2017. június 29., csütörtök

HMKK-fotósuli, 14. évad

"Házitárlat"
A 14. évad vizsgamunkáiból készült válogatás
Töredelmesen bevallom, hogy a 13. évadról szóló beszámolómat valahogy "elpanamáztam" - elvesztek ugyanis a vonatkozó feljegyzéseim egy év végi rendezés idején. Ha ez nem történik meg, úgy biztos, hogy a 14-re se kerül sor; így viszont, ha késve is, számon tartottam a tartozást s most törlesztek.

Már csak azért is, mivel a 14. tanfolyam befejezése óta is jócskán eltelt az idő: 2017. március 3 - április 6 között végzett ugyanis az a 11, fotótanfolyamot végzett és sikerrel vizsgázott hallgató, akik ha nem is mutattak fel látványos eredményeket, a tanárok bevallása szerint, kiemelkedtek az átlagból. Magam is úgy vélerm, megérdemlík a név szerinti említést - hogy mi lesz belőlük, a következő hónapok, évek fotós eseményei fogják eldönteni. Az itt mellékelt "házi tárlat", amit vizsgamunkáikból készült válogatás sorolt egymás mellé, talán meggyőzi az ide látogatókat mindarról, amit fentebb írtam.

Végül, a hagyományok szellemében, itt foglalom össze véleményüket is a HMKK égisze alatt zajlott kurzusról, amely úgy tetszik, bár közel másfélszáz fiatalt juttatott professzionális fotós diplomához, nem veszített kezdeti vonzerejéből. (A válaszok elején a kérdezett nemét és életkorát tüntettem föl)

1. Férfi, 66: Azért jöttem, hogy ha elvégzem, tudjak végre egy becsületes képet készíteni. Sokkal többet kaptam a tanfolyamtól! Igaz, a kurzuson elhangzottak csak elindítottak a helyes irányba, legalább 15 kézikönyvet tanulmányoztam azután át, hogy mélyítsem az ismereteket. Tanárok nagyon jók, értik a dolgukat, még akkor is, ha nem papírforma szerinti szakemberek valamennyien.

2. Férfi, 27: Szerettem, mert különleges témákat tárgyaltunk rajta. Jó lenne, ha sikerülne a kurzuson jobban elmélyíteni a technikai részleteket. Eredménye, sokkal magabiztosabban kezelem a gépemet.

3. Férfi, 30: Rengeteg új dolgot tanultam, igaz, a gyakorlás ezután jön. Még mélyebben kellene belemenni a tanultakba, ehhez nem az oktatók tudása hiányzik, inkább az idő. 90-100 órai képzés kellene legalább.

4. Nő, 24: Örvendek, hogy a feldolgozó programokat sikerült elsajátítanom. Az órák jól teltek. Jó lett volna többet dolgozni együttesen.

5. Nő, 32: Meglepően színvonalas felnőttoktatási kurzus. Több ilyenen vettem részt, de ezt igen komolynak és tisztességesnek tartom. Nem csak a pénzt veszik el, tanítanak. Kreatív módon. Igaza volt annak, aki azt tanácsolta, jöjjek Csíkba, mert itt segítik egymást az emberek, nem úgy, mint odahaza, Udvarhelyen.

6. Férfi, 32: Nem tudtam semmit, mindent most kezdtem. Úgy éreztem, túl gyorsan haladunk. Utólag még tanulnom kell ezt-azt. A kollégák, a tanárok segítőkészek voltak, nem hagytak elveszni.

7. Nő, 35: Sokrétű volt, de belefért volna még több terepfotózás, gyakorlat s talán még két hétvége. Akkor ideális lett volna. De a célomat, amiért jöttem, elértem.

8. Férfi, 25: Összetartó csapat, sok-sok tudást szereztem, bár voltak unalmas részek is. Két kolléga kimondottan idegesítő volt. A stúdiófotózásnál az volt a gondom, hogy nem mi állítottuk be a körülményeket s így a képeink túlságosan egyformára sikeredtek. .

9. Nő, 29: Teljesen nulláról kezdtem. Komolyan vettem, hogy kezdők is beiratkozhatnak. Hát én az voltam. Most már úgy érzem, valamit értek hozzá. Azt tapasztaltam, hogy az órán mindent megértettem, de otthon csak egy részét tudtam felidézni és nem tudtam, hol nézzek utána.

