egy kitüntetés összkomfortos
bársonydobozában, de hát
sokan rohadnak el húsz és harminc között,
mert esős a nyár, mert száraz a nyár,
mert könnyű az élet, mert nehéz az élet,
mert nem jön ki nekik, mert kijön nekik,
mert egy leckét sosem felejtenek el,
mert másvalamit tökéletesen elfeledtek,
mert sokan rohadnak el húsz és harminc között.

2009. április 20., hétfő

Örök világ

Az elmúlt hét végén, három napon át be-beültem egy nemrég nyílt, hivatalos képesítést nyújtó fényképész-tanfolyamra. Aki járatos e blogban, tudja, hogy a fotó nálam rajongás, szenvedély kérdése. A tudást, a hozzá szükséges technikát meghagyom másnak: azoknak, akik művelik, akik tehetsége és munkássága révén tovább gazdagodik a fotográfia fel- és megbecsülhetetlen birodalma.

A tanfolyamot jóbarátaim vezetik, a Hargita Megyei Kulturális Központ égisze és hivatalos köpenye alatt. Valamennyien - Ádám Gyula, Erdély Bálint Előd, Molnár Attila, Veres Nándor - tapasztalt, nagy tudású fiatal fotósok, az általuk kidolgozott 80 órát betöltő program (20 óra elmélet, 60 óra gyakorlat) egy egyetemi kurzusnak is dicséretére válna. Az első hétvégen egyelőre fotótörténeti és stúdiófényképészeti előadások és gyakorlatok zajlottak, de a tervek szerint fotótechnikai, riportfotózási és digitális képfeldolgozási leckék is várnak a hallgatókra, miközben csapatostól résztvesznek április utolsó hétvégéjén a Csíkszentdomokoson megrendezendő HMKK-fotótáborban is.

A multimédiás látvány- és hanganyaggal gazdagított, szabad szellemű előadásokat hallgatva, a XIX. századi fotográfia úttörőinek, világnagyságainak a képeiből készült vetített összeállítást szemlélve a valóság hűséges megörökítésére törekvő ritka önzetlen szenvedély jutott eszembe, amely a fotográfusokat hajtja, nem hagyja élni.

Eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt lefordítottam Párizsban élő íróbarátom, Dan Culcer egy novelláját, amely éppen ennek a szenvedélynek a titkát kutatja, s miközben a tanfolyam résztvevői a modellfényképezés, a megvilágítás, a derítés és takarás, a részletek kidolgozásának kínjait és örömeit gyakorolták egy igen szemrevaló, filigrán, vérbeli fotómodell segítségével, addig én hazajöttem és előkerestem az említett novellát. Nehezen jutottam a nyomára, mert amikor lefordítottam, rögtön feltettem a Káfé honlapjára, az én gépemről elkallódott, a kézirat pedig valahol a süllyesztőben. Végül a Káfé segítségével rekonstruáltam és több helyen csíszolva, újra fordítottam a szöveget, amelyet most ide mentek:


DAN CULCER
Az árnyék
(Egy amatőr fényképész vége)


Valamikor vásároltam egy fényképezőgépet; se túl drágát, se túlságosan jót, épp egy amatőrnek valót. Szentül hittem, hogy eljött az ideje megőriznem barátaim képét, azokét a helyekét, amiken megfordultam, s egyáltalán nem voltam biztos a valahai viszontlátásban; a saját arcomat, amelyről még hiányzanak az öregedés jelei, apám tekintetét, egy megrepedt falat, a fertály kölkeinek járdára firkantott krétarajzait, egy kizárólag csak két napig vetített film előadásaira jegy után sóvárgók tülekedő sorban állását, egy újszülöttet, anyám kezét, végül pár olyan dolgot, melyek akár életem sajátos jelzései is lehetnének.

