Tábor - huszonötödször

A kocka el van vetve, hiszen a beharangozás megtörtént: 25. fotótáborát tartja a jövőhéten a Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK), ezúttal a Maros megyei Backamadaras vendégei a meghívott, illetve az egy heti kiruccanásra vállalkozó fotográfusok.  A tábor művészeti vezetője Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotográfus, résztvevői pedig Ádám Gyula és Márton Ildikó Csíkszeredából; Baranyi Ildikó Bukarestből; Both Gyula és Tordai Ede Marosvásárhelyről; Erdély Bálint Előd Székelyudvarhelyről; Kovács László Attila Sepsiszentgyörgyről és Miklós Csongor Csíkmadarasról. 


A fentihez hasonló táborok hasznáról most csak annyit, hogy nemrég közel száz oldalas, szép kiállítású, magánkiadásban megjelent album járt a kezemben a salgótarjáni Homoga József fotóival (Erdélyi tájak, erdélyi emberek), amelyek a művész kizárólag a HMKK-táborokban készült gazdag egyéni anyagából valók. Homoga két ízben is vendége volt a székelyföldi fotósoknak: Csíkdánfalván (2008), illetve Csíkmadarason (2010) gyűjtött anyagot. A képek mellett el is meséli táborozása körülményeit, s kötete bizonyítja, hogy a HMKK által elképzelt táborokban időzni csöppet sem laza szabadidős foglalkozás, hanem alkotó munka a javából! Az alábbi képeket az albumból válogattuk.

(Lásd még Homoga Józsefről a Fotótanú-ban:  itt.)

Homoga József: Várakozás

Homoga József (a madarasi emlékfotón, amelyen minden tábori fotós rajta van, a baloldali fotelben ülő mögötti, őszhajú férfi jeans-ben) másodízben jár Csíkban, ahová Salgótarjánból érkezett. Lobogó, lelkes ember, fotóban is a nyíltság jellemzi.

A madarasi vasúti megálló csöppet sem vendégbarát termében várakozó cigányasszonya csupa kemény és robbanó színvilág. Olyan erőteljes képi élmény, hogy hosszú ideig vonzza magához a tekintetet anélkül, hogy asszociációkat teremtene. Ez a fiatalasszony egyszerűen van. Létezik. És mégis megfoghatatlan, kiismerhetetlen. Behozta ide a létezését, a napfényről, ebbe a mauzoleum-színű mozaik-világba, ahol a legyek is azt hihetik, hogy mindig éjszaka van, a piros ernyőt is odébb tette, mintha nem is hozzá tartozna, lehet, hogy ez így is van, és valaki ottfelejtette siettében... Tűnődő mosolya szólhat a kintrekedt külvilágnak, a gondolatainak, az emlékeinek, a helyzetnek... Feje fölött a kék falfelület olyan, mintha az ég mosolyogna rá, de a színek festettek, mesterkéltek, rikítóak, csak egyvalami természetes, meghatározó: az arc és az összekulcsolt kezek barnasága. Színekben a sorsa?