2013. április 24., szerda

Medgyesi csoportkép

A HMKK-csapat és medgyesi vendéglátóik
Egy-egy HMKK-fotótábor végén (így a medgyesién is) már-már szertartásos módon elkészül a napokig közösségben élő fotográfusok csoportképe. Amelyen rajta vannak, mellettük, kedves vendéglátóik is, akik könnyűvé tették számukra a megfeszített munkával telt szolgálatot. A "családi kép", amit rendszerint - miként most is - Ádám Gyula szokott készíteni, az alábbi magyarázattal jelent meg a művész blogján: 

"Befejeződött a HMKK sorrendben 27. fotótábora (2013. április 5-11), amelynek során Medgyesen és környékén az alábbi fotósok igyekeztek minél több megörökíteni való látványt felhajtani: Ádám Gyula (Csíkszereda), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Kovács László Attila (Sepsiszentgyörgy), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda), Márton Ildikó (Csíkszereda) és Arany Ferenc (Nagyszeben). Köszönet Babota Tibor plébános úrnak a jó és csodálatos szervezést!"

A begyűjtött anyagból a közeljövőben kiállítás készül, majd album is - addig, búcsúzóul, az eddigi "névjegyek" mellé ideválogattam egy miniatűr virtuális tárlatot a tíz résztvevő munkáiból. Ezzel a blogot felkeresők húsz remek képpel lehettek gazdagabbak Medgyes és környéke időn túli lenyomatából.


Fotó Arany Ferenc
Fotó Erdély B. Előd
Fotó Kovács László Attila
Fotó Márton Ildikó
Fotó  Molnár Attila
Fotó Szentes Zágon
Fotó Szőcs Lehel
Fotó Urbán Ádám


Fotó Veres Nándor
Fotó Ádám Gyula

Medgyesi névjegy: Ádám Gyula

Ádám Gyula: A darlaci harangozó (27. Hmkk-fotótábor)

A medgyesi képmutogatás sorát szinte szabályszerűen zárom Ádám Gyulával, aki a fotótáborok idején az az ember, aki többek között "utoljára oltja el a villanyt". Rám bízott képei közül is azt választottam e rövidke virtuális tárlat végére, mely tárgyát tekintve stílusosan illik a helyzethez. A darlaci harangozó lehetne akár a cím is, pedig egy érett korba jutott fiatal embert látunk, életerőben, két lábbal a földön, aki megpihenteti izmos karjait a harangköteleken, akár a harangozás előtti feszült, vagy az utáni csöndesítő, nem kevésbé feszült pillanatban. Hogy megtörtént-e a harangozás vagy sem, az nem kétséges. A harangozó arcán ott van - derengő önmagába nézés formájában - az egész élete. Hogy kinek-kinek mit mond ez a tűnődő, fanyar mosoly és az egész égbeszállást visszatartó erő, az maradjon a mi titkunk: a messzehangzó harangszó innen, legalulról indul útjára, a kötelek végéről...

2013. április 23., kedd

Medgyesi névjegy: Erdély B. Előd

Erdély B. Előd: Porta (27. Hmkk-fotótábor)
Megindítóan komor, ám komorságában sem lehangoló életképet választok a székelyudvarhelyi Erdély B. Előd fotótáboros küldeményéből. Érzésem szerint benne testesül meg a fotográfusnak az a meghatározó erejű képessége, hogy a szabad természetet is - szakmai tudása, tapasztalata révén - képes jól működő stúdióvá alakítani, amelyben nem kell díszletről, különleges fényviszonyokról gondoskodnia, mert egy igazi képíró minden esetben tudással pótolja azt, ami éppen nincsen kéznél. A kép tárgya maga kemény, elgondolkodtató: magányos, a világ fő sodrától távol eső sorsok megélői állnak portájuk nyomvonala előtt és mögött. Ezt a van is, nincs is életet, a maga látható kontrasztjaival, természetesen tárják elénk a fotós alanyai. Nincs se ünnepélyesség, se megilletődöttség. Sors van és kép van - a többi bennünk zajlik tovább.

