Fura feliratok

Újabb Budapest-blogba botlottam nemrég, amelynek szerzője úgy tűnik, nem ijedt meg a pár éve beharangozott elnevezés-adótól - a Napi Budapestet működtetővel ellentétben - és Szerelmem Budapest címen indított blogot 2012 tavaszán, amelyet legutoljára idén januárban frissített.

Megjegyzem, nem fotóblogról, hanem fotós blogról van szó, amelyben a kiinduló információ egy-egy fotó vagy városi látványrészlet csupán, ám a hangsúly a köréjük fűződő tudomány- és művelődéstörténeti-irodalmi-várostörténeti információk kibontásán van. Mindenkélppen tanulságos, mert a dokumentarista műfajhoz áll a legközelebb, a Fotótanút pedig különösen érdekli minden, ami ezzel kapcsolatos.

Jó ötletnek tartom, hogy a komoly, tartalmas posztokat olykor könnyedebb hangvételű, csipkelődő rovat is oldja (kár, hogy menet közben el-elhanyagolja): a Hogy mik vannak! egy nagyváros kicsinyes kivagyiságát és provinciára emlékeztető nagyotmondását figurázza ki azzal, hogy átmenti a legfurább üzleti feliratokat, reklámokat, plakátokat.

Nyilván, hogy a Szent Korona szépségszalon jókora nonszensz és stílusbotlás. A bolhapiac jellegű boltot hirdető Bolhapalota meg egyenesen nevetséges. A filozofikus hangvételű paptoborzó plakát az egyik székesegyházban meg olyan gondolatokra indítja a blogolót, amire érdemes magában a blogban rákeresni...

Ha fényt akarsz vinni a világba, legyél
villanyszerelő vagy pap...

Kocogók fantomja

Hegedűs Zsolt stockholmi blogfotója azért is érdekes, mert fényképes tréfának fogható föl: a futást sugalló reklámfigura juszt is ellenkező irányba lohol, mint a gyakorló futók. Most már vagy a futók irányzéka helytelen, vagy a példakép állt be tetszőleges irányba. Ez most már így marad - ha nem is az idők végeztéig -, ezen legfeljebb a futók változtathatnak, ha a fantommal egyazon irányban indulnak meg. De akkor hová lenne a kép, a pillanat sava-borsa? Ez így jó, így kerek, így történet. Fotótanú...

Spontán

Ma reggel a Fotó és irodalom oldalt töltögettem. Ismét csak "horogra akadt" néhány odaillő írás. A huszadik-huszonegyedik század írói-költői jól ismerik a fotográfiát - úgy is, mint eszközt, meg mint tárgyat is. Mint a valóság egyik meghatározó elemét.


Külön örvendek ennek a szép csendesen alakuló-gyarapodó, spontán gyűjteménynek, hiszen nincs semmilyen előre lefektetett haditervem hozzá: az elv az, hogy szeszélyes olvasmányaim közben, ami a kezembe kerül mint irodalom és a fotóval kapcsolatos, azon melegében gyűjteménybe kerül. Egyelőre lexikális - szerzőre utaló különösebb - adatok nélkül. Viszont lehetőség szerint illusztrálva. Hogy érdeklődést felkeltő olvasókönyvként is betölthesse a szerepét.


Az antológia szerves része a Fotótanúnak. Amely, ha néha egy helyben áll, annak a jele, hogy közben más, szomszédos "kertekben" kapálok. Most, hogy már látszatra is van mivel dicsekedni, e bejegyzés erejéig hívom fel a fotót kedvelők figyelmét az újabb gazdagodásra.


És hogy ez a kis reklámízű jegyzet se álljon itt egymagában, a nagybányai Hajdú Tamás líraian szép, könnyed nyári csendéletét illesztem melléje: írás közben ugyanis blogfigyelőmben ez ugrott be mint a legfrissebb termés:


a szitakötő csókja...

Repülés

Groteszk szemlélet, fanyar humor és egészséges valóságlátás - ez jellemzi következetesen Vasile Dorolţi fotós tevékenységét. Gyakran támad kedvem, hogy elidőzzek egy-egy napi felvétele kapcsán, de mert tudom, hogy nagy a világ és kurta az élet, visszafogom magam és csak akkor szólok, amikor tényleg úgy érzem, hogy kikívánkozik belőlem a mondanivaló.


