Megindítóan komor, ám komorságában sem lehangoló életképet választok a székelyudvarhelyi Erdély B. Előd fotótáboros küldeményéből. Érzésem szerint benne testesül meg a fotográfusnak az a meghatározó erejű képessége, hogy a szabad természetet is - szakmai tudása, tapasztalata révén - képes jól működő stúdióvá alakítani, amelyben nem kell díszletről, különleges fényviszonyokról gondoskodnia, mert egy igazi képíró minden esetben tudással pótolja azt, ami éppen nincsen kéznél. A kép tárgya maga kemény, elgondolkodtató: magányos, a világ fő sodrától távol eső sorsok megélői állnak portájuk nyomvonala előtt és mögött. Ezt a van is, nincs is életet, a maga látható kontrasztjaival, természetesen tárják elénk a fotós alanyai. Nincs se ünnepélyesség, se megilletődöttség. Sors van és kép van - a többi bennünk zajlik tovább.
Az eddigiek közül talán ez a fotó tetszett a leginkább. Találó a komment, valóban egy színpad előtt érzem magam. És a többi bennem zajlik tovább...
VálaszTörlés