Azóta több millió felvételem gyűlt össze, lassanként le kellett mondanom minden más foglalatosságról, pénzemet papírra, filmre és a kép előhívásához, rögzítéséhez szükséges vegyszerekre költöttem. Azt reméltem, a fényrajzolta papír tartósabb lesz a becserkészett tájaknál, az általam engedélyük nélkül lefényképezett ismeretlen embereknél; úgy véltem, szolgálatot teszek nekik azzal, hogy átmentem őket, és mert az egész világot - mindent, mindent - le akartam fényképezni, de tehetetlenségem, túlságosan is rövid életem falába ütköztem. Már az alvással elvesztegetett idő és a szolgálatban eltöltött órák gondolata miatt is szenvedtem, mert olyasmit voltam kénytelen végezni, ami egyáltalán nem érdekelt, s mindenről kész voltam lemondani: elhatároztam, hogy nem alszom, csak a magam dolgát végzem, szüntelenül kószálok a csőre töltött gépemmel, városokban bolyongok, tehervonatokon bumlizok, hegyeket, falvakat járok, keresztutaknál lézengek, azok kegyelméből élek, akik azt gondolják rólam, vándorfényképész vagyok. De mindannyiszor hazatérek, mert szükségem van egy sötétkamrára, ahol csöndben és lóhalálában előhívhatom a több száz méternyi filmszalagot.

Minden utamba akadótól családi fényképeket koldultam össze, az elfeledett ősök körvonalait. Jókora mennyiségű csoportkép gyűltek így fel, amelyeken évfolyamok, népgyűlések résztvevői, rokonság, barátok, gyermekek, unokák feszítettek, egy-egy iskolai kirándulás és vakáció emlékei, esküvői népség zsúfolódtak össze. Gyűjtöttem a milícia nyilvántartó kartotékjaira szánt igazolványképeket, amelyeken mindenki hasonlít mindenkire a formaruha alatt, ahol a ruhák idegenül fityegnek a közönséges testen, hogy pár részlet erejéig valamennyire egyéniek legyenek, és e régi képeken látható sárgás vagy barnás, kemény kartonra ragasztott felvételeken található arcok aprók, elveszőek, alig lehet őket megkülönböztetni a testekre aggatott ruhaneműktől, kalapoktól vagy esernyőktől, az égbolt magasságos íve alatt. Szobám zsúfolásig telt dobozokkal, amelyekben katonás rendben sorakoznak egy általam sosem élt élet tanúvallomásai, enyhén meggyűrődött, fehér szegélyű papirosok, amelyekről a régi világ megannyi ódon tárgya néz vissza rám.

Még több időre van szükségem, ennél is többre...

Mintha időtlen idők óta dolgoznék, s óvnám a világot a megsemmisüléstől. Sokak gúnyolódását kellett elviselnem hosszú éveken át; voltak, akik magamra hagytak, mások meg elsirattak, akadt aki ütlegelt is. Rengeteget éheztem, keveset aludtam, s azt is csak akkor, ha már estem össze a kialvatlanságtól, ott vetettem magam hanyatt, ahol értem, hol egy árokban, vagy a gyér fényű lámpáktól homályosan megvilágított előhívó kamrácskában, nagyritkán egy széken, miközben éppen kenyeret majszoltam, továbbá poros utakon, az aszfalton, kövek között vagy egy tehervagonban, amely üresen tért meg, miután farönköt vagy búzát szállítottak vele.

Napokat aludtam át, ismeretlen helyen ébredtem, a vagont berakó hordárok durva taszigálásaira, egy-egy közrendész alaposan meg is rekcumozott, mert azt gyanította, hogy tudatvesztéses csavargó vagyok és minden áron haza szeretett volna zsuppolni engem. Magyarázni kezdtem neki, hogy kénytelen vagyok fényképezni, mert nincs egyetlen perc elvesztegetni való időm se, s mindaddig nem lehet szó hazatértemről, ameddig elhasználatlan film van a masinámban, miközben oly sok még az átmenteni való személy, helyszín és holmi.

Véget nem érő álmomban úgy tűnt, sosem látott világot fényképezek, az ég földre telepített erődítményeit, félelmeket, vágyakat, eszményeket, egymást szerető embereket, gyászmenetek vonulását, özönlő távoli fényeket; álmodtam, hogy lefényképezem, milyen az, amikor semminek nincsen vége, a kezdeteket, a végtelen örömet, az újszülött sivalkodását, a mélységeket. Álmodtam, majd üvöltözve ébredtem, rettegve, hogy hamarabb elpusztulok, mintsem befejezném a művet, hogy nem lesz erőm lenyomni a kioldó gombját, amikor leeresztenek a sírgödörbe, ezek a megismételhetetlen szépségek, ezek a kegyetlen tobzódások és vallatások, a füst, a fényárban úszó ablakok, az ünnepek mind-mind feledésbe merülnek, elvesznek, semmivé lesznek, szétrohadnak, kihunynak anélkül, hogy valaki is felidézhetné őket. Álmaim kitartóak voltak, akárcsak mély öntudatlanságom, amelybe a fáradtságtól beleszédültem.