2013. április 22., hétfő

Medgyesi névjegy: Arany Ferenc

Hosszasabb pihenőidő után Arany Ferencet jótékonyan megmozgatta a medgyesi fotótábor: munkái megsokasodtak, blogja megelevenedett, s ismét eseményt jelentenek a képei, mint most ez is, amely elsősorban nem a téma eredetiségével, mint inkább hangulatiságának hitelességével tűnik ki. 

A juhok és a juhász témája különben idénynek s helynek is megfelelő: két húsvét között, Dél-Erdélyben különösen megnő a juhtenyésztői aktivitás: ténylegesen is váltják egymást az évszakok, új nemzedékekkel szaporodnak a nyájak. Ember és állat sorsa a képen látható meghitt egymásra utaltság... Az elkerülhetetlen Ítélet egyelőre elodázva... Bensőséges pillanat jelenkori variánsa...
Arany Ferenc: Báránysors (27. Hmkk-fotótábor)

2013. április 21., vasárnap

Medgyesi névjegy: Szőcs Lehel

Szőcs Lehel: Műhelyben
(27. Hmkk-fotótábor, Medgyes)
Egy kovácsműhely egész arzenálját rendelte fotója alá Szőcs Lehel a medgyesi fotótáborban, s felvétele klasszikus mesterek portréira emlékeztet, amikor az embert lehetőleg totális környezetében, munkájának és életének eszközei, díszletei között ábrázolták. A boldog és megnyugvást hozó összevisszaság, ami erről a fotóról árad, olyan sarokponttá avatja a kép színhelyét, amelyen életek és sorsok fordulnak meg, mert a kovácshoz egyszer az életben mindenki eljut, ha másként nem, a múló idő emlékösvényein. Szép, igaz felvétel ez az életkép.

2013. április 20., szombat

Medgyesi névjegy: Molnár Attila

A szórványnál kényes dolog eldönteni, hogy mikor éri el a kritikus mennyiséget, ami alatt már veszélyeztetettségről lehet beszélni. Van, aki a jelenlétre összpontosít, más meg éppen hogy a hiányt veszi számba. Molnár Attila a látleletet fotózza: a még élettel teli, de már erősen foghíjas széksorokat. De milyen ez az élet! Nézzünk végig az áhítatba merült arcokon. A megilletődött szorongás, a zárkózott némaság ha nem is mindig látványosan, kiül rájuk. Szemünk láttára dolgozik itt az Idő. Még akkor is, ha  a látlelet a kimetszett pillanatról tudósít. Titanic-sors ez is, de az igazi jéghegy még hátravan...

Molnár Attila: Szórványban (27. Hmkk-fotótábor)

2013. április 18., csütörtök

Medgyesi névjegy: Kovács László Attila

Kovács László Attila: Vakablak (27. Hmkk-fotótábor)
A sepsiszentgyörgyi fotóművész komor hangulatú, fekete-fehér fotókat válogatott a Fotótanúnak szóló csomagjába. Ebből emeltem ki a legtalányosabbat, amely a maga zárt világában egy klasszikusan hagyományos építészeti elemet helyez a látvány középpontjába: egy vakablakot. S a vakablak beugrójában egy szemnek kedves, mai alak néz vissza ránk - megszeppent fiatalságával, megrendezett mosolyával. Nyilvánvaló mindenki előtt, hogy ez a pillanat olyan csendélet, amin nem holt tárgyakat helyez el a művész, hanem emberrel tölti ki a teret. A vedlő fal mint háttér megidézi a történelmet, behatárolja a földrajzi teret: ahol ilyen ívelt vakablakokat találni, ott a középkori építészetnek más nyomai is vannak. Múlt és jelen sugárzó, ikonszerű összedolgozása: ez a csendélet tárgya. Medgyes szelleme...