10. Férfi, 34: Sok jót tudnék mondani a kurzusról, a tanárok jók és csapatmunkában dolgoznak. Mindenki azt adja elő, amihez a legjobban ért. Látszik, hogy a tanfolyam bejáratott, tapasztalatokra épül. Jó lenne több terepmunka, talán még egy közös kiszállás elférne. ott érzi át igazán az ember, hogy mit jelent fényképezni a valóságban.

11. Férfi, 29: Gazdag volt a tematika, de egyvalamit nem tudtam megtanulni: a klasszikus filmelőhívást. Mindazt, ami itt elhangzott, nagyjából eddig is tudtuk, de itt más megvilágításba került és tanultunk újat is. Biztos, ha még egyszer elvégeznénk, akkor is lenne mit tanulnunk.

2017. április 9., vasárnap

Virágvasárnap

Szombat reggel
Névnapomra megajándékoztam magam egy cserép amarillysszel. Két kis bimbócska volt, gyermekarasznyi száron, az égnek meredve. Szinte kínálták magukat, hogy magammal vigyem őket. Úgy is tettem.
Gyorsan növekedtek. Virágvasárnapra pedig kifeslettek. Nem teljesen, csak a fejlettebb bimbók. Szombaton reggel megörökítettem őket, akkor még szégyenlősen lesütötték a szemüket, de este már büszkén kihúzták magukat. Vasárnap reggelre pedig mintha már túl is nyílták volna magukat.

És mert tudom, hogy soha nem lesznek már olyanok, amilyennek a közelmúltban láttam őket, megörökítettem a virágvasárnapi ajándékot, s lesem tovább a többi bimbó sorsának alakulását.

Vasárnap reggel

2017. március 23., csütörtök

Kép / Társak

Hamarosan bezár a Magyar Művészeti Akadémia kísérletező kedvű Film- és fotóművészeti Tagozatának február 4-április 2 között nyitva tartó budapesti tárlata a Pesti Vigadóban. Akik végigjárták a kiállítótermeket, azt mondják, szép, hatásos kiállítás. Akik az esemény alkalmával készült remek kiállítású és nyomdatechnikával készült katalógust lapozgathatták (mint pl. alulírott), azok úgy érzik egy kicsit, mint akik vissza-visszalopózhatnak a kulcslyukon, s az egyedi élményt elmélyüléssé változtathatják.

A "társak" emlegetése a címben nem véletlen: a rendezők arra kérték az akadémikus fotósokat, mutassanak be, felkérés alapján egy egy nem akadémikus képírót, akikkel valamilyen módon közösséget éreznek. A bemutatás képpel és szóval is megtörtént, s így izgalmas párosításban láthatunk 28 remek magyar fotóst, jellemzően kiemelkedő munkákkal és törekvésekkel.

Számomra a párositások - kevés kivételtől eltekintve - esetlegesnek és némileg mesterkéltnek hatnak, ezért nem is próbálom követni az elemzésnek ezt a vonalát, viszont cserében rámutatok néhány olyan képre, melyeket érdemes fénybe hozni. Válogatásom természetesen, maga is "sántit", mint ahogy minden izelitő a teljes egészből, amit csak a valódi esemény képes nyújtani.

Balla Gergely: Halálgyár (Mészégető) 1994
Benkő Imre: Lenin körút, 1988
Bicskei Zoltán: A Kanizsai anzix c. sorozatból
Boros György: A Sóstó c. sorozatból
Dormán László: Miska bácsi / Drávaszög

Horváth Péter: Telefonáló (Király Tamás)
Katona Tamás: Az Álom a szinházról c. sorozatból
Koffán Tamás: Korcsolyázó / Szék, 1981
Kunkovács László: Járgányos kukoricadaráló, 1983
Molnár Zoltán: Copsa Mica, Románia
Moser Zoltán fotója
Sára Sándor: Azok az ötvenes évek c. sorozatból
Török László: A Cigányok c. sorozatból
Ádám Gyula: Medvékkel táncolók

2017. március 21., kedd

Ketten (is) Brassaïról


A fotográfia e zsenijét nem kell bemutatni. De érdemes elolvasni, amit irók-újságirók-riporterek rendre, előcsalogattak belőle. Olykor már csak élete legalkonyán. Gazdag irodalma van a Brassaï-legendáriumnak. Ebből most két kevésbé ismertre bukkantam, megosztom. Különösen figyeljünk a fotografálásra vonatkozó hivatkozásokra! (csg)