Tegnapi álmomban egy ismeretlen városban jártam, keskeny, meredek, csatakos utcában, amelynek jobb oldalán nem túl magas kerítés meredezett, a kerítésen kiskapu, azon túl magas fák zöldje, bozontos koronájuk a szakadékba ájuló fatörzsek csúcsán ringatózott, s penészes, meredek kőlépcsők vezettek le a mélybe. Átvergődtem a lombokon, melyek csapóajtóként zárultak össze mögöttem, s egy elvadult kertben találtam magamat, ahol embernagyságúra nőtt csalánok farkasszájú virágai fehérlettek, miközben iszonyodva, kórusban üvöltöttek; tövükön, a földből tejszerű anyag szivárgott, buzgón levedzett, a keskeny ösvény pedig elaggott, fás torzsák között kígyózott.

Egyszer csak egy magas, fémből-üvegből épült fényképész-műhelyben találtam magam, amely ódon volt, miként a világ vagy az emberiség, megomlott, üvegmennyezete beszakadt, meteoritok lyuggatták meg, rongyos és kormos, valamikor minden bizonnyal fekete függönyökkel, a padlót a tetőn át becsapódó égi lövedékek szaggatták fel, hamis, fordított sztalagmitokat teremtve, amikor is az évezredek során a víz nem épít, hanem pusztít, váj, morzsol, repeszt a laboratóriumi vegyszerekkel való kölcsönhatása révén.

Éreztem, valaki figyel valahonnan, fájnak a kezeim és a vállaim, a környéket kémlelem, de a roppant műhely távoli sarkai árnyékba fúlnak, a függönyök nehézkesen lógnak, minden oly zsibbatag, mozdulatlanná dermedt, a levegőben átható perzsszag terjeng. Tekintetét mereven rámszögezve magas, fehér hajú, szakállas férfi áll mellettem, egyik szeme kisebb a másiknál, enyhén bandzsít, mintha kevesebb fényt óhajtana szemrésein át beereszteni, hogy tisztábban láthasson. Rámutat egy kifakult vászonnal leterített pódiumon álló székre.

Rátelepszem, mintha trónon ülnék; úgy tűnik, az öreg túlontúl távol van tőlem, s megpillantom, amint lehajol, a fején megigazítja a nyilvános parkokban olykor még látható, kerekes lábú állványra rögzített fényképező dobozokhoz illő fekete rongyot. Nyugalmat színlelek, nem mosolygok, tudom, hogy meg kell őriznem komolyságomat, mert az életem forog kockán, hisz annyi még a tennivalóm, s az ünnepélyes feszültség pillanataiban nem kockáztathatok meg egy illetlen mosolyt.

Roppant csönd telepszik ránk, a szívdobogásom is hallszik, fenyegető süvítést hallani és vakító fény ömlik szét a műhely sarkaiban. Minden, amit látok, csupa árnyék és csupa fény, lángra lobban a magnézium, mintha az egész világ tüzet fogott volna, fehér füst telepszik ránk, az öreg felegyenesedik, s mielőtt elnyelné a füst köde, felmutatja, győztesen lobogtatva a fekete klisét, és azt kiabálja, hogy "mozdulj már, te részeg disznó, ami vagy!", és akkor felébredek, szememet elönti a fény, vacogok a hidegtől a városra telepedő késő őszben, csodaszép reggelen.

A parkban egy padon háltam, megkíséreltem lefényképezni az éjszakát; az utcaseprők ébresztettek, seprűik hosszú nyelével ütlegelve engem. Fejemet védtem és a masinámat, összegörnyedtem, kegyelemért esedezve.

Elbújtam egy vasúti fékező fülkéjében, s az első vonattal visszatértem városomba; minden filmem elfogyott, s több ezer képet kellett előhívnom.

