Fotók őrzik emlékét - meg a fagyizók (de ők nem sokáig)

Mától nem működik a budapesti Jégbüfé. A helybeliek és az ott megforduló nem kis számú turista megafagyizója. Az okok ismertek: mozog, alakul az üzleti élet. A régi értékekre és érzékenységekre nincs tekintettel. Különben nem lenne önmaga... 

A Jégbüfé létezése óta eltelt fél évszázad legendákat, sajátos történeteket, képvilágot, egész nítoszt szőtt köré. Ebből tartósan már csak némi nosztalgia és - a fotók maradnak meg. Tanúságnak.

Az olyan fotók mindenképpen, mint amilyeneket Bruno Bourel fotóművész készített róla. Bourel Párizsban született, de jó ideje Budapesten él. Az index.hu Nagyképek rovatában egész sor fotóját közli a Jégbüféről, s a művészről megállapítja, hogy "fekete-fehér Budapest-sorozatait legtöbben saját kiadású képeslapjairól ismerik, melyekből mára több mint 200 ezer példányt adtak el.." Képei természetesen nem csupán a Jégbüféről szólnak, de erősen központi helyet foglal el a fagyizó miliője és látványa. "Amikor az első fotóimat készítettem Budapesten, a Jégbüfé rögtön felkeltette az érdeklődésem; nem tudom, miért." Ha megnézzük a képeit, ma már tudjuk... És talán ő is tudja...

Bruno Bourel fotói

Volt egy Napi Budapest...

Mint annyi szép a városban
a mesterséges vízesés is a századforduló terméke

... azaz hogy ma is megvan még, mint egy jól karbantartott bunker, hiszen most is föl lehet keresni, éppen csak nem gyarapszik, nem gazdagodik, nem tölti be azt a hivatását, amit magát amatőrnek nevező készítője szánt neki.
Méghozzá nem többet, s nem is kevesebbet, mint rendre képes jelzésekkel bemutatni mindannyiunk kedves városa, Budapest látnivalóit.

Csakhogy a Napi Budapest blog időszámítása sajnálatosan megállt 2012. június 23-án, amikor is az a hír terjedt el, hogy "Egy olyan helyi rendeletet akarnak elfogadni, amelynek értelmében a hobbi célból, magánszemélyek által üzemeltetett blogoknak is fél millió forintot kell fizetniük amennyiben a blog domain címében benne van a Budapest szó. Gondolom valahogy át lehetne vinni a blog tartalmát más címre (át lehet egyébként?), de egyelőre ezzel azért sem foglalkozom, mert arra számítok, hogy ezt a nonsense rendeletet rövid időn belül eltörlik. Addig is biztos, ami biztos, elérhetetlenné teszem a blogot, várva a "jobb időkre". Erre hétfőn fog sor kerülni. Addig még nyugodtan lehet barangolni."
Majd utóiratként: "A rendelet elfogadását elhalasztották, ezért egyelőre a blog is marad."

Nagyon remélem, hogy az őrültség hulláma itt megállt, mert a blog azóta is látogatható, s ami képi gazdagság ott két év alatt felgyűlt, az kellő szellemi táplálék nemzedékek számára is. Nem tudom, miért zavarna valakit a dokumentarizmus, s ráadásul az a formája, ami mindenek előtt építő jellegű. A szépséget, a gazdagságot adatolja - azt, hogy milyen gazdag lehet az ember, ha értően szétnéz környezetében.

A lelki szegénységről nem ez a blog szól, hanem azok a rendeletek, amelyek az ilyen jóhiszemű kezdeményeknek keresztbe tesznek.

Divatfotózás a Március 15-e téren

Már jó ideje kint áll a rakparton ez a faragott emlékmű,
ami azoknak állít emléket, akik a 2006 augusztus 20-ai vihar
miatt haltak meg. Elég szokatlan darab: ritka,
hogy egy halottakra emlékező faragvány mosolyogjon.

