Az előadás (Turánitz J. Lajos)

Majdnem minden összejött, hogy az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület tárlata, amely a Magyar Fotográfia Napját köszönti csütörtökön Csíkszeredában, teljes sikerrel járjon.

A kitűnő plakáton túl a hírverés, a széleskörű beharangozás támogatta az úttörő kezdeményezést, az alábbi hírt például a Hargita Népében lehetett olvasni:

"A Hargita Megyei Kulturális Központ első alkalommal szervez a Magyar Fotográfia napját megünneplő rendezvényt. A Megőrzött történelem című kiállítás, amelyen régi fotográfiákat láthatunk az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület archívumából, csütörtökön 18 órától nyílik meg a Megyeháza kiállítótermében. A megnyitón közreműködik: Turanitz Lajos kolozsvári művészettörténész. A kiállítás anyagát nagyított régi magyar fotográfiák, valamint eredeti, névjegykártya-méretű fotográfiák képezik. Ugyanakkor válogatást láthatunk a magyar és az egyetemes fotográfiatörténet kiemelkedő mestereinek munkáiból, közöttük számos olyan munkát, amelyek eddig nem jelentek meg nyilvánosan. A kiállítás szervezői: Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Kulturális Központ és az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület. Támogató: a Communitas Alapítvány."

Sajnos, a sors gyakran beleszól az emberi tervezésbe: a nagy lelkesedéssel készülő előadó tragikus családi esemény következtében csak az előadását küldhette el Kolozsvárról, sajnálkozó sorai kíséretében és egyben azzal a reménnyel, hogy ez csak a kezdet volt az egyesület és az ő kapcsolatában.

Molnár Attila fotóművész, az EFME elnöke jóvoltából ide is elmentjük a holnapi előadás szövegét, amit Csíkszeredában olvasnak fel a tárlatnyitón.

Gondolatok a Magyar Fotográfia Napja tiszteletére

Régi Fotográfiák az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület archivumából című kamarakiállítás alkalmából

Csíkszereda 2009. augusztus hó 27.

A fénykép azon kívül, hogy az élet krónikása, a pillanat művészi rögzítése is. A fényképészet az egyetlen olyan nyelvezet, melyet a világ minden részén megértenek. Korunk egyik fontos kifejezési eszköze, millió ember szívéig hathat el és azonnali befolyása nagyobb lehet, mint a hagyományos művészetek alkotásainak.

A művészi fényképek azon túl, hogy ábrázolnak, közölni is akarnak valamit, aminek csak alkalma, hordozója, esetleg ugródeszkája az, amit ábrázolnak. A fényképezőnek mindig el kell tudnia csípni a felvétel legjobb pillanatát, egyszerűen azért, mert a tova tűnő pillanatok szárnyán röppenő látványokat mozdulatlanná fogja a fényképezőgép memóriája és a képzelet képbe rögzíti az élet mozgását az exponálás pillanatában.

Mi tehát a fénykép, a fényképészet? A szó hármas jelentéssel bír: egy olyan technika, amely képeket állít elő egy fényforrás segítségével; egy kép, amit ezen technika segítségével hozunk létre és végül a művészi grafika egy olyan ága, amely ezt a technikát alkalmazza.

A fényképészet, másként fotografia szó eredete két görög kifejezés összeolvasztására vezethető vissza.: fotos= fény és graphy=rajz, írás. Szó szerint úgy fordíthatnánk magyarra, hogy „festészet a fény segítségével”.

Szóljunk pár szót a fényképészet történetéről és fejlődéséről.

Már a görögök - itt Arisztotelész korára gondolunk - ismerték a sötétkamra működésének elvét. Pár száz évvel később az alkimisták felfedezték, hogy a fény hatására az ezüstklorid megfeketedik. Még később, 1819-ben egy John Herschel nevű feltehetően kémikus leírta a natriumhiposzulfát jellemző tulajdonságait; ez a vegyület lett a későbbi un. fixáló oldat. E három alapelv ismeretében egy francia fizikus, Niépce 1829-ben megalkotta az első képet egy fémlemezre, amelyet előzőleg ezüsthalogenittal kezelt. Az ő elképzelését vette át és fejlesztette ki Jaques Daguerre, aki eljárását dagerotipiának nevezte. Az első ilyen technikával készült kép 1839-ben jött létre, ettől a dátumtól számítjuk az első igazi fénykép megjelenését. L.M.J. Daguerre színházi díszlettervező volt, akinek ilyen irányú tevékenységét valószínűleg munkáinak képi megörökítése motiválhatta.

