Homoródalmási képmutogatás (2)

Miklós Csongor fiatal, helyét kereső, hangját s erejét próbálgató fotós. Néhány napot töltött a HMKK homoródalmási (24.) táborában, s mindenek előtt riporteri vénáját sikerült keményen próbára tennie. Blogjában (Objekt-Ív) már a második történetet meséli el mindabból, amit a homoródalmási mindennapokból megörökített. Mer és tud képben fogalmazni, de még sokat remél a szavaktól is; majd el kell döntenie a kettő vegyítésének optimális arányát.


E helyen inkább csak felvillantok néhány képet, nézelődni, Csongor munkáit alaposabban megítélni látogassanak el az Objekt-Ív-re. Technikailag jeles teljesítmény az a körpanoráma, amit a homoródalmási templom belsejéről készített - ha "belépünk", otthon érezhetjük magunkat a kicsiny, de kitartó gyülekezet kellős közepén...

A körpanoráma megtekintéséhez kattintson itt!

Nosztalgia

Január 3-ai bejegyzésemben a kitűnő magyar hegymászó, Erőss Zsolt hegyi balesetéről írtam, amikor is a Magas-Tátrában egy ostoba, de kegyetlen lavina áldozata lett. Felgyógyulása közben kiderült: amennyiben feláldozza egyik lábát, könnyebben felépül és talán még rehabilitálódik annyira, hogy ne kelljen örökre búcsút mondania a hegynek.


Azóta több mint tíz hónap telt el. Erőss Zsolt, bölcs döntésével - beleegyezett egyik lába csonkolásába - megrövidítette lábadozását, négy hónapi kórházi kezelés után, lábprotézissel visszatért az alpinizmushoz, sőt, az idén ősszel Himalája-expedíción is részt vett, a Cso-Ojuban, amely a világ hatodik legmagasabb csúcsa. Nem sikerült ugyan a csúcstámadásuk, de a rehabilitáció szép eredményekkel járt. Érdekes módon, nem a felfelé menetellel volt baja, hanem az ereszkedéssel. Szerinte a havon még csak ment valahogy, de a törmelékköveken a kínok kínját állta ki.


Fotógalériájában találtam egy képet, amely a pihenő, műlábas Zsoltot ábrázolja, magába szálló pózban. Vágyakozó tekintete, mely a számunkra láthatatlan, de a hegymászó által erőteljesen célba véve, s amelyben annyi fájdalmas lemondás van, annyira beszédes, hogy a fotó kiemelkedik a megszokott emlékképek közül. Szerzője - a képadatok alapján Rauris Zsuzsa - remek ráérzéssel rögzítette azt a pillanatot, amelyben Erőss Zsolt szenvedése és önuralma egyetlen gesztusban találkozik és ötvöződik: amatőrképnek indult felvétele riport a javából!

Impresszió

Ez a kép maga a zene és a mozgás. Olyasmi, ami nem materiális, ám mégis elszakí-

thatatlan a vizuali-

tástól.

Ádám Gyula hosszú évek óta fotózza - hivatásszerűen - a Csíkszeredai Régizene Fesztivál eseményeit. Több ezerre rúgó archívumából akár össze is lehetne állítani az 1980-ban indított rendezvény utolsó évtizedének eseményalbumát. Most csak egyetlen képet ragadok ki belőlük, amely egy 2007-es operaelőadáson készült (Henry Purcell: The Fairy Queen). A középkori művet Mary Collins neves brit táncoktató alkalmazta táncjátékká, s a barokk dallamok így nem a dalban, hanem a mozgásművészet alakzataiban váltak érzékelhetővé.

Variánsok

Tegnap levelet kaptam Veres Nándor fotográfustól, aki két fotója kíséretében az alábbi kérdést tette föl nekem:

"Szeretném véleményedet kérni, hogy melyik a jobb stb."

Én ezt úgy értelmeztem, hogy rövid képelemzés alapján szolgáltassak számára támpontot ismeretlen céllal, alkotói dilemmája feloldásában. Erőmhöz mérten válaszoltam neki, majd ma reggel, újraolvasva válaszom, úgy éreztem, a Fotótanúban is helye van levelemnek. Tehát:

"Kissé nehéz a feladvány, de igyekszem megfelelni.

Kérdésed kategorikust választ igényel, amit a végén megadok, de előtte jelezném, hogy a két képnek kétféle, egymástól jól szétválasztható, önálló üzenete van. Emellett viszont felfoghatók úgy is, mint egy folyamatnak a két lelkiállapota.

A kép elemeinek összevetéséből úgy tippelem (a levágott állat feldolgozottsága alapján, de akár a generált sorszámot is tekinthetném), hogy a baloldali kép egy korábbi mozzanatot rögzít, amikor a kislány még féligmeddig hivatalosan néz veled szembe, de ez akár a háta mögötti látvány elidegenítő hatásával is magyarázható. A jobboldalin viszont túl van minden idegenkedésen, az állat feldolgozása is már a "tisztább" műveleteknél tart, már mosolyog, ruhájára se ügyel már akkora körülményességgel.

