Ma még vannak elegen.
Tegnap került fel a Magyar Elektronikus Könyvtárba az a beszélgetőkönyv, melyet közel három évvel ezelőtt követtem el Márton Árpád csíkszeredai festőművésszel (Színek a palettán), s amelyben az egykori tanítvány annyi szeretettel, melegséggel emlékezik meg a marosvásárhelyi művészeti líceumban oktató, tragikus sorsú tanár-festőművészre, aki Nagy Pál volt. A széles érzelmi regiszteren játszó, a fiatalokhoz talán a legközelebb álló, örökké vívódó, munkásságában rendkívül tudatos, kísérletező művész.
Érdemes elolvasni, miként vall az emlékező művész volt tanáráról. Emlékeinek éltető felidézésével azonban nincs egyedül. A Kanadában élő Pusztai Péter, a Tanár Úr jó pár évvel későbbi tanítványa is leteszi mellékelt filmkockáival a garast.
Az archívumból előkeresett filmtekercs kockái 1975-ben készültek, "mókás kedvünkben, a Rózsák tere 10. szám alatti osztályunkban." Mert Nagy Pál egész nemzedékeket vitt végig az iskolában, egészen 1979 nyaráig, amikor is feleségével és egy kolléganőjükkel halálos autóbalesetet szenvedtek Erdőszentgyörgy határában. A korai, értelmetlen halál még csak tetézett egyet a legenda auráján, de a lényeget nem befolyásolta: Nagy Pál után olyan esztétikai értékű kézikönyv maradt, mely ma is közkézen forog (Barangolásaim a képzőművészetben, Bukarest, 1979 és Budapest, 1999).
Pusztai Péter igen értékes, személyiség idéző képi dokumentumai nem csak a kegyelet okán fontosak: jól mutatják azt a ráérző képességet, ami az akkor még grafikusnak készülő tanulóból nem is olyan sokkal előhívta és nagyra növesztette a fotográfia "kisördögét"...
Jó.
VálaszTörlésKözben mosolyogtam, mert kicsit hasonlít Albert Einsteinre.
Köszönöm szépen.