Mint most is. Amint megláttam a fotós Zbor / Repülés c. bejegyzését a blogjában. Az enyhén blőd látvány erősen magához kényszeríti a figyelmet: a reklámpozícióban szemközt feszítő piros luxusautó látszólag a kép központi szereplője, az, aki szeretné kivívni a feltétlen csodálatunkat, a birtoklás vágyát, az irígységet amiatt, hogy történetesen nem a miénk, de mielőtt mindez lecsengene bennünk, észrevesszük a fölötte lebegő, irreálisan könnyed, szárnyaló felfújható lovacskát, lóformájú léggömböt, amely csúfondárosan ágál a világ fölött, fügét mutatva mindenkinek és mindennek. Kihívásba merevedett, élettelen gesztusa látszat csupán, ugyanakkor mindenható úr és jelzőlámpa a másfajta látszatok felett - a világ talmiságát jelzi, arra figyelmeztetve, hogy ahol ő fennen szárnyal, ott rendszerint a Semmi birodalma terpeszkedik...

Látványrögzítő blog

Hegedűs Zsolt barátom nemrég levélben jelezte, hogy Skandi-kamerája mellett újabb blogot indított, amelyben kimondottan eseményekkel, akciókkal kapcsolatos fotóit rakja föl. Ez annál érdekesebb, ugyanis Zsolt fotói eddig sem nélkülözték a mozgalmasságot, nagyrészt egy-egy frappáns jelenetre, váratlan közjátékra, spontán látnivalóra építettek.


Legfrissebb bejegyzése egy stockholmi utcai jelenet, utcai táncbemutató, melynek mind a szereplői, mind a közönsége egyaránt érdekesek, jelentésesek. A képsorozatból ezt a két fotót tartom igen jellemzőnek s a látvány két fő pólusát kifejezőnek. A táncoló szinesbőrű lányok nyurga hajlékonysága és rikító megjelenése, exhibicionizmusa egyfelől, a szokatlan és már-már utánozhatatlan produkciónak kijáró ámulás megannyi megnyilvánulása másfelől. A két pólus közötti szikra, "kisülés" az élmény maga, amivel a fotós megajándékoz.


Hiszem, hogy még számos váratlan pillanatnak lehetünk itt szerencsés (fotó)tanúi...

Blogvizitek (10) - Terepszemle

Igaz, hogy ez a vizit amolyan terepszemle is, de ezúttal a blog címét idéztem, ahogyan Csikós Gábor elnevezte tűnődő, enyhén fanyar, máskor humorosan csípős, éles szemű bejegyzéseit, s még inkább képi rögtönzéseit. Kólön élvezet figyelni azt a magabiztosságot, amivel a körülötte zajló események közt válogat, meglátva bennük mindig azt az apró, de kimondásra termett tanulságot, amit aztán fotóival alátámaszt. Olvasmány is, képi élmény is az egykori riporter által összehordottm immár gazdag megfigyelés-építmény.


Kedvenc terepe az utóbbi időben a magyar főváros körüli erdőség. Budapest tüdeje, a nagyvárosi ember nyugodt tűnődésének a színhelye. Meg - hogy stílusához igazodjak - a bunkóságáé is. Pompás fotóval is igazolja ezt: egy színpompásan rikító, csupa bűbáj és kellem eldobott karácsonyfát talált a vézna, szinte csemeteerdő szürkésbarna, téliesen "öltözött" fái között. A kontraszt akkora, hogy az ember mesére gyanakszik - valami nem igazán van azon a helyen, ahol lennie kell. Vagy a fenyő, vagy az erdő... S így válik a fotó, egyetlen személy jelenléte nélkül is a cselekvés fotójává. Aki ismeretlenül is összehozta ezt az önkénnyel párosított látványt, az nem tudja, milyen világon él. De mi már tudjuk - ez a kép is segít megérteni.

Ugrik vagy nem ugrik?

Érdekes, elevenbe vágó esetet demonstrál Csikós Gábor egyik fotós blogján (Terepszemle: Öngyilkos vagy elégedett?), az itt látható két fotóját közölve illusztrációként.


A jobb oldali volt az az eredeti, amelynek erkély-rengetegében egy tanácstalan férfi áll, fél kézzel a korlátba fogózva, mintha azon töprengene magában, hogy ugorjon-e vagy sem. Mármint a mélybe...