Elkészítettem az előhíváshoz szükséges vegyszereket, meggyújtottam a vörös lámpát, s kapkodva, sietősen, hogy mihamarabb megtudjam, mi az, ami túlél bennünket e világból, befűztem az első filmet a nagyítógépbe, majd a második, a harmadik következett. Éhes voltam, elgyötört, már koppant le a szemem, vacogtam a laborban, ahol évek óta nem raktam tüzet; a vegyszerek marta ruháim, amelyek az idő teltével, no meg a tehervagonok cementporral, az út porával lepett platójából kiálló szegektől elrongyolódtak, érdesek lettek. Ide-oda ráncigáltam a filmet a nagyító üvege alatt, és akkor megpillantottam rajta a liget egy szögletét, egy üres padot, egy vén gesztenyefa repedezett kérgét, majd a kaviccsal leszórt földön egy orsóforma árnyat; egy árnyékot, mely nem indult ki sehonnan, nem tartozott senkihez, semmihez, nem hevert el engedelmesen senki lába előtt, hanem önállóan, csúfondárosan feszített, semmivel sem törődve, az út közepén.

Kinagyítottam a képet, előkerestem a legnagyobb fotópapírt, amivel rendelkeztem, és rávetítetve kidolgoztam az árny felnagyított, lehető legélesebb képét. Rögzítőfürdőbe tettem, nagyítóval végigvizsgáltam, de képtelen voltam rájönni, honnan ered és mit ábrázol, netán egy filmhibának köszönhető, vagy az őszi naptól rézsútosan bevilágított gesztenyeág hozta létre.

Félretettem a papírt, egyre jobban kapkodva hívtam elő, majd akasztottam ki száradni a többi képet, s egyre jobban foglalkoztatott a gondolat, hogy valami olyasmivel állok szemben, ami sajnálatosan elkerülte a figyelmemet, amit illett volna ismernem, s akár az életem árán is le kell fényképeznem. Tudtam, hogy e fénykép híján bármely szándékom meddő marad, a világ pedig nem hagyja majd legyűrni magát, képtelen leszek megmenteni, visszavonhatatlanul és örökre elvész.

Visszatértem abba a hatalmas ligetbe, ahol legutóbbi képeim készültek. Egy folyó mentén terült el, egy városkában, amelynek neve egyáltalán nem mond semmit, s amely fölött hatalmas porfelhő lebegett, a gesztenyefák levelei fehéren fuldokoltak a portól, a gesztenyék faaggastyánok voltak, a kiterjedt ligetben ezernyi pad állt.

Keresni kezdtem azt a bizonyos fát, a padot, kíváncsi voltam, vajon a fa kérgén látható szív növekedett-e azóta valamit; a fehéren szikrázó kövek szétszóródtak-e az idő teltével, de mindent a maga helyén találtam, és a hegyi kőfejtők szállította márványsírkövekre emlékeztettek, elfedték a bogarak elhullott kitinpáncélját, a fészekből kiesett madárfiókák tetemét, az ellapított sörösdugókat, amikkel a gyerekek pitykéztek, eső áztatta cigarettacsikkeket, a vasárnapi kimenős bakák szorongatta lányok szétköpdöste tökmaghéjat, a kavicsok közti sovány talajba mélyedt cipősarkok nyomát, e sűrűn egymás mellett sorjázó mélyedéseket, kekszről lehántott sztaniolpapírt, egy felfordult rovartetemet, amit éppen egy veréb készült bekebelezni.

Ezek voltak az egyedüli ismertető jegyek, amelyek nyomán rálelhettem volna ama nyugalmas helyre, ahol az a hetyke orsószerűség, az az ártalmatlan árnyék hevert, a csodás árnyékok közül is az egyetlen, a legvégső dolog, ami fényképgyűjteményemből még hiányzott, amelynek nyomán, valaki sorjában és türelemmel, de szenvedéllyel újra teremtheti a világot, újra felépítve romjaiból, némi hamuból és agyagból, fényből, türelemmel, türelemmel, és sok szenvedéllyel.

Napokon át bolyongtam e néptelen ligetben, amelyet gyöngéden borzolgatott a szelíd őszi szél, mind görnyedtebben jártam, majd csúszva-kúszva, tekintetemet a földre szegezve, fáradtan, kimerülten, rettenetesen elcsigázva, lassúdan, végtelen nagy türelemmel, fehér kavicsok, cigarettacsikkek, kibelezett magvak szőnyegén, a pad, a legvénebb fa fáradt és elgyötört szíve felé, ijedten és rettegve attól, hogy nem lesz elég erőm, utolér a vég, netán megadom magam, nyomom vész a vén gesztenyék között, a tengernyi fehér, rettegésben kisápadt falevél között.