Ha együtt értelmezed a kettőt, nagyon jól passzolnak. De ha csak egyet lehet választani, akkor a baloldali fejezi ki azt a szorongást és hangulatot, ami a marha levágásával jár. Pontosabban: a lényegesebb mondanivaló azon sűrűsödik össze."

El lehet dönteni, mennyiben sikerült közelebb kerülni értelmezésemmel a riportképek velejéhez...

Tárlatvezetés

A Csíki Székely Múzeum újabb megakiállítással rukkolt elő: a 19. század nagy magyar festőinek munkáiból mutatott be 62 alkotást, anyaországi galériák és múzeumok segítségével. Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Paál László, Mednyánszky László, Barabás Miklós, Székely Bertalan, Benczúr Gyula és a többiek alkotásai eleven művészettörténeti leckévé állnak össze júliusig a kiállítóteremben. A tárlatot avató első bejáráson dr. Bakó Zsuzsanna kurátor volt a hivatalos vezető,s a hallgatósággal megosztotta mindazt a tudást, amit különben a tárlat megrendezésében személyesen is belefektetett.

(Olyan ez, mintha a Fennvaló magyarázná el az érdeklődőknek a teremtés bonyolult műveletét és jelentőségét...)

Fotósok egész hada rögzítette ezeket a bordó pillanatokat: a történelmi Munkácsy-tárlat óta besötétített kiállítótermek így egyfajta titkos budoár képzetét keltik, amelyben jól érvényesülnek a művészi jelzések. formák, színek. Ádám Gyula fotóriportjában észrevehető volt, hogy a tárlatvezető magyarázatára még a (lenti) plen air-festmény anyaszült meztelen modellje is kíváncsian felkapta a fejét: úgy figyeli az okfejtést, hogy tulajdonképpen mit keres ő ezen a csíkszeredai várfalon?...

Lovagkereszt

Tegnapi eseményről készült Ádám Gyula fotója - egy olyan történésről, aminek tulajdonképpen április 14-én, de még inkább március 15-e előestéjén kellett volna bekövetkeznie, s nem is Csíkszeredában, ahogy az megtörtént, hanem Kolozsváron (ahol nem történt meg).

Történt, hogy a székelyföldi festészet egyik meghatározó, még ha olykor vitatott is, alakja, Márton Árpád festőművész, aki egész sor művészpalántát nevelt a csíkszeredai iskolákban és befutott művész lett mind idehaza, mind az anyaországban, az idén életének 70. évét tölti. A magyar állam ezért úgy gondolta, hogy megérett a helyzet, hogy kitüntetéssel tisztelje meg munkásságát. A március 15-iki általános kitüntetés-hullámmal együtt tehát az ő neve is felkerült a listára, s megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét , amit a művész tisztelettel el is fogadott, kérve a szervezőket, hogy ne kelljen az átvételéhez Kolozsvárra utaznia, hanem tegyék lehetővé, hogy Csíkszereda lakói előtt, nyilvánosan kapja meg a lovagkeresztet.

Kérése meghallgatásra talált, s ki is tűzték a március 14-i időpontot, amikor is Magyarország csíkszeredai konzuljára hárult volna a feladat, hogy ünnepség keretében átadja a kitüntetést. Csakhogy a főkonzult történetesen megműtötték Budapesten, mire az átadási ünnepséget pár nappal elhalasztották. Csakhogy a lábadozó dr. Szabó Béla az európai légtérlezárás miatt nem tudott idejében megérkezni az elhalasztott ünnepségre, a bukaresti nagykövet, Füzes Oszkár nyújtotta át.

Az ünnepség tehát megvolt, kellő ünnepélyességgel, zsúfolt díszteremmel a helyi polgármesteri hivatal patinás épületében, volt laudáció, zenekari közjáték, néhány beszéd, sok taps, átadás, s a riportképen az életén elmerengő, töprengő portréját kapjuk, sajátos körítésben: zászlók között, előtérben a munkálkodó zenekari taggal, mögötte, alig észrevehetően, a pálmalevelek közé húzódva a nagykövet kukucskál. Életes kép ez, csupa protokollal, és mégis protokoll nélkül, mert nem csak azt ábrázolja, amit kell, hanem azt is ami van - és a művész portréján talán az is rajta van, egy visszfény erejéig legalább, ami lesz...

(Itt most egy utalás lenne a Káfé portál Márton Árpád galériájába, hogy a kitüntetett munkásságából is ízelítőt nyújtsak, ámde mert a portált pár napja szétverték a hackerek és működését beszüntette, rekonstruálnom kellett a 70 éves művész tiszteletére készített portfóliót; felhasználtam az alkalmat és egyúttal kiegészítettem az anyagot.)

Ételszentelés

Ádám Gyula folytatta, amit a Gyimesekben elkezdett - Húsvétunk helyi szokásairól készített látleletet. Megajándé-

kozott a tűzszente-

léskor szombaton, április 3-án este készített felvételeivel, amelyeket mindjárt a másnapi, húsvét vasárnapi csíkszeredai ételszentelés látványos riportja követett.