Sediánszky János: Brassaïval, egy délután

1923 óta él Párizsban egy magyar ember, Henry Miller a város „élő szemének" nevezi. Brassaï ő, a képzőművész, és a fényképezés nemzetközi hírű, a legelsők között számon tartott mestere. Barátja Picassónak.
Évek óta a francia Délen él, magyarokkal alig találkozik. Ha néha felrándul Párizsba, a Faubourg Saint-Jacques keskeny, végtelen hosszú utcájában lakik.
Összedobált képek, kerámiák, albumok, vázlatok kusza egyvelege a szoba, amelyben fogad, ablaka a Santé-börtönre nyílik. Már szürkül, s odaát, a cellarácsok mögött pislákol néhány lámpás.
Naiv festők képei a falon, könyvek halmaza a földön, a polcokon. Az asztalon ócska írógép áll.
Helyet szorít, ismerkedünk. Egy kötetet nyom a kezembe.
Fényképalbum: Paris de Nuit, az Éjjeli Párizs.
De néma gazdagoké, nem a fény városa. Nem villanyfüzérek, csak egy magányos gázláng, mégis tündöklő fényudvarával. Apró, elveszett fények ezek, a rakparton, a tócsában, a kövezeten.
– Harmincéves koromig nem nyúltam fényképezőgéphez. Valaki egyszer a kezembe nyomott egyet, biztatott. Bennem még hangulatok éltek, nagyon elevenen. Az éjszakai város, az utcák, amiket a nappaliaknál százszor jobban ismertem. Hiszen éjjel éltünk mi akkor, napközben csak aludtunk.
– Hogy került Párizsba?
– Művész akartam lenni, kijöttem.
– Brassóból? Gondolom, a nevéről
– Igen. Apám tanár volt ott, én festő akartam lenni. Pesten jártam a Képzőművészeti Főiskolára, aztán Berlin jött, két évig. A Sturm korszaka, Kandinsky. És huszonháromban már Párizsban voltam.
– Ki vezette? Miből élt?
– Újságírásból. És szerencsém volt. A szürrealizmus hőskora volt az. Valahogy eljutottam a Minotaure folyóirathoz, bekerültem a szürrealisták csoportjába. André Breton, Eluard, Salvador Dali, Braque, Matisse, Maillol a jó ismerőseim lettek. És harminckettőtől Picasso, a legjobb.
– De mivel érte el? Hogy sikerült?
– Mondom, hogy cikkeket írtam, kritikus voltam, és mindenekelőtt művész. Itt kezdtem el rajzolni. Picasso egyszer azt mondta a vázlataimról: Maga született rajzoló. Miért nem aknázza ki az aranybányát, ami magában rejlik?
Egy másik kötet fedi el Párizs fényeit: Harminc rajz. Jacques Prévert írt verset ezekhez a duzzadó, erős lábú, sörényes tollrajz-amazonokhoz, Brassaï aktjaihoz. Mellbeütő, érdekes költemény. Kiválasztott részletét helyben lejegyzetelem, és itthon később le is fordítom:

Székesegyházak és kávéházak pillérei
hallgassátok a jég verését a kövezeten
a Faubourg Saint-Jacques utcában
A Santé börtön mellett
egy szépséges arab paripa
tűnik fel hirtelen
meztelen ez a ló se hám se nyereg rajta
fara fénylőn ragyog mint viasszal bevont parkett
aki épp arra jár megáll egy pillanatra
és elbűvölten nézi
az állat tomporát
és nőre gondol a férfi
és férfira a nő
egy már letűnt világról álmodik mindegyik
amikor egyszerű volt az élet
pőre nyers és szép
és elfogadható
s a ló
miként e röpkén felidézett világ
máris tovaszáll.
A Brassaï rajzolta nők
e paripához hasonlítanak
Asszonyok akiket sohasem látni
vagy csak néhányukat
könnyűek mint a fák
és nagyok mint a virágok
a megszokott lét fojtó páráiból
úgy bukkannak elő
és mutatkoznak szégyentelenül
az ősanyag friss hevületében
mint Venus Gallypiges vagy szép Fegyverkovácsnék...
E nők...
lábbujjhegyen ringó erősszálú növények
a megdöbbent riadt kárhozott menny felé
emelik lábaik feltörő oszlopát
azokon lengenek kebleik combjaik
fényekben fürdő függőkertjei.

