Medgyesi névjegy: Veres Nándor

Veres Nándor a Medgyesen és környékén rendezett HMKK-fotótábor egyik ütős képével lepett meg.

Veres Nándor: Kiskapus (27. Hmkk-fotótábor)

Falak közé szorított, már-már ránk dőlő világ szűk életfolyosóján téblábol néhány alak. Annyira aprók és jelentéktelenek, hogy akár hangyának is nézhetjük őket. A gettóból csupán két párhuzamos betonépület ágaskodik a magasba: az egyik fakókék, a másik undorító-szürke. Nem is emberi telephely ez, mondanám magamban, ha nem láttam volna s látnék ma is hasonló, lepusztult "menedékhelyeket", alig elkezdett, félbehagyott épülettorzókat, ipari roncsokat, műhelymaradványokat, nehéz bűztől fulladozó, ablaktalan istállókat... Lehet így élni? A fotós üzenete az: lehet. Így is élünk. És még megvagyunk. De vajon érdemes-e? Erre a választ a képen látható "hangyák" adják majd meg. És még inkább a láthatatlanok...

Kóstoló

Beindult a homoródalmási HMKK-fotótábor, szám szerint a 24. a sorban. Az előzetes elképzelésekhez képest, amelyekről október 18-iki bejegyzésemben szóltam, annyi az újdonság, hogy a csapat menet közben örvendetesen kibővült a nagyszebeni Arany Ferenccel, a csíkszeredai Miklós Csongorral és Veres Nándorral.


Ez utóbbi két napig fotózhatott Homoródalmáson, s a csapat megbízásából hazatértekor ő hozta a "kóstolót" - némi képi előleget a tábori hangulatról. Szó se róla: ősz van, préselik a szólőt, kóstolják a szilvalét... Fejedelmi kóstoló!

Veres Nándor fotói

Vizuálagresszió

Veres Nándor Fény-kép-ész nevű blogján nem csupán szemet és jóízlést bántó vandál gesztust ragadott meg egyetlen kézzel: kommentár nélkül közölt kompozíciója két értékrend síkban és dimenzióban is megnyilvánuló összecsapása, szemben állása. Tökéletes néma kiáltás, szavak nélkül is beszédes kép. Erre mondják: telitalálat. Érzem a küzdelem tragikumát s már-már kilátástalanságát is. Az ember nem tudja, melyik küzdőfélre tippeljen, ténylegesen ki kerül majd győztesen ki ebből a vizuálagresszióból. 


A fotós elmondta, hogy hányadán állunk - nos?

Blogvizitek (32) - Fény-kép-ész

E cseles és vonzó blogcégér mögött valójában Veres Nándor, Cegléden született és most Csíkszeredában élő fotográfus áll. Igaz, a blogja régebbi keletű, de néhány évig hagyta parlagon heverni, aztán idén áprilistól belevágott, s világhálós jelenlétével színesíti a nyilvános fotóvilág spektrumát.


Még egy fórum, amire érdemes odafigyelni, elvégre sokat tapasztalt, biztos tudású, érettségi óta fényképező fotográfusról van szó, aki többszörösen kijárta a fotóriporterség iskoláját is, s a HMKK professzionális fotótanfolyamának egyik tanára.


Bejegyzései a bőség zavaráról árulkodnak, hiszen hatalmas anyagból válogathat, s nem mindig könnyű eldönteni, milyen rendezőelv alapján adagolja majd összeállításait, képeit. Jó jel, hogy ha csak lehet, tartja magát szakmai tevékenysége időszerű eseményeihez.


Külön kiemelném anyák napi hangulatú képcsokrát (Anyák), illetve a lázárfalvi HMKK-fotótáborra emlékeztető szép tájfotóját arról a borvízforrásról, amelyből olyan jóízűet ittak Ádám Gyulával és társaival. A Fotótanú 2009. március 23-i bejegyzésében írtam a forrás Ádám-féle változatáról, amelynek a Veres Nándor variánsa eszményi ikerkép. Üzenetük összehangzó, s meglehet, egy és ugyanazon a falon nem férnének meg - valamelyikük elsőbbséget kell hogy adjon a másiknak -, de élményük, hatásuk ugyanolyan eleven, létjogosultságuk elvitathatatlan.


Érdemes ide időről időre, eseményre s képre kíváncsian visszajárni.

"Névjegyek"

A kommunikáció mindent lebíró hatalmát és esélyeit példázza az a mód, ahogyan sikerül kapcsolatban maradni barátainkkal akkor is, amikor százvalahány kilométerre tartózkodunk egymástól, s szinte a perc törtrésze alatt sikerül képszerű üzenettel jelentkezni.


Így történt, hogy az Ádám Gyula szebeni beköszöntése után hamarosan a fotótábor csapatának más tagjai is jelentkeztek egy-egy "névjeggyel", jeléül annak, hogy nagy élet folyik ott a szebenkörnyéki szórványban: a vendégül látott fotográfusoknak sikerült jól "megkavarniuk" a vidék hétköznapi hangulatát. 


Márton Ildikó ezzel a titokzatos torony-ábrázolással (jobboldalt) jelezte, hogy az építészettel kapcsolatos bármilyen jelenésben és dimenzióban változatlanul otthon van, s az ilyen téma nála mindig emberére talál.


Molnár Attila Bolyáról való jelentkezéséről a pillanat elismételhetetlen meghittsége és pillanatnyi rögtönzöttsége árad: az egymás mellé állított, istállóajtó nyílását kitöltő szomszédok a helybeli megmaradás utolsó mentsváraiként, támoszlopok gyanánt tartósítják a látványt.

Szőcs Lehel, ugyancsak Bolyáról, egy ötgyerekes családfő rafinált portréjával jelzi az egyszerű nagy család jelenlétének hangulatát: a háttérben nadzagra terített, száradni kiaggatott ruhák lengedező halmaza a megsokszorozott élet gondjaira figyelmeztet, a megbillenni látszó családi otthon és a családfő domináns alakja között.

Végül, Veres Nándor hangulatos, húsvéti gondolatokat ébresztő életképe a juhtartó hagyományok máig élő, megújult, a jelenkori igényekhez idomult, mégis végtelenül egyszerű és továbbra is rudimentáris környezetét rögzíti, emberközpontú hitelességgel.

Köszönöm a "névjegyeket!"

Szüreti

Egyik bál a másik után...


Alig helyeztem ki az előbbi bejegyzésemet, már várt Veres Nándor küldeménye, aki a csíkszenttamási szüreti bálról küldött két felvételt a Fotótanúnak. Az ilyen célzott küldeményt mindig soron kívül megbecsülöm, most pedig különösképpen, hiszen módszerében ugyanazt az elvet követi, mint a korábbi bejegyzés fotósa, ráadásul itt is szerepel a lábbelikre - igaz, ezúttal kimondottan csizmákról van szó - fókuszálás fogása.


A rejtett jelek, jelzések, a részben az egész diszkrét felmutatása, ha hozzáértően és eredetien alkalmazzák őket, segítenek megújítani konvencióba fulladó képi eszköztárunkat. Nem csak a látószög különleges ilyenkor, hanem a kiemelt részletekről lemetszett valóságelemek rekonstrukciójának folyamata.

Energia

Veres Nándor még reggeliben átküldte ezt a képet - kritikát vár róla. Tiszta sor: egy ilyen kérésnek csípőből illik eleget tenni. Az alkotó bizalma bennünk megbecsülendő, még akkor is, ha nem mindig érkezik a legalkalmasabb pillanatban.

Legalább is, én ennek megfelelően szoktam eljárni. Persze, nem kapkodom el a dolgot, bármennyire sürgős is legyen a válaszom, annyira senki se siethet, hogy ki ne várja a sejtések, benyomások és gondolatok letisztulását. (A bort se szokás erjedésnek indult must állapotában fogyasztani...) Ezért nem is firtatom, mire megy ki e véleménykutatás, mert ha már nálam van a kép, sőt végül is mindenki megismerkedhetett vele, aki e blogra lépett, akkor néhány összefüggésre hadd hívjam fel a figyelmet.

Járj a vizen!

Borbáth Áron nevét immár hosszabb időre megjegyzem magamnak - még ha várakozó álláspontra is helyezkedem esetében.

Tavaly végezte a Hargita Megyei Kulturális Központ szeptemberi fotótanfolyamát, azóta két közös kiállításon is szerepelt, most pedig volt tanárával, Veres Nándorral vágtak neki a csíki vidéknek, árvizet fotózni. Tanára juttatta el képeit - amelyből egy válogatás mindjárt fel is került a Káfé főnix portálra - azzal, hogy érdemes rájuk figyelni.

A képriport több mint ígéretes. Átgondolt, nem csupán mozaikképekből, hanem számos önálló, jelentéses felvételből. Egyikük az éppen itt látható. Nincsen rajta semmi szenzáció, hiányzanak róla a képi nagyotmondás túlzásai. Minden pontos, valósághű: csak annyi vizet mutat a kép, amennyi a valóságban is elfedte az utat. Nem sok - hiszen érhetne derékig is a kerékpárosnak. Vagy akár nyakig. De nem - csak a küllőket nyaldossa. Viszont látjuk a víztükörben a szűnni nem akaró esőt. Látjuk az utat, amit szinte teljesen eltakar a mindenfelé terjeszkedő vízszint. A kerékpáros mozdulataiban ott van az az elszánt konokság, ami ilyenkor, baj esetén elfogja az embert. Amikor csakazért is megpróbálja a lehetetlent: szembe szállni a sorscsapással.

Figyeljük meg a hátteret is: a hegygerinc fölött derengő ég hirtelen vált át sötét, fenyegető árnyékba. Egy másik képén, már-már ugyanezek a valóságelemek, egy harcosabb üzenettel állnak elő: ott egy zöld terepjáró rohan neki teljes erővel a pangó víztömegnek, s az ütközésből felcsapó víztaraj háborgása jelzi az elszántság erejét. A harcot a lehetetlenért: ha ellened fordul, akkor igenis, járj a vizen!

Veres Nándor: A méhész keze

Aki méhészt akar fényképezni, annak meg kell edzenie a szívét, hogy ne féljen a fullánkos bogaraktól. Mert a méhész a lehető legközelebb merészkedik - egészen a "vihar szeméig", hiszen ő élet és halál ura Mézországban.

Veres Nándor pedig Csíkmindszenten besétált az "oroszlán" torkába. És sikerült fotóin a lényeget rögzítenie: a méhész kezét. Az egyik fotón egy eltévedt méh pihen meg a kinyújtott ujj hegyén, mögötte pedig mint valami békéltető háttér, a méhész mosolya fénylik föl - ami egyként szól hivatásként űzött foglalkozásának és a pártfogásba vett dolgozónak.

A másik fotó csupán a pergető egy szekvenciáját ábrázolja, alatta a kicsurgó mézet felfogó edénnyel, s újra a kéz - ezúttal a gondoskodás lágyságától megereszkedve, már-már simogatóan.

Arra gondolok, hogy egy ilyen érzékeny, békét osztogató kéz mekkora érték az életben. A méhek világához társulva mindez természetes, már-már önmagától adódó evidencia. A fotós kompozíciós törekvései még a színekben is e meleg megfelelést hangsúlyozzák.

Veres Nándor mindszenti képsorát a Káfé főnix portálon lehet megtekinteni.

Veres Nándor: Kerékpárok

Veres Nándornak (a családi fotón a hátsó sorban baloldalt, a szélen) ez a kilencedik alkalma, hogy a HMKK-fotótáborok közösségének tagja legyen. Becsülettel megdolgozott ezért a lehetőségért és minden egyes alkalommal fotográfusi tevékenysége az akció eredményességét erősítette.

Csíkmadarasi válogatásából szántszándékkal emeltem ki ezt az első látásra statikusnak, élettelennek tűnő "csendéletet". Amelyen minden rajta van, ami egy meghitt falusi udvar egy békés zugában megfér egymással és a környezettel: muskátlik egy deszkalapon, a deszkalap a kopott, kiszuperált kanapén, amit még nem dobnak el, de már kiteszik az időjárás viszontagságainak, a kanapén pihen a kis bicikli, melynek használatkész állapota arra enged következtetni, hogy kis gazdája is van a portán, mellettük pedig, mintha az egész bagázsra óvón vigyázna, az ütött-kopott nagy bicikli, mely Csíkmadaras tekervényes dűlőin és ösvényein nyerte patinás külsejét.

Élet van a házban - tudjuk meg e fotó üzenetét olvasva -, mely se nem túl jó, se nem túl rossz. Tűrhető. Ugye, a körülményekhez képest... Mert minden relatív. A béke is. Meg a csönd is. Ez a kép reményt üzen a maga tavaszi ragyogásával. A kis piros bicikli legalább hatvan esztendővel meghosszabbítja a portán élők életesélyét...

Veres Nándor madarasi képeiből további tíz fotó látható a Káfé főnix portálon.

Variánsok

Tegnap levelet kaptam Veres Nándor fotográfustól, aki két fotója kíséretében az alábbi kérdést tette föl nekem:

"Szeretném véleményedet kérni, hogy melyik a jobb stb."

Én ezt úgy értelmeztem, hogy rövid képelemzés alapján szolgáltassak számára támpontot ismeretlen céllal, alkotói dilemmája feloldásában. Erőmhöz mérten válaszoltam neki, majd ma reggel, újraolvasva válaszom, úgy éreztem, a Fotótanúban is helye van levelemnek. Tehát:

"Kissé nehéz a feladvány, de igyekszem megfelelni.

Kérdésed kategorikust választ igényel, amit a végén megadok, de előtte jelezném, hogy a két képnek kétféle, egymástól jól szétválasztható, önálló üzenete van. Emellett viszont felfoghatók úgy is, mint egy folyamatnak a két lelkiállapota.

A kép elemeinek összevetéséből úgy tippelem (a levágott állat feldolgozottsága alapján, de akár a generált sorszámot is tekinthetném), hogy a baloldali kép egy korábbi mozzanatot rögzít, amikor a kislány még féligmeddig hivatalosan néz veled szembe, de ez akár a háta mögötti látvány elidegenítő hatásával is magyarázható. A jobboldalin viszont túl van minden idegenkedésen, az állat feldolgozása is már a "tisztább" műveleteknél tart, már mosolyog, ruhájára se ügyel már akkora körülményességgel.

Ha együtt értelmezed a kettőt, nagyon jól passzolnak. De ha csak egyet lehet választani, akkor a baloldali fejezi ki azt a szorongást és hangulatot, ami a marha levágásával jár. Pontosabban: a lényegesebb mondanivaló azon sűrűsödik össze."

El lehet dönteni, mennyiben sikerült közelebb kerülni értelmezésemmel a riportképek velejéhez...

Tükör

Jubileumra készül a Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK) fotótábora: hétfőn nyílik meg hivatalosan a huszadik, Csíkmadaras községben, amely közel ugyan a megyeszékhely Csíkszeredához, de még őriz valamit hagyományaiból. Az oda igyekvő fotósok dolga - akik már holnaputántól kezdve megtelepednek a községben és dolgozni kezdenek - kideríteni, tanúságot tenni, hogy ez a városközelség mit hagyott meg az élet hagyományosabb arcából.

De a jubileum annak szól, hogy 2002-től mostanig 19 erdélyi és csángóföldi helységből, mintegy 50 hazai és anyaországbeli fotós kapcsolódott be - ki egyszer, ki többször - ebbe a dokumentarista célzatú, de művészi színvonalú képi értékmentésbe. Az eseményre készülve igyekeztem kiegészíteni az utolsó táborok anyagával azt az immár közel 500 képből álló galériát, amely képekkel és dokumentumokkal mutatja be az eddigi táborok tevékenységét.

A Fotótanú ugyan foglalkozott már a csíkszentdomokosi és a külsőrekecsini terméssel, viszont nem ejtett szót a székelyzsombori kiruccanásról. Pedig ott, már túl Hargita megye határán, Kőhalom fölött, hagyományőrző, szorgos székely faluban húzódnak meg a zsomboriak, s őrzik azt, amijük még maradt. Mindezekről a képek híven beszélnek. Veres Nándor enteriőrje számomra különös jelképpel bír: mintegy magába sűríti küldetésük leglényegét: a kép általi világmentés perspektíváját és fakuló patináját. Mert nehogy azt higgyük, hogy képrögzítő anyagaink, adathordozóink míg a világ megőrzik nyomunkat, értékeinket. A mentés minden kor időről időre jól kiszabott, hagyatékolt feladata. Amit ma megmentünk, az esetleg jó eséllyel pályázhat arra, hogy akadnak majd utódaink, akik gesztusunkat újrajátszva-felismerve teszik azt, ami a dolguk. A tükör mélyéről felködlő zsombori házaspár már-már éteri alakok: tartósan odaillesztve a kopott családi fotók mellé, figyelmeztetőnek...

Lett ágyú...

Bizony, méghozzá kellő mennyiségben... Legalább is az ünnephez, az emlékezéshez elegendő annyi ágyúcső, amennyi ezen a pár tucat négyzetcentiméteren látszik.

Veres Nándor riportképe a kézdivásárhelyi március 15-i ünnepségekről nem csak rendkívül dekoratív, hanem igen jól megkomponált és határozottan mai üzenete van - a múltról. Különben az egész riportsorozat, amit a fiatal, tehetséges Márton Ildikóval együtt jegyzett a Fókusz Portálon, a 48-as megemlékezés harsányan fiatalos, majdhogynem farsangi hangulatát közvetíti, a képek valóságos tavaszünnepi légkört árasztanak magukból.