Nehezen tudtam dönteni, mit részesítsek előnyben; leginkább az a fotó markolt a szívembe, amelyen az étek megáldása után a korai reggeli várakozók gondolataikba mélyedve, ki-ki a maga magányába burkolózva, szétszélednek a plakátcafatokkal rikító, téglapiros tűzfal árnyékában. Kezükben az ünnepi kosár úgy fityeg, húzza a kart lefelé, mintha ki tudja, milyen súlyokat cipelnének hazafelé... De igazságtalan lettem volna, ha csak ezt láttatom ama húsvéti rítusból. Mert a várakozás, az ételszentelés pillanatán túl a dimenziójának a felmutatása hozzásegít ahhoz, hogy egyúttal a még élő, ki nem aludt remény intenzitását is érzékelhessük. A csíkszeredai "tapstérre" összegyűlt emberek, mindenfajta korhatár nélkül, bíznak abban, hogy a szentelés nyomán, legalább újabb húsvétig, úgy-ahogy majd rendben megy a sorsuk. A szokásnak láthatóan mindenki eleget tesz: az is, aki az áldást közvetíti, s az is, aki elfogadja és a bemutatott étkekkel együtt hazaviszi...

De ami e riportnál is fontosabb: Ádám Gyula végre, talán éppen a húsvétra való tekintettel, megindította személyes fotóblogját, ahová rendre felpakolja majd régi és új felvételeinek legjavát, mindazt, amivel a fotóművészete iránt érdeklődőknek kedveskedni akar. Látogassanak el gyakrabban ide - új és új meglepetésekben lesz majd részük.

Bámulás

Amikor Székely Sándor (Romániai Magyar Szó) riportútra utazott Budapestre - emlékezetem szerint 1994-ben történt a dolog -, akkor meg voltam győződve róla, hogy üres kézzel tér haza. Mindegyre az járt az eszébe, hogy a magyar fővárosból az akkor ott könnyebben és olcsóbban beszerezhető technikával tér meg. Mint minden szenvedélyes és anyagilag nem túl biztos lábon álló fotós, örökké álmodozott, kombinált, kereste a jó alkalmakat és reménykedett... Hogy egyszer valami csoda folytán szuper felszerelés üti a markát és akkor minden addigi gondja elszáll...

A szerencse akként mosolygott rá, hogy 1993 júniusában Fidesz-delegáció élén Orbán Viktor, akkor még kölykösen fiatal ifipárt-elnökBukarestbe is ellátogatott, s az RMSZ-től akkor egy fotóriportert kértek, aki az egész látogatás alatt végigfényképezi az eseményeket. Bukaresti fotóriporterünk csak egy volt, így hát Sanyit delegáltuk, aki becsületesen végigbumlizta a meglehetősen fárasztó protokollt és a végén jókora fényképpaksamétát nyomott a búcsúzkodó Fidesz-elnök kezébe. Orbán megköszönte és arra kérte, hogy majd üzenje meg, mibe kerül neki ez az egész.

Egy évig tökölődött Sándor, hogy felbecsülje, mivel is járna jobban, ha a számla kiegyenlítésére kerülne a sor. Végül közös megegyezésre azt ötöltük ki, hogy a fotók fejében a Fidesz elnöke elrendezhetné, hogy fotósunk legalább egy hónapi riportúton Magyarországon tartózkodhasson. Egyik magyarországi utamon kapcsolatba léptem az illetékesekkel, sikerült nyélbe ütni az üzletet s 1994 nyarán Sándor kiutazhatott az anyaországba.

Nagyrészt Pesten tartózkodott, s természetesen fotókkal tért meg - a technika beszerzését megint későbbre, "jobb időkre" halasztotta. Néhány akkori felvételét galériába helyezve megállapíthatjuk, hogy a riporter szabályosan rácsodálkozott a budapesti életmód akkori nyitottságára. Az itt látható, Bámulás címet viselő fotója nem is a látványt, hanem a látványba feledkezett embert - nevezetesen két törékeny japán turistalányt, illetve a háttérben néhány fiatalt - örökített meg. Az utcán kóborló fotós felfedezte magának az európai nagyvárost, az idegenforgalomtól és szabadtéri látványosságoktól nyüzsgő Budapestet, a köztereket megtöltő, sajátosan szórakozó fiatalokat, egyszóval mindazt, ami a rendszerváltás utáni Magyarország felfelé ívelő pezsgésében irigylésre méltó volt. Ezek a látvány-dokumentumok ma már a múlt időt őrzik - a ma kiutazó fotósok már egészen más témák után néznek a magyar metropoliszban. Vége a derűs.ártatlan bámulásnak...