– Igy kezdődött tehát, az Éjjeli Párizzsal.
– Igen. Megjelent, s egy csapásra ismert lettem. Kiadták külföldön is, s a következő évben folytatását, az Erkölcs-tanulmányok a Montparnasse-rólt. Aztán a többit.
Fényképalbumok megint. Picasso szobrai, Ünnep Sevillában, Bretagne-i tájak. És a: Grafitti.
– Mi ez? – hajolok egyszerre a cím s a különleges ábrák, alakzatok fölé.
Két Picasso-idézettel felel, magyarázatul:
„A fal valami csodálatos dolog, nem vették észre? Mindig nagy figyelmet fordítottam arra, ami ott történik. Hányszor kísértett meg fiatalon egy nagyon szép fal, hogy rávéssek valamit."
És a másik:
„Egy fal olyan gazdag lehet, mint egy székesegyház homlokzata."
Brassaï is felfedezte ezt, és kiaknázta a kamera világának. Mert amit itt látok, fényképnek talán a legmegrendítőbb: a telefirkált, foltos, penészes, agyonrepedezett, omló falak költészete: szerelem-szívek, nyilak, vallomások és merészebb jelképek krikszkrakszai. A Halál: üreges szemek, halálfejek, a vakolatra karcolva: s ugyanaz tíz év múlva, elmélyülve, elkráteresedve, szinte továbbkövülve. Ez hát a Grafitti. Van egy újabb, színes változata is, amit Japánban készített. A fekete-fehér talán drámaibb, ez látványosabb.
– És a film?
Legyint.
- Csináltam egyet 1956-ban, a legeredetibb kisfilm díját kapta akkor Cannes-ban. Amíg élnek állatok, ez volt a címe. Huszonnégy országban vetítették.
– Milyen művészet vonzza még?
Visszamosolyog, egy másik kötetet üt fel. Histoire de Marie. Marie története.
Prózai verseskönyve ez, meséli a tartalmát is. Egy idős, ötvenöt éves cselédasszony bánatát, szomorúságát, életét a papírvékony falú szobában, a gazdagok között, ahová minden áthallatszik. Marie kastélyban élt, az árnyékszékeket tisztította. Szerette ezt a munkát. Leleplezi erkölcstelen gazdáit, elgondolkodik néha Marie Antoinette végzetén, amikor a németek a Santé-börtönben hazafiakat lőnek agyon, Párizs megszállása alatt. Üres perceiben a hűtlenségről elmélkedik. „Ha az asszony hűtlen, nem baj, pénzt hoz a konyhára, hiszen az udvarló is tömi ékszerrel, ruhával, ajándékkal, de ha a férfi rúg ki a hámból, kész szerencsétlenség, mert elhordja a pénzt a tyúkokhoz." Marie-nak hasdaganata van, de nincs pénze, és félő, hogy csak a Szent József szegénykórházba kerül, ahol keményszívűek a kedvesnővérek, és keményített fityulában járnak. „Csak tárgynak nézik a beteget, egyszer már majdnem átmentem ott a túlvilágra." Újra Picasso kép az asztalon.
– Bár sok felvételt készítettem Picassóról, ez az 1932-ből való a legkedvesebb. Olyan rajta, mint egy monolittömb.
Olyan. Erős, zárt test, zömök, csak átható, elmélyülő, hatalmába kerítő szeme uralkodik rajta. Mellékesen mondja:
– Tudja, hogy Picassónak miért nincs önarcképe? 1918-ban a Lutetia szállóban épp borotválkozott, amikor Apollinaire halálhírét hozták. Akkor úgy megdöbbent, hogy azóta nem festi és nem rajzolja magát.
Beszélgetések Picassóval. Ez a könyve nagy szenzáció volt. És baráti ajándék Picassónak – ahogy a kézzel írt ajánlás mondja – „nyolcvanharmadik születésnapjára, egy csokor gazdag óráinak megtalált pillanataiból". Emlékkiállítás is nyílt erről a könyvről egy Saint-Placide utcai antikvárium pincéjében. A vendégkönyvben, vörös lúdtollal írva, ilyen nevek sorakoztak: Jean Follain, Jacques Prévert, Jeanne Moreau, Aznavour és leánya.