Közel és távol

A budapesti tavaszt fotózta Péter fiam a mai napon, most küldte át csokornyi képét, mindjárt ki is válogattam két természetfotót, amelyeken a mélységélesség két változatban dobja föl a környezetet. Csöndes, lírai hangulatot sugalló díszleteket látunk egy parkból, amelyben a természet végtelen változatossága érhető tetten.

Cseke Péter fotói

Robert Capa - A játékos

Capa: A játékos

A világhírű magyar származású fotográfus, Friedmann Endre alias Robert Capa  “szerepeit” kutatja a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) Robert Capa - A játékos című, kedden nyílt kiállítása.

A több mint 160 fotót felvonultató tárlat azt szeretné megmutatni, mi volt Robert Capa - mondta a sajtóbemutatón Fisli Éva, a tárlat kurátora. A látogatók így általa és róla készített felvételek, valamint korhű installációk segítségével a művészt egyaránt megismerhetik mint emigránst, fotóriportert és haditudósítót, mint játékost és hőst. A rendezők arra is hangsúlyt helyeztek, hogy bemutassák a fotók keletkezésének kontextusát: a közönség így láthatja, milyen formában kerültek Capa felvételei a korabeli olvasók elé.

A harmincas évek második fele a képes magazinok születésének időszaka - emlékeztetett Fisli Éva, hozzátéve: néhány fotónál az is nyomon követhető, hogyan vágták meg, retusálták őket vagy egy új képfelirattal hogyan változtatták meg az értelmezési kontextust.A tárlathoz Doku-tér is tartozik, ahol a látogatók elmélyülhetnek a Capa-irodalomban is.

Csorba László főigazgató felidézte: a Nemzeti Múzeum évek óta őrzi az úgynevezett Capa-mestersorozatot, amelyből az ország számos városába vitt el válogatást, de mindeddig a gazdag gyűjteménynek még csak harmadát tudta bemutatni.

Capa a budapesti metrón. Fotó Földi Imre/MTI

Néhány napja a budapesti 2-es és 3-as metró utazói is találkozhatnak Capa-képekkel a szerelvényekben, a magyar külképviseletekre egy Capa-tablókiállítás készült, októberben Rómában, majd 2014 februárjában Firenzében nyílik Capa-kiállítás a Nemzeti Múzeummal együttműködésben - számolt be a jövőben tartandó kiállításokról.

 (A Lenolaj/MTI nyomán)

Földalatti fotók

Fotó: Kinszki Imre

Kincses Károlynak zsúfolt napjai vannak. Hiába, a fotótörténet nagy tapasztalatú szakemberének mostanában valósággal sorozatban állnak elé a feladatok. Pár napja nyitotta meg a Balla Demeter születésnapi tárlatát, s utána nemsokára egy másik, gazdag munkásságú s a magyar fotográfiában kitörölhetetlen nyomot hagyott fényképész, Kinszki Imre képeire irányította a figyelmet. Ráadásul nem si akárhol, hanem végig a budapesti földalatti megállóiban, a Mexikói úttól egészen az Oktogonig.


A 66 tablóképből álló tárlat címe : Kinszki Budapestje. S ezen belül is a fotográfus szűkebb pátriája, a Zugló. Tragikus veszteség, hogy a második világháború derékba törte e világszerte jegyzett művész egész pályafutását. Bizony, nem egyszerű masina-keccintgetőről van ám szó, hanem komoly elméleti kérdésekkel is foglalkozó gondolkozóról, a National Geographic vagy az American Photography megbecsült munkatársáról, a két világháború közötti magyar főváros életének megörökítőjéről.

Igen érdekes, hogy mennyire a magánszféra, az amatőr hobbija felől közelit a fényképezéshez Keszi és életpályája rövidségéhez képest meglehetősen későn. Mindebben döntő lökést adott a feleség 1926-os ajándéka: egy fényképezőgép. Amivel aztán szorgalmasan lefotózta a cseperedő gyerekeket, majd makrózás következett a növények világában, végül a budapesti utcakép jellegzetességeit is nagy szorgalommal és kitartással fényképezte. Ha csak annyit mondok még róla, hogy jó barátságban volt Szerb Antallal, akkor talán már mívességének szintjéről is bizonylatot nyújtottam. 