Parádé

Év vége jön a bostoni Big Picture házatáján is. A remek szerkesztői érzékkel kezelt portál a jelentős világesemények egész ármádiáját gyűjtötte egybe egész évben, s most a legbeszédesebb képekből tallóz, méghozzá három részben. A képek javarésze igen jó minőségű, látványos, profi riport. Nézegetésük kissé a túlzsúfolt svédasztalra emlékeztet, amikor a szemünk mindent kívánna az asztalról, de egy idő után beleközömbösödünk az ízekbe, az élményekbe. Szerencsére, a képek alatt szereplő tömör információk kihúznak a csávából - egy-egy kép szabályosan felér egy dokumentumfilmmel is, a maga tömörségében elbeszélve.

Az első sorozatból többszöri lapozgatás után a Tiananmen téri tengerészgyalogosok díszmenet oszlopa ragadott meg, amikor 2009. október elsején Pekingben megünnepelték a népi kína megalakulásának 60. évfordulóját. Az egyenruhák makulátlan tisztasága, a mozdulatok finom gráciája, az arcok ártatlannak tűnő elszántsága mind olyan jegyek, amik szöges ellentétben állnak mindazzal, amit e nevezetes tér jelent a világ közvéleménye számára. Ott, ahol annyi ártatlan vér folyt, csak azért, mert annyi történelmi meghunyászkodás és megalázkodás után egy csoport fiatal szembe mert menni a fősodorral, s a példa statuálással a rendszer a kínai méretekben mindent elsöprő földindulást próbálta megállítani, ez a kontraszt bár nem meggyőző, jelentéses. Egy nép életerejéről ad bizonylatot, minden erőszak és társadalmi igazságtalanság dacára...

Sztriptíz

Az 1989 utáni rendszerváltozás szülötte ez a kép. Úgy is nevezhetnénk, hogy "szabad sztriptíz". Mert azokban az első, kábán mámoros napokban, amikor mindenki nagyon szeretett vagy nagyon gyűlölt mindenkit, a legtöbb dologhoz odabiggyesztették a "szabad" jelzőt, ami mintegy útlevél volt ahhoz, hogy létjogosultságát senki meg ne kérdőjelezze.

Az egyik bukaresti bárban, a kilencvenes évek elején megtört a jég: a tulajdonos meghívta a média krémjét, hogy vegyenek részt az első nyilvános sztriptíz műsor bemutatóján. Addig ugyanis, ha volt is hasonló reprezentáció, az szigorúan zártkörű vagy éppen illegális volt. A Romániai Magyar szó is meghívót kapott az eseményre, el is küldtük egyetlen bukaresti fotóriporterünket, a blogból már ismert Székely Sándort, hogy helytálljon.

Emlékszem, Sanyi mennyit készült erre a premierre! Izgult, hogy nem lesz elég a filmje, aggódott a fényviszonyok miatt is: tartott a túlságosan sűrű homálytól vagy a reflektoros túlvilágítástól. Terepszemlét tartott a lokálban, hogy lássa, merre vannak a pódiumhoz közel eső jó fotós pozíciók. Végül kiábrándultan tért meg a kalandból, mert képtelen volt kíváncsi nézőként végigszemlélni az attrakciót, ha azt akarta, hogy képriport is szülessen kukkolásából. Érdekes módon szinte valamennyi képén - akár az itt láthatón is - fontosabbak számára a vetkőző nő személyére összpontosított személyek reakciója, mint a sztriptíz maga. Képéről kiválóan leolvasható a szokatlan, elsődleges élménynek megannyi árnyalata, intenzitása és vállfaja. Az egyesek arcára kiülő tehetetlen bambaság, másokén a kaján, olykor a kéjenc érdeklődés vagy éppen a nagyvonalú mosoly egy olyan férfitársadalom metszetét adják gyorsfénykép formájában, aki a saját primér ösztönein kívül nem igazán ismer se istent, se királyt...

Három stáció

Negyven év - sok vagy kevés? Úgy tapasztalom, hogy mind emberi, mind intézményi viszonylatban sokat jelent a közel fél évszázadnyi távlat.

A bukaresti tévé magyar adásának négy évtizedes jubileuma lám, három főszerkesztőt ültetett egymás mellé Csíkszeredában, az ünnepi találkozón a nézőközönséggel. A székely város polgármesteri hivatala felvállalta a találkozó megszervezését a helyi színház termében, a televízió stábja pedig rögzítette az ünnepi műsort, amit át- meg átszőttek az emlékező beszélgetések, ismertetők, gondolatok.

Bodor Pál (jobboldalt), Boros Zoltán (középen) és a mai főszerkesztő, Kacsó Sándor érdekes triót alkotnak Ádám Gyula fotóján. Amíg az első, az alapító főszerkesztő arcán inkább az emlékek bája és pozitív töltete rajzol derűs mosolyt, a néhány éve nyugdíjba vonult Boros a kétkedés és az elemző kritika összevont szemöldökű képviselője. A legfiatalabb, a mai alkotói gondokba belefogyott, feszült - mert a permanens munka által fegyelmezett, konnektorba dugott - Kacsó érezhetően szeretné átvenni elődei lezserségét és nagyvonalúságát.