Szóban is újra Picasso a téma.
– Cocteau a rongyszedők királyának nevezte, mert összeszedett minden ócskaságot, egy elszáradt nyúlbőrt, melyet a Louvre udvarán talált, eldobált konzervdobozokat a szemétládákból, hogy megcsodálja egyszerűségük rendjét, alakjaik változatosságát.
Egy másik élmény. Reggeli találkát beszélt meg vele, hogy együtt menjenek a műtermébe. De a festő még ágyban fekve fogadta, elcsigázva. Jean Marais, a színész egy söprűnyelet hozott előző este, hogy abból készítsen neki valamit. Picasso egész éjjel dolgozott, mintákat égetett a seprűnyélre, ezért volt fáradt, kimerült másnap reggel.
Az idő múlik mesélés közben, Brassaï az órájára néz, bocsánatot kér, dolga van a városban. Elkísérem? Természetesen. Gyorsan szedelőzködik. Kerek, ellenzős sapkát tesz húsos, kopasz fejére, a fogasról esernyőt emel le. Amint szemben áll, barátjához, Picassóhoz hasonlítják nagy, fekete szemei. Fogom a karját, úgy imbolygunk a külső boulevard hiányos kövezetén, a 86-os autóbusz megállójához.
Az utcán, a buszon a beszélgetés még folytatódik.
– Luxusgéppel dolgozik?
– Egyáltalában nem. Nem igen törődöm a fényképezőgéppel. Attól nem függ semmi, vagy legalábbis nagyon kevés. A szupertechnikának semmi köze a jó eredményhez. A művészi fényképezés inkább a szobrászathoz hasonlít, mint a mozgáshoz, a filmhez. Ha ötezred másodperc alatt készítek egy felvételt, nem a mozgást ábrázolom, hanem a megállított pillanatot. Ez a megállított élet a fényképezés témája. Éppen ezért nem értek egyet azokkal a törekvésekkel, amikor sorozatot készítenek a pillanat tört része alatt rögzített képekkel, és mosoly helyett láthatunk egy eltorzult arcot, egy lefittyedt szájat. Nem hiszem, hogy ennek megörökítése volna a művészi fényképezés feladata. Persze, ez csak az én egyéni véleményem.
– Térjünk vissza még egyszer a filmhez. Nyilván a képi kifejezés izgatja elsősorban a mozivásznon.
– Nem szeretem a filmen a túl szép, túl művészi fényképezést. A gyönyörűen virágzó gyümölcsfákat, a túlvilágított vagy túlsötétített tájakat, egeket és felhőket, amilyeneket mexikói filmekben láthat. A francia rendezők is sokszor vonzódnak az ilyesmihez.
Valóban. Akkor láttam Agnes Varda reklámozott filmjét, a Boldogságot. Színezett impresszionista festészet a filmvásznon.
– És Godard Megvetése! Ebben a filmben csupán Brigitte Bardot lesült bőrének meztelenségéhez keresett a rendező meghökkentő vagy elbűvölő színkontrasztokat. Ez azonban csak külsőség, ami elvonja a figyelmet a film mondanivalójáról. Ezzel szemben Chaplin sohasem fordított különös gondot a fényképezésre, a megvilágítás effektusaira, a beállítás trükkjeire, a sujet-t, a színészi alakítást, a rendezést tartotta fontosnak...
Mondat közepén száll le hirtelen, s ad elmenőben kezet.
Én is lelépek hamarosan, a Sévres Babylonne állomáson, az Olcsó Áruház előtt.
A járdán egy hirdetőoszlop plakátjába ütközöm: öles betűkkel Brassaï kiállítására hív.