Az első fotografiák tehát színházi fotók voltak. A világban az első színpadi fotót - mai ismereteink szerint - 1872-ben készítették Manchesterben. Az V. Henrik egyik csatajelenetét fényképezték le. 1880-ban New Yorkban már teljes színpadképet rögzítettek fényérzékeny lemezen. Magyarországon az első híradás 1890-ből származik, mely színpadon készült felvételről számol be. A budapesti Nemzeti Színházban a magyar színjátszás 100. évfordulójának tiszteletére játszott előadáson készült az a foto, mely átrajzolva, metszetként jelent meg a Vasárnapi Újság 1890. november 9-i számában. Az 1910-es években már szinte egyenlő arányban készülnek műtermi és színpadi (rekonstrukciós) jelenteképek. Azt azonban megfigyelhetjük, hogy a színpadi képeken is igyekeznek ugyanúgy állítani, komponálni figurákat, mint korábban a műteremben. Ebben a néhány évig tartó időszakban az új technikai lehetőségeket még nem követte a vele adekvált stílus, modor. A magnéziummal, majd később kézi reflektorral világított jelenetképek merevek, statikusak, a kemény, egy irányból jövő fénytől meszes, lárvaszerű arcokat produkálnak. Aztán a 20-as évektől világosan különvált, ketté szakadt a két stílus. A nevesebb műtermi fényképészek, akikhez még rang és mód volt járni, változatlanul készítették a műtermi, jelzett díszletű, hátterű jelmezes, alakos és portré képeiket, melyeket az előző periódusban megszoktak tőlük. Ezek gyakran utólag kifestve, montirozva, átdolgozva kerültek ki a műtermeikből és nem kevés invencióról és brilliáns technikai tudásról tettek tanúbizonyságot.

„A színpadi fotografálás a legnehezebb probléma. Világítás a lehető legrosszabb, mert a villanyfény pillanatfelvételre alig alkalmas, hosszabb exponálásra pedig nincs idő. Külföldi színházak fotografálási problémái nálunk nincsnek bevezetve, a színpadi felvételek, így a premierek, vagy a főpróbák felvonás közeiben történhetnek csak. Előadás közben pedig egyáltalán nem fényképeztek még nálunk.”

Amint csökkentek a fényképezőgépek méretei, ahogy általánossá vált az üveg negatív helyett a packfilm, majd még később a tekercsfilm, s ezzel arányosan emelkedett a felhasznált anyagok fényérzékenysége, úgy szaporodtak azok a felvételek, melyek már a színpadon világosan megtörtént eseményeket tudták rögzíteni, s nem kellett mozdulatról mozdulatra beállítani újra és újra az eljátszott jeleneteket.

Ez a technika Európában az 1850-es évek közepéig volt általános használatban, Amerikában kb. 10 évvel tovább. Az eljárás direkt pozitívet eredményezett. Készítésekor ezüstözött rézlemezt különös gonddal políroztak, tisztítottak, ezüsthalogenit képző anyagok (jód, később ezzel kombinálva bróm, klór) gőzének tették ki - e célra készített fadobozban. Ez volt az érzékenyítés. Utána kamerába tették és exponálták. Ennek ideje még tűző napfényen is 15-30 perc volt. Később az anyag tökéletesítése és a Petzvall-féle fényerős objektív bevezetése révén ez 40-45 másodpercre csökken (1841-ben). A lemezt megvilágítás után a fából készült előhívő dobozba helyezték fényérzékeny részével lefelé, kb. 45 fokos szögben. A doboz teljesen zárható volt. Alján tálkában higanyt helyeztek el, melyet borszesz lánggal melegítettek gőzöltetés céljából. Ez hívta elő a képet. A folyamatot a doboz falában lévő üvegablakon keresztül, kívülről odatartott gyertya fényénél ellenőrizhették, mely egyébként sötétben zajlott. Előhívás után a lemezt (meleg konyhasó oldatban, majd a későbbiekben nátriumtioszulfátban) rögzítették és mosták. A kész lemez sérülékeny és a levegőben levő gázok hatására oxidálódó volt. Ezért légmentesen körülragasztva, üveg- és kartonlap közé foglalták. 1840-től kémiai védelmét aranykloridos színezéssel is fokozhatták. Néhol - főként Amerikában - üveg helyett lakkréteggel vélték védeni a felületet, de nem sok sikerrel. A dagerotipet többnyire díszes keretben, dobozban adták át megrendelőjének. Tudni kell, hogy a kép eleinte felcserélt oldalú volt, ezt később tükörböl fényképezve, 1841-től Chevalier objektív elé szerelhető fordító prizmája segítségével kompenzálhatták. Emiatt viszont sosem tudhatjuk, hogy dagerotipiánk helyes oldalú képet mutat-e? Támpontul szolgálhat például a kosztumáció gombolása, kardviselete, képre került felirat stb. A kép csak egy példányban készülhetett, lévén direkt pozitív.