Már csak egyetlen beteg, reményvesztett, elgyötört testű tekintet voltam, konok egy lény, akit egyedül már csak a látvány éltet, vonz, gyötör, ostoroz hideg esővel, elkeveri a röggel. És akkor, emberi erőtartalékaim végén, megpillantottam a szívet, a padot és az árnyékot, amelyre ráborultam, hogy egy végső erőfeszítéssel megóvjam a pusztulástól, ott kerestem a sötét földön, mit sem törődve az idővel, majd feltápászkodtam, beállítottam a késő őszi, sárgás, szétfolyó, remegő fényhez illő rekesznyílást, beállítottam az időt és lenyomtam a kioldót, amíg el nem használtam valamennyi még nálam lévő, érintetlen filmszalagot.

Aztán visszatértem városomba, sötét szobámba, előhívtam a fénymarta, teleírt filmeket, kinagyítottam a képeket, az árnyékot. A felvételek mind élesebbek, egyre jobbak lettek, ezekből lettek a legjobb fotóim, most már tudom, hogy elégedett lehetek, mert földi életem értelme beteljesedett, a világ ott lüktet felvételeim roppant felületein, és immár semmi sem veszhet el, minden újjáteremthető türelemmel és nagy-nagy szenvedéllyel, főként türelemmel, tudtam, hogy ennél szebbet senki sem alkotott, hogy nagy művész vagyok, hogy minden visszaszármaztatható a világnak, hogy ez a világ csak azért létezik, mert még idejében, egyszerűen sikerült megmentenem, s a fényes, egykor fehér papírlapokon ott van az egész titok, utolérhetetlen, tökéletes árnyékok, semmilyen fehérség nem kontúrozza őket, sehol egy fehér pont, amely felszabdalná, beszennyezné az árnyék mélységét, felismertem, mert mindig is tudtam, hogy ez az árnyék a...
VÉGSZÓ

(Fordította: Cseke Gábor)

*

Az örök világ utáni vágyakozás - amelynek oly kifejező erejű ábrázolását láthatjuk Oláh István itt közölt képén (címe: Örök világ) annyira ősi öröksége az emberiségnek, hogy hozzá viszonyítva gyakorlatilag értelmezhetetlen annak a kínai fotósnak a gesztusa, aki 2008 februárjában feketelistára került, miután sikerült megnyernie egy, a kínai tévé által támogatott sajtófotóversenyt. Természetvédők állították igen határozottan, hogy ominózus felvétele, amely a díjat hozta meg számára, s amely egy vasúti hídon átrobogó expresszt ábrázol, amint a híd alatt antilopcsorda szalad át, nem lehet más, mint hamisítvány, mert az expressz okozta ijesztő zajban az állatok nem viselkednének olyan nyugodtan, ahogy a képen látszik. A fotós, aki egy hírügynökségnek dolgozott, nemsokára be is vallotta, hogy hamisította - összedolgozta - a képet és azonnal beadta a lemondását. (Az ügyről részletesen itt olvashatsz.)

Szerencsére, nem csak ilyen történetekkel van kiköcvezve a fotográfussá válás göröngyös útja.

2009. április 19., vasárnap

Lisztinas

2003 tavaszán Kathlen Laraia McLaughlin két kiállítást (Bukarest, Kolozsvár) is megnyitott, Máramarosban készített mesés fotóiból.

Az amerikai fiatalasszony férjével együtt már évek óta járta Romániát, különös tekintettel a máramarosi vidékre, hogy megörökítse azt a hagyományos életformát, amelynek látványaiba valósággal beleszerelmesedett. Olyannyira, hogy ittléte alatt munkát is vállalt a vizuális művészetek kolozsvári egyetemén.

A korábbi, a bukaresti kiállítást magam is láttam, amelynek katalógusát megőrizve most képet kaphatunk arról, hogy milyen szemmel értelmezte sajátos világunkat egy más hagyományokon nevelkedett művész.

Mindenek előtt a tiszta, már-már bukolikus szépség, a tiszteletteljes komolyság és ünnepélyesség, a vidéki élet kategorikus szigora az, ami testet ölt tiszta, világos kontúrú, egyértelműen értelmezhető fotóin, amelyek mégis eléggé sejtelmesek ahhoz érezzük e zárt, rideg vidék legendás transzcendenciáját...