Medgyesi névjegy: Veres Nándor

Veres Nándor a Medgyesen és környékén rendezett HMKK-fotótábor egyik ütős képével lepett meg.

Veres Nándor: Kiskapus (27. Hmkk-fotótábor)
Falak közé szorított, már-már ránk dőlő világ szűk életfolyosóján téblábol néhány alak. Annyira aprók és jelentéktelenek, hogy akár hangyának is nézhetjük őket. A gettóból csupán két párhuzamos betonépület ágaskodik a magasba: az egyik fakókék, a másik undorító-szürke. Nem is emberi telephely ez, mondanám magamban, ha nem láttam volna s látnék ma is hasonló, lepusztult "menedékhelyeket", alig elkezdett, félbehagyott épülettorzókat, ipari roncsokat, műhelymaradványokat, nehéz bűztől fulladozó, ablaktalan istállókat... Lehet így élni? A fotós üzenete az: lehet. Így is élünk. És még megvagyunk. De vajon érdemes-e? Erre a választ a képen látható "hangyák" adják majd meg. És még inkább a láthatatlanok...

2013. április 17., szerda

Medgyesi névjegy: Márton Ildikó

Márton Ildikó: Somogyomi evangélikus templom (27. Hmkk-fotótábor)

Medgyes és környéke tulajdonképpen többszörösen szórványvidék. Kiveszőben bizonyos vallások hívei, ugyanakkor nyelvileg is fogyatkozik, kopik a sokszínűség. Elhagyatott, szinte már felhagyott templomot fotóz Márton Ildikó Somogyomban - az evangélikusokét. De látlelete csak egy a sok közül, amivel azon a tájon találkozni lehet. A meztelen falaira lecsupaszított templomocskában már csak az oltár van a helyén s kér tiszteletet, hirdetve, hogy az éggel való kommunikáció még nem ért véget. A tűnő pusztulással való képi találkozást akár meg is toldhatnánk egy Somogyomot idéző, nosztalgikus verssel, amit az e tájról elszármazott, Budapesten elhunyt tragikus sorsú költő, Derzsi Sándor írt, hazagondolva a kiüresedő szülőhely fanyar csókjára...


Derzsi Sándor: SOMOGYOMI SOM 

A kert legalján 
A patak partján 
Áll még a somfa 
Ízlett a somja 
Jó negyven éve 
S pirosra érve 
Találtam újra 
Negyven év múlva 
Hát most is ízlett 
Hanem az ízét 
Ne kérdezd, milyen 
Nem mondhatom meg 
Csak azt, hogy som lett 
Ajkam és szívem 

2013. április 16., kedd

Medgyesi névjegyek: Urbán Ádám

Urbán Ádám: A helyzet (27. Hmkk-fotótábor)
A Budapesten élő fiatal fotóművészt (többször írtam már munkáiról korábbi bejegyzésekben) - akár csak táborbeli társait - láthatóan mélyen megrendítették a Medgyesen és környékén tett kiruccanásaikon a kiskapusi felhagyott üzem telephelyén látottak. A kegyetlen végpusztulást külsőségekben - mindenre rátelepedő gyászfeketében - láttató szennyezett emberi/ipari környezet túlélőit, az általános reménytelenségben is reménykedve guberálók, valósággal ásatást végzőket ábrázolva ezt a férfiportrét különösen beszédesnek és mélyértelműnek tartom. Maga a tény, hogy nem a táj látványelemeit, hanem az embert helyezte a kép középpontjába, amint félig a meddőbe süllyedve, a turkáló ásatástól szennyezett tenyereit mutatja ("nincs egyebem, csak ez a két kezem..."), egyetlen képbe tudja sűriteni akár azt a vészkiáltást is, amit évtizedek óta a környezetvédők hallatnak Kiskapussal kapcsolatban, amelynek koromüzeméről Al Gore Mérlegen a föld c. könyvében megemlíti: "a fákat és a füvet annyira belepte a korom, mintha tintába lennének mártva. A helyi orvos arról számolt be, hogy még a lovak is csak két óráig maradhatnak a városban, azután el kell őket vinni, különben elpusztulnak." E sorok 1992-ben láttak napvilágot. Nézzük a mai látleletet: húsz év múltán mi változott?