A magyar adás jó kezdet volt és érvágás a totalitárius, homogén társadalmi eszmény hatvanas-hetvenes évekbeli gőgjén. Az évek teltével egyre jobban kitetszett, hogy mennyire veszélyes, szubverzív egy rendszer részére egy ilyen különutas, nehezen ellenőrizhető intézményt támogatva fenntartani. Ezt a feladatát az adás kinőtte. Maradt a keret, mely egy esély a sok közül - médiafórumhoz juttatni Romániában a magyar szót, a magyar kultúrát, meglehetősen erőteljes versenyhelyzetben. Erről szólt igazából a találkozó, s e ráhangoltság három stációját jelzi a trió mindegyik tagja.

Plugor-tárlat

Nem remekmű, nem is héthatárra szóló esemény - egyszerű "mezei" történés lenyomata ez a hivatalos, panoramikuson megoldott, klasszikus papírfotó, amely 1972-ben készült, december 3-án Csíkszeredában, a ma sokak által színháznak ismert kultúrpalotában. A "régiben". (Mert az új az a szakszervezeteké - az övék volt és az ma is...)

A kiállító Plugor Sándor ma már klasszikusnak számít, hiszen bár csak 69 éves lenne, akár csak a mellette álló, világos öltönyös alak, a csíkszeredai Márton Árpád, a tárlat megnyitója, de 1999-ben, több mint tíz éve eltávozott az élők sorából.

A fotó készítője, az egykori Előre egykori fotóriportere, Evellei László a fotó hátára iskolás betűkkel - mint mindig - hűségesen felrótta a látványhoz kapcsolódó információkat, aminek alapján a hírszerkesztőnek nem is kellett jelen lennie az eseményen, vígan megfogalmazhatta a sajtóhírt (egyesek még kisriportot is rittyentettek ennyi konkrétum birtokában. Hja, ha szükséges, az újságírói fantázia sem ismer határokat!)

A fotó hátán tehát ez áll: " A csíkszeredai kultúrpalotában december 3-án nyílt meg Plugor Sándor képzőművészeti kiállítása. A művész, 6 olaj, 3 tempera (festményt), 17 grafikát és egy 14 metszetből álló sorozatot mutatott be. A metszetek Illés Gyula Apám emlékére c. verseit illusztrálják. Krizsovánszky Szidónia és Nemes Levente, a sztgy-i Állami Magyar Színház művészei Illyés Gyula verseket szavaltak. Képünkön számos látogató jelent meg a kiállítás megnyitóján."

A kiállítóterem, ahol a szemben álló főszereplőket valósággal elvakítják a filmesek reflektorai, s így a fotóriport fényviszonyai is megsínylik, ma már nem létezik; egész más célokra használják. A helybeli színház kistermét rendezték be itt, ahol stúdióelőadásokat mutatnak be, illetve időszakosan kisebb rendezvényeket látnak vendégül. Az Előrének készített riportfotó híven őrzi azt a hangulatot, amikor itt még nagyszabású, nagy lélegzetű tárlatokat lehetett látni.

Változó idők...

Lámák közt

Ez a két fotó az ezerkilenc-

százhuszas években készült, a pontos dátumot nem jelzik sehol, a könyv, amelyben napvilágot láttak sem visel megjelenésére utaló jelzést. Egy biztos: Mongóliában fotózta őket Geleta József, egykori első világháborús hadifogoly, aki Szibériába került, majd részt vett az orosz polgárháborúban, végül keresztül-kasul utazta az ázsiai országokat, több éven át Mongóliában élt, a helyi nemzetgazdasági minisztérium elektrotechnikai előadójaként tevékenykedett, amikor is megtervezte, Ulánbátor villamosítását és a város hőerőművét. Geleta tervei alapján készült el az első mongol nemzeti színház épülete, melyet a későbbiekben sokáig a cirkusz épületeként használtak. Ő tervezte a mongol parlament épületét és még számos középületet. Kinevezték az urgai egyetem előadójává is.

Végül hazatért, vásárolt egy kis birtokot, s letelepedése után gazdálkodásba kezdett. Eközben papírra vetett, illetve elmondott élményeit Forbáth László gyúrta könyvvé, s a Franklin Társulat kiadásában meg is jelent A megújhodott Mongólia címmel. A könyv azóta is forrásértékű, rengeteg hiteles megállapítást tartalmaz a kevéssé ismert ázsiai országban élők életformájáról, hit- és szokásvilágáról. Egy olyan ember képi és fogalmi élményeiből kapunk szintézist, aki "mindenhova eljuthatott, mindent láthatott, sőt fényképfelvételeket is készíthetett olyan dolgokról, olyan helyekről, amelyeket eddig idegen ember még csak nem is nézhetett meg Mongóliában."

Ilyen sajátos élménynek bizonyult a sajátos mongóliai lámaünnep, amelynek illusztrálására e két remek portréfotót választottam ki a könyvből, néhány színes leírással együtt.