2009. április 18., szombat

Búvárszemmel

Csak keveseknek adatik meg, hogy dokumentumokkal igazolják, mit látnak nyitott szemmel a vizek mélyén. Még kevesebb búvárnak adatik meg, hogy saját fényképezőgéppel rögzíthesse a vízalatti látványt és történéseket.

Gabriel Dobrescunak, civilben a Kanadában élő vejemnek szerencséje volt ukrán barátjával, Dimitrij Makszimoviccsal, akinek van egy méregdrága vízhatlan kamerája. A két elválaszthatatlan jó barát együtt búvárkodik az e célra kijelölt kanadai tavakban, de óvatos duhajokként inkább az élményért és a látványért teszik - távol áll tőlük a fölösleges hősködés.

A mellékelt felvétel 2003 júliusában készült, s vejem így számolt be a kiruccanásról:

„Két remek merülésünk volt Dimitrijjel a St. Lawrence River mélyére, mintegy 3.30 órányira Torontótól. Mindkét esetben elsüllyedt hajóroncsokat vizsgáltunk meg, a Contesogát és a Rothesayt. Az első 1922-ben süllyedt el a fedélzeten keletkezett tűz miatt, a másik korábban, 1889-ben merült el, miután összeütközött egy kisebb vízi járművel. Mind a kettő meglehetősen sekély, 25-31 lábnyi víz alatt fekszik s a partról indulva is könnyen elérhetők. A második merülés előtt szóba elegyedtünk valami helyi búvárokkal, akik elmondták, hogyan lehet úgy elérni a roncsokig, hogy lehetőleg minél kevesebb levegőt fogyasszunk, ne fáradjunk és védve legyünk a felszínen jövő-menő járművektől. Azt is elmondták, hogy biztosan látunk majd egy ott élő, háromlábnyi hosszúságú halat (pike). Úgy is volt, le is fényképeztük. Valahányszor közeledtem feléje, hogy könnyebben lekapjam, könnyedén eltávolodott, majd egy körívet leírva szépen a hátam mögé került...”




2009. április 17., péntek

A postás

Az évtizedek óta megszűnt Új Élet képes folyóirat fotóriportereként élhette ki legszebb férfikorát Haragos Zoltán Marosvásárhelyen, ami azért volt számára jó, mert amúgy szenvedéllyel szerette és űzte a fényképészetet.

Legjobb képei - amelyek közül többet sikerült az Előre Naptár portfóliójaként összegyűjteni - annyira tisztán és megszerkesztve őrzik a huszadik század második felének romániai valóságát, képi berendezkedését, hogy még sokáig fotótanúi lesznek a kornak.

Akár az itt látható postás, aki egy várbeli - Segesváron, Medgyesen, Szebenben, Brassóban léteznek még ilyen sikátorok - utcán araszol fölfelé, viszi az aznapi híreket és üzeneteket, oly kicsi az őt körülburkoló és árnyékba borító fényben, mint egy bogár, de mégis központi figurája a felvételnek, hiszen rajta kívül nincs is élet az utcában, csak a házak állaga, a kapuk és bejáratok rendezettsége enged arra utalni, hogy van még kihez bekopogni a sikátor hosszán...

2009. április 16., csütörtök

Vad szépség

Makacs valóságkereső Kucsera Jenő, akit nem érdekel, hogy kényelmetlen vagy szépen hangzó igazságokat tár fel lencséjével: mindent lefotóz, ami érdekli őt.

Jó értelemben vett autodidakta, akit a fotón kívül érdekel az irodalom, a zene, a művészet általában, de a társadalmi élet és annak minden kivetülése. Ha úgy hozza a sors, jó riporter lehetett volna. Így a marosvásárhelyi fotóskör tagjaként, ma már nyugdíjállományban fotózik.

Munkásságában hangsúlyos helyet kapó aktjai izgalmasak, a természet és a környezet elválaszthatatlan részei. Nem csak kontrasztban, egyúttal összhangban is állnak a díszletként ható háttérrel. Elhisszük neki, hogy ez az elemeire bomló, roskadozó ház ilyen vad, kihívó szépséget szült, aki a maga során majd szintén a lepusztulás, a külső-belső megereszkedés állapotába jut, hiszen ez az élet rendje.

Minden ami szép, elpusztul. És minden pusztuló mögött felsejlik az új és új formába költöző szépség...