45-ben veszett oda, egy halálmenetben Sachsenhausen felé.


Most viszont, csütörtöktől képei állomásról állomásra elkísérik a földalatti utasait: egy végképp eltűnt történelmi korszak és életforma visszajáró tanúiként. Itt látható, inkább hangulati illusztrációként kölcsönzött képe 2006-os, Fotográfiák c. kiállításának anyagából van.

Testvér-képek

Ádám Gyula: Találkozás (2011)

Nem meglepő, ha a fotográfia világában nem csupán egymással "rímelő" témákra bukkan az ember, hanem maga a lefotózott látvány is azonos, egyazon földrajzi koordinátákon található. Fotós blogján a minap egy román fényképész tette szóvá, hogy versenymunkák között is található akár a megszólalásig hasonló felvételek, bár nem mondhatni, hogy egyik a másikat plagizálta, viszont a zsűrik tájékozatlanságára vall, ha a már letarolt látványokat nem szűrik ki a versenyből.

Pusztai Péter: Minden rendben (2009)

Egy hozzászóló a konkrét példák alapján rámutatott: nincs ezen mit csodálkozni, az illető tájrészlet nagy forgalmú túrista útvonal közvetlen közelében fekszik, egy sokak által látogatott várfalról nagyon szépen belőhető, mert látványos, kifejező, így aztán sokan megörökítik. Nem csoda, ha ismételt motívumként felbukkan.


Amiként ez a budapesti szobor is, amely olyan élethűen toppan a magyar fővárosban a gyanútlan ember elé, hogy nem csupán megállásra, hanem megörökítésre is ösztökéli. Akár csak Ádám Gyulát tette a napokban, aki kollégáját, Gaina Gerendi Dorelt kapta játékosan lencsevégre a kisubickolt bronzgenerálissal (a rangot én adtam neki önkényesen). Persze, a joviális alakot én már egy másik fotón is láttam korábban: Pusztai Péter hívta fel rá a figyelmet egy ugyanolyan ihletett életképén, amely két évvel korábban készült, ugyanazon a helyen, teljesen más szögben és elképzeléssel.


Ennek ellenére testvérképeknek tekinthetjük őket.

Körpanoráma

Két napja töprengek az új fotós szenzáción, hogy egy magyar csapat elkészítette a világ jelenlegi legnagyobb körpanorámáját Budapestről. Amivel úgymond lepipálta az eddigi csúcstartókat, akik Drezdáról készült panoráma körképük alig 26 gigapixel felbontású, míg az új (föltehetően Guiness) rekord 70 gigapixelről szól.

Jók vagyunk! Megcsináltuk! Az élre törtünk! Hip-hip-hurrá! - ezek mind jogos ujjongások, mellfeszítések, de semmi közük a fotográfiához. A teljesítmény mindenek előtt technikafüggő és hatványozott türelemjáték: a csapatmunkából a fotósok mellett grafikusok, informatikusok és építészek is egyformán kivették a részüket. A nagy időráfordítással, nagyszámú képpontból összeillesztett és végül kinyomtatott - órákon át zajlott a printelés folyamata egy Epson készüléken - fotó gyakorlatilag csak halvány lenyomata annak, ami körpanorámaként digitálisan élvezhető, és bennem azt a kérdést fogalmazta meg - máig megválaszolatlanul -, hogy mi szükségünk egyáltalán ilyen rekordokra?

Az ambíció, a versengés, a tétre tét halmozása annyiban jók, hogy a dolgok nem állnak egyhelyben, a langyos lebegés, az egyhelyben topogó konzervativizmus csak multiplikálja az eddig elért eredményeket, de nem provokálja ki a teljesítmények túlhaladását. Csakhogy a verseny túlhajtása, rekordos űzése olyan területre viheti a szakmát, amelyben a fotográfia szabályait és érdekeit egyszerűen fel kell rúgni ahhoz, hogy az ember az élre vágjon. A fotó mint eszköz, ha feladja önmagát, akkor járulékos képalkotási technikává válik, amely nélkülözhetetlen ugyan, de egyben gyökeresen szakít a művészettel és oylan nagy mennyiségű rutinsorozatot hoz rá a képalkotás folyamatára, amelyben sorra elvesznek azok az eszmények és célkitűzések, amiért az ember kamerát fog a kezébe, és elindul, hogy ablakot vágjon a pillanatba.