Persze, mi tudjuk, hogy az ember fejében sok minden megfordul egy pillanat alatt, s ki lehet tekinteni a magas erkélyről százféle szándékkal is, de Csikós barátunk úgy vélte, hogy itt ugrásveszély esete forog fenn. És dokumentálni akart.


Csakhogy a szerkesztő túljárt az eszén és ollóval szépen lenyeste azt a csíkot, melyen az erkélybeli tűnődés jelenetét látni, s maradtak az élettelen kis fészkek a roppant panelház oldalán. Mert hogy ami a képen egyedül biztosra vehető, az a miliő, a környezet. Erkélylovaggal vagy nélküle, szándékkal  vagy szándék nélkül, a valóságból csak a panel világa élte túl az évtizedeket. Az ugrás nem következett be, az ollócsattogás is közömbös műveletnek bizonyult a történelemben, de az ember azért beleborzong: és mi lett volna, ha a pasas mégis csak kiveti magát a mellvéden túlra? Vajon a fotósnak lett volna-e esélye AZT a pillanatot is elcsípnie?

Túlóra

Teutsch Alpár jó ideje a célkeresztembe került. Már csak azért is, mert egyszer alkalmam volt egyéni kiállítását megnyitni, még a pálya kezdetén. Rokonszenves volt számomra magabiztossága, célratörése - az egész ember azt a benyomást keltette, hogy nagyon is pontosan tudja, mit miért...


És lehet, hogy akkor tudta is...


Aztán belefeledkezett a fotóművészet mélyebb, felszín alatti rejtelmeibe és úgy láttam, hogy a felismeréstől visszahőkölt. Sokan vagyunk így: minél többet tudunk, tapasztalunk,annál nagyobb bennünk a riadalom, hogy valamit elrontunk, hogy nem váltjuk be a hozzánk fűzött reményeket...

Só(remény)

Fekete Réka remek só-riporttal lepett meg. Blogjában találtam rá - napok óta tudok örvendeni neki.


Persze, tudom: a só hálás téma. S különösen a Sóvidéken barangolva, kiprovokálja az emberből a vizuális érdeklődést. Kristályos világa annyira látványos, hogy a legritkább szépségekével vetekszik. Nem csodálnám, ha egy fotós akár rajongásig menően bele is szeretne.


Nézem a Sószorosról készült képsorból kiragadott felvételt. Ez a Parajd közeli természetvédelmi terület sokakat megihletett már. És még sokan kerülnek majd ezután a bűvkörébe.

Cipők a bálban

Nem kell Hamupipőkének lenni ahhoz, hogy a cipőd közérdeklődésre tartson számot. Elég, ha egy fotós a fejébe veszi, hogy márpedig ő úgy asszisztál egy bálnak, hogy az ott jelen lévők lábbelijét figyeli, azokból próbálja meg kiolvasni - és persze, rögzíteni is - a táncolók személyiségét, egymáshoz való viszonyát, lelkivilágát.


Extrém gondolat? Nem hiszem. És azt sem, hogy ez éppen Flórián Csabának jutott volna egyedül az eszébe, és éppen most. A Csaba fotóblogján szereplő fotóriport (LÁBbeLIK a bálban) szerencsére nem csak erről szól - nem a módszer áll a középpontban, az csak eszköz ahhoz, hogy egy hiteles, itteni és mostani táncmulatságot dokumentáljon.

Dicsfény és szivárvány

Most aztán végér-

vényesen rám-

húzható a vizes lepedő, hogy úgymond a máramarosi "szakasznak" kedvezek (ahogy az egyik odavaló fotós tréfásan megjegyezte - igaz, ő ezt a máramarosiak érdemének tudta be), de az az igazság, hogy ott lehet ám valami a levegőben... Ha már a képzőművészeknek sikerült felfedezniük a különleges máramarosi fényeket (nagybányai iskola), úgy kijuthat belőlük a fotósoknak is.