2009. április 15., szerda

Panoráma

Szász Adrián energetikai mérnök sokáig élt Bukarestben, s szabad ideje nagy részét hobbijának, a fotóművészetnek szentelte. Ott található a XX. század ötvenes-hatvanas éveinek klasszikus fotósai között, akik szinte kötelező módon vannak jelen minden jelentősebb országos vagy nemzetközi tárlaton.

Egy jó hangulatú otthoni látogatás után termékeny kapcsolat alakult ki Szász és az Előre között. Élet- és riportképei mellett különösen értékeltem útiképeit. Szerencsénkre-szerencséjére, volt alkalma beutazni a világ jó pár országát. Az itt látható isztambuli palota kapuja csak egyike ama számtalan fotós tanúságának, amivel kalandozásai nyomán az Előre archívumát gazdagon ellátta. Sosem a kép tárgya a különös, a sajátos, az eredeti felvételein, hanem a látásmód egyénisége. Szászt például nem az Eiffel-torony grandiózus felkiáltójele érdekli, hanem a békaperspektíva geometriája. New Yorkban nem a metróutazás életképeit örökíti meg, hanem egy agyonfirkált metrókocsit. Rodin szoborcsoportjából nem az egész érdekli, hanem hogy a művészet hogyan harmonizál a valódi női szépséggel.

Az isztambuli császári palota irreálisan díszes, patinás kertkapuja és kerítése, mely a hánykolódó tengerre nyílik, magában is műremek. Olyan fotó, amelyhez nem kíváénkozik még 100 féle, Isztambult ábrázoló részlet, variáns. Benne van egy makrovilág egész lényege...

2009. április 14., kedd

Emlékszel?

A múlt század végi, nagyváradi fotóiskola egyik markáns képviselője, Biró Károly nevéhez fűződik ez az igen hangulatos, őszinte kép, amely nem csak a pillanatot, hanem az előtte és utána lejátszódó eseményeket, gesztusokat is magába sűríti.

A felszabadult nevetés, a két ember közötti, kimondatlanul is összhangteremtő egyetértés és mindenek előtt a lepusztultságában is otthonos, kisszerű környezet egy leélt élet emlékvilágára tereli a figyelmet. Arra, amire emlékezni lehet és kell.

A szépre, a jóra - ami a lélekben kincsként megmarad. Biró Károly fotói az emberi tartás és nosztalgia forrásainak tövéről fakadnak.

2009. április 13., hétfő

Előd és utód

Elek apó szobrának tövében, Székelyudvarhelyen, a jeles székely elődről elnevezett tanítóképző egyik jeles ünnepén készült ez a szimbólum erejével ható felvétel.

Oláh István költő és újságíró, aki meglehetősen később, de annál nagyobb ambícióval vetette rá magát a fotózásra is, mindenek előtt a klasszikus technológia képviselője. Filmmel, előhívóval, nagyítógéppel tanulta meg a finom árnyalatok és hatások elérésének titkát, fotói - amelyekből bőven juttatott közlés végett kenyéradó lapja, a Romániai Magyar Szó számára is - egyben eseményrögzítő riportok, ugyanakkor poézisbe oltott jelképek, akár csak ez is: előd és utód egymásra rímelő gesztusával, arcjátékával, a kezükben tartott, papírra vetett Tanulsággal, a szobormerevséggel, az alá- és fölérendeltség méreteivel s közöttük az egymással kezet fogó, ám legyőzhetetlen idővel...

2009. április 12., vasárnap

Hőség

Găină Dorel a romániai-erdélyi fotográfia emblematikus, sok tekintetben úttörő figurája. Kolozsvári diákjai úgy nevezik egymás között, hogy "az öreg", mert hát a korban ő is benne van már, de bennem mindig fiatalként él tovább - igazából csak én öregedtem meg, emlékeimmel; akikre emlékezem, azok konzerváltak maradnak az idő által...

Dorel régi ismeretség, még a nyolcvanas évek elejéről, Nagyváradon barátkoztunk össze, szinte évente találkoztunk egyszer-kétszer, amikor csak tehettem, felugrottam otthoni műtermében. A fotós-grafikus-formatervező hármas termékenyen dolgozott benne, ez a fotókompozíciója is arról árulkodik, hogy minden megjelenítési forma csak eszköz a művész kezében, és nem fotó, nem rajz, nem alkotás létezik, hanem rajtuk keresztül az alkotó jelenik meg, a maga nyughatatlan egyéniségében.