(A fotó készítésének technikai kulisszáiról pl. itt lehet olvasni.)

Illusztráció: Haris László Csíkmadarason készült panorámájának készítése során a cél nem távolítja el az eszközt az értelemtől

Bámulás

Amikor Székely Sándor (Romániai Magyar Szó) riportútra utazott Budapestre - emlékezetem szerint 1994-ben történt a dolog -, akkor meg voltam győződve róla, hogy üres kézzel tér haza. Mindegyre az járt az eszébe, hogy a magyar fővárosból az akkor ott könnyebben és olcsóbban beszerezhető technikával tér meg. Mint minden szenvedélyes és anyagilag nem túl biztos lábon álló fotós, örökké álmodozott, kombinált, kereste a jó alkalmakat és reménykedett... Hogy egyszer valami csoda folytán szuper felszerelés üti a markát és akkor minden addigi gondja elszáll...

A szerencse akként mosolygott rá, hogy 1993 júniusában Fidesz-delegáció élén Orbán Viktor, akkor még kölykösen fiatal ifipárt-elnökBukarestbe is ellátogatott, s az RMSZ-től akkor egy fotóriportert kértek, aki az egész látogatás alatt végigfényképezi az eseményeket. Bukaresti fotóriporterünk csak egy volt, így hát Sanyit delegáltuk, aki becsületesen végigbumlizta a meglehetősen fárasztó protokollt és a végén jókora fényképpaksamétát nyomott a búcsúzkodó Fidesz-elnök kezébe. Orbán megköszönte és arra kérte, hogy majd üzenje meg, mibe kerül neki ez az egész.

Egy évig tökölődött Sándor, hogy felbecsülje, mivel is járna jobban, ha a számla kiegyenlítésére kerülne a sor. Végül közös megegyezésre azt ötöltük ki, hogy a fotók fejében a Fidesz elnöke elrendezhetné, hogy fotósunk legalább egy hónapi riportúton Magyarországon tartózkodhasson. Egyik magyarországi utamon kapcsolatba léptem az illetékesekkel, sikerült nyélbe ütni az üzletet s 1994 nyarán Sándor kiutazhatott az anyaországba.

Nagyrészt Pesten tartózkodott, s természetesen fotókkal tért meg - a technika beszerzését megint későbbre, "jobb időkre" halasztotta. Néhány akkori felvételét galériába helyezve megállapíthatjuk, hogy a riporter szabályosan rácsodálkozott a budapesti életmód akkori nyitottságára. Az itt látható, Bámulás címet viselő fotója nem is a látványt, hanem a látványba feledkezett embert - nevezetesen két törékeny japán turistalányt, illetve a háttérben néhány fiatalt - örökített meg. Az utcán kóborló fotós felfedezte magának az európai nagyvárost, az idegenforgalomtól és szabadtéri látványosságoktól nyüzsgő Budapestet, a köztereket megtöltő, sajátosan szórakozó fiatalokat, egyszóval mindazt, ami a rendszerváltás utáni Magyarország felfelé ívelő pezsgésében irigylésre méltó volt. Ezek a látvány-dokumentumok ma már a múlt időt őrzik - a ma kiutazó fotósok már egészen más témák után néznek a magyar metropoliszban. Vége a derűs.ártatlan bámulásnak...

Minden rendben

Budapesten jártában (az Egyetemes Kultúra Lovagjává avatták január végén) Pusztai Péter szabad idejében riporterkedett a magyar fővárosban.

A tőle megszokott élesszemű felfedezések ezúttal sem hiányoztak. Minden rendben című fotója is önmagáért beszél a mai budapesti közhangulatról...