Vasile Dorolţi gyarapodó termését - legalább is azt, amit megoszt a nagyközönséggel - nagy rokonszenvvel és kíváncsisággal követem, mert egy hozzám igen közelálló, a világot, környezetét nem csupán leképező, hanem értelmező alkotói elképzelés jegyében dolgozik. Ötletes, szellemes, nem szorul magyarázó szavakra, legalább is, ez az egyik utolsó képe hatványozottan ilyen (amelynek a Floreşti címet adta - nyilván, a helységről, amely e szokatlan jelenést számára produkálta).

Ha jól megnézzük, minden a helyén van - de nem azért, mert így rendezte az alkotó, hanem mert ő volt ott jó időben s olyan szögbe sikerült beállnia, amelyben a valóság már meglévő, tőle független elemei kellő módon érvényesültek. Ez a kis "apróság", amikor a látszólag közömbös, kegyetlen, mozdíthatatlan világ egy pillanatra kegyesen megmoccan és vágyaink alá fekszik, a valódi művész valutája. Ez élteti művét és ez az a fizetség, amiért érdemes dolgozni, és remélni, hogy az éppen utolsó képünk (munkánk) nem volt a legutolsó is egyben...

Mélyen vasárnapi kép ez, ráadásul Nagy Boldogasszony napja...

Skandi Kamera

Újabb blog-reveláció, ezúttal jóbarátéra bukkanok, akinek nem csak fotós tevékenységét tisztelem-becsülöm, de most végre olyan gyűjtőoldalt talált hangulatos fotóinak, amit érdemes látogatni, sőt kommentálni is.

Skandi Kamera - Stockholmblogg a címe az oldalnak, alcíme: Fényképek és szösszenetek Skandináviából, s ez tökéletesen fedi is mindazt, amit ott találunk. A Fotótanú nyomon követőinek ismerősen csenghet a Hegedűs Zsolt neve, ha keresőbe írjuk, több bejegyzés is előugrik, ahol megtekinthetők munkái. Amatőrnek számít, hiszen nem ez a mestersége - viszont ez az egyik szenvedélye -, de amit külön becsülök nála, az a mívesség és a jól elvégzett munka becsülete. Képei mindig egyenletesen megbízható kvalitásúak, érdekesek, információ gazdagok, jellegzetesek, s aki Zsoltot ismeri, tudja, hogy szellemi beállítottsága szinte predesztinálja a kuriózumok észrevételére ott is, ahol más csak a felszín szokványát érzékeli.

Itt mellékelt nyári fotója kitűnő mintavétel a svéd fővárost is sújtó dögmeleg közérzetéből. Nem tudni pontosan, férfi vagy női test omlik el megadóan a kövezeten (bár a karok izomrostjai és a lábtartás női jelenlétet sugallnak), csak az idomok, a végtagok elereszkedő, laza semmittevése jellemző arra az emberre, aki az utcai kövezetet is elfogadja alternatív megoldásnak, csak ne kelljen energiát termelnie. De végignézhető a nyári kánikula témájában készült egész képsora, ugyanakkor igen jó makróképek is láthatók a virágok röpködő vámszedőiről, libikókán végrehajtott, akrobata szökellések közben történő férfisztriptízről, utcai kórus szerepléséről és egyéb "finomságokról"...

Házikó

Tizenöt éves, képzőművész hajlamú, fotókedvelő kamasz blogjában nézelődtem a minap. A látogatás jót tett nekem, már csak azért is, mert így könnyebben hozzáférhettem egy nyiladozó szemű és értelmű fiatal élmény- és gondolatvilágához. S ahogy azt már tenni szoktam, a látogatásról legtöbbször nem térek meg üres kézzel - ami tetszik, azt azon melegében nevén is nevezem.

Egyelőre ezt a Házikó-t hoztam magammal. És azóta is örömmel nézegetem. Melegség árad belőle, nyári örömérzést áraszt, a táj minden kopársága ellenére. A szegénység és az egyszerűség bearanyozását kapta tetten a Sepsiszentgyörgyön élő Lóri, akin látszik, hogy akár érzelmileg is van valami személyes köze a talajhoz, a földrétegekhez. A házikó színe, patinás barnasága tökéletesen megfelel a környezetének, s a meleg színárnyalatokat megkoronázó haragoszöld olyan, mint a szegény ember fején a tövig lenyírt, de már növekedő, kesze-kusza hajzat. Nem csodálom, hogy ez a táj megérintette az ifjú fotós szívét és nem tudott érzéketlenül elmenni mellette - olyannyira, hogy ráadásul még egy ihletett fotóra is futotta belőle.