"...Harsog a zenekar, az álarcos lámák egy pillanatra se pihennek, ugrálva, táncolva hajlonganak. A szőnyegek előtt azután megáll a csapat és kiválik közülük két álarcos. A hosszúszakállú öreg, szarvakkal a fején és egy fekete, ördögöt ábrázoló álarcos. Az öreg szédületes iramban kapkodja lábait, szaladgál, bukfencezik. Az ördögképű mindenütt utána, forgolódik körülötte, feléje kapkod ; úgy tesz, mintha el akarná fogni az öreget. Már percek óta folyik ez a furcsa tréfás játék, amikor

az öreg egyszerre csak visszarohan a kiterített szőnyeg felé és le akar ülni. Az ördögképű se rest, utána veti magát és egy ügyes mozdulattal kirántja alóla a szőnyeget. Harsány nevetésben tör ki a közönség, az öreg az álarcát vakarja, a szakállát húzogatja : nyilván nagyon dühös. Nekirohan az ördögképűnek, de az elugrik előle. Közben a lámagyerekek újra leterítették a szőnyeget és ismét

kezdődik a tréfa. A nép ujjong, viharzik, tapsol. Végül is az öreg az ügyesebb : egy hirtelen lendülettel sikerül elhelyezkednie a szőnyegen. Diadalmasan néz körül, a nép pedig ünnepli, ujjong, kiabál.

Ilyen játékokkal szórakoznak a lámák és szórakoztatják a népet a Cám ünnepén. Közben-közben táncszámok következnek, a kürtök, klarinétok, cintányérok fültépő, az európai számára érthetetlen muzsikája mellett szemkápráztató gyorsasággal lejtenek a láma-táncosok, könnyedén, a nehéz álarcok alatt és a bő öltönyökben."

Az egész könyv elevenen átélt tapasztalatok gazdag tárháza, fotó és szöveg természetes illeszkedésével.

Angyalos

Csak úgy hemzseg a net - meg a világon mindenfelé az egyéni fotógyűjtemények - a csíkszeredai "angyalos" (tképpen: millenniumi) templomról készült felvételektől. Aki csak ellátogat a Hargita alá, Csíkszeredába, nem ússza meg, hogy el ne vigyék/kalauzolják (vagy el ne vezesse a jósorsa) a Makovecz Imre által (ingyen) tervezett, jurtaszerű templomhoz, amelynek tetején rézangyalok tánclos kara villog-csillog a rájuk vetülő reggeli, déli vagy alkonyi napfényben.

Mindig másként gyúl ki ez a visszfény, s ez a tény valahogy misztikus borzongást vált ki azokból, akik szeretik elnézni a templomot az üvegkupolán át őrző angyalokat.

Daczó Dénes felvételei még akkor készültek, s azért állnak nálam akkora becsben, amikor a templom még csak épült, amikor sokan még kételkedtek abban, hogy egyáltalán befejezhető egy ekkora vállalkozás. Ráadásul az anyaország akkori kormányzata egy fityinget sem adott a templomszűkében lévő székely megyeközpont égető vallási hitigényére. (Míg az ortodox szellemiségű román hatalom jelentős összeget utalt ki a megvalósításhoz...)

A templom alapkövét 2001. augusztus 4-én helyezték el, s 2003. október 18-án szentelték fel. A Romániai Magyar Szó akkori helyi tudósítója következetesen végigkísérte az építkezést, a terv ismertetésétől a felszentelésig s az akkor készült fotói jól dokumentálják a hagyományos katolikus építészettel szembemenő terv fokozatos megvalósulását.

A fenti képek azon a télen készültek, amikor az angyalokat óriásdaruval a helyükre emelték, amikor tulajdonképpen megteremtődött a hely misztikumának tárgyi vonzereje, ami egyedivé teszi jelenleg az egész világon.

Talán ezért van az, hogy valahányszor turistacsoport érkezik Csíkszeredába, gépkocsin vagy vasúton - alkalomban pedig nincsen hiány, hiszen a csíksomlyói pünkösdi zarándoklat százezreket vonz minden évben a városba -, a vendégek szinte kötelességszerűen tiszteletüket teszik az angyalos templomnál. Kattognak a masinák, peregnek a kamerák, készülnek az emlékfotók, csoportképek, fotóriportok, művészi felvételek, hihetetlen mennyiségben megsokszorozza magát a műépítész és a tervet megvalósító tanítványai rendhagyó szelleme.

Nekem mégis ezek az építkezési fotók a kedvenceim: rajtuk érzem igazán, hogy felserkenni készül valami. Minden egyéb a megállapodottság inflációjáról beszél...

Márványhölgy

Ez a szobor egy bukaresti épület előtt áll, a híres-nevezetes Calea Victoriei-en. A fotó születésének időpontja az ezredforduló, eredetileg riportnak indult, de aztán zsánerkép lett belőle, s ma már talán a konkrétum se fontos, amihez az emlékezetet kapcsolja.

Egyezzünk meg abban, hogy - szép. És azáltal lett azzá, hogy a fotóriporter, Székely Sándor kiemelte a számunkra a köznapi látványból, a bukaresti főútvonal zsúfoltságából.