2013. április 15., hétfő

Medgyesi névjegyek: Szentes Zágon

A múlt hét végén befejeződött a HMKK  sorrendben 27. fotótábora (2013. április 5-11), amelynek során Medgyesen és környékén az alábbi fotósok igyekeztek minél több megörökíteni való látványt felhajtani: Ádám Gyula (Csíkszereda), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Kovács László Attila  (Sepsiszentgyörgy), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda) şi Márton Ildikó (Csíkszereda) Arany Ferenc (Nagyszeben).

Szokásukhoz híven, egyenként és rendre minden táborozás után megtisztelik a blogot némi kóstolóval, s figyelmességüket rendszerint kritikai véleménnyel, értelmezéssel honorálom. Most is ez történik...
*
Szentes Zágon fotói közül, többszöri mustra után is az itt látható, általam Megálló-nak elkeresztelt képnél időznék el. A jellegzetesen vasúti-ipari forma- és színvilág ambivalens komorsága egyaránt lehangoló és kemény, karcos látvány. Olyan bizonyosság, amivel nehéz nem csupán ellenkezni, de egyáltalán vitába szállni. Ez a táj egyszerre halott, végzetes ítélet alatti, de az éppen megtorpant, ki tudja, mikor tovább induló szerelvény révén mozgástól, dinamikától feszül. A cselekvés bizonyosságát a szerelvény végét jelző, élénkpiros korong jelenti, illetve a távolban még állni látszó erőmű betontartálya. A közöttük lévő tér belátható ugyan, de kilátástalan. A zúzalékkövek közé ágyazott sínek azonban valamerre elvezetnek...

Szentes Zágon: Megálló (27. Hmkk_fotótábor)


2013. április 8., hétfő

"Boldog" cigányok

Fotó: Molnár Attila; HMKK-fotótábor, Lázárfalva, 2008
A Roma Világnapra - április 8-ra - készülődve, cigányírók verseit olvasgatom, képi ábrázolásukhoz keresek támpontokat, anyagot. Mindegyre visszatérek (tekerőpataki) Molnár Attila barátom nálam sorjázó fotóihoz. Ő ma Csíkszeredában él, de amerre csak megfordul, nem mulasztja el, hogy az útjába kerülő cigányok életéből ne raktározzon el magának néhány felvételt.

Különösen egy fotója van, amelyet látva mindig földerül a szívem: sötétbarna, népes család látszik rajta, vasárnapi ünneplőbe öltözve, virágcsokrokkal, tiszta ingben-blúzban, emberhez méltó élet derengő mosolyával az arcukon, komolyan és őszinte kíváncsisággal az arcukon. Nem röstelkedve és nem szánnivalóan, hanem egyenesen néznek szembe az emberrel. Boldog cigányok - ha egyáltalán van ilyen kategória a világon.

Gondolom, mégis csak kell lennie, hiszen az egyik legerőteljesebb cigány költő, Jónás Tamás blogjáról való ez a mélyen személyes családi fotó, s alatta a verses bejegyzés - családról, gyerekkorról, romaságról, sorsról.

2013. április 6., szombat

Óvár, Karolina tér

A Káfé főnix portálon találni az alábbi párosítást: Szentes Zágon fotóját és Cselényi Béla haikuját. Mindkettő ugyanarról a helyről ihletődött: a kolozsvári Óvárban lévő Karolina-térről...

Szentes Zágon: Karolina tér

Cselényi Béla: Óvári fénykép

Ott az obeliszk.
Kegyes császári fennség
oszt rajta garast.

Budapest, 2013. IV. 4.

Faragómester tréfája?