Klárik Loránd blogja itt található - ha valaki kíváncsi rá.

Bent (500)

Kissé zavarban voltam, nem tudván eldönteni, miként jelezzem illően, hogy az ötszázadik bejegyzéshez értem. Tavaly, február 13-ától, kevés kihagyással, szinte naponta teszek szóvá a fotó és a valóság viszonyával kapcsolatos eseményeket, jelenségeket, kérdésfelvetéseket. Mire hajtsak rá - ötszázadikként?

Végül az élet döntötte el, hogy belebonyolodjak az áttételek áttételébe. Ugyanazon a héten (amely éppen elmúlt) láthattam azt az Ezüst Medvés román filmet, amit egy elsőfilmes fiatal rendező, Florin Şerban készített (Ha fütyölni akarok, fütyölök...), s amelynrek érdekessége nem csak az, hogy börtönben játszódik, hanem hogy a fő szereplőit a rács mögötti fiatalokból választotta ki. A filmet látva megnyugodtam, hogy nem csak a téma és a körülmények pikantériája hozhatta meg a díjat az alkotónak, de filmje se semmi, s a főszereplőből még akár élvonalbeli színész is lehet, ha nem szúrja el továbbra is az életét...

Ugyancsak a múlt héten olvashattam Báthori Zsigmond marosvásárhelyi fotós-fogorvos blogjában arról a szűkkörű eseményről, melyet a marosvásárhelyi börtönben tartottak: Török Gáspár EFIAP (a fotósok Gazsija) odabent készült fotóinak házi bemutatójáról, ahol a művész, fotósok, a fotós benti tanítványai, városvezetők, a börtön vezetősége vettek részt és szembesültek azzal az újabb eséllyel, ami emberibbé és elviselhetővé teszi a benti létet, ugyanakkor megörökíti az életnek azt az árnyékos oldalát, ahová rendszerint nem hatolhatnak be szabadon a fotós objektívek. (1. kép)

Ma reggel pedig, Csikós Gábor blogjában bukkantam rá arra, hogy Cosmin Bumbuţ román fotós egy meg nem nevezett romániai női börtönben a Canontól kapott kamerákkal fotós tanfolyamot szervezett, két hónapon át, hetente két-lét alkalommal, amit 14-en sikeresen el is végeztek, most pedig a Punctum magazin bő válogatást készített az elkészült majd 15 ezer fotóból. (2. kép) Csikós Gábor véleménye szerint: a minőség akár egy kiállítást is megérne.

A "benti" fotókat nézve azóta se tudom feledni, hogy a két világ közötti választó fal mennyire könnyen átjárható, és nem tudni, mikor vagy boldog igazán: amikor sorsodat mások intézik vagy amikor magad sodródsz, szabadon és elesetten, ösztönöktől hajtva a "kint" zegzugos útjain...

Nyári meleg

Mit tehet a fotós nyáron? Jár-kel, vakációzik, alkotótáborokat látogat, okosodik - képei meg csinosodnak, alakulnak, jellegzetességeikben erősödnek.

A szegedi Horváth László alkotótáborban időzött egy Szálka nevű helységben, ahol az aktfotózás művészetét tanulták és gyakorolták, értő szakmai irányítással. Blogja tanúsága szerint nagy hatással voltak rá az ott hallottak, s mindjárt egy rövid sorozattal illusztrálta is, hogy tömörségben és jelzésértékűségben képes volt elmenni szinte a legvégső diszkrécióig, amikor a jól ismert és mégis mindig titokzatosnak bizonyuló emberi - esetünkben női - test éppen csak néhány beszédes részlete révén jelenít meg előttünk új s új intimitásokat.

Tetszik az az elegáns hűvösség, ami a fotós képeiről árad. És ez nem a távolságtartásból fakad, hanem elsősorban a merész vágások következménye. Meg az a mód, ahogyan az itt látható képen pl. "megdobja" az egyszerű női test szokásos textúráját a díszítésként használt toll finom grafikájával és a fél mellre alkalmazott színhatásával. Mintha valaki mosolyogna. Az eddigi torzó visszanyeri teljes dimenzióját, sőt, még egy sajátoshoz is jut az árnyjáték által - mintha egy költő erőteljes gondolatritmusát még egy jó rím is erősítené egy meg nem írt versben...