Vinkó József: Párizs szeme

Nem volt könnyű találkozni vele. Hetekig nyomoztam, amíg megszereztem a párizsi címét, akkor kiderült, Nizzába utazott, a vidéki házba. Már majdnem vonatra szálltam, amikor házmestere megsúgta, hogy a hír kacsa, Brassaï (franciásan: Brassaí) fenn rejtőzik a lakásában, az ötödik emeleten, csak épp letagadja magát. Hiába rohantam fel, hiába csöngettem, az ajtó mögül valaki válaszolt: „Itt nem lakik semmiféle Brassaï!" Mozgósítottam újságíró barátaimat, üzenetet hagytam, naponta telefonáltam, mígnem egy délelőtt csengett a telefon és egy női hang randevúra hívott Brassaïhoz. Ugyanaz az ajtó nyílt meg előttem, amelynek a küszöbén pár nappal ezelőtt hiába tipródtam. Kicsi, homályos, kartondobozok százaival zsúfolt lakásba léptem azaz még be sem léptem egészen, amikor a tuszkulánum mélyéből mérges hang reccsent rám:
– Maga botrányt csapott a Télérama szerkesztőségében, hogy nem fogadom, mit akar?!
– Interjút.
– Mindenki azt akar.
– Ezért tagadja le magát?!
– Rengetegen zaklatnak, védekeznem kell.
Igazából most veszem csak szemügyre. Brassaï 83 éves. Fején füles pamutsapka, lábán papucs, morogva összehúzza magán a kockás házikabátot. Fáradt, zsörtölődő vénembernek hihetném, ha nem látnám a szemét. De ezek a szemek nem öregedtek meg; attól a pillanattól kezdve hipnotizálnak, ahogy beléptem a lakásba, szinte odaszögeznek a kis zongoraszékhez. Eszembe jut, amit Francois Mauriac irt: talán szakmai ártalom, hogy ekkorára megnőttek a szemei, szinte rá akarnak ugrani a tárgyra, az áldozatra: szó szerint felfalják az embereket és a dolgokat. A langusztának vagy a remeteráknak vannak ekkora szemei..." „Brassaï: Párizs szeme" – írta róla a közeli jóbarát,
Henry Miller is. Brassaï: avagy egy ember szeme – adta portréfilmjének címéül a francia televízió. „Egy ember, akinek kettőnél több szeme van" – nyilatkozta Jean Paulhban. „Egy szemtanú vallomása" – mondja cikkében a Sunday Times kritikusa. Mindenki a szeméről beszél, mindenki azt akarja lefotografálni, a szeme híresebb lett, mint Gréta Garbóé.
– Megengedi, hogy lefényképezzem?
– Nem, Most jöttem ki a kórházból, beteg ember benyomását kelteném. És a magnetofont se kapcsolja be.
– Fényképez még ma is?
– Ritkán. Nincs már bennem életerő. De néha nagyon sajnálom, hogy otthon hagytam a gépemet. Ilyenkor képzeletben lefotózom, amit látok. És ezeket a gépeket nem látja soha senki más. Mekkora szabadság!
– Ön bizonyos tekintetben konzervatív fotósnak számít. A színes film diadalútja közepette egész életében ragaszkodott a fekete-fehér fotóhoz. Miért?
– Mert a fekete-fehér sokkal kifejezőbb, árnyaltabb, elvontabb. Bizonyos tárnák színesben megfoghatatlanok. Az emberi arc színesben például szörnyű. A színes képnél a színből kell kiindulni és nem a tárgyból.
– És nem zavarja, hogy a tucatfotó elárasztja a világot? Hogy a hírügynökségek, a televízióállomások és a műholdak százezrével ontják "a „fotó-dokumentumokat", hogy minden második japán objektívon át látja a világot és a legújabb motoros Leicákkal tízegynéhány másodperc alatt harminchat felvételt lehet készíteni?
– Nem. Ez normális, a technikai fejlődést nem lehet megakadályozni. És még csak azt sem mondom, hogy kisfilmre nem lehet jól fényképezni. Ma pillanatok alatt tényleg lehet harminchat felvételt készíteni. De én sokszor úgy utaztam külföldre a Harper's Bazaar megbízásából, hogy egyetlen felvételt kellett csak hazahoznom. Igaz, én lemezre dolgoztam, és a kazetták nehezek voltak, nem pazarolhattam.
– De száz és száz felvétel között mégiscsak akadhat egy remekbe szabott. A legképzetlenebb amatőr is elkaphatja a század legszenzációsabb pillanatát. Ön talán nem hisz a véletlenben?
