![]() |
| Magyari Hunor fotója |
Az azóta eltelt hónapok során az élmények megülepedésével, a tapasztalatok érlelésével beindult a fotográfusi munkának az a személyes, mindenek előtt az alkotók egyéniségére szabott fázisa, melynek eredménye a mai nagyszabású tárlat. Az alkotók műhelyeiben megértek azok a szempontok, melyek alapján néhány képbe sűrítve, sajátosan megfogalmazott expresszivitással ki-ki elénk tárja mindazt, amit a múló idő kirostált benyomásaikból. A tizennégy fotóművész által begyűjtött hatalmas dokumentáris anyagból, összességében is értékes, páratlan gyűjteményből most kiemelkednek az önálló életre ítélt és kelt műalkotások, amelyek ezt az itt látható 56 képből álló kiállítást alkotják és magukba sűrítik a mai Csíkmadaras egész lelkületét, életének helyi színezetét. A képeken feltűnő alakok, formák, mesterségek, élethelyzetek, lakásbelsők, építmények, gesztusok, események, ünnepi hangulatok formálisan nem állnák ugyan ki a teljesség próbáját, de éppen mert műalkotásokról van szó, minden kép mögött ott van a pillanat mögötti folyamat letörölhetetlen pecsétje, a művészi láttatás vízjele.
Hadd álljon itt a protokollárisnak tűnő, de mégis elmaradhatatlan és szükséges névsorolvasás (külön-külön a nevekre kattintva elérhetők az illető fotósról szóló korábbi, madarasi bejegyzés):
Ádám Gyula (Csíkszereda), Antal Imre (Bécs, Ausztria), Balázs Attila (Székelyudvarhely), Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Erdély Bálint Előd (Székelyudvarhely), Găină Gerendi Dorel (Kolozsvár), Haris László (Budapest), Henning János (Sepsiszentgyörgy), Homoga József (Salgótarján, Magyarország), Kása Béla (Tordas, Magyaroszág), Magyari Hunor (Székelyudvarhely), Molnár Attila (Csíkszereda), Szentes Zágon (Kolozsvár), Veres Nándor (Csíkszereda).
A kiállító fotóművészek csak annyiban emlékeztetnek egy zenekar tagjaira, hogy jól érzik magukat csapatban, s ugyanabban a tárgyban érdekeltek, viszont mindenki a maga módján, a saját kedvére és meggyőződésére és felelősségére, szabadon "muzsikál", mutatja meg alkotásaival önmagát, s mégsincs hangzavar, kakofónia. Azt is mondhatnánk, hogy a közös szereplés igen sok esetben még ki is emel egy-egy alkotást önértékének esetenkénti szerénységéből, s további újabb tónusokat, értelmezést nyerhet. Ilyen szempontból a "karnagy", a kiállítás szervező felelőssége óriási. Szerencsére, a Hargita Megyei Kulturális Központban ezt a szerepet következetes, kiszámítható értékrenddel bíró, hozzáértő, közösségi érzelmű ember vállalta magára a kezdetektől: Ádám Gyula, aki gyakorló művészként is kitűnő partner. Miért ne mondjuk ki, hogy a fotótáborok vonulata és hozama, az a mód, ahogyan kiterebélyesedtek és alkotó műhellyé váltak, immár kitörölhetetlenül hozzátartozik az ő fotográfusi életművéhez.