A madarasi csoport

A következő napokban ismét nagy fába vágom a fejszémet. Ez nem panasz, csak bejelentés: hogy tudják előre, mit várhatnak majd ettől a blogtól több mint egy héten át.

A Hargita Megyei Kulturális Központnál most gyülekezik Ádám Gyula központi számítógépén a pünkösdkor zárult csíkmadarasi fotótábor alkotóinak portfóliói. Ahogy gazdagodik az anyag, úgy mutatok majd fel egyet-egyet minden fotográfustól, akik - a résztvevők vallomása szerint - az eddigi leggyümölcsözőbb és legszakmaibb fórumán vettek részt a húsz rendezvényt megért sorozatnak.

A tábor "kalauza", a madarasi Miklós Csongor a tábor végefelé készített egy boldog családi képet, amelyen mindenki rajta van. A teljes létszám nem csak mennyiségi rekorddal ér fel, hanem olyan összetételt eredményezett, amire ritkán van példa a táborok történetében. Nem gyakran fordul elő az, hogy ilyen nagy számban képviseltessék magukat azok a képírók, akiktől bizonyos értelemben szemléletet, módszert és szaktudást is jócskán lehet tanulni, s hogy ezt a lehetőséget a napi házi fotópályázatokon messzemenően ki is használták.

A sort holnap Henning Jánossal nyitom (hátsó sor, balról a második), aki a negyedik HMKK-táborozásán van túl, s a csíkmadarasi termés minden eddiginél dinamikusabbnak, eredményesebbnek bizonyult.

Vasárnap délután

Erőteljesen gazdagodik az általam nagyrabecsült Vasile Dorolţi fotós blogja. Jellegzetes, tisztán kidolgozott, beszédes képekkel tűnik fel, igen csekély időkihagyásokkal, ami számomra azt sugallja, hogy jól érzi magát fotográfusi bőrében, és azt, amit magának begyűjt, mindjárt értékeli is, s a felbecsülés az esetek nagy többségében - pozitív.

Köznapi témái közé tartozik a nagy előszeretettel ábrázolt máramarosi tradíciók mai megjelenítése, az általános föllazulás mértékének az ábrázolása. A Vasárnap, 3-kor című bejegyzéséhez illesztett fotók például együttesen és külön-külön is azt sugallják, hogy ez a föllazulás a fölöslegesség és a hiábavalóság irányából fertőzi a vidéki életet, a szokásrendet. A hagyományos vásárokban rejlő praktikum mindinkább dekoráció, ezért történhet meg olyan látványos szakadás az áruját szinte hiába kínáló (már-már "pusztába kiáltó") láboskészítő és a háttérben meghúzódó, szinte csak fogalmi szinten létező közönség között. Az árus a megélhetést, a botorkáló tömeg az élményt keresi az eseményben, amely olyan, mintha az égen nem is maga a nap, hanem annak csak halvány árnyéka világítana... Még köt a szokás, de már minden hiába?

Álarc

Hajdú Tamás fotóblogján az utóbbi időben elszaporodtak az állatfotók. Feltételezem, hogy határozott szándékkal történik mindez nála, hiszen az emberétől különböző - és ahhoz mégis oly sok szállal kötődő, nem egyszer hasonló (hogy ne mondjam: azonos) - élővilág képi alakzatai legalább olyan jelentésesek számunkra, mintha a homo sapiens mai egyedeit fotóznánk.

A fotós ezzel az átlényegített, állatvilágba vetített vízióval kitűnően ábrázolja a magány, a számkivetettség, a megfontolt tűnődés vagy akár az agresszió lenyomatát, jelbeszédét. A kis semmi, általam bodobácsnak ismert bogár, amely nyüzsgésével megeleveníti a körülöttünk lévő természetet, falakon, kövek alatt, fák törzsén, fűben, kerítésen s még az ég tudja, merre rohangál, Hajdú képén felnagyítva, a sötét háttérbe illeszkedve, egyenesen kemény, ijesztő maszkot ír le páncélzatával, álcaként szolgáló díszeivel...