– Hogyne hinnék! Bárkinek kedvezhet. De csak egyszer! Az igazi fotósok naponta randevúznak a véletlennel.
– Ön szerint mi a jó fotográfus legfőbb tulajdonsága?
– Az objektivitás. Erre kell törekedni. Bármennyire objektívek vagyunk is5 még mindig túlságosan szubjektívek maradunk.
– Vakhit a valóságban?
– A fotósnak realistának kell lennie. Hiába akarok ugyanis objektív maradni, a fényképeim egy idő után mégis elkezdtek rám hasonlítani, jobban, mint a saját tárgyukra. Éppúgy, mint Cézanne almája, az is jobban hasonlít Cézanne-ra, mint egy almára.
– Ön festőnek készült, Budapesten és Berlinben tanult, írt, festett, rajzolt, díszletet tervezett. A harmincas évek elején miért kezdett el hirtelen fotografálni?
– 1924-ben érkeztem Párizsba. Csodálatba ejtett ennek a városnak a gazdasága, éjszakákon keresztül csavarogtam barátaimmal, Henry Millerrel, Jacques Prévert-rel a Montmartre-on, a Ménilmontanton, a Porté des Lilas környékén, a Szent-Márton kanális partján, széltében-hosszában bejártam a várost, közben dolgoztam, hol sporttudósításokat írtam, hol karikatúrákat rajzoltam, hol hamis interjúkat gyártottam világnagyságokkal. Minden ezekben az években történt velem, a húszas évek végén és főleg a harmincas évek elején, megismerkedtem, a szürrealistákkal, Bretonnal, Salvador Dalival, Man Ray-jel, barátom lett Matisse és Picasso. Meg akartam örökíteni ezt a sok csodálatos dolgot, amit láttam és rájöttem, hogy a fényképezés alkalmas rá, hogy a fotó korunk sajátos kifejezési eszköze. André Kertész adta kölcsön az első gépet.
– Alig néhány évvel később —jóllehet már ismert fotográfusnak számított - azt írta szüleinek: „Ha törik, ha szakad meg kell szabadulnom a fotográfiától. A fényképezést mindig csak ugródeszkának tekintettem, ugródeszkának igazi elemembe, s íme az ugródeszka nem enged. Ezzel a kis kerítőhálóval, ami a fotográfia, hogyan ejtsem el a királyi vadakat?"
– Ha ennyire tudatosan döntött a fényképészet mellett, miért akart mégis folyton megszabadulni tőle?
– A Beszélgetések Picassóval című kötetemben megírtam, amit Picasso mondott: „Maga rajzolónak született, miért nem folytatja? Sóbányával cserélte fel az aranybányáját." Szerinte a fotóművészet csak „mellékfoglalkozás". Ez sokáig motoszkált a fülemben. De a harmincas évek vége felé leginkább talán azért kapálóztam a fotó ellen, mert féltettem az egyéniségemet. Nekem akkor a fényképezés kenyérkereset volt, munka, a Coiffeur című lapnak kellett volna dolgoznom. De hamar otthagytam. Engem a frizurák nem érdekeltek. Se a pénz. Engem csak az élet érdekelt, amit magam körül láttam.
Brassaïnak sikerült az, ami a században kevés fotósnak. Csavargásai közben - a világon először — megörökítette az Éjszakai Párizst, a Notre-Dame vízköpőit, a Művészetek hídját, a Montmartre azóta rég lebontott házait, a cselédlépcsők és a paloták világát. Fotói úgy őrizték meg Párizst, mint a forró láva Pompej köveit, Titkos Párizs című albumának lapjain úgy elevenedik meg a harmincas évek pittoreszk világa, mint valami Renoir-fimben: csavargók és vagányok kavarognak itt, trógerek és csatornapucolók, a Magic Citybeli traveszti-bál férfipárjai, a Quincampoix-utcai örömlányok, Conchita, a hastáncosnő, a Majomember, a titokzatos Bengalie, a Blomet-utcai néger bál táncosai, Kiki-Montmartre, Rose és Lydia, és mindnyájuk között a legkülönösebb teremtmény, a baudelaire-i lidércvilág tündére: a la Mő-me-bijou, a Chaillot bolondja. Brassaï töviről hegyire ismerte a várost, lefotózta a falakra vésett Graffitiket, az utcakölykök krétarajzait, többször letartóztatták, sokszor menekülnie kellett a felbőszült stricik elől, egyszer féltve őrzött kazettáit is ellopták. Vaku nélkül dolgozott, az expozíciós időt egy gauloise vagy egy boyard elszívásával mérte, soha sem guggolt le, nem csavarodott fotóriporter-pózba, „szemmagasságból" fotózott egy 6x9-es Bergheil de Voigtlanderrel. Nem kereste az extremitásokat, nem hajszolta a szenzációt. Az elsők között volt, akik kivívták a fotónak azt a jogát, hogy a múzeumok és kiállítótermek falai közé bebocsáitatást nyerjen. Legújabb kötetében, az Életem művészei című gyűjteményben híres portréi szerepelnek; Matisse, Bracjue, Picasso, Maillol, Miró és a többiek képei. A fülszövegen az első mondat így hangzik: „Brassaï (született Halász Gyula] magyar származású fotóművész."
– Mikor járt utoljára Magyarországon?
– 1917-ben. Budán érettségiztem.
– Azóta soha többé nem tért vissza?
–Nem. Sosem volt időm. Pedig szerettem volna. De szülővárosomban, Brassóban sem jártam. Mindig a szüleim jöttek ki Párizsba,
amíg éltek.
– Mit tud a mai Magyarországról?
– Ott mennek legjobban a dolgok.
– És Erdélyről?
– Pár évvel ezelőtt az egyik ottani magyar hetilapban megjelentek a fitalkori leveleim.
– Beszél még magyarul?
– Nem beszélek magyarul.
– Magyar barátai közül kikre emlékszik?
– Tihanyi Lajosra, Dodóra. Együtt csavarogtunk annakidején Párizsban. Károlyi Mihályra, a Coupölé-kávéházban sakkozott, Bartókra, akinek még Budapesten elvittem első írásomat, egy balettet, hogy zenésítse meg. Illyés Gyulára, aki a Magyarországon is kiadott Picasso-könyvem előszavát írta. Sokszor kerestek televíziótól, a rádiótól is, de ezer évig kellene élnem, hogy mindenkivel találkozhassam.
– Hosszú ideig ingadozott a festészet, az írás és a fotózás között. Mit jelent Önnek ma a fotó?
– Egyre többet. Sokkal jobban kifejezi századunkat, mint a festészet vagy a szobrászat. Minden kornak megvan a maga művészete, a miénk a fotó. Még akkor is, ha bizonyos értelemben nyugodtan mondhatjuk, hogy a fotó anti-művészet, hiszen minden az objektíven és a kémiai folyamatokon kersztül történik. A csodás éppen az, hogy a fotóművész egyénisége mindennek ellenére átüt. Számomra talán ezért nagyon intim dolog a fotó. Olyan mint egy napló. Itt jártam, ezt láttam. Ez létezett.
– Sem a kollázs, sem a fotóriportázs nem érdekelte soha, pedig mind a szürrealisták, mind a szociofotó hívei a barátai közé tartoztak. Miért maradt érintetlen a hatásuktól?
– A szürrealistákkal sosem értettem egyet. Számomra a valóság, a körülöttem zajló élet sokkal érdekesebb, varázsosabb volt, mint az ő összes „álomlátásuk". Ismertem nagyon rossz festőket, akiket a szürrealisták istenítettek, mert ők a műalkotásokat nem a minőségük, hanem a témájuk szerint ítéltek meg. Nem a művészetet szerették, hanem a „témát". A szociofotóval kapcsolatban pedig annyit; én nem voltam soha fotóriporter, bár az amerikai sajtó az Éjszakai Párizsnak és a Titkos Párizsnak éppen a szociológiai vonatkozásait emelte ki. A propaganda nem érdekelt. Én nem megítélni akartam a világot, csupán ábrázolni. Amilyennek láttam. Balzac sem ítélkezett soha, leírta a társadalmat. Ahogy látta. Regényeiben mégis benne van az ítélete is. Én semmit nem találok ki, mindent elképzelek.
– És ez a rengeteg doboz és fotó körülöttünk?
– Az életem dokumentumai. Szép lassan kiadom őket, kötetenként. De nem kapkodok; a fényképnek, mint a jó bornak, idő kell.
– Ennyire bízik a fotó hatásában?
– A legjobb fotók belevésődnek az emlékezetbe. A borostyánban és a széndarabokban néha egy-egy növény vagy hal vázának a lenyomatát lehet megtalálni. Ezek a természet fotói. Abban bízom, hogy amit én csinálok, hasonlít ehhez.

Forrás: Vinkó József: Az ember harmadik bőre. Pátria Könyvek, 1989