A két ágyú, a kőszoborba faragott és a valóságos, a bronzba öntött, úgy fogják körül a székely ágyúöntő legendás alakját, mint az eszme és a földhözragadt megvalósulás maga. A Háromszékről elhurcolt, és most "kölcsönbe" visszaszállított helytörténeti ereklye ragyogóan betölti e képen azt a szimbolikus hivatását, amit a székely szabadságharcosok szántak neki: megrettenteni és ezáltal térdre kényszeríteni az ellenséget.

Mi tudjuk, hogy a Gábor Áron-féle ágyúk a végső próbálkozást jelentő védekezés rudimentáris, barkácsolt eszközei voltak csupán, hiszen az Erdélyre zúduló túlerővel képtelenek lettek volna leszámolni. De azt is tudjuk, hogy nélkülük az egész vereség csúfos, ordenáré, mindennapi lett volna. Amilyen egy bozóttűz eloltása. Vagy egy rakoncátlan gyerek megregulázása. Nélkülük hiányzott volna a vereség fensége, tragikuma, amely Jókai tollát oly sok éven át jótékonyan termékennyé tette.

Egy tárlat anatómiája (11)

Lassan bezárul a kör. Még maradt két képkockám, amelyek közül az egyik - a Veres Nándoré - már közvetlenül a csíkszentdomokosi búzaszentelés utáni pillanatra utal.

A kép hosszanti tengelyében álló asszony - anya - kezében tartott, kis zöldellő búzacsokor enged erre következtetni, de meg az arcokra kiülő megnyugvás is ilyen irányba vezet. Igaz, az anya és gyermeke arcjátéka között potenciális különbségek láthatók: a nő bizakodó, sorsukkal elégedett gesztust továbbít a világnak, a kisöreg viszont aggodalmas, faggatózó szemhunyorítással tekint felénk, mintha kételkedne mindabban, ami körülveszi.

Pedig könnyen előfordul, hogy a teljes erővel tobzódó májusi napsütés ereje készteti a szemöldökráncolásra, hiszen anyja biztonságos alakja, s mögöttük a templomtorony fehéren szikrázó felmagasodása, továbbá a bal oldali háttérben üldögélő embercsoport meghitt összehajlása az életre, a tartósságra, a bizalomra utaló jelzések. Egyedül a felhők jókora, szaggatott díszleteinek előtérbe vonulása az, ami nyugtalaníthatja az embert. De mert a kép középpontjában mégis stabil a kompozíció és nyerszöld a remény, a legfontosabb üzenetet az anya kezei, azok állása, mozdulatba rezdülése hordozzák. Bármi történik, az élet védelme továbbmentett öröksége a csíkszentdomokosi létérzésnek.

(Holnap folytatom)

A Garadosi panoráma c. tárlat anyaga a Káfé portál képtárában tekinthető meg

Szüreten

Szeretem hallgatni, megismerni egy-egy fotó keletkezés-

történetét. (De ugyanígy vagyok más műalkotásokkal, legyen az irodalmi, képzőművészeti, zenei, színpadi stb.)

Pedig vannak, akik határozottan állítják: a művet nem szabad túlmagyarázni, a műnek önmagáért kell beszélnie, önmagát kell kifejeznie. Minden magyarázó, pótlólagos szó fölösleges.

Lehet, de azért az alkotáslélektan mégis csak kedvezően segíti elő a műértést, hozzájárul valóság és művészi átlényegítés közötti kapcsolatok, hidak feltárásához.

Ezért aztán a XIX. HMKK fotótábor (Külsőrekecsinben tartották, moldvai magyar csángó faluban) résztvevőit megkértem, hogy egy-egy szívüknek kedves, a tábor során készített képükről mondjanak el néhány keletkezéstörténeti adalékot.

A Csíkszeredában élő Veres Nándor fotóriporter ezt fűzte itt látható fotójához:

"Éppen szüreteltünk, a kamera átvetve a vállamon. A rekecsinyi szőlőtövek annyira alacsonyak, az ember nem is állva szedi a szőlőt, inkább térdelve vagy éppen a földön ülve. Én is ültem éppen, s a gépemmel állandóan hátrafelé leskelődtem, hogy a kellő pillanatban elkaphassam a mögöttem szüretelő asszonyt, a másik kezemmel meg vakon tapogatózva szedtem a szőlőt, hogy a munka is haladjon. Amikor elfogyott keze alól a szőlő s felállt hogy lépjen, akkor készült a kép.

Az a tény, hogy az ottaniakkal együtt éltünk, szüreteltünk, s közben fotóztunk, a kapcsolatunkat s a fotózást is bensőségesebbé, harmonikusabbá, autentikusabbá tette."