Tagadhatatlanul közelít az ősz. Ilyenkor képileg is a természet az, ami foglalkoztat, leköti a figyelmem. Soha átszellemültebb színeket és kontrasztokat nem látni, mint szeptemberben. Legalább is Csíkban ez a helyzet. De azt hiszem, akkor se tévedek, ha a megállapítást az egész Székelyföldre kiterjesztem.Márton Ildikó valamivel korábban, a nyár derekán járt az Almási-barlang környékén, de képsorával csak most foglalkozom. Érleltem magamban az élményt, s el kellett jönnie a mai napnak, hogy a sorozat e vegyes - fekete-fehér, ill. színes - képe elfogadtassa magát fotófelfogásomban.
Szeretem a kísérletet, kíváncsian szemlélem az újításokat, a szokványból való kilépést, de valahogy ellenkezik valóságérzetemmel az ilyesfajta trükközés. Bizonytalan vagyok: elfogadjam-e a fotós opcióját, hogy merészen kilép a kromatikus realitásból és a vegyes látásmód hangsúlyozásával tulajdonképpen becsalogat az általa lefotózott barlang ásító torkába. A derűsen sárgás, a napéhoz hasonló eleven fényt sugárzó híd csupa ünnepet ígér, csak keljünk át rajta. Minden, ami azon túl van, kopáran komor, anyagszerű, kietlen. A mi világunk és a barlang világa két teljesen különböző élettér, akár a tűz és a víz. Az egyetlen összekötő szál közöttük a felizzó híd deszkaszerkezete.
Azon veszem észre magam, hogy már nem is zavar a fotós trükkje. Elfogadom, hiszen az első döbbeneten túl nyilvánvalóan üzent nekem: a barlang korántsem egyszerű odú, én sem vagyok hétköznapi vándor, s ha átlépdelek a gerendák fölött, előfordul, hogy sose fordulok vissza. Odaát minden szigorúbb, ám biztonságosabb. Mint az utolsó szó...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése