2014. június 18., szerda

Csíkmadaras képekben

Legutoljára 2011 januárjában foglalkoztam e blogban a HMKK csíkmadarasi (2010-es) fotótáborának helyszíni kiállításával, amelynek megnyitó szövegét is közöltem. Azóta, János Ferdinánd kertészmérnök és családja, illetve a Garden Proiect kertészet jóvoltából került némi alap is arra, hogy a nemzetközi felállítású fotóscsapat legjobb munkáiból egy szerény album is összeálljon. A kiadvány (szerkesztője Ádám Gyula, nyomta a csíkszeredai Tipographic) színvonalas válogatást nyújt a résztvevő művészek portfóliójából, s annak a fiatal Miklós Csongornak a faluképét tartalmazza a fedőlapján, akit a község vezetősége kalauzul adott annak idején a községben megszálló fotós csapat mellé, s aki egy hetes küldetése alatt örökre beleszeretett a fotográfiába. De ennek belső történetét mondja el ő maga, aki az album előszavát is jegyzi.


Fotók "a világ közepéről"

A csíkmadarasiak nagy előszeretettel állítják, hogy községük maga a világ közepe. Ezt ugyan hallottam már más településekkel kapcsolatban is, de topográfus barátom megnyugtatott, hogy romániai viszonylatban a koordináta rendszerben Csíkmadaras az 555.555 pontban helyezkedik el...
Ide érkezett 2010 májusában az a fotós „csapat”, amely a Hargita Megyei Kulturális Központ, illetve Ádám Gyula fotográfus hívására elszánta magát arra, hogy megismerje a madarasi embert és mindennapi környezetét. Ottlétük  hetére kalauzul szegődtem melléjük s e rövid idő teljesen új irányba terelte életemet - hirtelen mély vonzalmat éreztem a fotográfia iránt...
A kis, családias hangulatú panziónak köszönhetően, ahol a csapat szálláshelyét berendezték, közvetlenül betekintést nyerhettem a vendégek szakmai beszélgetéseibe, vitáiba. Reggelente a fotósok egyedül vagy másodmagukkal kivétel nélkül útra keltek, s bár hivatalosan kalauzuk voltam, gyakorlatilag felnyitották a szememet, hogy általuk láthassam a valóságos csíkmadarasi létet. Mintha erre a hétre egy teljesen másik faluba költöztem volna. Községem utcáit, sikátorait  azelőtt is számtalanszor bebarangoltam, tudtam, ki hol lakik, de most azt is megtudtam, hogy falustársaim igazi élete a portán belül zajlik. 
Lássuk csak, hogy is van ez?
A fotós bekopog, a gazda persze, szeretettel fogadja. Elég néhány keresetlen szó, s ahogy hallgatom őket, nem igazán tudom eldönteni, vajon nem régi barátok találkoztak hosszú évek után? A gazda ilyenkor már nem is aziránt érdeklődik, mi járatban a hozzá betért "vándor", inkább azon szorgoskodnak, hogy friss sütemény s mellé némi pálinka kerüljön elő a konyhából. Olykor órákig elülnek egymás mellett a tornác padján. Felelevenednek katonatörténetek, ifjúkori szerelmek és kínkeserves évek. Senki sem siet, olykor mintha az idő is megállna. Végül, a fotós után, aki képekkel gazdagabban távozik, becsukódik ugyan a kapu, de belőle is ott marad valami a vendéglátó portáján...
Nehéz megfogalmazni, mi is az „érték” egy fotográfus szemében. A táj, az épületek, az emlékművek s mindaz, ami a község múltjához/jelenéhez  tartozik, természetesen értékek. De úgy láttam, hogy ezek középpontjában is az ember áll - a maga környezetében, hétköznapjaiban, munkaidejében. Az albumot lapozva az olvasó nem csak portrékkal, de mesterségekkel, sorsokkal is szembesül. Néhány éve készültek ugyan e képek, de sok szereplő már nem köszönhet vissza magára a csillogó lapokról. A fotós viszont, aki akkor és ott „tette a dolgát”, megőrizte a karaktert az utókornak. Mert ez is benne van egy jó portréban: a jellem. Ezt akkor értettem meg, amikor jó néhány órát töltöttünk egy portán az egyik fotóssal, kép mégsem készült. „Nem sikerült elkapnom a karakterét, így inkább nem erőltettem a dolgot” - magyarázta később.
Ittlétük alatt a fotósok felkeresték többek között az egykori vashámor helyét, ellátogattak a ványolóhoz, rég elfeledett vízimalomra találtak, jelen voltak a hétköznapokban, de az Elsőáldozás ünnepén is. Mialatt a madarasiakkal igaz barátságok köttettek. Az őszinte bizalom most visszaköszön az itt látható arcokról, csillogó szemekből. Viszont távolról sem készült csíkmadarasi „leltár”. Az alkotók megpróbáltak hirtelenében minél jellemzőbb, kifejezőbb szeletet felmutatni a csíkmadarasi életből mind a helyieknek, mind a nagyvilágnak. 
Számos, a „világ közepéről” készült képüket díjazták azóta különböző fórumokon, jelezve: e fotók állják az idő próbáját.

Miklós Csongor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése