Csíkmadaras képekben

Legutoljára 2011 januárjában foglalkoztam e blogban a HMKK csíkmadarasi (2010-es) fotótáborának helyszíni kiállításával, amelynek megnyitó szövegét is közöltem. Azóta, János Ferdinánd kertészmérnök és családja, illetve a Garden Proiect kertészet jóvoltából került némi alap is arra, hogy a nemzetközi felállítású fotóscsapat legjobb munkáiból egy szerény album is összeálljon. A kiadvány (szerkesztője Ádám Gyula, nyomta a csíkszeredai Tipographic) színvonalas válogatást nyújt a résztvevő művészek portfóliójából, s annak a fiatal Miklós Csongornak a faluképét tartalmazza a fedőlapján, akit a község vezetősége kalauzul adott annak idején a községben megszálló fotós csapat mellé, s aki egy hetes küldetése alatt örökre beleszeretett a fotográfiába. De ennek belső történetét mondja el ő maga, aki az album előszavát is jegyzi.


Fotók "a világ közepéről"

A csíkmadarasiak nagy előszeretettel állítják, hogy községük maga a világ közepe. Ezt ugyan hallottam már más településekkel kapcsolatban is, de topográfus barátom megnyugtatott, hogy romániai viszonylatban a koordináta rendszerben Csíkmadaras az 555.555 pontban helyezkedik el...
Ide érkezett 2010 májusában az a fotós „csapat”, amely a Hargita Megyei Kulturális Központ, illetve Ádám Gyula fotográfus hívására elszánta magát arra, hogy megismerje a madarasi embert és mindennapi környezetét. Ottlétük  hetére kalauzul szegődtem melléjük s e rövid idő teljesen új irányba terelte életemet - hirtelen mély vonzalmat éreztem a fotográfia iránt...
A kis, családias hangulatú panziónak köszönhetően, ahol a csapat szálláshelyét berendezték, közvetlenül betekintést nyerhettem a vendégek szakmai beszélgetéseibe, vitáiba. Reggelente a fotósok egyedül vagy másodmagukkal kivétel nélkül útra keltek, s bár hivatalosan kalauzuk voltam, gyakorlatilag felnyitották a szememet, hogy általuk láthassam a valóságos csíkmadarasi létet. Mintha erre a hétre egy teljesen másik faluba költöztem volna. Községem utcáit, sikátorait  azelőtt is számtalanszor bebarangoltam, tudtam, ki hol lakik, de most azt is megtudtam, hogy falustársaim igazi élete a portán belül zajlik. 
Lássuk csak, hogy is van ez?
A fotós bekopog, a gazda persze, szeretettel fogadja. Elég néhány keresetlen szó, s ahogy hallgatom őket, nem igazán tudom eldönteni, vajon nem régi barátok találkoztak hosszú évek után? A gazda ilyenkor már nem is aziránt érdeklődik, mi járatban a hozzá betért "vándor", inkább azon szorgoskodnak, hogy friss sütemény s mellé némi pálinka kerüljön elő a konyhából. Olykor órákig elülnek egymás mellett a tornác padján. Felelevenednek katonatörténetek, ifjúkori szerelmek és kínkeserves évek. Senki sem siet, olykor mintha az idő is megállna. Végül, a fotós után, aki képekkel gazdagabban távozik, becsukódik ugyan a kapu, de belőle is ott marad valami a vendéglátó portáján...
Nehéz megfogalmazni, mi is az „érték” egy fotográfus szemében. A táj, az épületek, az emlékművek s mindaz, ami a község múltjához/jelenéhez  tartozik, természetesen értékek. De úgy láttam, hogy ezek középpontjában is az ember áll - a maga környezetében, hétköznapjaiban, munkaidejében. Az albumot lapozva az olvasó nem csak portrékkal, de mesterségekkel, sorsokkal is szembesül. Néhány éve készültek ugyan e képek, de sok szereplő már nem köszönhet vissza magára a csillogó lapokról. A fotós viszont, aki akkor és ott „tette a dolgát”, megőrizte a karaktert az utókornak. Mert ez is benne van egy jó portréban: a jellem. Ezt akkor értettem meg, amikor jó néhány órát töltöttünk egy portán az egyik fotóssal, kép mégsem készült. „Nem sikerült elkapnom a karakterét, így inkább nem erőltettem a dolgot” - magyarázta később.
Ittlétük alatt a fotósok felkeresték többek között az egykori vashámor helyét, ellátogattak a ványolóhoz, rég elfeledett vízimalomra találtak, jelen voltak a hétköznapokban, de az Elsőáldozás ünnepén is. Mialatt a madarasiakkal igaz barátságok köttettek. Az őszinte bizalom most visszaköszön az itt látható arcokról, csillogó szemekből. Viszont távolról sem készült csíkmadarasi „leltár”. Az alkotók megpróbáltak hirtelenében minél jellemzőbb, kifejezőbb szeletet felmutatni a csíkmadarasi életből mind a helyieknek, mind a nagyvilágnak. 
Számos, a „világ közepéről” készült képüket díjazták azóta különböző fórumokon, jelezve: e fotók állják az idő próbáját.

Miklós Csongor

Összehangolt tárlat

Magyari Hunor fotója

Tavaszi eseményre emlékezünk ma este, a Magyar Kultúra Napjának előestéjén, majdhogy a tél közepén. Tavaly májusban ugyanis, amikor a Hargita Megyei Kulturális Központ sorrendben a 20. fotótáborát rendezte meg a madarasiak szíves vendéglátása és támogatása jóvoltából, a már hagyományos táborzáró találkozón és vetítésen jelenlévő fotográfusok meleg szavakkal idézték föl az ott töltött tavaszi napok élményeit, a madarasiak nyitottságát és vendégszeretetét. 


Az azóta eltelt hónapok során az élmények megülepedésével, a tapasztalatok érlelésével beindult a fotográfusi munkának az a személyes, mindenek előtt az alkotók egyéniségére szabott fázisa,  melynek eredménye a mai nagyszabású tárlat. Az alkotók műhelyeiben megértek azok a szempontok, melyek alapján néhány képbe sűrítve, sajátosan megfogalmazott expresszivitással ki-ki elénk tárja mindazt, amit a múló idő kirostált benyomásaikból. A tizennégy fotóművész által begyűjtött hatalmas dokumentáris anyagból, összességében is értékes, páratlan gyűjteményből most kiemelkednek az önálló életre ítélt és kelt műalkotások, amelyek ezt az itt látható 56 képből álló kiállítást alkotják és magukba sűrítik a mai Csíkmadaras egész lelkületét, életének helyi színezetét. A képeken feltűnő alakok, formák, mesterségek, élethelyzetek, lakásbelsők, építmények, gesztusok, események, ünnepi hangulatok formálisan nem állnák ugyan ki a teljesség próbáját, de éppen mert műalkotásokról van szó, minden kép mögött ott van a pillanat mögötti folyamat letörölhetetlen pecsétje, a művészi láttatás vízjele. 


Hadd álljon itt a protokollárisnak tűnő, de mégis elmaradhatatlan és szükséges névsorolvasás (külön-külön a nevekre kattintva elérhetők az illető fotósról szóló korábbi, madarasi bejegyzés): 


Ádám Gyula (Csíkszereda), Antal Imre (Bécs, Ausztria), Balázs Attila (Székelyudvarhely), Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Erdély Bálint Előd (Székelyudvarhely), Găină Gerendi Dorel (Kolozsvár), Haris László (Budapest), Henning János (Sepsiszentgyörgy), Homoga József (Salgótarján, Magyarország), Kása Béla (Tordas, Magyaroszág), Magyari Hunor (Székelyudvarhely), Molnár Attila (Csíkszereda), Szentes Zágon (Kolozsvár), Veres Nándor (Csíkszereda).


A kiállító fotóművészek csak annyiban emlékeztetnek egy zenekar tagjaira, hogy jól érzik magukat csapatban, s ugyanabban a tárgyban érdekeltek, viszont mindenki a maga módján, a saját kedvére és meggyőződésére és felelősségére, szabadon "muzsikál", mutatja meg alkotásaival önmagát, s mégsincs hangzavar, kakofónia. Azt is mondhatnánk, hogy a közös szereplés igen sok esetben még ki is emel egy-egy alkotást önértékének esetenkénti szerénységéből, s további újabb tónusokat, értelmezést nyerhet. Ilyen szempontból a "karnagy", a kiállítás szervező felelőssége óriási. Szerencsére, a Hargita Megyei Kulturális Központban ezt a szerepet következetes, kiszámítható értékrenddel bíró, hozzáértő, közösségi érzelmű ember vállalta magára a kezdetektől: Ádám Gyula, aki gyakorló művészként is kitűnő partner. Miért ne mondjuk ki, hogy a fotótáborok vonulata és hozama, az a mód, ahogyan kiterebélyesedtek és alkotó műhellyé váltak, immár kitörölhetetlenül hozzátartozik az ő fotográfusi életművéhez.

Cigány temetés Madarason

Cigány vezető közeli nőrokonát temették a minap Csíkmadarason, s az eseményre tiszteletét tette a Székelyföldön és a környékén élő valamennyi roma csoportosulás, réteg. Ritka látvány az ilyen, nem csak a helybelieknek s az éppen ott tartózkodó fotósnak, de a cigányoknak is - így az esemény megörökítésére kapott engedély többszörösen is értékes.

Ádám Gyula érdeme, hogy élt a lehetőséggel és mélyen megrendítő, ugyanakkor információ gazdag képsort rögzített a temetés mozzanatairól. Személyes fotóblogján 28 felvételen nyomon követhető az egész madarasi rekviem. Az itt látható képen a sír melletti megrendülést, a nyitott gödör fölötti elválás szorongásának soknemzedékű kórusát látjuk ösztönösen és a földhányás szeszélyes domborulatait követve felállni. A fotó akár nagyívű jelkép is lehetne, cigány sorson innen és túl: csak a távozással szembesülve tudjuk igazán értékelni emberi önmagunkat és a mellettünk élőket. A fájdalmukat jelenléttel és tisztelettel kifejezésre juttató cigányság sokszínű külsőségei ne tévesszenek meg minket: ugyanarról a pillanatról szól minden gesztus és mozzanat, finoman érzékeny megfigyelés, ami kit így, kit úgy, biztosan utolér egyszer az életben...

A képriport egy rövidebb változata a Káfé főnix honlapon - itt.

Antal Imre: Útrakészen

Antal Imre (a madarasi családi fotón a leghátsó sorban áll, a sárga poharat tartó kollégától jobbra, sötétkék, keresztmintás trikóban) minden tekintetben haza látogatott Csíkmadarasra, s fedezte fel magának azt a községet, amely Bécsben megtelepedő szüleit valamikor útnak indította. Az érzelmi élményeken túl, egy ilyen találkozás mindig rendkívüli és az ember alkotó ösztöneit hosszú távon mozgósítja.

A fiatal fotós magabiztosan mozog a jelképesen hazai pályán. Legalább is, tudja, hogy mit fényképez. E fogatos képe viszont meredeken eltér a szokványtól. Vajon miért? Nagyon sokan a vidéki utakon ballagó szekérből az út, a szekeret irányító ember és a járművet húzó állat hármas egységére koncentrálnak, ezek egymásrajátszó viszonyából metszenek ki képet. Antal Imre nem foglalkozik az igásállattal. Az valahol a képen kívül, várakozásba lazulva, a szekeres jelére várva vesztegel. A kocsis sem különösen érdekes, csak annyiban, hogy tudjuk: a helyén van és hogy a kezében tartja a gyeplőt (tehát nem lehet baj... - fűzném tovább magamban a gondolatot). Ami a lényeg: a rakomány. Azok a gúzsba kötött állatok, amelyek számukra még ismeretlen, de kikövetkeztethető sorsuk felé tartanak, éppen csak el kell indulnia a fogatnak. De még minden csendes. Mindenki útra kész és - vár...

*

Mire a csíkmadarasi fotótábor termésének vázlatos, kortyintásnyi ízlelésének végére értem, már életbe is lépett a friss újsághír üzenete: mától, június 13-ától kezdve, 18-áig a XXI. fotótáborát szervezi a hargitai kulturális központ Csíkmindszenten. A résztvevő fotósok: Ádám Gyula, Lőrincz Lehel , Márton Ildikó, Molnár Attila, Veres Nándor, Vitos Hajnal (Csíkszereda). Hasznos időtöltést, értelmes kalandokban gazdag hetet kívánok nekik.

Bálint Zsigmond: Rajtaütés

Bálint Zsigmond (a madarasi tábor családi fotóján baloldalt, a fotelben bordó mellényben ül) a HMKK-táborok veteránja, a kitartás és egy következetesen végigvitt, professzionizmussá vált szenvedély megtestesítője. Lehet, hogy unalmas lenne az övéhez hasonló céltudatosság és bemérhetőség megsokszorozódása az életben, de összefogó, integráló szerepe vitathatatlan.

Akció teljében üt rajta képével a disznópajta körül sürgölődő madarasi csapaton, amint a hízóval szállnak szembe a túlerő meggyőző hatásában bízva. Az egymásnak feszülő akaratok és indulatok metszéspontján, félig még eldöntetlenül áll a rajtaütés mérlege, de ha a képre rögzített mozdulat-ábra vektoriális irányát akarjuk megtudni, akkor abból a hízó kerül ki vesztesen. A felállást megvizsgálva ugyanis az Egyesült Erők oldalán még egy tettre kész, tartalék erőt is látunk, aki bármikor bevethető, de ha már a küszöbig értek, az eredmény szinte borítékolható...

Az zajlik, ami évszázadok óta, változó díszletek közt, de szinte azonos rítusokkal, az udvar sokat látott, kitaposott földjén. Hadd ne mondjuk el a történet végét, ami részleteiben számos irányba is kavaroghat. A lényeg azon van, ahogyan az akciót értelmezte a fotográfus: az egymásnak feszülő erők harcaként...

Erdély B.Előd: Tetőfedők

Erdély B. Előd (a madarasi közös fotón a második sorban, balról a harmadik, fehér trikóban) ezzel a spontán munkajelenettel igazán emlékezetessé tette magát a HMKK-tábor fotós közössége előtt, de úgy hiszem, ezt általános értékítéletként is felfoghatjuk.

A "spontánság" esetünkben nem azt jelenti, hogy a vidám tetőfedők ne tudták volna, hogy lencsevégre kapásukban fáradozik a fotográfus, hiszen a tavaszi-nyári hónapokra jellemző munkafolyamatról egész képsorozat készült, s csak alapos szemlélődés, válogatás után döntött úgy alkotója, hogy ezt részesíti előnyben...

Azért spontán ez a kép, mert a tetőfedők erőteljes megfigyeltségük, kitettségük tudatában is objektív feladatukra összpontosítottak. Élő lánc-szerű alakzatuk pedig pozitív üzenetet hordoz: a lánc nem a szembenállást, valaminek gátat vető akaratot fejez ki, hanem alkotó szándékot. Valamit tető alá hozni - ütemesen, minél hamarabb, amíg nem csordul nyakunkba az ég... Ez a csíkmadarasi cserepezők üzenete a pirosban álló épület tetejéről, amit cserépről cserépre mondtak tollba a fotósnak.

Magyari Hunor: Egy pillanat

Magyari Hunor (a tábor családi fotóján balról számítva a negyedik a leghátsó sorban) ritka, de mindig emlékezetes vendége volt a HMKK-fotótáboroknak. Most úgy esett, hogy sikerült függetlenítenie magát pár napra, s munkájával gazdagabb lett mind az egyéni termés, mind a tábor egész hozama.

A mappából kiválasztott kép több mint sejtelmes. Mintha azt üzenné, hogy ezúttal nem jó mindent a néző orrára kötni. Ő csak azzal törődjön, hogy a borús, s alkonyinak is tűnő ég alatt valaki, egy körülkerített kőkeresztnél megáll és fejet hajt. Személyi, egyéni vonások sem fontosak, a kézben tartott szerszámnyél (vagy csak bot?) azt sugallja, nem jöhetett túl messziről, hiszen a kő és az ember közötti viszony a megadó tiszteleté, a reménységé, hogy a főhajtás valahol észrevétetik, a gondolat meghallgattatik, s a pillanat, elmúlván, ezzel el is veszíti varázsát.

De megmarad a képen belőle az és annyi, ami a napi áhítathoz elengedhetetlenül szükséges.

Homoga József: Várakozás

Homoga József (a madarasi emlékfotón, amelyen minden tábori fotós rajta van, a baloldali fotelben ülő mögötti, őszhajú férfi jeans-ben) másodízben jár Csíkban, ahová Salgótarjánból érkezett. Lobogó, lelkes ember, fotóban is a nyíltság jellemzi.

A madarasi vasúti megálló csöppet sem vendégbarát termében várakozó cigányasszonya csupa kemény és robbanó színvilág. Olyan erőteljes képi élmény, hogy hosszú ideig vonzza magához a tekintetet anélkül, hogy asszociációkat teremtene. Ez a fiatalasszony egyszerűen van. Létezik. És mégis megfoghatatlan, kiismerhetetlen. Behozta ide a létezését, a napfényről, ebbe a mauzoleum-színű mozaik-világba, ahol a legyek is azt hihetik, hogy mindig éjszaka van, a piros ernyőt is odébb tette, mintha nem is hozzá tartozna, lehet, hogy ez így is van, és valaki ottfelejtette siettében... Tűnődő mosolya szólhat a kintrekedt külvilágnak, a gondolatainak, az emlékeinek, a helyzetnek... Feje fölött a kék falfelület olyan, mintha az ég mosolyogna rá, de a színek festettek, mesterkéltek, rikítóak, csak egyvalami természetes, meghatározó: az arc és az összekulcsolt kezek barnasága. Színekben a sorsa?

Kása Béla: Kettesben

Kása Béla (a madarasi fotótábor családi fotóján jobboldalt ül, az üvegek mögött) alaposan bekóborolta a községet s gyűjtötte az élet sok-sok apró, jellegzetes jelét, nyomát, a hely szimbolikáját. Néprajzi érdeklődése a már-már parttalan valóságanyaggal együtt tágult, s csendéletektől életképekig, tárgyfotózástól kezdve riportos megközelítésig mindent bevetett.

A Kettesben c. képe azért érdemel figyelmet, mert arra irányítja a figyelmet, mennyire finom rezdülésekből épül fel két egyszerű, tisztességes ember kapcsolata. Nincs semmi színpadias abban, ahogy a madarasi házaspár - az Ádám-képekről már ismert Róza ángyom és Péter bátyám - kitölti a teret a kiszuperált malomkőből lett kerti asztal körül, úgy, ahogy egy pillanatra, a fotósok kedvéért visszafogták az élet folyását, megmutatták életük keretét, mindenféle kulisszáit. Ez az elválaszthatatlan kettős, bár a lehető legszerényebben van öltözve, boldog, mert otthon vannak, mert ami csak belátható a képen, minden az övék és ezen a végtelenségen kívül talán már nem is kell nekik semmi több, csak egy csöppnyi nyugodalom, amit ím, a fényképező lencsék előtt most megadott nekik ez a napos délelőtt.

Kása Béla 10 madarasi fotóját tekintse meg a Káfé főnix portálon!

Ádám Gyula: Nehéz teher

Ádám Gyula ( a tábor családi fotóján az első sorban középen, fehér trikóban) szinte állandó vendég a Fotótanúban, hiszen úgy tudom, ő az egyik leghűségesebb olvasója és bírálója a blognak, akire mindig illik odafigyelni.

(Közben egyre jobban megtanulom, megszokom, elviselem, hogy nem csak hallgatni, de meghallgatni is - arany...

A madarasi képeket mostanig szemlélve, mint résztvevő annyit fűzött a sorozathoz, hogy valahol, valamikor azért derüljön ki: a most folyó képválogatás, az utalások révén megtekinthető galériák csupán csak egyszerű kóstolót jelentenek a tábor terméséből és távolról sem azt, mintha a bemutatottak lennének a legjobb alkotások... Ezért ezt most sietek is leszögezni, nehogy véletlenül valakiben tévképzetek alakuljanak ki.)

Az odafigyelésről szólva, veszem elő a művész válogatásából ezt az ízig-vérig riportos pillanatkép, amilyen csak nagyritkán, egy-egy ihletett pillanatban szokott készülni; kinél ritkábban, kinél gyakrabban... Mert a véletlen sose szándék vagy akarat kérdése, hanem meglep mint egy hirtelen ajándék, amit tudni kell elkapni. Vagy elereszteni.

Mint ez a néni. Ezt a zsákot. (Vagy a fotós. Ezt a képet...) Minden, amit itt látunk, a pillanaton múlik. Az is, hogy még tartja, egyáltalán még fogja, akár belegörnyedve is, de az is, hogy a következő pillanatban tán elereszti, és akkor az már egy másik történés. Ugyanígy a pillanaton múlik, hogy a kiskapuban álló, nézelődő falustárs megmarad-e kíváncsi szemlélőnek, vagy a "következő" kockákon odamegy a cipekedőhöz, hogy a teher alá nyúljon.

A képet szemlélve érzem az egész helyzet és a sors súlyát, amely elől se így, se úgy nincsen menekvés: ezt hozza lépésről lépésre felénk, a madarasi utcán e hirtelen régi jó ismerősünkké vált asszony...

Ádám Gyula 11 madarasi fotóját a Káfé főnix portálon láthatják.

Molnár Attila: Búcsúpillantás

Molnár Attila (a csíkmadarasi fotótábor családi tablóján a második sorban áll, jobbról balra a harmadik, sapkával és összefont karral) derűs, önfeledt képe egy helyzet és egy gesztus jól időzített rögzítése. Az a gyorsan elillanó pillanat, amikor a belülről - fedezékből - intett beszédes búcsút egy cinkos pillantással toldja meg az otthon lakója.

Mi tagadás, ilyen helyzetet sokat láthattunk, sőt élhettünk át magunk is, társas létünkben, városon és falun.. Ha pedig kétkedők lennénk, azt is mondhatnánk, hogy milyen madarasi kép az ilyen, amelyen az új, épülő ház "termopán" ablakai akár urbánus környezetet is idézhetnek?

Válaszom: ha a téglafal, a hőszigetelő ablakkeret nem is kimondott helybeazonosító elemek, az ablakban álló személy külsejéről, egész megmutatkozásáról, az ablakba kirakott háziszőttes szőnyegből azt olvasom ki, hogy egy gyors változásban és igazodásban álló, átmeneti élet gyújtópontjában állunk, ahol minden együtt áll ahhoz, hogy a múlt búcsút mondjon a jövőnek. De ehhez a ránk tekintő asszonynak még ösztönösen meg kell igazítania hagyományosan megkötött fejkendőjét.

Molnár Attila 11 madarasi "villanása" a Káfé főnix portálon!

Szentes Zágon: Vendégváró

Szentes Zágon (a madarasi tábor családi fotóján a második sor jobboldalán a legszélső, zsebredugott kézzel) a finom megfigyelések és összhangba rendeződő formák felkutatója. Akkor is, amikor grafikát művel, és amikor fényképez is. Célratörés jellemzi.

Ez a természeti "csoportképe" annyiban csíkmadarasi, hogy hozzátartozik a község élő környezetéhez, annak egy meghatározó jelensége. A sziklarepedésbe kiülő bagolycsalád ugyanúgy fogadja a fotós feléje irányuló érdeklődését, mintha kapuja elé álló madarasi lenne; neki itt a "kapuja", a kertje, a birtoka. Ő is az ember mellett él. Madarasra szól a személyi igazolványa. Azt, amit még nem állítottak ki a számára a megfelelő hivatalnál, viszont kiállította helyette az ismeretlen fotográfus azzal, hogy megörökítette a vendégvárás pillanatát.

Nem könnyű ilyen pillanatokat elkapni és eredményesen, kifejezően rögzíteni. Talán még a művész sincs teljesen a tudatában annak, hogyan sikerülhetett ilyen zsákmányra találni. De ez így csak féligazság, mert a részletek kidolgozottsága, a vágás célirányossága annyira kézzelfogható, hogy a véletlenre hivatkozni nem lenne helyénvaló... Ilyen és ehhez hasonló "meglepődésekkel" tért vissza Szentes Zágon a HMKK-táborból. Képei közül tíz darab a Káfé főnix portálon lapozható...

Găină Dorel: Rusztikus design

Găină Dorel (a tábori közösségről készített családi fotón a második sorban jobbról a második, fehér szakállal) másodszor járt HMKK-táborban; először Domokoson mélyedt el a felcsíki életben, most meg a vendégmarasztalő eső és sár volt a majd mindennapi élménye.

Sok belső tanakodás után az itt látható grafikai szépségű munkát választottam a Dorel bemutatására, mert már régóta foglalkoztat a gondolat: hogy lehet az, hogy az élet érdekmentesen és teljesen magától kínál föl a művésznek olyan valóságelemeket, látványokat, amiket mintha az isten is arra rendelt volna, hogy egy kép kiemelt tárgyai legyenek. Miért tekinthetünk erre a műhely(vagy istálló-)sarokra úgy, mint amit olyan rafinált művészi érzékkel rendeztek be a formatervezéshez szükséges, természetadta rusztikus elemekkel, hogy aki az értelmi szerzője, az is elhiszi, hogy ez eleve így rendeltetett? De miért ez a gyanakvás a tökéletességben? Miért nem lehet elfogadni, hogy a szépség természeti jelenség, nem egyszerűen csak a tetszik-nem tetszik tartományába tartozó konvenció? A komoran komoly, időpácolta színvilágból olyan harsány vidámsággal emelkednek ki az élénk ragyogású szerszámnyelek, mint felhők mögül a legyűrhetetlen napsütés... A design kolozsvári nagymestere a valóságrögzítő fotóban is a maga látomásait keresi. És megtalálja!

Găină Dorel 6 csíkmadarasi fotóját a Káfé főnix portálon tekinthetik meg.

Haris László: Ványoló

A budapesti Haris László (a csíkmadarasi tábor családi fotóján a második sorban balról a legszélső) másodízben tartózkodott HMKK-fotókiruccanáson,s újra csak lenyűgözte társait azzal a mérnöki körültekintéssel, amivel képeit megszerkeszti.

Az itt látható csíkmadarasi ványolón rajta van minden, mint egy folyamatábrán, és igazából egy ilyen totális kép a kiállítóterem falán érvényesül a maga valójában, s mostani megszemléléséhez is ajánlatos a rákattintás. Számomra nem is az a lenyűgöző benne, hogy amit általában film és időben mozgó kamera tud elvégezni, azt egyetlen pillantással befogadhatja a szem és mint egy jó freskón, a kiindulóponttól eljutunk a végig - odáig, ahol a munkáját elvégző fürge patak eltűnik a kertek alatt.

Mondják, hogy Haris László előzőleg hosszasan tanulmányozza azt a környezetet, amiből majd az egyetlen panorámakép elkészül. Amiben, természetesen, a technikának, a mérnöki precizitásnak is megvan a maga szerepe, de a döntő szót, gondolom, mégis csak a látás teljessége, egy-egy emberi élethelyzet globális felismerése és ábrázolása az, ami ezt és a hasonló képeket sajátossá teszi.

Csíkmadaras büszke lehet rá, hogy akadt egy fotóművész, aki a monumentalitás jegyét rajta hagyta a község arculatán.

Haris László öt panoráma felvételét a Káfé főnix portálon lehet megtekinteni.

Veres Nándor: Kerékpárok

Veres Nándornak (a családi fotón a hátsó sorban baloldalt, a szélen) ez a kilencedik alkalma, hogy a HMKK-fotótáborok közösségének tagja legyen. Becsülettel megdolgozott ezért a lehetőségért és minden egyes alkalommal fotográfusi tevékenysége az akció eredményességét erősítette.

Csíkmadarasi válogatásából szántszándékkal emeltem ki ezt az első látásra statikusnak, élettelennek tűnő "csendéletet". Amelyen minden rajta van, ami egy meghitt falusi udvar egy békés zugában megfér egymással és a környezettel: muskátlik egy deszkalapon, a deszkalap a kopott, kiszuperált kanapén, amit még nem dobnak el, de már kiteszik az időjárás viszontagságainak, a kanapén pihen a kis bicikli, melynek használatkész állapota arra enged következtetni, hogy kis gazdája is van a portán, mellettük pedig, mintha az egész bagázsra óvón vigyázna, az ütött-kopott nagy bicikli, mely Csíkmadaras tekervényes dűlőin és ösvényein nyerte patinás külsejét.

Élet van a házban - tudjuk meg e fotó üzenetét olvasva -, mely se nem túl jó, se nem túl rossz. Tűrhető. Ugye, a körülményekhez képest... Mert minden relatív. A béke is. Meg a csönd is. Ez a kép reményt üzen a maga tavaszi ragyogásával. A kis piros bicikli legalább hatvan esztendővel meghosszabbítja a portán élők életesélyét...

Veres Nándor madarasi képeiből további tíz fotó látható a Káfé főnix portálon.

Balázs Attila: A teher

Balázs Attila, akinek a csíkmadarasi tábor a negyedik alkalom volt a közösségi fotósportyára, s a "családi fotón" a hátsó sor közepén áll, egy sárgás poharat a magasba tartva, friss, riporteri látásával győz meg arról, hogy a sors is a fotográfiának rendelte.

Itt mellékelt képe, amelyet A teher-nek kereszteltem el, egy furcsa és egyben abszurd életpillanat rögzítése úgy, hogy a következményeket mi kell tetszőlegesen hozzágondoljuk. Mert az rendjén való, hogy a kerékpáros atyafi valahogy feljutott a patakmedret szegélyező, keskeny betoncsíkra, s a degeszre tömött zsákot egyensúlyozva éppen lépni készül, de az út a képen túl is folytatódik, amin jó lenne, ha hazajutna. De hazaér-e vajon?

Arcából erre nem lehet következtetni, mert erősen a föld felé fordítja. Mintha rejtené előlünk, vagy mintha magával tanakodna. De az is meglehet, hogy keresetlen szavakat mormol, amiért könnyelműen hallgatott ösztönére és felmászott a töltésre. A mélységet nem látjuk, csak elképzeljük. A patak se látszik, de ahol ilyen védőfalat építenek a partjára, ott haragos is, áradó is tud ám lenni.

Egyetlen fix pont a képen: a betonhoz tapadó gumicsizma. De a következő lépés már kérdőjeles, bizonytalan. Nem kérdem meg a fotóstól, mi történt tovább, hiszen a fotó szempontjából ez édesmindegy. Ha valami érdemleges történt volna, akkor annak a képét néznénk most itten, de hát "az" nem készült, csak "ez" - és ezért el is fogadjuk, hogy itt a vége, fuss el véle!

Balázs Attila madarasi minigalériáját lásd a Káfé főnix portálon.

Henning János: A kovács keze

Henning János nem az egyedüli fotós volt a madarasi táborban, aki szívesen elidőzött a kovácsműhelyben. De hogy valami nagyon vonzotta, az rögtön meglátszik ezen a két képen, amelyek az én értelmezésemben szorosan összetartoznak. Azt is mondanám, hogy egyazon történetnek a két pillanatát hordozzák magukon, amelyekben egyaránt a kovács keze a fő szereplő és a meghatározó látvány.

A felső képen ez a kéz pihen, de nem lazán, hanem a következő fogásra készen, már-már összenőve azzal az üllővel, amit a munka "símogatott" annyira fényesre, hogy a fény is hanyattesik rajta. A kézen látható patina, amelynek árnyalata erőteljesen közelít a kalapács nyelének színvilágához, szoros egységbe olvad a szerszámmal.

Ugyanez a kéz, alul, diszkréten és szemérmesen, megkettőződve emelkedik a levegőbe, a kovács feje fölé, hogy keresztülhúzza az ember fején a fölöslegessé vált bőrkötényt. A munkának vége. A kovács lerakja a páncélját. Kilép a szerepéből, munkájának emblémáját felakasztja majd egy szegre, az egész ember - akár egy távolodó, elvesző dallam - megszelidül. Ha nem képről lenne szó, azt mondanám, csupa zene az, amit látok. S ha zenéről lenne szó, biztosan látnám a képet is, amit Henning megörökített: ott bolyong, a kovács megadó pislogásában, a szemhéjak alá rejtőzve, s csak arra vár, hogy a kötény himbálózó súlya elcsendesedjen a láthatatlan kovácsszegen...

Henning János egy másik madarasi fotóriportját a Káfé főnix portálon lehet megtekinteni.

A madarasi csoport

A következő napokban ismét nagy fába vágom a fejszémet. Ez nem panasz, csak bejelentés: hogy tudják előre, mit várhatnak majd ettől a blogtól több mint egy héten át.

A Hargita Megyei Kulturális Központnál most gyülekezik Ádám Gyula központi számítógépén a pünkösdkor zárult csíkmadarasi fotótábor alkotóinak portfóliói. Ahogy gazdagodik az anyag, úgy mutatok majd fel egyet-egyet minden fotográfustól, akik - a résztvevők vallomása szerint - az eddigi leggyümölcsözőbb és legszakmaibb fórumán vettek részt a húsz rendezvényt megért sorozatnak.

A tábor "kalauza", a madarasi Miklós Csongor a tábor végefelé készített egy boldog családi képet, amelyen mindenki rajta van. A teljes létszám nem csak mennyiségi rekorddal ér fel, hanem olyan összetételt eredményezett, amire ritkán van példa a táborok történetében. Nem gyakran fordul elő az, hogy ilyen nagy számban képviseltessék magukat azok a képírók, akiktől bizonyos értelemben szemléletet, módszert és szaktudást is jócskán lehet tanulni, s hogy ezt a lehetőséget a napi házi fotópályázatokon messzemenően ki is használták.

A sort holnap Henning Jánossal nyitom (hátsó sor, balról a második), aki a negyedik HMKK-táborozásán van túl, s a csíkmadarasi termés minden eddiginél dinamikusabbnak, eredményesebbnek bizonyult.

Amatőr szemmel a profik nyomában

Kopogtat a pünkösd, s a csíkmadarasi HMKK-fotótábor sátort bontott a tegnap este. Meglepetésül a fotósok elküldték nekem a községi portál webcímét, amelyen egy helybeli amatőr fotós, Miklós Csongor írt napi beszámolót arról, miként látta a községben tartózkodó profi fotósok munkáját.

Miklós Csongor, aki maga is mindvégig fényképezett a tábor ideje alatt, azt a feladatot kapta a község vezetőségétől, hogy legyen a fotográfusok famulusa, kalauza és gyámolítója, egyengesse útjukat a madarasi valóság göröngyös talaján.

Ennek a gyámolításnak aztán az lett az eredménye, hogy Miklós Csongor felváltva beállt fotósinasnak hol az egyik, hol a másik, hol meg a harmadik mester mellé s azt próbálta ellesni tőlük, hogyan készülnek a jó képek. Krónikájából kitetszik nagy csalódottsága amiatt, hogy menet közben sehogy sem tudta észrevenni, mitől lesz jobb egyik vagy másik felvétel, hiszen a mesterek olyan közvetlenül, feltűnés mentesen és póztalanul végezték a dolgukat, hogy mindig csak az esti termés-szemle során derült ki, hogy milyen kincsekre vadásztak egész nap. Miklós Csongornak be kellett vallania: a fotósok mellett maga is felfedezett egy másik Csíkmadarast, azt, amiben élt, de sosem vett észre.

Utolsó napon pedig, déltájban kivetítette saját fotóit is a búcsúzkodó vendégek előtt, így azok is megláthatták, miként rögzítette őket egy kíváncsi, tanulni vágyó szem.

"Azt mondták jó volt magukat „kívülről" figyelni. Ez nekem is megnyugvás, hogy nem csak nekem érte meg ott lenni velük, hanem ők is visszakaphatnak valamit cserébe a „tanfolyamért" - írja a krónika vége felé Miklós Csongor. Tanúságként pedig két tapasztalt fotográfus ihletett portréját vettük kölcsön a portálról(balról jobbra: Bálint Zsigmond és Gaina Dorel), amint a vetítővászonról farkasszemet néznek a háziközönséggel: arcukon, testük tartásában a jól végzett munka derűs nyugalma munkál...

A csíkmadarasi, 20. HMKK-fotótáborban részt vett fotósok: Ádám Gyula (Csíkszereda), Antal Imre (Bécs, Ausztria), Balázs Attila (Székelyudvarhely), Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Erdély Bálint Előd (Székelyudvarhely), Găină Gerendi Dorel (Kolozsvár), Haris László (Budapest), Henning János (Sepsiszentgyörgy), Homoga József (Salgotarján, Magyarország), Kása Béla (Tordás, Magyaroszág), Magyari Hunor (Székelyudvarhely), Molnár Attila (Csíkszereda), Szentes Zágon (Kolozsvár), Veres Nándor (Csíkszereda).