De hiszen mindannyian beöltözünk az életünkhöz szükséges apróbb-nagyobb képmutatás, szerepjáték követelményeihez igazodva, hogy megérhessük a holnapot, meg az azutáni napot, hogy el ne tapossanak, hogy tartsanak tőlünk, hogy számon tartsanak... Lám csak, mire (is) jó az állatfotó!

Fesztivál

Ádám Gyula blogjáról jelzés érkezett, hogy friss munka került fel... Az általam nyomon követett blogokról különben percnyi pontosságú értesítés jön, az embernek van lehetősége mérlegelni, válogatni, gondolatait a kínálathoz igazítani.

Ez a munka (Fesztivál) különösen felkavaró. Olyan, mint egy nagy darab, nyers valóság. Kimetszve térből és időből úgy, ahogy az éppen megesett. A szépítésnek minden külső eleme hiányzik róla: nincsenek színek, a fényeket is inkább csak a képen látható alakok inge-blúza-szoknyája szolgáltatja, mert a bőrszín is generálbarna, kávé- és füstszín elegye, a sokhelyt ledöngölt, itt-ott kiégett gyep is nyomasztó, szürke, viszont a szereplők viszonyulása e magát ridegnek mutató természethez a lehető legotthonosabb, a szó szoros értelmében földközeli.

Nem tudni, milyen fesztivált néznek ennyire megbűvölten és belefeledkezve, viszont azt látjuk, hogy a föld gyermekeiként viselkednek: az alvó, félmeztelen gyermekek békés álma, a mezítlábas férfi - az apa? - dísztelen majálisa, a háttérben ülő nőalakok laza társasága szépség és harmónia nyelvén szólítanak meg, miközben egy olyan kegyetlen valóságot is közvetítenek, amit mesterségesen szépíteni nem csak hogy nem szabad, de nem is lehet.

A kép arról beszél, hogy a világ olyan, amilyen: se nem szép, se nem rút, se nem gonosz, se nem jó. A rajta élők avatják olyanná, hogy otthon érezhessük magunkat benne. Vagy nem...

Páratlan

Szubjektíve is lelkes híve vagyok a képriportnak, a mozaikokból összeálló, sokszögű és sokszempontú információnak, s ez hangsúlyosan vonatkozik a képi világra is. Ezért a Fülöp Lóránt blogján (Elemlámpa) eleve megragadta a figyelmemet a Páratlanok c. képsor, amelynek a története is igen fontos ahhoz, hogy üzenetét helyesen és a maga mélységében megértsük. Az indító kép, amely itt is látható, a történetnek is alfája: a fotós a Nagyküküllő martján elindul fényképezni, elered az eső, minden körülötte üde zöld, s hirtelen megpillant egy páratlan (vagy fél pár) rózsaszín cipőt - elhajítva. Lefényképezi. Aztán egy közeli szemétkupacból még kiguberál vagy egy féltucatot. Van ott elég, eldobva. Nyilvánvaló: emberi hanyagság, felelőtlenség, környerzetszennyezés. Amit csak akarunk...

A képsor összeállítása már természetes folyománya a történetnek. De talán nem árt mérlegelni, hogy vajon mennyire hatásos a fotós látható beleavatkozása a valóság prezentálásába. Azok az elhányt cipellők a maguk "természetes rendjében" ugyanis számomra megszűntek létezni, mert fotós kiemelte őket közegükből és a zsenge fűbe állította őket, nagyjából ugyanabba a pozitúrába. (Legalább is én azt látom rajtuk, hogy ugyanaz a gondos kéz állította őket talpra, vette "emberszámba" s fosztotta meg őket szemét mivoltuktól.) Olyan ez, mintha a gyilkosság vagy egyéb bűntény helyszínén a helyszínelő fotográfus átrendezné a bűneset terepét és kellékeit, a maga esztétikai szándékai szerint. Vajon, hiteles dokumentum-e ez? Ötletnek jó, de a kivitelezésén nem árt eltöprengeni. Az Elemlámpán látott megoldás inkább rabfotózási eljárásra emlékeztet, amikor minden delikvenst egyformán falhoz állítanak és ugyanazon kötelező szög(ek)ből megörökítenek a bűnügyi nyilvántartó részére...

Persze, meglehet, hogy ez csak egy megrögzött dokumentarista vaskalapossága a részemről, de ez a néhány gondolat talán mégsem teljesen elvetendő.