Ez az a ritka pillanat, amikor a szobrok életre kelnek és szinte kívánatosakká válnak. Nincs az az élő modell, aki e Vénusz helyett odaállhatna, hogy eljátssza a szűziességében is kitárulkozó női csáberőt. Ehhez az élet túl harsány, a valóság múló és omlatag, a perc hitvány és romló.

Csak a kő, csak a márvány kitartása, büszke feszülése és alig észrevehető porladása az, ami méltóságot ad az elevenség látszatának.

Erről beszél nekem ma ez a kép, amiben a takarékos és a diszkrét színkezelést külön is becsülöm.

Marha a fedélzeten

A tengeri marhaszállításnak egy dokumentumával találkoztam a minap a világhálón, egy blogban, miközben a National Geographic egy neves fotósa, Wilhelm Tobien után nyomoztam.

Azt akartam kideríteni, mi szél sodorta Romániába, ugyanis a NG egyik 1934-es számában 15 színes felvételből álló romániai fotót tett közzé, az akkori viszonyok között meglehetősen hibátlan technikával. (Az anyagot Pusztai Péter barátom küldte el számomra, aki látván érdeklődésemet a hasonló témák iránt, készségesen a kezem alá játszott. De erről m ajd később.)

Részletesebb nyomok helyett ezt a fotót találtam, ami ugyancsak 1934-ben készült, amikor is a marhaszállítás Lisszabonból Limáig óceánjáró teherjáratokkal történt, s az egyik legnagyobb gond mindig a behajózás volt. A vastag hevederekben lógó, lomha testű állatok, bármennyire is közmondásosan nyugodtak, valósággal pánikba estek, amikor a hánykolódó hullámok fölötti mélységet megérezték. Komikus jelenetek egész sorát lehetett ilyenkor látni a dokkokban, amikor is mindenki szórakozott, csak az állatok és a behajózást irányítók nem.

Mikor mindennek vége volt, következett a másik nemulass: a tengeri út átvészelése, az állatok életben tartása. Bizony, az átszállítás rendszerint veszteségekkel járt. Egyáltalán, az emberek tengeri szállítása sem volt probléma mentes azokban az időkben. Hát akkor a marháké...

Tornádó

Ültünk a nappaliban, az egész család: nagyszólők, gyerekek, unokák és néztük az este hétkor koromsötétbe váltó, a világot bakacsinba vonó eget.

Vártuk a vihart Torontó északi kerületében, North Yorkban. Napok óta jósolgatták az időjárásjelentések összeállítói, hogy Szent Istvánkor kósza viharok törnek e tájra, roppant elektromos kisülésekkel és todnádó veszéllyel, s jöttek is a hirek: hol itt tűnt fel a pusztitó óriástölcsér, hol ott tekergette a derekát a láthatáron, s mindig akadt egy-két áldozata, akik jól tudták: ha támad a vihar, ajánlatos lemenni a ház pincéjébe, ahol a túlélés esélyei nagyobbak. És mire elcsitult a tánc és az illető kimerészkedett a napfényre, láthatta: szabad ég van a feje felett, a ház a távozó tornádóval együtt tovaszaladt...

Eleddig inkább az Egyesült Államokból érkeztek ilyen rémisztő hirek, most már a kanadai fotósok is közvetlenül hozzájuthatnak a témához: néhány éve a tornádók kiterjesztették a vadászterületüket.

A szentistváni tornádó jóslata végül is bevált: North Yorktól némileg északra, a torontói nemzetközi repülőtér szomszédságában, Vaughan területén és környékén csapott le, jelentősebb áldozatok nélkül (ha a több mint 70 tönkretett házat nem tekintjük annak), s mi maradtunk a dézsából ömlő esővel, a zengzetes és látványos égiháborúval és a vihar elmúltával egyidőben az internetre fölkerült gazdag fotó- és videótanúsággal, elvégre a kanadai portál riporterei tudták, mi a dolguk: minden áron ott lenni a pörgő események közepén.

Bajusz 3

A bajusz témának, úgy látom keletje van, mert a minap Ádám Gyula lelkesen irta, hogy látta a blogban a korábbi bajuszos közléseket (május 13, augusztus 6.), s újabb bajusz-rekordokról küldhet tanúságot. Birtokában van ugyanis a 66 éves Zsigmond Mihály (Tusnádfürdő) fényképe, aki idén április végén, a sepsiszentgyörgyi városnapokon rendezett bajuszversenyen országos első helyezést ért el, a maga 25 centiméteres sodornivalójával.

Gyula szerint az idei bajnok arra panaszkodik, hogy a bajusz kényes jószág ám, minél hosszabb, annál könnyebben töredezik le belőle, s sajnos, ez vele is megtörtént.

A szentgyörgyi bajuszverseny ötlete tulajdonképpen Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök javaslata alapján került be a rendezvények közé, de nem csoda, mert az évek során ő maga is tekintélyes bajuszt nevelt az orra alatt, s ha országos méretekben nem is, de éveken át a romániai parlamentben neki volt a leglátványosabb pödrött bajusza.