Érdekes hivatkozásra figyeltem föl egy barátom e-levelében: egy blogot (Toochee) idézett, amelyen fényképeken mutattak be egy szenzációs, ám hihetetlen "felfedezést": az állítólag 1102-ben épített salamancai (Spanyolország) régi katedrálison (baloldalt), a krőzusi bőséggel kifaragott frízek között megbújik egy alak, akinek a fején az űrhajósokéra emlékeztető védősisak domborodik! Ebből aztán egyenes a következtetés, hogy a faragott kőalak is bizonyíték arra nézvést, hogy már régmúlt időktől idegen égitestekről érkezett űrlények dajkálták földi civilizációnkat!




Az ilyen bizonyítékokat könnyű ám bevenni, ha nem nézünk alaposabban utána. A blog szerzője megtette, s kiderítette, hogy a helybeliek máris jót mulatnak a városukról elterjedt kacsán. A régi katedrális ugyanis, a korabeli adatok alapján a 12-14. századok között, hosszú ideig épült. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy 1993-ban a városban egy kiállítássorozatot rendeztek - állítja a Toochee - Az ember korszakai címmel, amelyben a salamancai két katedrális is részt vett, az alkalomra pedig alaposan restaurálták az épületeket. A munkával megbízott szobrász (Miguel Romero) tréfálta meg a kései utódokat az űrhajós ember belopásával a frízek közé, s állítólag a holdra lépő űrhajósok emléke előtt tisztelgett. A kőfaragó megengedett magának még egy tréfát (az ilyen alkotó hozzájárulásokat különben nem tiltja a szakmai erkölcs): a szobrocskák között egy másik kakukktojást is elrejtett: egy vigyorogva fagylaltgömböket nyalogató szörnyet...



2013. április 2., kedd

Templomok fotósa

Nem szép dolog beskatulyázni egy alkotó embert, hát még, ha valaki olyan tehetséges, mint Magyari Hunor. Ráadásul nagy munkabírású is - bebizonyította ezt jó pár HMKK-fotótábor keretében is. De leginkább azzal a 15 kötetnyi templomfotóval igazolta "hiányzásait" a fotográfia civilebb területeiről, amelyeken az Erdélyi református egyházkerület templomait sorra és kitartóan megörökítette.

Teljesítményére felfigyelt az Új Magyar Szó, amely alapos interjút (Templomaink fotókrónikása: Magyari Hunor) közöl az esztendők szívós munkájára visszatekintő fotográfussal. Érdemes elolvasni, már csak azért is, mert kiderül belőle, hogy akárcsak bármely kiugró teljesítményt, a templomokat jól és kifejezően fotózni nem könnyű feladat. Arra is rádöbbenhet olvasás közben az ember, hogy faluról falura, helységről helységre bolyongásai közben Magyari Hunornak ritka pontos rálátása nyílt nem csupán a templomaink helyzetére, de az erdélyi demográfiai állapotokra, a szórványban élő magyarság gondjaira.

Magyari Nándor: Pusztulás
Érdemes felfigyelni az általa említett apró, de beszédes jelekre: "Ami legelőször szembetűnik számomra, belépve egy templomba, hogy van-e virág az Úr asztalán. Ha nincs, általában az már a vég kezdetét jelenti. Legtöbbször itt már nincs gyülekezet, vagy csak ritkán tartanak már istentiszteletet. De mesélnek a varrottasok, a padon felejtett szemüvegek az énekeskönyvek mellett, a pókhálók és sajnos a műanyag virágok is."

Tíz év alatt hosszú utat járt be Magyari Hunor, s eljutott egészen Galacig, Konstancáig is. Valósággal "doktora" lett a témának, úgyhogy bátran elvállalhatná a Királyhágómelléki egyházkerület feltérképezését is (amennyiben igény van rá), sőt, unitárius vonalon már elnyert pályázatnak kell hogy többedmagával eleget tegyen.

Magyari Hunor: A toldalagi templomban