Az idők folyamán a fényképészet óriási léptekkel fejlődött. Lerövidült az exponálás időtartama, a lemez vagy film érzékenysége növekedett; megnőtt a rögzített kép stabilitásának esélye; leegyszerűsödött maga a technika, amihez hozzájárultak az egyre kisebb és performensebb fényképezőgépek, az előhívó oldatok, az érzékeny lemez rögzítéséhez használt vegyszerek és a fényképpapírok minősége fokozatosan javult. A fényképészet új korszakát jelentette a színes képek megjelenése. A mai technika már azt is lehetővé teszi, hogy kiiktassuk a papír használatát, a képet meg lehet nézni azonnal az exponálás után magában a gépben.

Térjünk még vissza egy pillanatra a kezdetekhez és vizsgáljuk meg, mi volt magának a fényképésznek a státusa a korabeli társadalomban. A 19. század végén a fényképész (fotografus), a fényképek előállításával üzletszerűen foglalkozó iparos. Megkülönböztetendő az amatőr fényképésztől, aki a mesterséget nem üzletszerűen űzi. A fényképészet mint üzlet, az ipari foglalkozások köréhez tartozott, de mint ilyen, az ipari törvény 1884. XVII. törvénycikkelye értelmében sem engedélyhez, sem pedig képesítéshez nincs kötve. „A fényképészet által előállított műnek, gépi utánképzése, közzététele és forgalomba helyzése, az eredeti felvétel évét követő öt éven belül, az eredeti felvétel szerzőjének, illetve jogutódjának kizárólagos joga, ezen jognak üzleti szándékból történő megsértése a szerzői jog bitorlásának tekinthető”. (1884 évi XVI. törvénycikkely). Hogyan és hova fejlődött az eltelt évszázad folyamán a fényképész megítélése, gondolom, egyértelmű. Ezért nem is foglalkozunk ezzel a továbbiakban.

Úgy érzem, néhány szót szólnunk kell a fotogyűjteményekről, különös tekintettel az archív fotókra, és ezzel közelítünk azt itt látható kiállítás eszmei tartalmához.

A tapasztalat szerint egy archív fotogyűjteményben elhelyezett régi fényképek létét többirányú, az egyedi fényképet magát konkrét módon veszélyeztető problémákkal találkozunk. Ez elsősorban a közgyűjteményekben, vagy nagyobb méretű magán archívumokban található fotográfiai alkotások helyzetére vonatkozik. Első kérdésként azt kell eldöntenünk, hogy műtárgynak vagy dokumentumnak tekintjük-e a képet. Az erre a kérdésre adott válasz meghatározza a kép kezelésmódját, értékelését, egyáltalán létét. Még ma is sok közgyűjteményben a múzeális értékű fotográfia az adattár része, vagy segédgyűjtemény. Nagyon sok intézmény létezik, ahol még nem különítették el a fotókat az egyéb írásos dokumentumoktól. Megíratlan, felkutatlan egy korszerűnek nevezhető magyar fotótörténet. Jelenleg elszigetelt, egymástól függetlenül dolgozó kutatók magánvállalkozása ez a terület. A fotótechnika-történet nem különült el nálunk, ismeretrendszere nem közkincs, s az e területtel munkakörük révén találkozók inkább igyekeznek tudomást sem venni az egészről, mintsem bevallani, hogy az utóbbi néhány évtizedben közgyűjteményekben elpusztult negatív-fotó a nem megfelelő tárolás, kezelés, kiállítás eredménye.

A fototörténészeket, fényképekkel foglalkozó muzeológusokat, gyűjtemény kezelőket, restaurátorokat, múzeumi fényképészeket nem képezik speciális módon, azok csak „úgy lesznek”. Amit megtanultak, azt nem a saját, hanem sok esetben a gondjaikra bízott gyűjtemény kárára teszik. Miután a fényképekkel foglalkozó munkatársak nem, vagy csak hiányosan ismerik föl, határozzák meg az eltérő technikákkal készült alkotásokat, ezért aztán a velük való eltérő bánásmóddal sincsenek tisztában.

Napjainkban egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a régi fényképeknek. A köztudatban egyre inkább elnyerik a régi fényképek az őket megillető műtárgy rangot. Fontosságuk, értékük az idő múlásával egyre nő. Tárolásukkal és állagmegóvásukkal egyre többet kell foglalkozni. A fényképeket még a múzeumi környezetben is igen sok ártalom fenyegeti. Ez fokozottan érvényes a kiállításokra, tudniillik a kiállítás-helyiségekben legtöbbször túl erős a megvilágításuk. Sok esetben még tűző napfény is éri őket, amiből az ultraibolya sugárzás nagyon káros hatású. Nagyon sok esetben a kiállítási vitrineken belül helyezkednek el a világító testek. Ezek a hőmérsékletet nagyon megemelik és a páratartalmat erősen csökkentik. Ilyen körülmények között nem célszerű értékes régi fotóanyagot bemutatni. Hogy gyűjteményünk egyedi példányait megvédjük, legcélszerűbb elhihető erejű másolatot készíteni róluk és azt kiállítani. Erre ad megoldást a faximile (hasonmás) fénykép készítése.

És végül térjünk kiállításunk tárgyára, melynek címe „Megőrzött történelem”. Ez tehát a fényképezés egyik, talán a legfontosabb jelentősége: hagyományőrzés. Túl az esztétikai élményen, a pillanatot rögzíti és a korabeli társadalomról elképzelhetetlenül sok információjával szolgál.

Miről mesél a fénykép? Az íróasztalomon nagyító alatt egy fénykép. Interpretálom a látványt, ami ugyanakkor a legszubjektívebb lelki kapcsolat a rögzített múlt és személyem között, lelki Röntgen-gépem legszubjektívebb vallomása a képből áradó epikus, sokszor szomorú, sokszor vidám, ünnepélyes vagy éppen szatírikus térténést hordozó valósággal szemben. A kortárs fényképkutató azonnal kategorizál, csoportosít. Mi az, ami első látásra szembeötlik? Mindenek előtt a különböző korú, ennek következtében a különböző fényképészeti technikákkal készített képek. Azután következnek a különböző élethelyzetek, statikus vagy éppen dinamikájukban „megfogott”, rögzített jelenetek: mezei munkák, temetések, az ünneplés pillanata vagy a családi összejövetel esetleges célja: rögzíteni a családtagok, de talán inkább az unokák számára magát a családot, a családfát éppen a megőrzés céljából. Mesél a valamikori faluról, érintve helyenként annak társdadalmi rétegződését, fejlődését (gondolok itt a Szűcs Lajos bodegája előtti felvételre, ami a falu iparosodásának egyik jele). Tetten érhetjük az erős kollektív szellem megnyilvánulását a kalákában, amit a mosónők egymás között szerveztek. Képet kapunk a korabeli csángó faluról, a csángó és székely népviseletről, ami vonatkozik mind a hétköznapokra, mind az ünnepnapokra. Képet kapunk magáról a tájról, amiben a történések megesnek. A kosztumáció is árulkodik a polgárosodásról, a korabeli divatról. Esetenként jeles emberek is megfordulnak ezen a vidéken, a fényképész fontosnak érzi rögzíteni az információt az utókor számára. És még egy nagyon szomorú történésről is jelzést kapunk, nevesen a világháborúkról, amelyek végigsepertek ezen a sokat megpróbált vidéken.

Fogadják olyan szeretettel ezt a kiállított anyagot, mint amilyen szeretettel összeválogatták a kiállítás megálmodói. Az önök, a mi történelmünk. Őrizzük hát tisztelettel és az elődök iránti hálával és megbecsüléssel.

Előadásomat magántanárom és műgyűjtő jóbarátom, dr. Vámszer Géza főgimnáziumi rajztanár emlékének ajánlom, aki a legkiválóbb művészettörténésze és fotografusa volt a két világháború közötti Csíki medencének.

Turánitz J. Lajos

Illusztráció: eredeti Orbán Balázs portré 1855-1860 tájáról (Molnár Attila gyűjteményéből)