Ezt üzeni ma nekem ez a Hőség címet viselő fotó. Örömmel rendeztem el archív galériámban Dorel nálam található, Előrés koromban szerzett kópiáit, s kíváncsi vagyok, mit produkál majd az "öreg" a csíkszentdomokosi fotótáborban, ahová Ádám Gyuláék szíves-örömest meghívták...

2009. április 11., szombat

Kopár ünnep

A napokban Ady András barátom e képét küldtem szanaszét, e-ismerőseimnek, barátaimnak és rokonaimnak, a közelgő húsvéti ünnepek fejében. Természetesen, a bal felső sarokba egy köszöntő szöveget bigyyesztettem, a bal alsóban pedig feltüntettem magát a szerzőt.

Aki 2006 nyarán követte el Horvátországban ezt a látszólag dísztelen, rajzában mélyen esztétikus kopár mementót. Archívumomban kutatva, sokszor megcsodáltam ezt a szűkszavú üzenetet, mely a világ mai hangulatához igazítva majdhogynem telitalálat ünnepeink ízére, fanyar meghittségére.

A sziklarésben megkapaszkodó gyomnövény napjaink marokra fogható reménységét sűríti magába. Vállalva az ünneprontást, üzenetet küldtem vele - illúzió helyett.

Ady horvátországi-magyarországi utazásáról készített képsor - ahonnan ezt kiemeltem - itt látható, a Káfé honlap képtárában.

2009. április 10., péntek

Viselet

Több mint negyedszázada készült ez a felvétel Siklódon. Az archívumban található bejegyzések szerint az azonosítója "Balázs Piroska öltöztetése, Siklód, 1982 * Fotó: Bálint Zsigmond * Előre Naptár 1985-Cseke archívum" és azt az állapotot rögzíti, amikor ünnepre készülőben székely viseletbe öltöztették a fiatal siklódi lányt, úgy, hogy abból a fotós jól látható, értelmezhető és sokat mondó néprajzi illusztrációt is nyerjen.

A hetvenen túli, marosvásárhelyi mérnökembernek, aki majd egész életét, napi munkájával párhuzamosan a fotó művelésében töltötte le, gazdagabbnál is gazdagabb életműve van, mindenek előtt néprajzi jellegű fotókból. A műfajt olyan következetességgel, hozzáértéssel és magas szinten műveli, hogy az utóbbi évtizedekben a tudományosság és a dokumentarizmus szinte magától párosul a művészi megjelenítés ihletett lendületével. Az Előrénél, később a Romániai Magyar Szónál dolgozva, majd nemrég legutóbbi, Lélekőrző falvaim (HMKK-könyvek, 2009) című albumánál bábáskodva, folyamatosan nyomon kísérhettem B.Zs. művészi kiforrását és az általa megörökített világ kiteljesedését. A hozzám eljutott és megőrzött kópiák - amelyekből látványos portfóliót láthatnak itt - híven őrzik tanúságának hitelét az elmúlt évrtizedek népéletéről.

2009. április 9., csütörtök

Domb mögül, domb mögé

A képnek szerzője az Ingázók címet adta, és ez tökéletesen fedi a valóságot: a látvány egy hajnali (alkonyi) vonulás az eldugott vidéki állomástól a domb mögött fészkelő faluba.

Valahol Erdélyben. lehet a Kalotaszegen, de akár Dés és Beszterce környékén is. Mindenütt, ahol a hajdani aranykor (de mindenek előtt: a szükség) arra kényszerített, hogy hangyaként cipeljék a sorsukat domb mögül, domb mögé. Mindig el, és mindig vissza.

Feleki Károly abban a korban, a hetvenes-nyolcvanas években vált igazi fotóssá. Aranykorbeli helyzetképeiből - az Ifjúmunkás és az Előre archívumából - sikerült egy csokrot megőrizni .

Az egyszerű, őszinte gesztusok fekete-fehérben megörökített mélysége az, ami dokumentummá avatják ezeket az életképeket. Örömmel hallom, hogy Károly részt kíván venni az április végi, csíkszentdomokosi HMKK-fotótábor munkájában. Immár a fotográfia egyik erdélyi professzoraként...