Még egy érdekesség: az augusztus 6-án bemutatott gyimesi bajusz tulajdonosa - a fotós szerint - Gyugyu névre hallgat, nem tudott a versenyről, pedig biztosan megizzasztotta volna a többi versenyzőt.

Diszletek

Abból az ezredfordulós (2000) időből való ez a békés benzinkúti idill, amikor a romániai töltőállomások életében megjelent és a piaci törvényeknek megfelelően megtelepedett a bel- és külföldi konkurencia.

Mint amilyen a MOL...

Amely zöld-piros szineivel, fehér szövegfelirataival háromszinű üzemanyag ellátást igér.

Egy Bukarestben történt MOL-kút megnyitásakor készült ez a riportfelvétel, amelyet az RMSZ-nél akkor éppen külsősként dolgozó Székely Sándor készitett, félig-meddig rendelésre (a bukaresti magyar napilap reklámtámogatást kapott az országban megtelepedő magyar cégtől a közölt képriport fejében), a protokoll egy laza pillanatában, amikor minden a helyén volt a megtervezett történésben, csak éppen hogy nem történt akkor semmi. A fizetett reklámgörlök belefáradtak a megrendelt mosolygásba, végtagtekergetésbe és mosolyáradatba, s felkuporodva az egyik diszletre, lazán bambulnak a semmibe - rossz nyelvek szerint önmagukat adják...

Megfigyelhető a képen a jól felépitett, természetellenesen diszletekből összehordott világ. Vonjuk ki a képből, ami marketing szempontból megrendezett - a reklámpannót, a tűzoltópalackot, a kék kannát, a zöld pultot, a tankoló órát és a töltőállomás tetőszerkezetét -, nem marad semmi a képből, ami igy, fotós szemszögből most mégis töretlen, egész.

Őrségváltás

Ez a fotó pontban 2007. április 24-én készült, Stockholmban és Karinthy Márton szinházi rendezőt ábrázolja, amint a svéd fővárost látogatva megpihent a királyi palota előtt.

A fotót jóbarátom, Hegedűs Zsolt készitette, akire az a(z önként vállalt) feladat hárult, hogy ottléte alatt elkalauzolja nagy nevettető irónk, Karinthy Frigyes unokáját stockholmi tartózkodása alatt.

Zsolt viszont nem csak megbizható kalauz volt, hanem szemfüles fotóriporter, aki nem hagyta ki az eseményt s időben jelezte, hogy tudósitás születhet a váratlan megbizatása nyomán. Úgy is lett: Zsolt megirta a nyers tudósitást, én percek alatt átpofoztam s már mehetett is a Népszavához, amelynek április 25-i száma már hozta a Karinthy Márton-féle látogatás riportját.

(Az a szöveg megtalálható az urszu2 blogom 2008. november 17-i bejegyzése végén, viszont a Zsolt eredeti, nyers tudósitása csak itt, amint e fotó mellé kivánkozik:

"Karinthy Márton első stockholmi napján ellátogatott Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül regényében említett helyekre. Elsőnek a belvárosi egykori Cosmopolite panzió épületét tekintette meg, ahol K. Aranka lakott az operáció és a kezelés alatt. Ezután került sor a Városháza és az annak a "tövében" álló, egykori Szerafim kórház épületének a megtekintésére. A főépületben "SZTK", az egykori sebészet épületében pedig - ott ahol KF-et megoperálták - irodák vannak ma.

A városlátogatás közben sor került az Óváros főterén álló Svéd Akadémia épületének a meglátogatására is. Lars Rydqvist az Akadémia (fő)könyvtárosa és Katarina Frostenson akadémiai tag körülvezették KM-et a több évszázados épület termeiben, többek közt az irodalmi Nobel-díjt odaítélő bizottság gyűléstermében és a Nobel-könyvtárban, ahol Karinthy Frigyes négy, és Ferenc három könyvét őrzik.

Az akadémiai látogatás után kísérői Stockholm külvárosába, Saltsjöbadenbe vitték KM-et. Végiglátogatták a Grand Hotel szomszédságában levő, a regényben megemlített helyeket: a Vörös Házikót, a futó és a najád szobrát, (meg)nézték és a ragyogó tavaszi időben a dombtetőn magasló csillagvizsgáló sziluettjét.

Karinthy Márton holnap 2007. április 25-én, szerdán, a stockholmi Magyar Házban tart író-olvasó találkozót UTAZÁS KARINTHYÁBA címmel, holnapután (csütörtökön) pedig Klein György professzorral folytat beszélgetést közönség előtt a Magyar Nagykövetségen."

Hegedűs Zsolt látogatásról készült fotóriportja megtekinthető - itt...)

Érdekességként emlitem, hogy két évre a fotó készitésétől, 2009 áprilisában a Szerafim kórház falán elhelyezett Karinthy Frigyes emléktáblát avattak Márton jelenlétében, s ezzel a Karinthy név maradandóan és kézzelfoghatóan is bevonult a svéd fővárosba.