Játékos nagyüzem

Figyeljük meg az alig látszó, mégis hangsúlyos hátteret: a homályba boruló ipari tájat, ahol lélek se mozdul.

A lelket a láncokon repdeső gyermekek jelentik: csupa vas, csupa ipari jellegű hinta-palintán szállnak, ellenőrzött lengéssel és nyikorgással. Olyanok, mint az álmaik: lendületük a magasba röpítené őket, de csak oda és vissza írnak le nem egészen egy fél körívet, s imbolyog körülöttük a vigasztalan környezet.

Ezek voltak az elmúlt évtizedek gyermekkori kilátásai. Így ábrázolta a riporter - Haragos Zoltán - , a valósághoz hűen, semmit sem édesítve rajta a gyermekvilág gondtalanságát. Az akkori illusztráció tulajdonképpen leleplezés, de ezt csak ma tudjuk belátni, amikor kinyíltak tapasztalásunk kapui, megszaporodtak viszonyításunk támpontjai és mindent, ami hajdan csillogott és tartósnak bizonyult, megette a rozsda és bizony, a fene is...

A postás

Az évtizedek óta megszűnt Új Élet képes folyóirat fotóriportereként élhette ki legszebb férfikorát Haragos Zoltán Marosvásárhelyen, ami azért volt számára jó, mert amúgy szenvedéllyel szerette és űzte a fényképészetet.

Legjobb képei - amelyek közül többet sikerült az Előre Naptár portfóliójaként összegyűjteni - annyira tisztán és megszerkesztve őrzik a huszadik század második felének romániai valóságát, képi berendezkedését, hogy még sokáig fotótanúi lesznek a kornak.

Akár az itt látható postás, aki egy várbeli - Segesváron, Medgyesen, Szebenben, Brassóban léteznek még ilyen sikátorok - utcán araszol fölfelé, viszi az aznapi híreket és üzeneteket, oly kicsi az őt körülburkoló és árnyékba borító fényben, mint egy bogár, de mégis központi figurája a felvételnek, hiszen rajta kívül nincs is élet az utcában, csak a házak állaga, a kapuk és bejáratok rendezettsége enged arra utalni, hogy van még kihez bekopogni a sikátor hosszán...